A Mozgó Világ internetes változata. 2011 július. Harminchetedik évfolyam, hetedik szám

«Vissza

Bíró Kriszta: Talált tárgy

Tárgyam valós, noha nehezen hihető. És még nehezebben megírható: nyál és fölös meghatottság nélkül. Tervezem sok éve, hogy novellát írok belőle, de egyszerűen nem lehet, kizárólag a dokumentarista interpretációt tűri, ha tűri.

A történet, melyet elmondandó vagyok, éppen annyi idős, mint a gyerekem. Illetve kettő hónappal öregebb. Mert a hetedik hónapban voltam, amikor megtörtént.

Óriási hasam ellenére még dolgoztam. De ne sajnáljon senki: örömmel és frissen tettem. Élveztem, milyen tűzrőlpattant vagyok.

A József Attila Színházban voltam vendég színésznő, gyerekdarabban, valami gonoszat játszottam, kutyát nem érdekelt a terhességem, megalkottak színpadilag kövérnek, az a gonoszba bőven belefért, én meg örültem, hogy nem esek ki a munkából.

A színházi próbák délelőtt tízkor kezdődnek. Én minden reggel fél tízkor a metrón ültem, a Deáktól az Árpád hídig hol átadták a helyet, hol nem. Rémületes tanulság volt állapotosnak lenni Budapesten 1997-ben is, a mai időket már nem sorolom. Nem, mintha nem voltam volna képes állni. Fitt voltam és várakozó. Vártam a gyerekemet. Van, aki szerencsétlenebbül várja, nekem szerencsém volt, még busz után futni sem esett nehezemre, sőt sportot csináltam abból, nekem még EZ is megy. Pusztán kulturálisan volt érdekes, ki és mikor adja át a helyét buszon-villamoson-metrón.

Azon a reggelen átadták. A metrópad legszélére ültem le, éppen hogy csak elfértem. És most hirtelen beugrik, hogy olvasni kezdtem, de azt nem tudom, mit. Csak arra emlékszem, nagyon belemerültem a könyvbe.

Az a kisfiú a Nyugatinál szállt be.

Hangosan kántált. Hogy ő szegény, és cigány, és határon túli, és éhes, és csak ötven forintot kér. Akkoriban volt új fémpénz az ötvenes.

A kisfiú a metrókocsi tőlem távol eső részében jelent meg, de a szag így is azonnal az orromba hatolt. Öklendeznem kellett, noha egy halvány émelygés sem zavarta meg addig a szépen figurált terhességemet. Még az első pár hétben sem. Egyszerűen: nekem nem volt hányingerem. Soha. És még csak nem is szédültem.

Akkor azt éreztem, elájulok attól a szagtól. Nem csak várandósan. Bárhol, bármikor.

Az a szag minden volt. Nyomorúság, elhagyatottság. Szar, húgy, hányadék, mosdatlanság, törődetlenség. Minden. A fölfoghatatlan szegénység.

Az utazóközönség körülbelül ugyanezt érezhette. Úgy nyílt szét a reggeli tömeg a kisfiú előtt, Mózes megirigyelte volna a Vörös-tengernél. És senki nem adott semmit. A döbbenet és az elutasítás volt az Úr.

A gyerek egyre kellemetlenebb hangon könyörgött. De még nem láttam. Csakis abból gondoltam: gyerek, mert nagyon vékonyan beszélt. Betanult szöveget mondott, ez nyilvánvaló volt, mantrázta azt a két mondatot, ha befejezte, kezdte megint, ugyanavval a dallammal, mint egy gép.

Nem akartam felnézni. Nem akartam tudomást venni. Világos volt, hogy mindjárt odaér énhozzám, és iszonyúan szégyelltem magam, amiért nem akarok jelen lenni. Dühös is voltam, olyan jó ez a könyv, minek zavarnak? Annyi koldus van, adni is szoktam, de azok szerények, és nem vagyok velük összezárva több megállóra.

Aztán nem lehetett nem felnézni. Egyrészt addig zsivaj volt, és a tömeg különvalósága, tőlem függetlenül, én arisztokratikusan olvastam, nem érdekelt senki. De mire a kisfiú elért hozzám, a kocsiban iszonyú csönd lett. Még a szokásos megjegyzések sem hangzottak el: mit keres ez itt, menjen vissza, ahonnan jött, törpe rohadék, nem jársz iskolába?, nem adok semmit, keressen rád az anyád, hazug kis köcsög, műszerencsétlen, ezek paraziták, karanténba kéne az ilyet mind zárni.

Szóval, ez mind nem volt, csak a hatalmas csönd.

Először a nadrágját láttam meg. Olyan kék mackónadrág volt, amilyenben 1976-ban táboroztam mint kisdobos. Illetve a kékséget csak sejtettem, a nadrágon lerakódott mocsok mögött. És akkor már nem lehetett kamuzni, tudtam, hogy tudja, hogy észrevettem. Hát felnéztem. Nem emlékszem, mi volt rajta felül, nem emlékszem a vonásaira, csak a hatására. Csupa szem volt az arca, a sovány arca, nyeszlett volt az egész gyerek, a mai és az akkori eszemmel is kilencévesnek saccoltam. Egyben egészen biztosan nem hazudott: nyilvánvalóan cigány volt. Mert álruhás indiai hercegnek azért mégsem vélhettem.

