A Mozgó Világ internetes változata. 2011 július. Harminchetedik évfolyam, hetedik szám

«Vissza

Dalos György: Névcserék, ízlések és pofonok

Berlin, 2011. június 10.

Hogy a magyar jobboldali kurzus a Strauss-Kahn-ügyet a maga agresszív és obszcén modorában fogja „feldolgozni”, előre látható volt. A nemi erőszakkal, közszeméremsértéssel és több más bűncselekménnyel alaposan gyanúsított férfi afférja kapcsán szinte várni lehetett a metafora kibontását a Nemzetközi Valutaalap által meggyalázott Magyarországról, amelyet a globalizmus spermafoltjai rútítanak el. Igen, az adott hasonlatban mi vagyunk a kiszolgáltatott színes bőrű takarítónő. Más kérdés, vagy talán nem is kérdés, hogyan reagálna ugyanez a média akkor, ha nálunk történik ilyesmi, s a tettes, mondjuk, egy vérmes parlamenti vagy önkormányzati képviselő, az áldozat pedig cigánylány volna. Most mégis inkább afeletti elképedésemnek adnék hangot, hogy a botrány taglalása kapcsán civilizált, nyugati lapok ízlése is megbicsaklott, így az általam (tiszteletbeli) szerkesztőként jegyzett Freitagé. Lám, mi jutott eszébe ott a New York-i Hotel Sofitelben történtekről az egyébként baloldali és feminista Ulrike Baureithelnek: „Hogy a szexuális zaklatás és megerőszakolás egyáltalán büntetendő cselekményekként üldözendőek, az a nőknek köszönhető. Ők mondták ki először, hogy az efféle vétségeknek jóval kevesebb közük van a férfi nemi ösztönéhez, mint magához az erőszakhoz és uralomvágyhoz, ám ez még mindig nem kölcsönös. Az a képzet, hogy Angela Merkel netán lerohanna egy nála harminc évvel fiatalabb férfi szállodai alkalmazottat, nemcsak (Merkel) aszexuális kisugárzása miatt ingerel nevetésre, hanem azért is, mert a felsőbbségen és hatalmon alapuló hegemoniális férfikultúrának még képzete sincs az ilyesmire.”

Ez a gondolatmenet, amely bízvást bekerülhetne a Hírszerző „Nonszensz” rovatába, iskolapéldája a jellegzetesen értelmiségi, s ezért szükségképpen okosságba vagy inkább okoskodásba csomagolt közönséges ostobaságnak. Már az sem igaz, bármily meggyőzően hangzik, hogy a nemi erőszak különböző formái elleni jogi fellépés kizárólag a nőmozgalom vívmánya lett volna. Ide vonatkozó törvények évszázadok óta léteztek, ha másért nem, a férjek mint „nőtulajdonosok” védelmében. Hogy a győztes hadseregek katonái az elfoglalt országok lányait, asszonyait leteperve nemcsak nemi éhségüket csillapították, hanem egyúttal testi hadizsákmányra is szert tettek, szakállas közhely. De hogy egy erőszaktevő, diadalmámoros és a végső roham előtt beszeszelt férfinak inkább lenne „szexuális kisugárzása”, mint egy nőnek, közönséges marhaság. Különösen ocsmánnyá teszi az utalást a kancellár asszony ellen irányuló személyes éle. Bizony semmivel sem jobb ez, mint amikor a magyar internet névtelen hősei bal- vagy jobboldali nőpolitikusokra szórnak vécéfelirat szintű, szexista szidalmakat, teszem azt, szexuális kisugárzásban nem szűkölködő miniszterek vagy államtitkárok védelmében.

 

 

Podkoniczky (Borisz) Istvánt régóta ismerem és kedvelem, abból az időből, amikor az SZDSZ külügyiseként a Mérleg utcában dolgozott. Különös szláv hangzású neve helyett Podkónak becéztük. Podkó a vonaltól idővel szociáldemokrata irányban elhajlott, ámde tény, hogy maga a párt is fokozatosan elhajlott önmagától. Később útjaik elváltak, és Podkó legutóbb polgári foglalkozása mellett a Zöld Demokratáknál dolgozott. Podkó, folytatnám a mondatot, de ez már nem stimmelne, mert jelenleg Teszler István néven szerepel a közéletben. Nevét 1996-ban változtatta meg a lehető legegyszerűbb módon, első gyermekének születése előtt átvévén édesanyjának, bizonyos Teszler Mirának vezetéknevét. Ilyenformán időközben született gyermekei is Teszler névre hallgatnak. Podk…, akarom mondani, Teszler Pista 1980-ban disszidált, és egy osztrák cég képviseletében többek között Afrikában dolgozott, főleg Angolában, ahol igencsak kapóra jött portugál és spanyol nyelvtudása. Neve az ottaniaknak nem okozott különösebb gondot, egyszerűen Stefannak vagy talán Estevaónak szólították. Az utóbb Bécsben töltött néhány esztendőben a Podkoniczky név is elment, hiszen ha van szláv nevekben bővelkedő hely, a császárváros az. Ott még a kancellárokat is Kreiskynek, Sinnowatznak, Vranitzkynek hívták. Hanem most beütött a krach. A hódmezővásárhelyi Emlékpont Egyesület nemrégiben közzétett egy névsort, amely a civil fedőállásban dolgozó szigorúan titkos tisztek nevét tartalmazta – a feltehető több ezres létszám töredékét. Szerepel ebben a listában többek között egy Teszler István nevű ember. Meg lehetett róla tudni születési dátumát, édesanyja nevét, nyelvismereteit (többek között németül, oroszul és franciául beszélt), és egy szűkszavú közlést, mely szerint „az NSZK-val foglalkozó csoportban dolgozott”. Fedőmunkahelyét a lista nem tartalmazza. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nevezett tagadta „SZT-tiszt” voltát, és bár ez lehetett utólagos mentegetőzés is, de tény, hogy az Emlékpont listája ugyanúgy több sebből vérzik, mint annak idején a Nagy Imre-temetés körül sürgölődő szereplők névsora. Borzasztó kimondani, de Magyarországon a múlt feldolgozásából egyfajta kaszinójáték lett.

