A Mozgó Világ internetes változata. 2011 július. Harminchetedik évfolyam, hetedik szám

«Vissza

Niedermüller Péter: A progresszív baloldal: esélyek és alternatívák

Az elmúlt évtized talán legfontosabb politikai történése, hogy feltartóztathatatlanul csúszik ki a talaj a baloldali, szociáldemokrata és balliberális pártok alól Európában mindenütt. A baloldali pártok sorra veszítették el a választásokat, aminek következtében a gazdaságilag és politikailag meghatározó európai országokat – Angliát, Németországot, Franciaországot, Olaszországot – hoszszabb-rövidebb ideje jobboldali, konzervatív kormányok irányítják. A korábban a szociáldemokrácia megingathatatlan bástyájának tekintett Skandináviában a szociáldemokrata pártok egyre inkább kiszorulnak a politikai hatalomból. S ha Európában máshol is körbenézünk – vessünk egy pillantást Dél-Európára, Portugáliára, Spanyolországra, Görögországra vagy éppen a volt szocialista országokra –, akkor tényként szögezhetjük le, Európa egykor legerősebb baloldali politikai pártjai és mozgalmai mára nyilvánvalóan és látványos módon veszítették el társadalmi bázisukat és tanácstalanná váltak. Úgy tűnik, hogy a baloldali politika sem társadalmilag, sem kulturálisan, sem mentálisan, sem stratégiailag nincs felkészülve a késő modern társadalmakon belüli változásokra, nincsenek elfogadható, tömegeket vonzó válaszai a mai társadalmak konfliktusaira és problémáira. Ezt a folyamatot illusztrálja az MSZP támogatottságának zsugorodása is. Mindezt látva, utólag bizony igazat kell adnunk Ralf Dahrendorfnak, aki már 1983-ban (!) „a szociáldemokrácia évszázadának végét” emlegette.

A kérdés, hogy mi az oka a baloldali, szociáldemokrata politika visszaszorulásának, miért veszítik el ezek a pártok korábbi meghatározó politikai és társadalmi jelentőségüket, sokakat foglalkoztat ma Európa-szerte. Ennek megfelelően a válaszok is sokfélék és sokrétűek. Már csak azért is, mert a baloldali politika visszaszorulásának nemcsak általános, hanem sajátos helyi okai is vannak, amelyek között persze ugyancsak megfigyelhetők bizonyos hasonlóságok. De haladjunk sorjában. A magyarázatoknak van egy része, amellyel nem érdemes mélyebben foglalkozni, noha kétségtelen, hogy ezek önmagukban is jelei a baloldali gondolkodás kifáradásának. Azokra az eszmefuttatásokra gondolok, amelyek szerint minden baj forrása a párt(ok)on belüli csatározások, a politikusok hibái és tévedései, emberi gyengeségei, a belső torzsalkodások, a megosztottság, a személyes ellentétek és vetélkedések. Ezeknek az „egység mítoszára” épülő értelmezéseknek a hazai változata az a széles körben elterjedt, de nem különösebben meggyőző narratíva, amely az MSZP-n belüli vitákat, iránykeresést egyszerűen személyi torzsalkodásként írja le, és – mintegy ezt kiegészítendő – primitív módon „gyurcsányozik”. Ezzel a különböző formákban megnyilvánuló állásponttal az a legfőbb baj, hogy nem észleli, strukturális problémákról van szó, arról, hogy az elmúlt évek során alapvetően megváltozott világban jelentését és jelentőségét vesztette az a baloldali, szociáldemokrata társadalomfilozófia és politika, amely a megelőző több mint száz évben eredményes és sikeres volt. Hadd említsem ismét Dahrendorfot, aki ebben az összefüggésben arra figyelmeztetett, azok a feltevések, amelyekre a világ tegnap épült, nem fognak segíteni a holnap gondjainak a megoldásában. A holnap nem egyszerűen a tegnap folytatása, még csak nem is annak az ellentéte, és még kevésbé annak valamiféle felújított változata. A holnap egészen más lesz. Dahrendorf – hadd mondjam még egyszer – 1983-ban írta ezt. Mi pedig azt állapíthatjuk meg, hogy időközben a holnap beköszöntött, a világ valóban egészen más lett – és a baloldali, szociáldemokrata politikának az az alapvető feladata, hogy olyan politikai üzenetet, társadalom- és jövőképet fogalmazzon meg, amely elfogadható és támogatásra érdemes e megváltozott világ számára. Az európai baloldalnak – és benne az MSZP-nek – azt kell megértenie, hogy nem egyszerűen választási vereségek sorozatáról volt és van szó, egy olyan átmeneti trendről, amely már a következő választás során megfordulhat, hanem a társadalmi bizalom mély hiányáról. Ezzel a kihívással kell szembesülnie az MSZP-nek is, arra kell válaszolnia, hogy képes-e a világ, a társadalom mai konfliktusaival szembenézni, a társadalom többségének megszólítására alkalmas világképet, ideológiát és politikát megfogalmazni. Ami már csak azért is megkerülhetetlen feladat, mert a mai MSZP szemlátomást képtelen „keretekben” gondolkodni, azaz nem tud tömegeket megmozgató, átfogó politikai konstrukciókat kidolgozni. Minden bizonnyal azért, mert ezek nincsenek kiérlelve, s így nem is képviseli őket senki. Mindezek miatt ma a hazai baloldalnak nincs egységes karaktere, ha úgy tetszik, nincs szalonképes története, amit megoszthatna másokkal.

