A Mozgó Világ internetes változata. 2011 július. Harminchetedik évfolyam, hetedik szám

«Vissza

Bán Zsófia: Hús

Ahogy beléptek a helyiségbe, látszott rajtuk, hogy mindketten mást akarnak, más okból vannak ott. Az apró, törékeny lány bújt volna a bőrdzsekije alatt öltönyt viselő férfihez, a tekintete és minden mozdulata, még ahogy a kabátja gallérját fázósan összehúzta a nyakán, az is arról szólt, hogy legyen minden úgy, ahogy eddig volt, akárhogyan is, de maradjanak együtt. Fogja fel, mondta legutóbb a férfi olyan hangon, mint aki egy képtelenül rossz üzleti ajánlatot söpör le az asztalról, hogy vége, nincs tovább. Van már másik nője. Nehogy a lány már bemeséljen magának valami nagy lavsztorit, az egész csak néhány jó dugás, oké, néhány extra jó dugás volt, ami mondjuk, tényleg ritka, az a fajta, ami után órákig mintha kómában feküdnél, mintha kipumpálták volna belőled az élet minden formáját és csak egy rakás szétesett, zsongó molekula lennél, amelyek csak lassan állnak össze újra bőrré, aztán a bőr alatt hússá, és a hús emberré, de hogy emiatt valaki mindenféléket képzelegjen, hogy gyereket akarjon tőle, megtartani egy véletlenül beakadt gyereket, nehogy már itt családot alapítsanak és boldogan éljenek míg meg nem dögölnek, őt nem fogják harmincévesen bepalizni, ne már, hogy rajta röhögjön az összes haver a cégnél. A lányon azonban látszott, hogy ha ez nincs, akkor nincs semmi, ha a férfi nincs, akkor nincs ő sem. Már koraeste volt, s egy utcai lámpa sárgás fénytócsájában állva, ezt a férfi tudtára is adta. A lány a gyér világításban csak még szebbnek és védtelenebbnek látszott, amitől a férfi megint elgyengült. A húsa szinte égni kezdett attól a hiánytól, ami csak akkor szűnt meg, ha érezte a lány testét az övéhez tapadni, ha, mint egy drogos, megkapta végre az aznapi adagját, de éppen hogy nem akarta ezt a függőséget, nem akart senkitől és semmitől függni, se nőtől, se gyerektől, s ezért nem tűrhette tovább e kiszolgáltatott állapotot, ám a fenyegetésnek is beillő, halk, tárgyilagos közléstől mégis beijedt, már előre látta az elhúzódó kellemetlenségeket, ahogy bele kell majd nézni a lány anyja szemébe, aki őt kedvelte, s aki rendszeresen, hétvégeken etette, és olykor még pénzzel is kisegítette, így aztán úgy döntött, még utoljára beül a lánynyal valahova, hogy végleg, szépen lerendezzék ezt a dolgot.

A lepusztult, még a háború alatt szétlőtt és azóta érintetlenül hagyott, málló vakolatú házakkal övezett, novemberi utcáról belépve, a kínai Aranysárkány vendéglő mintha hirtelen jóvá akarta volna tenni az odakint uralkodó világot, az elmúlt hat évtized pállott reménytelenségét. A terem mind a négy falát tükör borította, s ezért a vörös és arany színekben pompázó díszítések megsokszorozódva zuhogtak a vendégekre. Ám a berendezés egyszerű volt, virágmintás viaszosvászonnal letakart asztalok, vörös papírlampionok, műanyagpálcikák, ilyesmi. Feltűnő csend volt, noha nem ők voltak az egyedüli vendégek. Egy simaképű, fiatal, nem kínai pincérfiú asztalhoz vezette őket és felvette az italrendelést. Volt valami az arcában, a vonásaiban, ami bizonytalanságot keltett, s amitől hol szabálytalanul szépnek, hol meg inkább kissé elhibázottnak tűnt.

– Unicum van? – kérdezte a férfi.

– Van – mondta a pincérfiú.

– Akkor egy Unicum és egy korsó sör. Te? Kólázol?

A lány bólintott, és a pincérfiú elsietett a rendelésért. Amíg várta, hogy a pultos csapolja a férfi sörét, a pult mögötti tükörben a lányt figyelte, s egyúttal megigazította hajzselével lenyalt frizuráját. Makulátlan fehér inget, fekete nadrágot, fényes hajtókájú, fekete zakót, valamint fekete selyem nyakkendőt viselt, ami, legalábbis a színösszeállítást tekintve, pincéreknél gyakori öltözék, ám egy ilyen viszonylag egyszerű, kínai vendéglőben különösen hatott. Leginkább azt a benyomást keltette, mint aki most jött egy tangóbárból, s mint akinek minden mozdulata valami rafinált tánc eleme. A lányon és a férfin kívül, az étterem túlsó végében egy hosszú, összetolt asztalnál népes kínai társaság ült. Hang nélkül étkeztek. Csak a pálcikák koccanását lehetett hallani. A férfi, aki a társasággal szemben ült ösztönösen felfigyelt a helyiségben uralkodó különös hangulatra, s elkezdte figyelni a társaságot. Először csak lopva oda-odapillantott, aztán már folyamatosan odabámult. A lány pedig, aki minden módon igyekezett a férfi figyelmét magára terelni, egy idő után belátta, van valami a teremben, amivel ő nem képes versenyezni, s amiről a férfi képtelen levenni a szemét, s ezért ő is nézni kezdte a férfi háta mögött lévő tükörből a kínai társaságot.