No de térjünk vissza a mi Teszler Pistánkhoz. Ő e pillanatban olyan ember nevét viseli, akit az inkább hirdetett, mint gyakorolt erkölcs megvetésre, kiközösítésre méltónak ítél. Ha voltak, vannak ellenségei, márpedig melyik közszereplőnek nincsenek, azok most dörzsölik a kezüket, és suttogva vagy nyíltan mondják: ők már akkor is sejtettek valamit, nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. Miniszteriális berkekben, ha valami beadványa fekszik, elég, ha csak belenéznek egy papírba, csupán a név láttán fuccs a kérelemnek. Mert mi bizony ma is a káderlapok országa vagyunk, talán ez a Rákosi-éra egyetlen maradványa, kivéve persze a trolibuszok Sztalin születésnapjához igazodó számozását, noha ezt félve mondom, nehogy olyan ötletet adjak a fővárosnak, amely végleg feldúlja a közlekedést. Bár engem lassan ez sem érdekel, öreg reakciós módjára a Roosevelt téren szállok fel a 16-os buszra, és a Moszkva téren a 6-os villamosra. Fő, hogy a Hegedűs Gyula utca maradjon a régi, különben még nem találok haza. Mellesleg a szigorúan titkos listán szerepel egy Hegedűs, de az Sándor, nem is szólva arról, hogy a nagy színész 1931-ben elhalálozott, vagyis perfekt alibije van.

Nem, engem most Teszler Pista neve, jó neve, hírneve foglalkoztat. Nem utolsósorban azért, mert a publikált látszat az ő esetében olyan életrajznak tesz keresztbe, amely úgyszólván zsigerileg zárta ki a régi elnyomó gépezet bármely frakciójával való együttműködést. Ámde hol van Magyarországon az a brit stílusú becsületbíróság, amely a legszélesebb nyilvánosság előtt affidavittel igazolná bárkiről is, hogy senkivel sem téveszthető össze, mert kizárólag önmagával azonos?

 

 

Otthon jártam a könyvhéten, és a tikkasztó hőségben háromnegyed kettő és két óra között a Gödör egyik elhagyott padján csücsülve mobiltelefonon interjút adtam a Klubrádiónak. Természetesen könyvemről kérdeztek elsősorban, de szóba került a mai politikai helyzetről alkotott véleményem is, és én elmondtam, amit Berlinben tapasztalok a hajdan erős magyar imázs romlásnak indulásáról. Negyedórával az interjú elhangzása után már a könyvsátorok között megszólított egy tiszta feketébe öltözött úr, és azt kérdezte: „Maga az a Dalos, aki annyit hazudik rólunk?” Zavaromban azt feleltem, hogy róla biztosan nem hazudtam, hiszen nem is tudom, kicsoda. Meglepetésemre németül válaszolt: „Doch. Ich lese die deutsche Presse.” (De igen. Olvasom a német sajtót.) Azzal sarkon fordult, és eltűnt.

Nem akarom én ezt az eseményt felnagyítani még akkorára sem, mint amely Esterházy kollégát érte Egerben. Tény azonban, hogy jelentéktelennek sem mondhatom. Évek óta zajlik a külföldön élő magyarság izgatása a jobboldali ellenzék, majd a kormány bírálói ellen. Ez az atyafi ott a Vörösmarty téren talán saját szakállára dolgozott. Még az is lehet, hogy elhiszi, amit mond, vagyis hogy édes hazáját védelmezi azok ellen, akik egy primitív akarnokok által oktrojált kurzusban nem hajlandók új magyar reneszánszot látni.

 

Kapcsolódó írások:

Dalos György: Vulkánok és választások Berlin, 2010. május 6. Eyjafjallajökull – alig tudom elképzelni, hogy...

Dalos György: Szubkultúra Dalos György Szubkultúra Berlin, 2008. február 9. Nincs mese:...

Dalos György: Gépi és kézi fordítások Bécs–Berlin–Frankfurt, 2009. október 4. „Miklos Tamas Gaspar schützt Jobbikot”, olvasom...

Dalos György: Szvatopluk és vidéke Dalos György Szvatopluk és vidéke Berlin, 2008. január 14....

Dalos György: Sztrájkközi ejnyebejnye Dalos György Sztrájkközi ejnyebejnye Manapság annak, aki akár családi okból...

 

 

Cimkék: Dalos György

 

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2011 | Tervezte a PEJK