A Mozgó Világ internetes változata. 2011 július. Harminchetedik évfolyam, hetedik szám

«Vissza

Kürti Emese: Michaël Borremans munkáiról

 

 

Michaël Borremans negyvennyolc éves belga festő harmincvalahány éves koráig egyáltalán nem festett, hanem filmeket készített és rajzolt. A Műcsarnoki kiállításán, ahol először láthatók a képei, a besötétített apszisban is filmlejátszó kattogása hallatszik, és ha innen indulunk ki, könnyebben megértjük a festészetbe való átlépés kézenfekvő logikáját. A 35 milliméteres klasszikus filmszalagról játszódó jelenet – egy emberi sakkfigura elforgatása és fölállítása, az elevenség és a halál közötti átmenet teljes eltörlése – a festészet és a film médiumának teljes analógiájáról szól. Borremans számára a jól megfestett kép mozgóképnek minősül, a technikai minőség pedig olyan alapfeltételnek, amely tökéletesen független a médiumtól, viszont ki tudja tágítani a műalkotás idejét.

Borremans pedig úgy fest, hogy senki nem érezheti szemtelenségnek a Goyával, Velázquezzel, Manet-val való összehasonlítást. Pedig nem megy mindig könnyedén, van úgy, hogy nem pusztán a variációk kedvéért állítja egymás mellé, triptichonszerűen valamely téma színmutációit, hanem elégedetlenségből és kínlódásból. Ez a végeredmény szempontjából csak annyiban nem közömbös, hogy magasabb szintre emeli a kép létrehozására irányuló kvalitatív szempontok nyomatékosító attitűdjét, szemben azzal a kortársi gyakorlattal, amely töredékeket, idézeteket, vagy utánzatokat hoz létre, a technikai „igényesség” föltűnő rovására. Borremans képei még csak nem is parafrázisok abban az értelemben, hogy újra akarnák írni a festészettörténetet, elsődlegesnek gondolván a jelent más korokkal szemben. Arról van szó inkább, hogy az igazán jól megfestett kép – ahogy ő maga mondja – elveszíti időbeli referencialitását, és bármely korban érvényes tud lenni.

Ennek az elvnek a szem előtt tartásával keverhetők egymással Rembrandt barnái, Velázquez feketébe hajló és Chardin ezüstös szürkéi, a németalföldi festészet apró táblaképeinek mély tereiben és precizitásával. A németalföldi polgári életképek számunkra már elveszett metaforikussága olyasféle titokzatossággá alakul át, amely teljesen analóg Borremans portréinak enigmatikusságával. A 17. századi flamand festészet háttal álló vagy profilból megfestett, csöndesen olvasó nőalakjai távoli elődökként élnek tovább a farmernadrágos, rakott szoknyás 20. századi figurákban. Elegendő egy tarkó közelképe, egy magas homlok vagy egy félrebillentett fej, hogy a referencia működjék.

Alapvető különbség ugyanakkor, hogy miközben a régi protestáns polgárság festészetében mindig volt valamicske derű, az élet lehetetlenségével szembeni elnézés, a kontempláció türelme és szelídsége, Borremansnál humortalan abszurd van, a balsejtelem indokoltságának meggyőződése, az értelmetlenséggel való szembenézés bátorsága, optimizmus nélkül. Nála a csukott szem mögött mindig halál van. A Műcsarnok tereinek egyik oldalágába egész teremnyi élettelen ember portréja került, a Mantegna kiterített Krisztusára utaló, de ellentétes nézőpontból megfestett tetem és két kis veréb megkeményedett teste közé. A legkülönösebb, hogy miközben a halottság realizmusa vagy realitása kétségbevonhatatlan, a halál mégiscsak a kontinuus valóság fázisaként jelenik meg, semmi mást nem jelent a festő számára, mint a létezés különféle állapotainak analitikus egybevetését. A vallás és a modernizmus utáni életre adott variációkat.

A rajzok funkciója egészen más, mint a festményeké, még akkor is, ha sok esetben előzményül szolgálnak, vagyis szorosan hozzátartoznak egy kép történetéhez. A rajz számára az a kockázatmentes műfaj, amely szabadabb terepet biztosít a gondolkodásnak, és ahol a valóságléptékek szabad nagyítása vagy zsugorítása zajlik. A használt borítékokon vagy passepartout-kon megjelenő apró emberalakok kiszolgáltatottságának történelmi jellege intenzívebbé válik a festmények individuálisabb karakteréhez képest. A harmincas-negyvenes évek építészeti analógiái, a hatalom-egyén viszonyának Goyára emlékeztető arányai olyan közelségbe hozzák a második világháborút, mint amilyen közel valójában van. Ha rajzol, Istennek érezheti magát az ember, mondja Borremans. Miközben nem árt senkinek.

 

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Kürti Emese: Barabás Márton munkáiról Előre elhatároztam, mélyen hallgatok majd Barabás Márton erdélyi gyökereiről mint...

Kürti Emese: Cseh Lili munkáiról Amikor először láttam Cseh Lili szobrait, azon tűnődtem, honnan...

Kürti Emese: Borsos Lőrinc munkáiról Néhány nappal ezelőtt az Országház kupoladobja egészen beomlott a lanterna...

Kürti Emese: Halász Péter Tamás munkáiról Kevéssé ismert tény, hogy valamikor az 1950-es években föltalálták az...

Kürti Emese: Szabó Eszter munkáiról Szabó Eszter legújabb sorozatán azt a szociológiai játékot játszotta, hogy...

 

 

Cimkék: Kürti Emese

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2011 | Tervezte a PEJK