De mielőtt rátérnék a baloldalt, a szociáldemokráciát megrázó társadalmi változásokra, hadd utaljak egészen röviden azokra az alapelvekre, amelyek a „tegnapi világban” érvényes baloldali gondolkodást és politikát irányították. Köztudott, hogy a szociáldemokrácia, illetve a baloldali politika a 19. század végén felgyorsuló indusztrializációt kísérő társadalmi változásokra, a modernizációra adott politikai válaszként fogalmazódott meg. Ebben a társadalomtörténeti és kulturális kontextusban fogalmazódott meg a demokratikus állam eszménye, került alkalmazásra a keynesi gazdaságpolitika, vált morális és politikai axiómává a társadalom alsó rétegeivel vállalt szolidaritás, meghatározóvá a társadalmi igazságosság, az alsó társadalmi rétegeknek is esélyt kínáló egyenlőség filozófiája, majd pedig a második világháborút követően a jóléti állam növekedésre, munkára, állami gondoskodásra épülő modellje. A klasszikus szociáldemokrácia középpontjában a munkásosztály, a társadalomtörténeti értelemben vett „kisember”, az ezekről a rétegekről való gondoskodás, illetve olyan regulációs mechanizmusoknak a létrehozása és intézményesítése állt, amelyek mérsékelni igyekeztek a piac bizonyos hatásait. Másként fogalmazva, a hagyományos szociáldemokrácia elválaszthatatlan a klasszikus ipari kapitalizmustól, hiszen annak az alternatíváját akarta megjeleníteni, a kapitalizmus hátrányait igyekezett kiegyenlíteni, azaz csak abban a politika- és társadalomtörténeti kontextusban volt értelmezhető.

