A Mozgó Világ internetes változata. 2011 július. Harminchetedik évfolyam, hetedik szám

«Vissza

Fáy Miklós: Hideg, sötét (Wagner: Lohengrin – opera három felvonásban. Rendezte Marton László, karmester Fischer Ádám. Budapesti Wagner Napok, Művészetek Palotája, 2011. június 9.)

A Budapesti Wagner Napok tavaszi rendezvénysorozata az utóbbi években (nyilván elsősorban a Hartmut Schörghofer rendezésében 2007-ben megkezdett, 2008-ban kiteljesedett Ring-ciklusnak köszönhetően) Európa-szerte ismertté vált: külföldön is megbecsülik, sőt a Bayreuthi Ünnepi Játékok „alternatívájaként”, azzal összehasonlítva emlegetik. Ez óriási eredmény, az utóbbi időben a magyar kultúra egyik legfényesebb nemzetközi sikere. Tegyük hozzá, ez az eredmény Budapesten tudott megszületni, ahol az operajátszás a műfaj hivatalos helyszínén (VI. ker., Andrássy út 22.) a hozzáértő kritika véleménye szerint már vagy húsz éve halódik. Persze a Wagner Napok áttörése nem történhetett volna meg, ha nem Fischer Ádám, a Bayreuthban is sikert aratott, nemzetközi rangú karmester érzi személyes ügyének a Müpa fesztiválját, s áll kezdeményezőként az épület működésének második évében, 2006-ban az ügy élére. Az idei, hatodik Wagner Napok már nem prezentált Ringet, a régi produkciók közül a közönség láthatta a kezdet kezdetét jelző Parsifalt, a tavalyi Trisztánt, és új bemutatóként a Lohengrint. Alábbi sorok az újdonságról, a nagy Wagner-operák sorrendjében negyedikként (Rienzi, A bolygó hollandi, Tannhäuser, Lohengrin) keletkezett mű május 9-i premierjéről szólnak.

Mielőtt azonban a kritikára térnék, az említés szintjén szeretnék megemlékezni arról is, hogy a „nagy” Lohengrin bemutatója előtti hét végén, június 4-én és 5-én A hattyúlovag – a Lohengrin gyerekeknek címmel az opera átdolgozott változatát láthatta a fiatal közönség. Nem lehettem jelen az előadásokon, kritikát nem mondhatok róluk, magát a gondolatot azonban látatlanban is főhajtással üdvözlöm. Manapság minden zenei műhely napról napra szembesül a közönség elöregedésével, égetőn szükséges tehát a jövő zeneszerető publikumának fölnevelése. Az operaműfajjal kapcsolatban amúgy is használatos a muzeális szó: egy okkal több, hogy a szakma keresse a gyerekekkel való kapcsolatteremtés lehetőségét. Öröm, hogy az ifjúság effajta „behálózását” egy olyan rangos fórum is fontosnak tartja, mint a Müpa Wagner-fesztiválja.

Az alábbi kritikában lesznek kételkedő mondatok. Elöljáróban mégis leszögezem: amit köznapi szóval egy előadás „atmoszférájának”, a produkció által keltett „összbenyomásnak” nevezünk, számomra egyértelműen azt sugallta, ez a Lohengrin-produkció rangos, vállalható előadás. Mindvégig jó érzés volt a nézőtéren ülni, s a tisztán három és egynegyed órás játékidő könnyű madárszárnyakon repült el. Érni fogja tehát bírálat a részeket, de előzőleg magát az Egészt szeretném nagyrabecsüléssel üdvözölni.

A produkciót Marton László (1943), a Vígszínház egykori igazgatója rendezte. Marton prózaszínházi rendező, nem emlékszem operarendezésére, a zenés színház műfajához inkább a musical felől érkezik (Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, Kőműves Kelemen, A padlás, Ahogy tesszük). Nem baj, a „szűz kéz” friss vért injekciózhat az előadásba: ne feledjük, „az évszázad Ringjét” a karmester Pierre Boulez oldalán Bayreuthban színpadra állító Patrice Chéreau-nak 1976 előtt gőze nem volt Wagnerről, a zeneszerzővel kapcsolatos előélete abból állt, hogy egyszer elaludt egy Walkür-előadáson. Ráadásul Marton Lászlónak határozott elképzelése van a darabról, s ezt a műsorfüzetben le is írja. A középkori Brabant nála katonai diktatúra színhelye, a Madarász Henrik által összehívott első felvonás eleji nemzetgyűlés valójában pártplénum, ahol az öltönyös (és a gyengébbek kedvéért vörös nyakkendőt viselő) Henrik első titkári pózban szónokol, a tribünön deréknál madzaggal átkötött orosz inges, tányérsapkás katonák hallgatják. (Marton sajátos módon nem orosz, hanem kínai – maoista – diktatúrát említ a műsorfüzetben.) Ebbe a hazug, dogmatikus és elnyomó közegbe, a „khaki egyenruhások” világába érkezik Lohengrin, akit civil mozgása, sportos-lezser jelmeze és megszólalásmódja egyaránt a kívülálló szerepével ruház fel. Ő tanítja meg élni és remélni a tömeget, az pedig válaszul az első felvonás végén, az átlényegülés katarzisában leveti szürkésbarna egyenruháját, amely mögött a különböző élénk tónusú ingek és ruhák (a korábbi katonai öltözékhez hasonlóan ordenáré) színkavalkádja árasztja el a színpadot.

