A Mozgó Világ internetes változata. 2011 július. Harminchetedik évfolyam, hetedik szám

«Vissza

Végel László: Rendőrkordon a színház körül

Az idei Sterija Játékok megrendezésének idején nem kerülhetett a kezembe megfelelőbb könyv, mint W. G. Sebald Szaturnusz gyűrűi című regénye, amelyben csodálatos módon ötvöződik a dokumentum és a fikció, az önéletrajz és a történelmi faktográfia, az esszéisztikus diskurzus és a szikár, minden lírai cicoma nélküli prózanyelv. Nálunk, Bácskában azt mondanák, hogy ez nem is regény. Sebald első magyarul megjelent könyvét, a Kivándoroltakat Berlinben olvastam. Túl voltam az Exterritóriumon, s igazolni véltem saját eljárásomat az önéletrajzi motívumokkal behálózott dokumentáris alapra épülő regény (vannak, kik dokufikciónak nevezik a műfajt) olvastán. Aztán következett az Austerlitz, amely új megvilágításba helyezte a helyi színek elméletét, amit nálunk sokan csak színezésnek vélnek, mivel helyi utca- és városnevekkel, tájegységek megnevezésével színezik a szöveget, ám ha kicseréljük az utca- és városneveket, akkor bárhol lejátszódhat a történet. A naplószerű s természetesen dokumentarista faktúrájú Austerlitz arra figyelmeztetett, hogy a „helyi színek” valójában nem a külvilágban díszelegnek, hanem a történelemben rejteznek. Ha az irodalom megérinti a történelmet, akkor robbanóanyagra lel.

A színházi fesztivál idején délelőttönként a Szaturnusz gyűrűjét olvasgatva észrevehettem, hogy néhány előadás, mindenekelőtt az Oliver Frljity rendezte Gyávaság és Legyen átkozott, ki hazáját elárulja címűek milyen nagy kihívást jelentettek. Szerbiában a múlttal való szembenézés a színházakban kezdődik. Nem a politikában.

Frljity megmentette az idei Sterija Játékokat, mondta egy német kritikus. Lehet, hogy túlzó a kijelentés, de biztos, hogy a fiatal rendező felrázta a színházakat szépséges posztkommunista téli álmukból. S hogy az út járható, azt a lengyelek (Wroclawski Teatr Wspólczesny, Vroclaw) bizonyították be a versenyen kívül induló, Jan Klata rendezte lengyel előadással, a Transzferekkel. Ez a „dokufikciós” előadás a Lengyelországot keletről nyugatra billentő cinikus jaltai döntés következményeiről szól. Színpadra lépnek és megszólalnak a tanúk. A lengyel rendezőnek volt bátorsága, hogy nevén nevezze a dolgokat. Napjainkban a mai művészet valódi kihívása nevén nevezni a dolgokat, mert a hatalmi politika sejtelmes lírai függöny mögé utalja őket, vagy pedig hatásos metaforákban fejezi ki magát.

Hogy a lengyel előadás mélységét lássuk, képzeljünk el például egy délvidéki magyar színházi bemutatót Trianonról. Persze nem azzal a szenvelgő kisebbségi diskurzussal, ami Németh Lászlóban is ellenszenvet váltott ki, hanem úgy, mint Jan Klata, a görög drámák hangján. Sebald, Sebald, jár az eszemben. Számon kérte, hogy a német irodalom egy szót sem ejtett a német városok bombázásáról. Nem írhatta meg ezt a regényt, mert 2001-ben közlekedési baleset áldozata lett.