A kilencvenes évektől kezdődően azonban pontosan ez a kontextus indult alapvető és lényegi átalakulásoknak. S itt most nem is annyira a szocializmus és ezzel együtt a kétpólusú világrendszer összeomlására gondolok – noha Magyarországon ennek meghatározó jelentősége van –, mint sokkal inkább a modern társadalom, a kapitalizmus belső logikájából következő, a globalizáció által kiváltott változásokra. Ezeket a változásokat a társadalomtudományok egyrészt a gazdasági, másrészt pedig a kulturális globalizáció fogalmaival szokták leírni. Én azonban a makroszociológiai szempontok helyett – vagy mellett – egy másik megközelítésre hívnám fel a figyelmet. Nevezetesen arra, hogy az indusztriális kapitalizmussal elválaszthatatlanul összefonódó modern társadalom nemcsak politikai, gazdasági, hanem – a kifejezés antropológiai értelmében – kulturális rendszerként is működött. Egyszerűbben fogalmazva, a modern társadalomban való élés megkövetelte bizonyos szabályok felismerését, megtanulását, alkalmazását, bizonyos tudások elsajátítását. Ennek a tudásnak fontos részét alkották a környező világra, a társadalomra, az abban való előrejutásra, a jövőre vonatkozó elképzelések. Ezek az elképzelések pedig szorosan kapcsolódnak azokhoz a különböző, egymástól gyakran lényeges pontokon eltérő társadalmi környezetekhez, amelyekben az egyes individuumok szocializálódnak. Mégis, minden különbség ellenére, léteznek nagyon lényeges, a modern társadalmak működését jelentős mértékben meghatározó közös elképzelések. Az egyik ilyen meggyőződés, hogy az emberek élete folytonosan előrehalad, a minket körülvevő világ fejlődik, egyre jobb lesz, egyre tökéletesedik. Ez az állandó, folyamatos előrehaladás, fejlődés a kiszámítható, ellenőrizhető és irányítható gazdasági, társadalmi változás keretein belül zajlott. Ennek megfelelően a modern politikai ideológiák a történelmet, a társadalmi fejlődést lineáris, előrehaladó folyamatnak tekintették, amelyben lehettek ugyan törések, megakadások vagy éppen zsákutcák, ezek azonban a történelem, a társadalom, a fejlődés előrehaladó mozgását nem tudták feltartóztatni. A mindennapi életét élő ember számára ez a felfogás azt az ígéretet jelentette, hogy az élet holnap jobb lesz, mint amilyen ma. A baloldali politika, a szociáldemokrácia is ezt mondta, de másként fogalmazott, mint a konzervatívok, és másként, mint a forradalmi eszméket hirdető, a világot alapjaiban megváltoztatni akaró szocialista pártok. A szociáldemokrata társadalomfilozófia és politika a folyamatosan előrehaladó, a kontinuitást nem megkérdőjelező, a társadalmi, kulturális rend alapjait nem leromboló, hanem a társadalmat, illetve annak egyes részterületeit fokozatosan átalakító, jobbító változást és változtatást hirdette, amely elsősorban a létező politikai, társadalmi rend korrekcióját, ki- és megjavítását, tökéletesítését célozta. A szociáldemokráciának, a baloldali politikának több mint egy évszázadon keresztül az volt az egyik legfőbb ígérete, hogy az alsó társadalmi rétegek, a kisemberek, a munkásosztály számára is garantálja a tervezhető, kiszámítható, biztonságos életet, a társadalomba való beilleszkedést, az integrációt, a befogadást, hogy olyan szociális hálót sző, amelyből senki sem hullhat ki. Éppen ezért mondhatjuk, a „szociáldemokrácia évszázadának” akkor lett