Valóban különös látvány volt, illetve, talán nem is ez a megfelelő szó arra a fenyegető, baljós jelenetre, amit így, közvetetten látott. A hosszú asztalnál kizárólag férfiak ültek, de középen, egy nagydarab, kövér kínai mellett ült egy vékony, hosszú hajú, kínai lány is, akinek finom vonásokkal metszett arcára jeges rémület ült ki. A lány végtelenül lassan evett – illetve próbált enni, mert a keze, felületes szemlélő számára alig észrevehető remegésétől a műanyagpálcikák csak nehezen tudták a falatokat a szájához vinni. A hosszú asztalnál ülő férfiak pedig azt nézték, hogyan eszik.

– Adsz egy cigit? – kérdezte a lány. Nehezen forgott a nyelve, a torka száraz volt. A férfi, anélkül, hogy a szemét levette volna a kínaiakról, a lány felé pöckölte a cigarettásdobozt, egy szál kibújt a doboz nyílásán. A lány keze, csakúgy, mint azé a másik lányé a másik asztalnál, enyhén remegett, ahogy a cigarettát a szájába illesztette. A pincérfiú, mintha a semmiből tűnt volna elő, a Zippo öngyújtójával olyan mozdulattal adott tüzet a lánynak, amit nyilvánvalóan egy filmből lesett el. Begyakorlott, tükör előtt ezerszer elismételt mozdulat volt, amelynek alkalmazása most kiválóan sikerült. A lány meglepetten kapta fel a fejét, tekintetét egy pillanatra az elégedetten mosolygó pincérfiúra függesztette. – Kösz – mondta, és ahogy a fiút nézte, hirtelen a felismerés fénye csillant a szemében, ami egy halvány mosolyt csalt a sápadt arcára. A fiú habozni látszott, majd halkan, gyorsan kibökte: – Ne – és a fejével alig észrevehetően a kínaiak asztala felé intett.

A férfi hirtelen felocsúdott. – Mi van már a sörömmel? Mi tart ennyi ideig? – Máris, uram – hajolt meg a pincér, és egy elegáns, a beszédéhez hasonlóan stilizált mozdulattal sarkon fordult, majd a pulthoz sietett, ahol már valóban, kikészítve várták az italok. A férfi ideges mozdulattal hajtotta fel az Unicumot, megmarkolta a söröskorsóját és újra a kínaiak asztalára meredt. A pincér kibontotta a lány kólásüvegét s miközben lassan, szakszerűen kiöntötte a poharába az italt, le nem vette a szemét a lányról. Ez is begyakorlott mozdulat volt, amihez oda sem kellett néznie. Tekintetében a vágy és a féltés szinte egymást kioltva keveredett, s hirtelen maga sem tudta volna megmondani, melyik érzés az erősebb. – Hozzam az étlapot? Vacsoráznak? – A férfi rosszallóan felnézett, mint akit valami fontos tevékenység közben zavartak meg, de aztán váratlan gyengédséggel, mint aki most még ezt is megengedheti magának, a lányra nézett: – Rendeljünk? – A lány megrázta a fejét. – Nem vagyok éhes. De te egyél nyugodtan. – A férfi egy pillanatra habozott, érezte, legalább ebben a jelentéktelen dologban szolidaritást kellene vállalnia a lánnyal, valamiképpen jeleznie kellene, amit addig semmilyen más módon nem volt képes tudatni, mert semmiképpen sem akarta magát kiszolgáltatni neki. Soha senkit nem érzett magához ennyire közel, ám ugyanakkor ez az érzés olyan módon töltötte el szorongással, hogy a munkavégzésben is akadályozta, amikor napközben a cégnél eszébe jutott, s rájött, hogy fogalma sincs éppen hol van a lány, mit csinál és kivel van, ami kibírhatatlan feszültséget okozott és kénytelen volt valami ürüggyel felhívni a kozmetikát, ahol a lány dolgozott. Aztán átnézett a másik asztalhoz és döntött. – Akkor hozzál valami csípős csirkéset meg egy rizst. Ja, és villát – mondta a pincérnek. – Rendben uram, máris. – A pincér sarkon fordult, hátrasietett a pulthoz, leadta a rendelést, majd hátát a pultnak vetve ismét a lány arcán állapodott meg a tekintete, amitől a vonásai kisimultak és egyfajta megnyugvás ült ki az arcára, ha ez nem keveredett volna valamivel, ami leginkább riadalomhoz hasonlított, amitől viszont úgy nézett ki, mint aki folyamatos készenlétben van, mint aki valami elkerülhetetlennek a bekövetkeztére vár.

