A Mozgó Világ internetes változata. 2011 július. Harminchetedik évfolyam, hetedik szám

«Vissza

Parászka Boróka: Kolozsvár, halott város

Egy hetvenes években elhunyt köztisztviselő sírján merengve jöttem rá az idei nyárelőn, milyen élő hely a Házsongárdi temető, és milyen halott város Kolozsvár. Teljesen összkomfortos sír volt, kényelmesen elüldögélhettem a betonkerethez biztonságosan rögzített padon. Volt hely a gyereknek, a gyerek hordozójának, sőt a temetőkert mellett működő éjjel-nappaliban vásárolt joghurtnak, kifliknek is. (Kell az éjjel-nappali a temető mellett, akik idejárnak, szeretik a kényelmet.) Mivel a ravatalozó hátsó ablakai is erre a padra nyíltak, pontosan hallottam, hogyan folyik bent a szertartás. Merthogy temetni jöttünk, és nem joghurtot enni a Házsongárdi temetőbe az idei sokesős, buja nyárelőn.

Gyímesi Éva halálhíre egy kedd reggelen ért. Hajnalban keltem akkor, hogy friss kifli kerüljön az asztalra, hoztam még kosárban vöröslő kerti paradicsomot, és nagy szemű piros epret. Nem is az ízért, hogy fröccsenjen a szánkban a leve, hanem hogy tele legyen az asztal a nyárral. Hogy legyen kézközelben, körbebástyázhassuk magunkat a vöröslő ígéretekkel, reményekkel. Épp a paradicsomokat mostam, amikor megcsörrent a telefon. Tőmondatokban jött a nem váratlan és a nem várt hír. Gyorsan fejeztük be a beszélgetést, mint akik készültek erre. Végig sem folyt a paradicsom leve a kézfejemen, és már letettem a telefont. Hát ennyi.

A reggelit kitettem az asztalra, toltuk egymás felé a zöldséges és gyümölcsös tálakat, ettünk, és én nem mondtam senkinek korábbi telefonbeszélgetésem tárgyát. Alanyát.

Nem tudtam felidézni, mikor ismertem meg Gyímesi Évát. A fejemben ilyen mondatok kavarogtak, hogy „már mindig is”, és „sosem”. Pedig tudtam, hogy volt egy valamikori péntek délután, amikor először (és azt hiszem, majdnem utoljára) elmentem hozzá. Kis, állomás közeli lakása olyan volt, amilyennek lennie kellett. Ahogyan azt az erdélyi sors, kényszer, ízlés mindenki számára berendezi. Könyvek és fotók mindenütt, az előszobában sártaposók, a dolgozószobában meleg takarók, családi ereklyék. De mi nem a könyvekkel berendezett dolgozóban ültünk, hanem a konyhában. Tárkonyos bablevest főzött Gyímesi Éva, és már nem tudom, hogy ő kérte, hogy kint a konyhában beszélgessünk, vagy én javasoltam.

Kávét főzött, és közben lendületesen kavargatta a bablevest, figyeltem: ennek a kis asszonynak az egész háta, mindkét válla mozgott, ahogy a hatalmas fazékkal birkózott. Kiemelte a sűrű zöldséges léből a csülköt, mutatta, hogy milyen gyönyörű zsákmányra lelt a hentesnél, most, hogy várja haza a fiát. „Csupa hús, egyél belőle” – kínálta két folyóiratokról, egyetemről és politikáról szóló mondat között. Atyáskodott ez az apró asszony, szigorú, kendőzetlen mondatokkal faggatott a „terveimről”.

De nekem nem voltak terveim. Meg is lepett céltudatos kérdéseivel, és nem tudtam mit válaszolni, arra, hogy mit akarok, hogy hol kéne „elhelyezkedni”, „megoldani”, „megszervezni”. Beszélt, és én csak a bablevest kavargató kezét néztem.

Rendszerint nem jutok túl a konyhákon, az étkezőasztalokon. Egyszer például jártam a kolozsvári filozófia tanszék egyik ismert tanáránál, Veress Károlynál. A tanszéken folyó munkáról beszélt nekem, és a „lehetőségekről”. Már egyáltalán nem tudom felidézni, miket mondott, a „lehetőségeket” meg már régen elfelejtettem, de biztosan tudom, hogy paradicsomlevest főzött, és azt is, hogy a leves kifutott, és piros habja szétterült a kályhán. Kovács Leventénél is voltam, ő a marosvásárhelyi színművészeti egyetem tanáraként látott vendégül: a hegyekből hozott őzlábgombából főztek levest. És Tamás Gáspár Miklósnál (Budapesten könyvekből és ágytakarókból berendezett erdélyi lakásában) pedig pesztót ettünk, tésztával. Itt tudtam meg, mi az a pesztó. (Tamás Gáspár Miklósnak természetesen nem mondtam meg, hogy nem tudom, mi az a pesztó, mert pontosan tudtam, hogy tudja, hogy nem tudom.)