végérvényesen vége, amikor mindenki – de elsősorban a kisemberek – számára nyilvánvalóvá vált, hogy az egyre erőteljesebben előretörő globalizáció, az „új kapitalizmus” drámai gyorsasággal érvényteleníti a hagyományos baloldali ígéreteket. Ugyanis a kétezres évek elejére – de valószínűleg már korábban is – egyértelművé vált, hogy a baloldali kormányok által vezetett államok sem képesek megvédeni a munkahelyeket, maguk pedig egyre kevesebb munkát tudnak biztosítani; a globális pénzügyi rendszer válságait nem lehet nemzeti keretekben kezelni; az állam képtelenné vált a társadalmi egyenlőtlenségek kezelésére, mivel nem tudja ellenőrizni s még kevésbé befolyásolni az egyenlőtlenségek kiváltó okait. Ezzel egyidejűleg egyre csökkent – méghozzá jelentős mértékben – az ipari termelés eddigi módjának, formáinak a fontossága, miközben mindinkább nőtt a new economy, a kreatív ipar, valamint a szolgáltatások és új információs technológiák jelentősége. Megindult a hagyományos értelemben vett munkásosztály feloldódása, folyamatosan csökkent az állandó jelleggel, időbeli korlátozások nélkül, különböző szociális juttatásokkal ellátott foglalkoztatottak száma, közben pedig lassan felmorzsolódott a teljes foglalkoztatottság és a jóléti állam erre épülő eszméje, és a munkavállalókon belül egyre nőtt azoknak az aránya, akiket időlegesen, részmunkaidőben vagy valamiféle kiegészítő munkakörben foglalkoztatnak. Mindez azzal a következménnyel járt, hogy a korábban a baloldali politika biztos támogatójának számító munkásosztály, valamint az alkalmazotti rétegek mind társadalmilag, mind kulturálisan erősen fragmentálódtak. Elsősorban azért, mert jelentős nehézségekbe ütközik a hosszú távú tervezés egy olyan társadalmi rendben, ahol az anyagi biztonság sokak számára csak nagyon korlátozott módon tervezhető; ahol az embereknek gyakran a rövid távú, bizonytalan vagy semmiféle perspektívát sem nyújtó munkaviszonyokat is el kell fogadniuk; ahol az egyszer megszerzett tudás nem jelent állandó garanciát és még kevésbé társadalmi biztonságot; ahol a jóléti állam korábban természetesnek tekintett szolgáltatásait és juttatásait az embereknek most meg kell venniük. A késő modern társadalom új tudásokat vár el, a jövővel kapcsolatos elvárások átalakítását követeli meg. Annak belátását követeli meg, hogy az életpályája nem tekinthető egyenes, előrehaladó vonalnak, hanem sokkal inkább állandó változáshoz való állandó alkalmazkodást igényel, azt, hogy az ember hajlandó és képes legyen saját eddigi szociokulturális világának a feladására, elhagyására, ha erre van szükség. Ebből következően széles társadalmi rétegek szembesültek drámai módon azzal a felismeréssel, hogy életüket nem tudják többé additív folyamatként élni, az életet nem lehet egymásra épülő emeletekből álló háznak tekinteni. A mai társadalom azt követeli meg, hogy az ember mindig újra és újra kezdje az életét. Ez az elvárás természetszerűleg hozta létre a társadalmi bizonytalanság érzését. Ugyanis felvetődik a kérdés: lehet-e egyáltalán hosszú távú terveket megfogalmazni és követni egy olyan társadalomban, amely alapvetően rövid távú elkötelezettségekre épül? Mi történik az elkötelezettségnek, a kötelességnek, a bizalomnak, a szolidaritásnak az eddig ismert és alkalmazott eszméivel ennek a megváltozott világnak a kontextusában?

