A Mozgó Világ internetes változata. 2011 július. Harminchetedik évfolyam, hetedik szám

«Vissza

Takács Ferenc: Szakmai önéletrajz (Lator László: A megmaradt világ. Emlékezések. Budapest, 2011, Európa Könyvkiadó. 240 oldal, 2800 forint.)

…ha a hiénák gépelni tudnának, olyan verseket írnának, mint Eliot, mondta róla Zsdánov… – ezt a félmondatot idézném, ízelítőként és indításként, Lator László új könyvéből, A megmaradt világ. Emlékezések című kötet 148. oldaláról. Két okom is van rá.

Kezdjük az unalmasabbal, földhözragadt filológusi okvetetlenkedéssel. A pontosság kedvéért (amúgy nem idegen tulajdonság Lator erénykatalógusában) jeleznem kell, hogy a (bennfentes irodalmárkörökben legalábbis) szállóigének számító mondat nem Andrej Andrejevics Zsdanovnak, Sztalin kultúrpolitikai főcsendőrének a szájából hangzott el, s nem is egészen a Lator idézte szöveggel azonos formában. Az otrombán hatásos (vagy annak szánt) retorikai alakzattal Alekszandr Alekszandrovics Fagyejev, a szocreál próza klasszikus ikonja és emblémája állt elő, mégpedig az Értelmiségi világkongresszus a békéért nevet viselő rendezvényen, mely 1948. augusztus 25. és 28. között zajlott a lengyelországi Wroclawban. A szovjet delegáció vezetőjeként ő tartotta „A tudomány és a kultúra a békéért, a haladásért és a demokráciáért vívott harcban” címmel a megnyitó beszédet, s ebben a brutálisan hidegháborús szellemű „békeharcos” tirádában hangzott el a szóban forgó mondat, mégpedig – a moszkvai kiadású angol nyelvű Soviet Literature c. folyóirat 1948. novemberi számának 146. oldaláról fordítom ide a Fagyejev-szöveghelyet – imígyen: „Ha a sakálok gépelni, a hiénák pedig tollat forgatni tudnának, kétségkívül olyasmit írnának, amely nem sokban különböznék a Henry Millerek, az Eliotok, a Malraux-ok és az ilyen-olyan Sartre-ok műveitől.”

Több száz delegátus hallgatta a beszédet, ki lelkesen bólogatva, ki – főleg a nyugati vendégek közül – megbotránkozva, felháborodva, sőt hangosan méltatlankodva. Közöttük volt – a máig ismertek-híresek közül – Pablo Picasso, Bertolt Brecht, Paul Éluard, Aldous Huxley, Ilja Ehrenburg és Martin Andersen Nexö. Még Az írástudók árulása (1927) szerzője, az ekkor már nyolcvanegy éves Julien Benda is ott ült a teremben – az agg dreyfusard nyilván elmélázott dögevő vadállatok és emberi lények (történetesen jeles írók-költők) eme különös azonosításán egy békéről, haladásról és demokráciáról szóló szónoklatban.

Az újsütetű népi demokráciák küldöttei – Magyarországot Lukács György (ő felszólalt), Darvas József és Illés Endre képviselték – véresen komoly és nagyon is megszívlelendő tanulságokkal tértek haza Wroclawból. Akinek volt füle a hallásra, értette az üzenetet: vége a szellemi pluralizmusnak, az irodalmi sokszínűségnek az új Kelet-Közép-Európában, mostantól kezdve egyetlen módon szabad majd írni, a szocreál receptre. Az irodalomban is elérkezett a fordulat éve.

Igen, az 1948-as év, mely Lator László ígéretesen induló költő pályafutásában is fordulatot hozott, mégpedig igen kellemetlen fordulatot. Unalmas filológiai kapirgálásunk eredménye ugyanis egy izgalmasan jelképes, egyben fájdalmasan valóságos egybeesésre, ha nem egyenesen ok-okozati viszonyra mutat rá: a „sakálok és hiénák”-mondat alig néhány hónappal korábban hangzik el Wroclawban, hogy Lator László Őserdő című, első, már nyomdai levonatban álló verseskötetének megjelenését Budapesten nem engedélyezik az alig néhány hónapja működő Országos Könyvhivatal cenzorai. És ugyanennek a wroclawi beszédnek, mondhatnánk, ugyanennek a mondatnak a sötét árnyékában telik el sok-sok további év Lator életéből. Verseskötete betiltása után egy évvel a fiatal egyetemistát 1949 szeptemberében kizárják az Eötvös Collegiumból, diplomázás után évekig Körmenden kénytelen tanítani (szerencséjére örömét leli benne), majd Budapestre visszakerülvén hosszú ideig kiadói szerkesztőként és műfordítóként dolgozik; hogy költő volna, még a versolvasó közönség belső köreihez tartozók közül is kevesen tudják róla. Így telik el, 1948-tól számítva, huszonegy (!) év, mire 1969-ben, negyvenkét évesen, végre első kötetes költő válhat belőle, a Sárangyal című gyűjtemény megjelenésével.