A lány rátette a kezét a férfi asztalon nyugvó kézfejére. A két kéz közti méretkülönbség miatt ez úgy nézett ki, mintha egy kolibri szállt volna a férfi kezére. A férfi visszahúzta. Nem bírta már elviselni a lány érintését.

– Ha nem akarod, nem tartom meg. Csak legyen úgy, ahogy eddig.

– Te tényleg nem érted? Most akkor hogy mondjam? Kínaiul? Nem vagy képes felfogni, amit mondok, muszáj engem folyton provokálni? Aztán meg bőgsz, hogy durva vagyok és csinálod a lelkifurdalást. Elég volt. Elegem van – mondta a férfi halkan, visszafogottan, s mintha megkönnyebbült volna. A lány feje fölött újra átnézett a másik asztalhoz. A kínai lány, aki hiába igyekezett, hogy a táljában lévő ételt elfogyassza, hangtalanul sírt. A férfi arcára kiült a szánakozás, meg valami gyengédséghez hasonló érzelem. Tetszett neki a kínai lány. A lány pedig jól látta, hogy a férfi arcán hullámzó érzések nem neki szólnak. A férfi megfeszítette az állkapcsát, amitől egy kis izom ide-oda ugrált rajta, dühítette a tehetetlensége, hogy nem tud közbeavatkozni, nem tud a megmentő képében a kínai lány segítségére sietni és szorult helyzetéből őt kiszabadítani, amiért a lány nyilván örökké hálás lenne neki. A lány megint belenézett a tükörbe, s ahogy meglátta a kínai lány arcát, hirtelen ő is kiengedett, és hagyta, hogy könnyei eleredjenek. A pincérfiú kivitte a férfi vacsoráját, s amikor elrendezte előtte a tálakat, megkérdezte a lányt: – Önnek nem hozhatok valamit? – A lány megrázta a fejét, és azt kérdezte: – Merre van a vécé? – Jöjjön – mondta a pincér –, megmutatom.

A konyha felé vezető lengőajtón túl, balra fordulva, egy félhomályos folyosóra mutatott. – Arra van, de szívesen hátrakísérem, olyan sötét van itt, hogy az ember a cipője orrát se látja. – Ahogy a pincérfiú ment a lány mögött, akinek a kínai lányéhoz hasonlóan hosszú, de lófarokban összefogott, fekete haja volt, arra gondolt, vagy talán nem is gondolat volt, csak valami homályos érzés, hogy ha ez a folyosó soha nem érne véget és a sötétség fekete mélyére vezetne, az okozná neki a legnagyobb boldogságot. A lány bőrének kipárolgó illata úgy vonzotta, mintha kötélen húznák, és mire a vécéajtó elé értek, a száját már csak néhány centiméter választotta el a lány tarkóján csillogó pihéktől. A lány, ezt megérezve, mielőtt lenyomta volna a kilincset, egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha egy érintés emléke kerítette volna hatalmába, aminek szívesen átadta volna magát, de aztán, félig hátrafordulva, mintegy bocsánatkérően elmosolyodott, megérintette a fiú arcát és alig észrevehetően megrázta a fejét. És eltűnt a vécéajtó mögött. A fiú egy pillanatig mozdulatlanul állt a sötét folyosón, aztán hirtelen benyitott a szomszédos ajtón, amire egy cilinderes férfi alakja volt kifüggesztve. Felkapcsolta a világítást, a mosdóhoz lépett, belenézett a tükörbe. Kinyitotta a csapot, az arcát beletemette a tenyerében felfogott hideg vízbe. Aztán hirtelen mozdulattal levetette a zakóját, kioldotta a nyakkendőjét, és a nyakánál kigombolta az ingét. Mély levegőt vett, aztán még egyet és még egyet. Hogy mindjárt megfullad. Hogy éget a bőre. Szétporlad a húsa, azt érezte. Közben hallotta, hogy a lány kijön a szomszédos vécéből és visszamegy a terembe. Gyorsan elrendezte a ruházatát, újra belenézett a tükörbe, visszasimította a víztől kissé kusza frizuráját, és ő is ment vissza.