Mindezt tovább árnyalja az a tény, hogy a társadalmi csoportok, rétegek, miliők eltérő mértékben képesek alkalmazkodni a változásokhoz. Ebben meghatározó szerepük van az adott csoport hagyományainak, kulturális tudásának és háztartásának. A társadalmi változások jellegét sosem lehet egyértelműen megállapítani, azaz a társadalmi változások sosem jelentenek valamiféle egységes folyamatot, hanem mindig az egyes társadalmi csoportok kognitív és kulturális tudásának prizmáján, a csoport mindennapi életének filterén keresztül hatnak. A társadalmi változásokkal kapcsolatos érdek-összeütközések és konfliktusok pontosan erre a tényre, azaz az egyes társadalmi csoportok közötti percepciós és értelmezési különbségekre vezethetők vissza. Így nyilvánvalóan vannak – nem is kis számban – olyan társadalmi csoportok, amelyek a társadalmi változásokat negatív folyamatoknak tartják, úgy tekintenek rájuk, mint a korábbi, jól működő morális és kulturális rend összeomlására, mint a társadalmi létezés és berendezkedés válságára, ami társadalmi, kulturális és kognitív elbizonytalanodással jár együtt és félelmet vált ki. Azaz ezen rétegek és csoportok számára a társadalmi, kulturális változások úgy jelennek meg, mint valamiféle metafizikai, de mégis konkrét veszély, amely mindazt fenyegeti, amit a társadalom eddig elért, s amely az ismert társadalmi rendet egy minden fogódzójától megfosztott világgá változtatja. Ezek az emberek azt érzik, hogy a világuk a társadalmi változások következtében, egy másik világgal való verseny során darabokra tört, jelentését vesztette, ami egyet jelent az identitás, a személyes, egyéni kompetenciák, valamint az eddigi, társadalmilag releváns tudás- és jelentés-összefüggések szétrombolásával. Ezeket az individuumokat és csoportokat joggal tekinthetjük a társadalmi, politikai változások, az „új kapitalizmus” veszteseinek, hiszen az ő életükben a modern társadalom, illetve a kapitalizmus átalakulása súlyos következményekkel járó cezúrát, választóvonalat jelent. A társadalmi, politikai változások nyomán ugyanis eltűnnek, megsemmisülnek azok a kulturálisan mintázott narratívák, amelyek segítségével valamely csoport vagy miliő tagjai „kommunikatív egyezségre” jutnak saját múltjukat és mindenekelőtt jövőjüket illetően. Másként fogalmazva, az alsó társadalmi rétegeknek nemcsak azzal kell szembenézniük, hogy jelenlegi társadalmi helyzetük egyre romlik, hanem azzal is, hogy megsemmisülnek utópisztikus perspektíváik is. Hiszen nemcsak annak felismeréséről van szó, hogy az a tudás, amely az alsó-középosztály, illetve a társadalom peremvidékén élők birtokában van, mára visszavonhatatlanul elértéktelenedett, s ezért a legjobb esetben is csak a munkaerőpiac rosszul, alacsonyan fizetett szektorainak elérését teszi lehetővé, hanem arról is, hogy ezeknek a rétegeknek a számára erősen korlátozott – hogy azt ne mondjam, nem létező – az olyan tudás megszerzésének tényleges esélye, amely megteremtené az ebből a társadalmi helyzetből való kilépés lehetőségét. Ha pedig individuumok, társadalmi csoportok számára elvesznek vagy nem körvonalazódnak jövőbeli perspektívák, akkor számukra logikus – de persze nem feltétlenül tudatos – lépésnek számít a társadalomból való „kivonulás”, azaz a politikai érdektelenség, a társadalmi passzivitás, a társadalom életében való részvétel elutasítása. Ez a magatartás szorosan összekapcsolódik ezeknek a rétegeknek az önképével, identitásával, amely elválaszthatatlan a kizártság, a megbélyegzettség és a lenézettség tapasztalatától. Ezeknek a tapasztalatoknak és élményeknek az alapján szerveződik ezeknek a korábban a hagyományos baloldali pártok biztos társadalmi bázisának számító rétegeknek a társadalommal kapcsolatos képe, az őket körülvevő társadalmi környezetről, a társadalom többi részével, rétegeivel, csoportjaival való együttműködésről vallott elképzelése. Ennek a társadalomképnek a „kivonata” az a meggyőződés, amely szerint a társadalom ellenséges, az adott társadalmi helyzetből való kitörés reménytelen, a baloldali pártok magukra hagyták őket.