Horgas Péter díszlete remekül szolgálja a rendezői koncepciót. A Müpa erkélyének mellvédjéből új építészeti elemek nőnek ki, a szürke, merev, félelmet keltő sztalinbarokk képviseletében. Pártszékház vagy börtön udvara? Ez is, az is? (A történelemből tudjuk, a kettő lehetett egy és ugyanaz.) Az atmoszféra tehát erős, mind a rendezés, mind a díszletek és jelmezek felől közelítve. Egy észrevétel azonban elkerülhetetlen: Marton László rendezői koncepciója, a cselekmény kommunista diktatúrába való helyezése erősen emlékeztet Katharina Wagner (a néhai Wolfgang Wagner lánya, a zeneszerző dédunokája, 2008 szeptembere óta féltestvérével, Eva Wagner-Pasquier-val közösen a Bayreuth-i Ünnepi Játékok igazgatója) 2004-es budapesti rendezésére, amely a nyolcvanas évek NDK-jába „álmodta” a cselekményt. Horgas Péter díszletét látva pedig ki ne gondolt volna arra, hogy csupán egyetlen évvel ezelőtt, a Wagner Napok előző produkciója, a Trisztán (rendezés, díszlet és jelmez: Parditka Magdolna és Szemerédy Alexandra) díszlete is a Müpa architektúrájának továbbépítésével – főként pedig illuzionista lerombolásával – kísérletezett. A rendezői és díszlettervezői alapötlet eredetisége mellé tehát kérdőjel kerül. Ki tudja, Marton László talán nem ismerte Katharina Wagner hét évvel ezelőtti rendezését? De hát ez volt az előző budapesti Lohengrin! Valaki szólhatott volna neki… Vagy egyszerűen nem zavarta, hogy koncepciója nem új, és túlságosan is egy húron pendül Katharina Wagner elképzelésével? Horgas Péter pedig talán úgy gondolta, koncepciójának eredetiségéből nem von le, hogy ő is a Müpa belső épületelemeit variálja, mint tették azt a rendező hölgyek egy esztendeje a Trisztánban? Ezekre a kérdésekre nincs válasz, ám talán mindkét részről elővigyázatosabb megoldás lett volna valami teljesen újjal előrukkolni.

Egy lényeges ponton Marton olvasata döntően eltér a Katharina Wagnerétől. A dédunoka koncepciója szerint a címszereplő a rendszerváltás demagóg politikai kalandora, Martonnál azonban szó sincs ilyesmiről. Nála, mint említettem, a hattyún érkező lovag a Kívülálló. Sőt ennél is több: a Művész. Lohengrin az érkezéskor hanyag tartással egy fehér hegedűtokot hord a vállán, később pedig olyan könnyed mozgással és dikcióval jellemzi önmagát, hogy az opera végén, a Grál-elbeszélést hallgatva szinte meglepődünk, hogy eredeti lakóhelyeként Monsalvat várát jelöli meg, inkább gondolnánk egy zeneakadémiára, sőt opera- vagy kávéházra. A többi fontos figura – Elsa, Ortrud, Telramund – rendezői megformálása nem hoz ilyen elhatározó (s az eredeti szerzői koncepciótól eltérő) újdonságot. Amúgy pedig a Marton-féle színrevitel az operai Regietheater radikalizmusával inkább csak kacérkodó, fogyaszthatóan közönségbarát rendezés, néhány apró, dekoratív ötlettel. Utóbbiak közül a legmutatósabb, hogy a menyegző előtt a két VIP (Elsa és Lohengrin) nászi ágyát aknakeresőkkel és rendőrkutyákkal vizsgálják át, s a szép, fegyelmezett német juhászok később is megjelennek még a színpadon, derültséget keltve. Kellemes fűszer a humor egy fennkölt Lohengrin-előadásban.