Gyímesi Éva csülköt főzött a fiának. És amikor a léből kihalászott csülköt magasra tartotta, mint egy győzelmi trófeát, arra gondoltam, nem kéne ennek így lennie. Valami nincs rendben. Szorongva mentem hozzá, féltem a depressziójától, a hangulatingadozásaitól, az „állapotától” (környezete ezzel a kóddal jelezte, szenvedélybetegsége – alkoholizmusa – milyen stádiumban van). Mindenre számítottam, hogy nem nyit ajtót, vagy ajtót nyit, de nem beszél, hogy nem találom otthon, vagy otthon lesz, és mégis el lesz veszve. Arra, hogy főz, nem voltam felkészülve. Nem illett bele a depressziós, „szeszélyes” erdélyi professzor asszony képébe, amely róla Erdély-szerte keringett. És a csülkös bablevesre különösen nem voltam felkészülve. Talán egy étkezdéből hozatott ipari paradicsomlevesre a ritkán használt konyhabútor sarkán, jeleként annak, hogy azért – néhanap, a magándrámák és közösségi küldetések szünetében – „enni is kell”… Vagy egy kis pesztó, más – óhajtott, de soha el nem ért – világokból lopott távoli ízként. De így, a gőzzel teli konyha, a leveshez tisztított zöldségek halmaival valószínűtlenül valóságos volt.

Végül nem válaszoltam a „terveimre” vonatkozó kérdésekre. Nem voltak terveim, vagy ha voltak is valaha, rég leszoktam róluk. Soha senki sem tett fel nekem olyan praktikus kérdéseket, mint Gyímesi Éva. Soha senki nem akart nekem olyan pontos válaszokat adni, mint ő. Az a fajta normalitás, amely ott a tárkonyos csülökleves gőzében fogadott, az a nyers őszinteség nekem ismeretlen volt.

És rögtön tudtam, hogy mindennek csak ott, abban az apró, zamatokkal telezsúfolt konyhában van létjogosultsága, csak ott életképes ez a racionalitás, csak ott megfogalmazhatók az Éva kérdései, és az én válaszaim se hozhatóak ki onnan. Amint kilépek abból a konyhából, amint másfelé veszem az irányt, egyedül maradok a meg nem fogalmazott kérdéseimmel, és olyan válaszokkal szembesülök, amelyekkel nem tudok mit kezdeni. Amint kilépek onnan, a túlélés egyedül az én feladatom és ügyem lesz. Közösséget vállalni úgy, mint Éva, senki sem akar majd, de mindenki tudja majd, mire nem szabad figyelnie, mit nem szabad mondania, mi az, amit nem úgy szabad mondania, ahogy igazából szeretné. Ha kilépek onnan, majd újra pontosan érzem az egyedüllétemet, az egyedülléttel járó dacot, újra feléled túlélési ösztönöm. Veszélyes itt az atyáskodó anyáskodás. A közösségi érzet minden kísérlete és ígérete.

A házak mögött sejlő otthonok is csak látszatok. A konyhák nem védhetők. A nem létező otthonokban nincsenek családok. Nincsenek apák, anyák, nincsenek fiúk. A csülkök sosem főnek meg. Senkik vannak a falakon sorjázó képeken, és az ágytakarók nem melegítettek soha senkit. Kellékek csupán. Az emlékezés kényszer, és az emlékezés mögött nincsenek történetek. Az egyetlen valóság az otthontalanság. Minél kétségbeesettebb az igyekezet az otthonosság megteremtésére, annál rémisztőbb az otthontalanság. Ennek a tapasztalata omlott rám akkor ott, az apró kolozsvári konyhában.

Nem jövök többet ide – gondoltam, amikor eljöttem Gyímesi Évától. Elgyengít a csülökszag, illúziókba ringat. Rám zárulnak az ajtók. Az egyetlen menedékem csak az lehet, ha tényleg otthonra találok. Illúziók nélküli otthonosságra. A közelinek tűnő lakásokból nagyon távoli zajok szűrődnek ki: a békeidős, jóllakott éhezés, és az összezártak magánya vesz körül. Menekülnöm kell: ezt Gyímesi Évánál éreztem először.