Miért kellett mindezt elmondani? Egyrészt azért, hogy figyelmeztessünk, hogyha a politika, jelen esetben a baloldali politika nem érti meg a társadalmi, gazdasági makrostruktúrák, valamint a mindennapi élet praxisa, jelentésalkotó stratégiái közötti reflexív összefüggéseket, s politikai programját, annak kommunikációját nem ennek tudatában fogalmazza meg, semmi sem fog változni jelenlegi elutasítottságán. Másrészt pedig azért, hogy érzékeltetni lehessen, a késő modern társadalmakat mélyen meghatározó polarizálódás és fragmentálódás nem teszi lehetővé az „egydimenziós” politikai üzeneteket. A baloldali pártoknak ma már nem elég azt mondaniuk, hogy majd mi kiállunk az alsó társadalmi osztályok mellett. A baloldal magára hagyta őket, nem tudta őket megvédeni, így ők is elfordultak a baloldali pártoktól. Másrészt pedig azért nem, mert a baloldal, a szociáldemokrácia hagyományos társadalmi bázisa, az egykori ipari munkásság részekre szakadt. Egyrészt kiformálódott egy réteg, amely magasan kvalifikált, speciális ismereteket kívánó, anyagi és társadalmi biztonságot nyújtó (szak)munkát végez a késő modern társadalmak számára kulcsfontosságú ipari területeken. Ez a réteg értelemszerűen eltávolodott a hagyományos munkásosztálybeli értékektől, más kulturális mintákat és politikai orientációkat követ, magát a középosztály részének tekinti. Másrészt kialakult a „dolgozó szegények” osztálya, a kiszolgáltatott bizonytalanságban élők (precariat) egyre növekvő rétege, valamint a tartósan munkanélküliek és a még tőlük is jelentős társadalmi távolságban lévő, mélyszegénységben élők egyre nagyobb csoportja. Ezek a társadalmi rétegek és környezetek alkotják ma egyrészt az alsó-középosztályt, másrészt pedig a „társadalom peremét”. Ezek között a társadalmi alakulatok között jelentős szociokulturális különbségek vannak, érdekei számos ponton eltérnek egymástól, sőt egymással szemben állnak. Ebben az összetett társadalmi helyzetben pedig természetszerűleg válik hatástalanná az a korábbi politika, amely minden további differenciálás nélkül beszél az alsó társadalmi rétegek emancipációjáról.