A helyzet, amely a teremben fogadta, nem lepte meg, de remélte, hátha mégis meg lehet valahogy úszni. Nem lehetett. Megtanulta már, hogy lényegében semmit sem lehet megúszni. A nagydarab, kövér kínai húsos kezével az asztala szélébe kapaszkodva feltápászkodott, és kurta, kínai szavakat ordított a másik asztalnál ülő férfi felé. A férfi továbbra is ülve maradt, igyekezett nem tudomást venni erről, de ez, a kínai méreteit, hangerejét és félreérthetetlen szándékait tekintve, lehetetlen volt. A kínai lányt leszámítva, aki a közjáték hatására abbahagyta az evést és maga elé meredt, a hosszú asztalnál ülők is mind a férfire szegezték tekintetüket. A mellékhelyiségről visszatért lány tétován állt az asztaluk mellett, nem mert leülni.

– Ülj le – szólt a férfi fojtott hangon a lánynak. De a lány továbbra is csak állt, egyik lábáról a másikra.

– Nem hallod? Azt mondtam, ülj le! – ordította a férfi, mivel azonban a lány még mindig nem tudta eldönteni, mit csináljon, dermedten állt tovább. A férfi felugrott a székéből és lekevert egy pofont a lánynak, aki megtántorodott és elesett. A ordító kínait ez egészen váratlanul érte. Meghökkent, az ordítást abbahagyta, és ezt a pillanatot kihasználva, a pincér hirtelen a lánynál termett és felsegítette a padlóról.

– Mi a faszt csinálsz, köcsög?! Nem nyúlsz hozzá, hallod?!!

A pincér azonban továbbra is a lány körül tüsténkedett, a táskájából szétgurult holmikat szedegette fel, és a lány hiába igyekezett, szinte könyörögve, elhárítani a segítségét, a pincér nem tágított.

– Mi van, süket vagy? Azt mondtam, nem nyúlsz hozzá! – ordította a férfi, aki már ott állt a pincér mellett és ütötte-rúgta, ahol érte. A lány igyekezett a testével védelmezni a pincért, és kérlelte a férfit, hogy ne bántsa. A férfi erre őt is ütni kezdte, talán még durvábban, mint a pincért. A nagydarab kínai, mint aki elvégezte a feladatát, visszaült a helyére és a társaság úgy viselkedett a továbbiakban, mint akik nem látják-hallják, hogy mi zajlik a terem másik felében. A konyhából kirohant két kínai szakács, a pult mögül meg a magyar csapos, és együttes erővel lefogták az őrjöngő férfit.

– Ne merjél hozzányúlni, mert szétbaszom a pofádat – hörögte a férfi, és nagyokat rúgott feléjük mogyoróbarna színű, olasz bőrcsizmájával, de már csak a levegőbe, mert a többiek visszatartották. A lány szánakozva nézett rá. Odalépett hozzá, meg akarta simogatni az arcát. De a férfi dühödten elrántotta a fejét. Aztán felsegítette a padlón fekvő pincért, akinek a dulakodás közben szétszakadt inge alatt jól látszott a melleit leszorító, már jócskán átvérzett, és a sáros padlótól összemocskolt fáslija. A kínai szakácsok is látták, és hangosan, izgatottan vitatkozni kezdtek.

– Gyere – mondta a lány –, állj fel.

– Jó – suttogta a pincér, pedig a véres hússal, ami a szája lett, alig tudott beszélni. Aztán már csak gondolta: – Megyek. – Még üggyel-bajjal lehajolt, hogy felvegye az elrepült Zippóját, ám mire felnézett, a lány éppen kilépett a vendéglő ajtaján. A férfi, aki addigra lerázta magáról a két kínait meg a csapost, most a pincérre meredt, s egy pillanatra úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit. De nem szólt. Ő is kilépett az ajtón a sötét, józsefvárosi utcára, a szemerkélő hóba.

 

Nincsenek.

Cimkék: Bán Zsófia
Kapcsolódó írások

Békés Pál: Szellemi kalandor (Bán Zsófiáról) (0)

Bán Zsó­fia: Sin City, Bu­da­pest (Hatások és visszahatások – Budapest változásai a 80 éves városépítészet-oktatás tükrében. Budapest Kiállítóterem, 2009. október 9–25.) (0)

Bán Zsófia: Tessék mondani, az ott a kínai nagy fal? (Reneszánsz Látványtár – Virtuális utazás a múltba. Magyar Nemzeti Múzeum, 2008. szeptember 27. – november 30.) (0)

Bán Zsófia: Roham-munka (Roham művészeti és irodalmi magazin. Főszerkesztő Korchma Zsombor.) (0)

Bán Zsófia: Mesél a pesti erdő (Kemény Mária (szerk.): Kismező, Nagymező, Broadway. Várostörténeti Tanulmányok, Műcsarnok, 2009.) (0)

 

 

Cimkék: Bán Zsófia

 

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2011 | Tervezte a PEJK