A produkciót az előkészületek során súlyos csapás érte. A címszerep eredetileg felkért alakítója, a hamburgi születésű, 41 éves Burkhard Fritz, a Berlini Staatsoper tagja két héttel a premier előtt szívinfarktust kapott. Akit helyette találtak, már bizonyított a szerepben, ráadásul külföldön: Kovácsházi István nemrég Mannheimben volt Lohengrin. Ha ott jó, itt is jó lesz. És valóban: szereplését derekas helytállásként jellemezhetjük. Egyrészt tökéletesen hozta a rendező által vizionált lágy, lírai alkatú, kissé korpulens, feminin férfit, egy Lohengrinbe oltott Schubertet (szemüvege is volt), aki idegenként mozog a 10. századi germán intrika világában. Másrészt bírta hanggal, s ahol nem, ott falzettel pótolt. Tiszta intonáció, dinamikai árnyaltság, plasztikus szövegmondás – fogyasztható Lohengrin, s még illúziókeltő is: azt az illúziót kelti, amelyet Marton kelteni akart. Partnere, a finn születésű, de már másfél évtizede osztrák, német és olasz operaházakban dolgozó Camilla Nylund minőségi hang biztos vokális technikával, de az általa kreált figurát nem ilyen könnyű jellemezni. (Miért, magát Elsát könnyű? Van egyáltalán neki jelleme, azon kívül, hogy hiszékeny, félrevezethető és gyenge? – kérdezhet vissza az olvasó.) Ez a női főszereplő egyébként nem annyira Marton formabontó elképzelését illusztrálja, mint inkább a régóta ismert igazságot, miszerint Elsa a Kékszakállú Juditjának őse, akit két mítoszi fogalom, a titok és a tilalom tart rabságban. Az imént leírtam a szót: főszereplő. Hát igen, aki ismeri a Lohengrint, tudja, hogy itt nem a lovag és nem is a Brudermord vádja alól tisztázott brabanti hercegnő a főszereplő, hanem a gaz intrikus, Telramund és felesége, Ortrud. Ez a két igazán nagy szerep, főként az utóbbi. Telramundként kezdetben kissé darabosan énekel, de egészében remekül helytáll Perencz Béla, s ez azért is figyelemre méltó, mert partnere, a pogány idők küldötteként színre lépő vörös hajú boszorkány, Petra Lang (koncertekről a budapesti közönség évtizedek óta ismeri és szereti) igazi klasszis: nagy vivőerejű hang, biztos technika, és csak úgy süvít belőle a pusztító gyűlölet. Egy germán Lady Macbeth.

Henrik királyként a rendezői koncepcióhoz híven formális, amúgy pedig kidolgozott szólamával és kitűnően karbantartott basszbaritonjával az előadás egyik oszlopa Alfred Muff. A király hírnökeként Michael Nagy, a négy nemesként Mukk József, Kiss Tivadar, Bakó Antal és Jekl László megbízható. Jól szerepelt az MR Énekkar (karigazgató Somos Csaba) és a Budapesti Stúdió Kórus is (karigazgató Strausz Kálmán) – de mi az ő kulturált teljesítményük ahhoz az érces zengéshez képest, amelyet ezen az estén a Lohengrin legfőbb énekkari színét szolgáltató, remek Honvéd Férfikarnak köszönhettünk! (Az ő karigazgatójuk is Strausz Kálmán.) Akitől viszont az egész előadás lángra kapott, aki sodrást, temperamentumot adott a produkciónak, az – már megint! – a nagyszerű Fischer Ádám, aki romantikus lelkesedéssel és elsöprő lendülettel, de a karakterek sokféleségére és a Lohengrinben oly fontos földöntúli színekre-fényekre is ügyelve, felemelő zeneiségű előadást vezényelt a Magyar Állami Operaház nem mindig hibátlanul játszó, de karmesterét lelkesen követő Zenekara élén. A közönség a premieren Fischer teljesítményét méltóképpen honorálva már a harmadik felvonás előtt olyan üvöltésbe kezdett, amilyennel nagy dirigenseket szokás ünnepelni, nagy operaházak forró hangulatú előadásain. Igaza volt.

 

 

 

Wagner: Lohengrin – opera három felvonásban. Rendezte Marton László, karmester Fischer Ádám. Budapesti Wagner Napok, Művészetek Palotája, 2011. június 9.

 

 

Kapcsolódó írások:

Csengery Kristóf: Égszakadás, földindulás (Richard Wagner: Trisztán és Izolda. Budapesti Wagner Napok, Művészetek Palotája, 2010. május 29. Rendező Parditka Magdolna, Szemerédy Alexandra, karmester Fischer Ádám.) Anélkül, hogy erre előzőleg felkészítették volna, a gyanútlan operabarát (ha...

Csengery Kristóf: Midlife crisis (Fekete Gyula: Excelsior! Félkomoly opera két felvonásban. Budapesti Tavaszi Fesztivál, Thália Színház, 2011. március 18., 20. Rendező Gothár Péter, karmester Kesselyák Gergely.) Operahős-e Liszt Ferenc? Ha a válasz megfogalmazásakor az életműből indulunk...

Csengery Kristóf: A walesi bóvli („A civil kurázsi dicsérete” – hangverseny a Művészetek Palotájában, 2011. június 21. Kodály: Psalmus Hungaricus, Arany–Jenkins: A walesi bárdok. Karmester Takács-Nagy Gábor; Karl Jenkins. ) A civil kurázsi dicsérete – a hangzatos nevű (de az...

Csengery Kristóf: Herélt nő Pesten (Sacrificium. Cecilia Bartoli és az Il Giardino Armonico koncertje, vezényelt Giovanni Antonini. Művészetek Palotája, 2011. október 11.) Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni. – Régi...

Fáy Miklós: A ráadás kalandjai (A St. Martin in the Fields kamarazenekar hangversenye. Művészetek Palotája, 2007. január 15. ) Fáy Miklós A ráadás kalandjai Kár, hogy benő az...

 

 

Cimkék: Fáy Miklós

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2011 | Tervezte a PEJK