Európa-szerte szenvedélyes viták folynak a helyes stratégiáról, arról, hogy a hagyományos baloldali értékekhez való visszafordulás, vagy pedig a baloldali, szociáldemokrata politika (ismételt) megújítása biztosítja-e inkább a társadalmi támogatottság visszaszerzését. A hagyományokhoz, a gyökerekhez való visszatérés hívei elsősorban azzal érvelnek, hogy a szociáldemokrácia azért vesztette el támogatói jelentős részét, mert a „harmadik út” ideológiájának köszönhetően túlságosan is előtérbe helyezte a liberális piacgazdaság értékeit, elfeledkezett a baloldal hagyományos támogatóiról, elidegenedett attól a társadalmi környezettől, amelyen belül kialakult, és így elvesztette azt a képességét, hogy annak a társadalmi osztálynak a keretein belül újuljon meg, amelynek születését köszönhette. Azt is szemére vetették a kilencvenes évek oly sikeres baloldali politikának, hogy nem volt képes világosan állást foglalni a jólét állammal, annak jövőjével kapcsolatban. Nem lehet tudni, hogy a jóléti állam jelenti-e a gazdasági nehézségek okát, mert fékezi az egyéni vállalkozó kedvet, kreativitást, nem kedvez az öngondoskodásnak, vagy éppen fordítva, a jóléti állam képes ellensúlyozni a társadalmi polarizációt, képes elősegíteni az esélyegyenlőség érvényesülését, képes hozzájárulni a társadalmi integráció megvalósulásához. Ily módon nem tudta és tudja megválaszolni a társadalmi igazságosság alapvető kérdéseit, nem tud biztonságot, perspektívákat nyújtani a társadalom peremére szorultaknak, a már generációkon keresztül ott élőknek, és nem tudja megmondani, mi tartja össze vagy minek kellene összetartania az egyre inkább polarizálódó és fragmentálódó társadalmat, mi működteti a demokráciát. S noha ezek az érvek bizonyára sokak számára tetszetősnek tűnhetnek, a tények mégis azt mutatják, hogy a „hiteles baloldali értékeket” hangoztató, de azokat nem definiáló, a gyökerekhez visszavágyó pártok útja a jelentéktelenségbe vezet, szürke és jellegtelen rétegpártokká válnak. Világosan kell ugyanis látni, hogy az európai baloldal – és benne az MSZP – problémáját nem az jelenti, hogy eltávolodott a gyökereitől és hagyományaitól, hanem éppen ellenkezőleg az, hogy ez az eltávolodás nem volt elég határozott és egyértelmű.