Az idei Sterija Játékok egyik-másik előadása tényleg sokkolta a közönséget. Akár dokumentumdrámának is nevezhetném a Dino Musztafity rendezte előadást, a Yu-ban születetteket, amivel megnyitották az idei Sterija Játékokat. Dokumentumdrámának is nevezhető, de ennél sokkal több, elevenbe vágó, a korral vitatkozó nagy dialógus ez, hasonló ahhoz, amilyet a berlini és a zürichi színházakban láttam. Két évvel ezelőtt a svédek, éppen a Sterija Játékokon szerepeltek ezzel a drámai formával. Marxról szóló előadást mutattak be. Marx a színpadon – ez csak a Nyugaton képzelhető el! Nálunk a kis karrieristák nem olvassák ugyan, de szidalmazzák. Ugyanez a színházi forma feltűnt a színvonalas román színházakban is. A belgrádi új nemzedék is ezzel kísérletezik.

Ez a színpadi beszédmód radikálisan különbözik a nálunk még mindig dívó, hogy a külföldi kritikusakat idézzem, hosszú, ősz szakállú, a hetvenes években oly sok remek produkciót felmutató modernizmustól. Az idő azonban gyorsan változik, gyorsabban, mint mi, gyorsabban, mint a kánonok, amelyeket a múlt hozott létre, s ez a fajta modern nyelv kifáradt, sablonossá vált. A színházak új utakat keresnek. Erre különben rá kellett jönnöm az előadás végén, amikor elhagytam a színházat, amelyet rendőrkordon vett körül, mivel a tüntetők az előadás idején betörtek a színházba, amelyet – úgy látszik – fel akartak gyújtani. Azért, mert a színházra kitűzték a horvát zászlót is. Ugyanis az a rend, hogy kitűzik a vendégeskedő színházak országának zászlaját. Az előadás tulajdonképpen arról a véres múltról szólt, amely a Mladity mellett tüntetőket inspirálta. Az előző nap ugyanis a szerb rendőrség letartóztatta Ratko Mladityot, akit a Hágai Nemzetközi Bíróság genocídiummal vádolt meg.

Másnap az újvidéki sétálóutcán bandukoltam, amikor váratlanul feltűnt a Mladity mellett tüntetők menetoszlopa. A szélsőjobboldali fiatalok, a legtöbbjük húszéves sem lehetett, jelszavakat kiabáltak a nemzetárulók, az idegenszívűek ellen. Az egyikük agresszíven elébem állt, és az arcomba bömbölte: – Mladity, a nemzeti hős!

A közelben levő rendőr egykedvűen szemlélte a jelenetet. Amíg nem verik az embert, gondolják, addig minden rendben van. A kormánypárti politikusok örülnek, mivel nem került sor nagyobb rendbontásra. Csak néhány ablakot vertek be. Belgrádban azonban nagyobb összecsapásokra került sor, ezúttal azonban a rendőrség erélyesebb volt.

Ennek a fiatalembernek az arca és azok a jelszavak jutottak eszembe, amikor pár nap múlva az interneten megpillantottam a fotót, amelyen az egri könyvhetet megnyitó Esterházy Péter és Gitta volt látható, továbbá az író ellen tüntető magyar szélsőségesek. Azt harsogták, hogy nekik nem kell kultúrmocsok, és Esterházy húzzon el az országból. A fotón látott fiatalember arca, tekintete kísértetiesen hasonlított annak a fiatalembernek az arcára, aki a sétálóutcán elébem ugrott. A jelszavak is kísértetiesen hasonlítottak.

A következő előadás után az egyik barátom döbbenten hozta szóba a belgrádi, újvidéki és az egri incidenseket. Az interneten olvasta a nyugati honlapokat, újságokat, amelyek – ahogy mondta – az esetek kapcsán egyazon hangnemben írnak Szerbiáról és Magyarországról. Hova jutottunk, sopánkodott, ha már Magyarországon is előfordul ilyesmi. Megértettem a kétségbeesését. Két évtizede ismerjük egymást. 1991-ben, az első újvidéki háborúellenes tüntetésen találkoztunk, és azóta szívesen váltunk szót, ha véletlenül találkozunk Újvidék utcáin. Rendszerint Magyarországgal példálózott, azt szerette volna, ha Szerbia Magyarország példáját követi. De az utóbbi hónapokban lanyhult a lelkesedése. Sokan vannak így. Nem is értik, panaszolják, hogy mi történik Magyarországgal, miért masíroznak az utcákon az álkatonai alakulatok. Gondterheltségüket növeli az is, hogy ők jól emlékeznek arra, amikor Újvidék utcáin duhajkodtak az egyenruhás sihederek.