Mereven nézett a szemembe, ha nem volna túlzás, hát azt mondanám, delejesen. Ijedten bűvölt, a hasamat nézte. Annyit nyilván megtanult már, hogy egy terhes nőnek esettebb szíve van, mint másnak. Nálam fogyott el a kitartása, vagy a szakmai elhivatottsága. Azt a bizonyos ötvenest már nagyon halkan kérte, szinte súgva, a sírás határán.

Nem tudom, mi a fenének kérdeztem tőle azt a hülyeséget, hogy tényleg egy ötvenest akar-e. Nagyon meglepődött, kicsit tétovázott, mert ez nem volt benne a betanult műsorban. Hogy kérdezzenek is tőle. Aztán azt felelte, igen, csak egy ötvenest szeretne.

Addigra minket figyelt mindenki. Nem láttam, csak éreztem. Éppen úgy, mint a színházban, ahol nem látom a közönséget, csak érzem. De ennek nem lehetett örülni, ez nem alakítás volt, nem szakma. Legszívesebben eltűntem volna. De már nem lehetett visszakozni. Ócskán kotortam a táskámban, tényleg, már nem is emlékszem, milyen táskám volt akkoriban, csak arra emlékszem határozottan, hogy ostobán és ügyetlenül kapirgáltam a pénztárcám után, mert abban a közös hallgatásban immár nyilvánvaló volt, hogy a terhes nő adni fog, mert neki adnia kell. Végre megtaláltam a bukszám, és valóban találtam egy ötvenest. Átadtam. Olyan tenyere volt annak a gyereknek, mint amilyet nagyon szigorú dokumentumfilmekben lát az ember, Afrikáról. Ennyi barázda tán még a dédnagyanyám markában sem volt, pedig ő fogott kapát eleget az életében.

Azt hittem, itt a vége.

Nem volt vége.

Körülöttem annyira viszolyogtak a kisfiú odorjától, hogy felálltak. Hirtelen rengeteg hely lett mellettem.

A gyerek pedig magától értetődően leült mellém, vállamra hajtotta a fejét, megfogta a kezem, és elaludt. Úgy aludt el, mint aki hetek óta nem pihent semmit. Mint akit fejbe vágtak. Határozottan emlékszem, hogy horkolt. Sose hallottam még gyereket horkolni.

A csönd most megilletődött lett, szinte áhítatos. A metrókocsi utazói nem mertek megszólalni.

A hangosbemondó vetett véget az idillnek, közölte, a Lehel tér következik. A gyerek mintegy kétpercnyi mélységes álom után halálra váltan felriadt, és azt kérdezte, a Dózsa jön-e ezek után. Mondtam, igen, a Dózsa György út jön. A gyerek úgy tépte ki magát a kezemből, mintha én ragasztottam volna magamhoz, odapattant az ajtóhoz, és nagyon várta, hogy kiszállhasson.

Azt szintén nem értem, a mai napig sem, én minek álltam fel, minek álltam oda mellé, hiszen nekem még volt egy megállóm. Vártuk együtt a Dózsa György utat.

A szerelvény befutott az állomásra.

A kisfiú belenyúlt a zsebébe, kivett valamit, és a tenyerembe nyomta. Az a valami kemény volt, hűvös, kicsi. Azt mondta, az enyém. Miért, kérdeztem, az ötvenesért? Igen, mondta ő, és elrohant.

Azt már majdnem le sem merem írni, hogy utoljára még megölelte a karomat. Irgalmatlan büdös volt, ahogy hozzám hajolt, nem öleltem vissza.

Az ajtó becsukódott, megint délelőtt volt, Budapest volt, az emberek beszéltek, zaj volt, nagyváros. Nem történt semmi.

A színházban mertem csak megnézni, mit kaptam.

Szűz Mária-bádogérme. Apró, értéktelen, semmitmondó. Szürke és olcsó. Nem ér semmit.

Másnak semmit. Én azóta őrzöm, megvan ma is, abban a ládikában, amiben a fülbevalóimat és a gyűrűmet tartom.

 

Kapcsolódó írások:

Bíró Kriszta: Otthonka Állt nagyanyám a szobám ajtajában, elmaradhatatlan otthonkájában. Nejlondzsörzé, az...

Bíró Krisztina: Cica A Cica hatéves lesz mindjárt. Idén még nem megy iskolába....

Bíró Krisztina: Porcelánkutya Bíró Krisztina Porcelánkutya A mindenes kikezd az úrfival. Az...

Farkas Tímea: Azonosítatlan repülő tárgy – Miskolci riport Miskolc a rendszerváltozás előtt a nehézipar fellegvára volt, kohászata kétszáz...

Stiller Kriszta: Dal; Profán ima Tapintható vagy, de mégse, mint az isten szívverése. Mély szemed...

 

 

Cimkék: Bíró Kriszta

 

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2011 | Tervezte a PEJK