És Éva tudta, hogy kerülöm, hogy menekülök. Tudta, hogy tisztában vagyok konyhájának szűkös határaival, ismerem a küszöböt, amelyet olyan nehéz átlépni. Többet nem beszéltünk egymással. Egyszer szaladtam fel még hozzá, hivatali ügyben, az előszobában le sem vettem a kabátomat.

A halálhír után gyors mozdulatokkal vágtam a zöldséget, majd bontottam asztalt. Tudtam, hogy nincs idő, és nincs második esély. Hogy túl sok a felhalmozott illúzió, a meg nem élt emlék.

Pontos időbeosztással készültem a temetésre. Tudtam, hogy kinek és minek kell még beférnie az autóba, hogy honnan indulunk, hova érkezünk, hova tesszük a koszorút, hol állunk majd meg Marosvásárhely és Kolozsvár között kávézni. A Házsongárdi temető bejáratánál azonnal szót értettem a virágárus kofával, a magánparkoló seftelő őrével.

Gyerekkel az ölömben olyan határozott léptekkel értem a ravatalozóig, hogy meglepett, milyen tétován álldogálnak az emberek egymás mellett. Tűzött a nap, és mindenki a ravatalozó hűvös termébe igyekezett, aki nem fért be, az a keskeny árnyékcsíkokat kereste, a déli nap terelte össze az egymás mellett idegenül vagy félig ismerősen ácsorgókat. Ők azok, a kolozsvári magyarok. Akik még összejárnak. Legalább ilyenkor. Nem mentem közéjük. Túl keskeny volt az árnyék, túl zsúfolt a ravatalozó? A gyerekhordozóval nehéz volt úgy odaállni valaki mellé, mintha ismerném is, meg nem is.

Így ültünk le a ravatalozó mögötti sír padjára. Kellő távolságra a szétszórt, akadozó szertartástól, és elég közel ahhoz, hogy elbúcsúzzunk Gyímesi Évától. A román köztisztviselő hetvenes években idetelepített sírjának két múlt század eleji magyar tisztségviselő (m. kir.) síremléke között kerestek helyet. Úgy látszik, ez a temetői tisztviselőtelep, impériumtól függetlenül ide kívánkozik az, aki ragaszkodik a státusához: közel a ravatalozóhoz, a temető bejáratához. Valószínű, hogy az utóbbi évtizedekben gonddal rendezett sír helyén más nyughelye volt, ugyancsak m. kir. tisztviselő pihenhetett itt korábban, de az évszázados temetőkertben nincs végső nyughely. Akinek az emlékét nem ápolják rendszeresen, annak a helyére nagyon gyorsan másvalakit temetnek. A temetőben éppúgy dúl a térfoglalási harc, mint a temető falain kívül a városban. A síremlékek is részei a szimbolikus licitnek. A tízes évek (m. kir.) sírjait kovácsoltvas kerítések és kőből faragott rózsaindák védik. A hetvenes évek szögletes síremlékén nincs rózsainda, és kovácsolt vaskerítés helyett öntött betonkeret jelzi a határokat. Van viszont pad, és lábtartó is, mert látszik, hogy az elhalthoz ide élők is járnak (még), akik szeretik a kényelmet, és szeretik, ha látszik, hogy szeretik a kényelmet. Holtak és élők is szeretik itt a látszatot.

Nem kísértem utolsó útjára Gyímesi Évát. Néztem a ravatalozó mögül a gyászolók foghíjas, ingadozó árnyát, az egymásnak feszülő síremlékeket, a bejáratnál vevőre leső virágkofákat. És pontosan tudtam: ebből a városból sehova sem vezetnek már utak. És tudta Éva is. Bezárta az ajtót, amely mögött nem talált menedéket, és elment. Végső nyughelye nem a Házsongárdi temető.

 

Kapcsolódó írások:

Farkas Zoltán: Lopott anyagból (Parászka Boróka) Hosszúra nyúlt a 2007-es esztendő. Még valamikor 2006 nyarán...

Parászka Boróka: O. (Rendhagyó nekrológ magunkról) A köztemető úgy támaszkodik Marosvásárhely oldalának, mintha a sírokkal sűrűn...

Parászka Boróka: Anyám, a vagány csaj Amikor anyám farmerszerkójában titokzatos módon meglépett, láttam rajta, hogy valami...

Parászka Boróka: Egy másik ház Parászka Boróka Egy másik ház Egy másik ilyen ház, ami...

Parászka Boróka: Mindennapi horrorunk Parászka Boróka Mindennapi horrorunk Két bűneset bonyolódik jelenleg a...

 

 

Cimkék: Parászka Boróka

 

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2011 | Tervezte a PEJK