Erről a huszonegy évről, meg az 1948 előtt lepergett előző huszonegyről és az 1969 óta eltelt negyvenkettőről (bizarr és számmisztikusan borzongató véletlen: huszonegy plusz huszonegy plusz kétszer huszonegy év!) szól az idén nyolcvannégy éves Lator László új könyve. Mint alcíme jelzi, „emlékezéseket” olvasunk: memoárt, autobiográfiát, önéletrajzot –olyasféle írást, amely – írjuk le a használhatatlanul általános és semmitmondóan közhelyes meghatározást – szerzője életének a foglalata igyekszik lenni.

Hogy számunkra, olvasók számára miért is érdekesek ezek a könyvek, ezen nem szoktunk töprengeni: magától értetődőnek vesszük, hogy minden élet érdekes. Ugyanolyan érdeklődéssel olvassuk Szent Ágoston és Jean-Jacques Rousseau vallomásait, Benvenuto Cellini életét, II. Rákóczi Ferenc Emlékiratait, Mihail Bakunyin Gyónását, vagy éppen Jean Genet-től A tolvaj naplóját, mint ahogy a névtelen önéletírók: várostrom utáni mészárlásból menekült zsidó kereskedők, szökött amerikai fekete rabszolgák, Kossuth zászlaja alá álló német mesterlegények emlékezéseit.

De azon sem sokat rágódunk, holott ez igazán érdekes kérdés, hogy az önéletírás szerzője vajon miért találja a maga életét annyira érdekesnek, hogy fáradságos munkával írásba foglalja, miféle cél vezérli munkájában és miféle tanulsággal remél gazdagabb lenni, ha elkészült vele. Pedig sokféle lehet érdeklődésének forrása, mint ahogy munkája célja és remélt tanulsága is: van, aki visszatekintve a rendet-értelmet keresi – és találja meg – abban, amit esetleges és értelmetlen zűrzavarként élt meg, s van, aki – regényíró módjára – utólag írja bele azt az értelmet-rendet a maga életébe, amellyel valójában sohasem rendelkezett. (A kettő között persze nemigen tudunk különbséget tenni – mint Frank Kermode, a tavaly elhunyt nagy angol irodalomtudós megjegyezte egy alkalommal, „az autobiográfia és a regényfikció között igen instabil a határvonal”.) És a vállalkozás eme intellektuális tétje mellett jelen van az erkölcsi és az érzelmi is: az önéletírás gyakran szerzője életének vindikációja, sőt apológiája.

Nos, ha Lator emlékezéseit olvasva feltesszük az emlékező céljára és az emlékezés tétjére vonatkozó kérdést, válaszunk valami olyasmi lesz, hogy a maga élete – és ennek az életnek a formálódó tárgya és (ön)formáló alanya, azaz Lator énje vagy személyisége – legfőképp azért érdekes és fontos az emlékezések szerzőjének, mert ez az élet és ez az én egy költő élete és énje, az élmény és a személyiség egy költői életmű forrása, fundamentuma, anyaga, sőt – igaz, csupán egy bizonyos értelemben, s akkor is fontos megszorításokkal – a közlendője is.

És ezen a ponton újra elő kell vennünk a „sakálok és hiénák”-passzust, mégpedig azért, mert, bármennyire valószínűtlen is, ezúttal pozitív értelemben siet segítségünkre Lator emlékezéseinek értelmezésében. Ugyanis, ha kihántjuk otromba retorikai burkából, egy fontos előfeltevést találunk a mélyén, amely élet és költészet viszonyára vonatkozik. A Fagyejev-szöveghely a maga perverzen kiforgatott módján voltaképpen annak a meggyőződésnek ad hangot, hogy, egyrészt, a költő életének és személyiségének minősége kitörölhetetlen nyomot hagy költészetén, sőt megszabja annak általában vett jellegét (a sakálok és hiénák versei azért olyanok, amilyenek, mert sakálok és hiénák írták őket). Másrészt az is következik a szövegrészből, hogy a költő erkölcsileg felelős a maga költészetéért, élete és személyisége valamiféle jótállás is arra nézvést, amit a világnak üzen; közlendője ezért értelemszerűen az ő közlendője, általa meghatározott és jelentős mértékű stabilitással felruházott jelentés.

Akárhogy forgatjuk a dolgot, Lator memoárkötetében az emlékezés munkáját ugyanez a meggyőződés, élet és költészet esztétikai és erkölcsi egymásrautaltságának a hite fűti. Mégpedig az emlékezések írásmódjában, pontosabban előadás-technikájában is: Lator egy közel kétszázötven oldalas értelmezői művelet keretében egybeolvassa, mintegy a filológus-kollátor módjára, életét és költészetét, melynek során – ha szabad kissé hagyományosan fogalmaznunk – életében találja meg költészetének igazolását (iustificatio), költészetében pedig életének rendjét-értelmét és erkölcsi igazságát (vindicatio). (Evvel egyébként mindvégig hallgatólagos polémiát folytat a modern irodalomtudomány költő- és költészet-felfogásával, a versszöveg értelmezése során a szöveget létrehozó körülményeket, köztük a költő személyiségét irrelevánsnak nyilvánító New Criticismtől az alkotói szubjektumnak a létét is tagadó posztstrukturalista dekonstrukcionizmusig.)