Ha ilyen és hasonló kérdésekkel faggatnak, azonnal Márai 1944–45-ben írt naplójegyzetei járnak az eszemben. Tapintatosan kerülöm a válaszadást. Szívesebben emlékszem a kilencvenes évekre, amikor jó volt magyarnak lenni. Nincs is kielégítő magyarázatom a történtekre. Hogy magammal is tisztázzam a kérdést, egy hosszabb esszé írásába kezdtem, többször is nekifutottam, de nem ment. Aztán újat kezdtem. Azt is abbahagytam. Több ilyen abbahagyott írást őriz komputerem merevlemeze, néha-néha előhívom őket, s a szövegek idegennek tűnnek.

Kisebbségiként átérzem a nemzeti önbecsülés fontosságát, de valahogy idegennek érzem az új szóvirágokat. Magyarságból példaképnek tartom az utcabeli Szlimák Sándor fuvarost, aki a világháborút átvészelve fiát középiskolába, majd egyetemre küldte, s mérnök lett belőle. Közben néhányszor megverték a királyi Jugoszlávia és Horthy csendőrei. A partizánok is kitettek magukért. A szerb csendőrök szemében azért volt gyanús, mert fiát mindenáron magyar iskolába küldte, Horthy csendőrei azért ütlegelték, mert zsidó utcabelijét rejtegette. A partizánok meg azért, mert nem akarta kitűzni a sárga karszalagot, amit akkoriban a magyaroknak Szenttamáson kötelező volt hordani. Ő aztán keservesen megtanulta, hogy az antiszemitizmus és a kisebbségellenesség egy és ugyanaz. Száz meg száz olyan embert tudnék felsorolni, akit személyesen ismerek, akik túlélték a zord időket, helytálltak, teremtettek valamit, s kitartottak a magyar nyelv mellett. De nem kell olyan messzire mennem. Úgy gondolom, hogy egyetemi fokon vizsgázott a nemzeti hitvallásból az a 300 ezer délvidéki magyar, aki a balkáni háborúk idején s főleg a NATO-légicsapások közepette a szülőföldjén maradt. Őket nem oktathatják azok, akik elillantak, mielőtt az első puskát elsütötték volna.

„Eger szívélyes város”, olvasom Márai Sándor naplójában. Bár úgy lenne, gondolom, és némi bűntudattal állapítom meg, hogy én is, akárcsak a többi kisebbségi értelmiségi, Magyarországból csak Budapestet ismerem. A szigorúan központosított Magyarországon minden út Budapestre vezet. Eger és Békéscsaba. Szolnok és Sopron, Győr és Kecskemét, Debrecen és Zalaegerszeg. Ha Szegedre utazom, akkor Ilia Mihály miatt szánom rá magam az útra. Immár több mint fél évszázada ő képviseli a magyar egyetértést és együvé tartozást. Sajnos a politikusok nem tanultak tőle.

 

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Végel László: Cselédek és kukázók Végel László Cselédek és kukázók Teruska kálváriája Teri néni mos,...

Végel László: A Magyar Nárcisz Végel László A Magyar Nárcisz Angolul jelent meg a...

Végel László: Közép-európai eszkimók Végel László Közép-európai eszkimók A Savigny platzi S-Bahn peronján...

Végel László: Hova tűntek a szerbiai liberálisok? Meghibásodott az újvidéki hőtelep, leállt a fűtés. Bekapcsolom a...

Végel László: Leszámolás a hatvannyolccal A nagy belgrádi trópusi kánikulában, a belgrádi egyetemistatüntetések negyvenedik...

 

 

Cimkék: Végel László

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2011 | Tervezte a PEJK