Stilárisan is változatos módon, sőt apróbb műfaji modulációkkal tarkítva zajlik mindez ebben a – mondjuk így – szakmai (mert hiszen a költői mesterségről beszél) önéletrajzban (mert hiszen egy élet krónikája): a Márta címet viselő fejezet például szabályos Sárközi Márta-portré, Az Európa Könyvkiadóban klasszikus tabló a Kádár-kor eme ritka szellemi oázisáról, az Utak Rómába pompás útirajz. Lator egyébként az emlékezésben is tárgyias, akár a költészetében. Bár nagyon őszinte (néhol, mint például szülei nemi életéről szólván, már-már veszedelmesen az), kerüli a végletes személyesség nárcizmusát, könyve krónika inkább, kevésbé konfesszió. Még ott is, ahol a felidézett élmény mintegy kiköveteli magának a vallomásos hangot, hamar az élmény lenyomatát tárgyiasan őrző versére tereli a szót. A könyv második részében, a Zsinórpadlás című verselemzés-sorozatban pedig az élet mindenestül a Lator-versek értelmezői szolgálatára rendelődik: „Életem versei – verseim élete”, ezt a címet adnám legszívesebben a hét kiválasztott költemény elemzésének, ennek a ritka, ám sikeres költői önértelmezés-sorozatnak.

S közben mindvégig működésben látjuk Lator életének és költészetének éltető ellentétpárjait: a stabilitást és az instabilitást, a küzdelmet az állandóságért és a múlékonyság-változékonyság hatalmának elismerését, a zárt önazonosságot és a folytonos színeváltozást. Jelképes, hogy Lator onnan származik, ahol még az időnek sincs szilárd identitása: a magyarul Kárpátaljának nevezett vidéken, amelynek a költő születésekor Ruszinszkó (hivatalosan Podkarpatská Rus) volt a neve, de amikor átszökött onnan Magyarországra, már Zakarpatszka oblasztynak hívták. Valamikor magyar (pontosabban: osztrák–magyar) idők jártak erre, később csehszlovák idők jöttek el, majd magyarok megint, hogy aztán a szovjet idők következzenek. (Még ruszin idők is voltak, igaz, egy-két napig, amikor Volosin Ágoston huszti kanonok 1939-ben kikiáltotta a független ruszin köztársaságot.)

Ennek a formátlanságnak, meghatározhatatlanságnak és azonossághiánynak – egész világunk és létünk elhessegethetetlen kísértéseinek – az ellensúlya Lator költészete: benne a forma, a tárgyiasság és a véglegesség kerekedik fölébe a megértett és megélt alakulásnak, változásnak, romlásnak és elmúlásnak. És A megmaradt világ tanúsága szerint Lator élete és személyisége is ilyen ellensúly: a könyv az önazonosság kiküzdésének és megőrzésének, a formára talált életnek a diadalmas krónikája – és persze azért gyónás is, szerzője csendes és zárkózott módján, az életről és a költészetről.

 

 

 

 

Lator László: A megmaradt világ. Emlékezések. Budapest, 2011, Európa Könyvkiadó. 240 oldal, 2800 forint.

 

 

Kapcsolódó írások:

Takács Ferenc: Egy fejlődésregény vége (Viktor Pelevin: A Sárga Nyíl. Bratka László, Goretyity József és Herczeg Ferenc fordítása. Budapest, 2007, Európa Könyvkiadó. 206 oldal, 2500 forint. – Viktor Pelevin: Számok. Bratka László fordítása. Budapest, 2007, Európa Könyvkiadó, 306 oldal, 2200 forint. ) Takács Ferenc Egy fejlődésregény vége A posztmodernizmus szerves fejlemény...

Takács Ferenc: Maghéj (Günther Grass: Hagymahántás közben. Győri László fordítása. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2800 forint. ) Takács Ferenc Maghéj A memoáríró, különösen ha némi filozófiai...

Takács Ferenc: Mű-terem (Lator László: A tér, a tárgyak. Budapest, 2006, Európa Könyvkiadó.) Takács Ferenc Mű-terem A Lator-líra keletkezéstörténetének ismerői tudják, hogy...

Takács Ferenc: A magunk vére (Jorge Semprún: Húsz év, egy nap. Pál Ferenc fordítása. Budapest, 2006, Európa Könyvkiadó. 292 oldal, 2200 forint. ) Takács Ferenc A magunk vére Artemisia Gentileschi olasz festőnő...

Takács Ferenc: Budapest kövei (Bob Dent: Budapest 1956 – A dráma színterei. Rácz Katalin és Tedeschi Mária fordítása. Budapest, 2006, Európa Könyvkiadó. 404 oldal, 4500 forint. ) Takács Ferenc Budapest kövei Velence kövei (1851-1853) című munkájának...

 

 

Cimkék: Takács Ferenc

 

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2011 | Tervezte a PEJK