Amire szükség van, az egy progreszszív és konstruktív baloldali politika, amely képes új témák megragadására, új megközelítések alkalmazására, új társadalmi rétegek megszólítására. Olyan politikára van szükség, amely nyitott új szövetségekre és új szintézisek megfogalmazására. Hadd utaljak még egyszer Ralf Dahrendorfra, aki már két évtizeddel ezelőtt is azt hangoztatta, hogy ha a szociáldemokrata pártok választásokat akarnak nyerni, akkor más politikát kell folytatniuk, mint amit eddig hirdettek. Az igazi kérdés persze az, hogy mi lehetne ez az új politika. Ezzel kapcsolatban ma sok vita folyik, hiszen a kiút megtalálásában, az új politika megfogalmazásában lényeges szerepe van annak a konkrét politikai, társadalmi környezetnek, amelyben az egyes baloldali pártok működnek. Az MSZP politikai mozgásterét ma Magyarországon három tényező határolja be. Egyrészt saját erkölcsi és politikai hitelességének a kérdése, másrészt a kormánypárt neokonzervatív gazdaságpolitikán, az azt leplezni kívánó keresztény-nemzeti ideológián és a társadalom sokféleségét figyelembe nem vevő, azt kirekesztő autoriter magatartáson alapuló politikája, harmadrészt pedig a késő modern társadalmakban zajló, azokat jellemző – az előbbiekben már tárgyalt – szociokulturális változások. Az MSZP-nek ezen a háromszögön belül kell és lehet megfogalmaznia programját, jövőképét, azt, hogy milyen alternatívákat tud és akar felkínálni a társadalom számára. Anélkül, hogy itt elvesznék a részletekben, vagy megpróbálnék valamiféle átfogó agendát felvázolni, négy olyan, egymással szorosan összefüggő feladatra hívom fel a figyelmet, amelyek megítélésem szerint ma ebben az országban alapvető fontosságúak az új alapokon nyugvó, intellektuális és politikai bátorságról tanúságot tevő progresszív baloldali politika kialakítása szempontjából: helyre kell állítani a baloldali politika morális autoritását; új, átlátható, az elvtelen összefonódásokat lehetetlenné tevő, demokratikus elveken nyugvó szervezeti struktúrákat kell létrehozni; meg kell fogalmazni a progresszív, konstruktív baloldal új narratíváját és identitását; és végül meg kell teremteni egy széles körű támogatottságot biztosító, a hagyományos baloldali „törzsszavazókon” jóval túlmutató, a progresszív baloldali politika mellett elkötelezett társadalmi bázist. Az új progresszív baloldali politika ugyanis nem közvetlen osztályérdekek képviseletére vállalkozik, hanem sokkal inkább egy morális alapokon nyugvó, közös értékeket megjelenítő, nyitott, felelősséget vállaló, a társadalmi csoportok egymás iránti szolidaritására épülő világnézetet, társadalomképet reprezentál. Az új baloldali politika azt hangsúlyozza, hogy a szociális igazságosság elválaszthatatlan a társadalmi innovációtól. Ennek megfelelően természetes támogatójának tekinti a társadalom egészével szembeni felelősséget felvállaló, morálisan érzékeny polgárságot, középosztályt is, s nem riad vissza az általuk felvállalt liberális vagy konzervatív értékektől. A megújuló, progresszív és konstruktív baloldali politika nem magát a kapitalizmust, hanem annak kinövéseit, torzulásait s az azokra adott téves jobboldali és szélsőjobboldali válaszokat tekinti ellenfelének. A demokráciát, az emberi méltóságot, a progressziót, a szabadságot, a felelősséget, a szolidaritást, a társadalmi igazságosságot, a jogbiztonságot, az esélyek egyenlőségét, a tudást és az ahhoz való hozzáférést, a teljesítményt, a kulturális sokféleség elismerését állítja a középpontba. Harcol a szegénység, a társadalom szétszakadása, fragmentálódása ellen, a társadalom perifériájára szorultak integrációjáért, befogadásáért, előtérbe állítja az oktatást, a kulturális modernizációt, kiáll a tudásalapú társadalom eszméje mellett, törekszik a széles körű társadalmi biztonság megteremtésére. Mindez természetesen nem jelenti, hogy ez a politika elfeledkezett volna az alsó társadalmi rétegekről, a társadalom peremére szorultakról. Nemcsak azért nem feledkezik el ezekről a rétegekről, mert erre kötelezik őt a baloldali pártok hagyományai. Hanem mindenekelőtt azért nem, mert az új baloldali politika az alsó társadalmi rétegek integrációját, a társadalom peremére szorultak befogadását, a társadalmi különbségek, távolságok, szakadékok csökkentését alapvető morális kérdésnek, az emberi méltóság, az egyenlőség és az emberi jogok kérdésének tekinti. Ugyanakkor azt hangsúlyozza, az integráció csak akkor tud megtörténni, ha ezek a társadalmi rétegek mobilizálhatókká válnak, ha maguk is részt vesznek ebben a folyamatban, ha olyan tényleges perspektívákat látnak, amelyek nyomán saját személyes életükben is hajlandók erőfeszítéseket tenni. Az oktatás, a tanulás, az élet minden területére kiterjedő esélyegyenlőség biztosítása, a szegregáció, a diszkrimináció, a különböző formákban megnyilvánuló szegényellenesség, a rasszizmus és a rasszista erőszak leghatározottabb elutasítása az egyik út, amely a társadalmi integrációhoz vezethet. A másik a munkához való jutás, de nem üres ígéretek és sehova nem vezető közmunkaprogramok formájában, amelyek leginkább csak a programban részt vevők megbélyegzésére alkalmasak. A progresszív baloldalnak sokkal inkább – e tekintetben is – a helyi kezdeményezéseket és megoldásokat kellene támogatnia, s az oktatás, az egészségügy, a család- és idősgondozás, a szociális gondozás különböző szféráiban rejlő lehetőségeket lenne érdemes előtérbe helyeznie. A megújuló baloldalnak azt kell felvállalnia, képviselnie, hogy az alsó társadalmi rétegek integrációja nem egyszerűen ezeknek a rétegeknek, hanem az egész társadalomnak az ügye, a társadalmi felelősség és moralitás megkerülhetetlen kérdése.

Mindez megköveteli, hogy a megújuló baloldal sokkal határozottabban és következetesebben törekedjen saját értékeinek a társadalmi megjelenítésére és politikai képviseletére. Azt az üzenetet kell mindenki számára megfogalmaznia, hogy a progresszív, konstruktív baloldaliság nem egyszerűen (párt)politikai választás, hanem világnézet, kultúra, társadalomszemlélet kérdése, annak, hogy miképpen éljük és élhetjük mindennapi életünket.

 

Kapcsolódó írások:

Niedermüller Péter: A jövő társadalma? Az elmúlt másfél évben számos cikk, publicisztikai írás, elemző tanulmány...

Niedermüller Péter: A mindennapok gyarmatosítása Ahhoz, hogy válaszolni tudjunk a kérdésre, mi maradt a demokráciából,...

Niedermüller Péter: A „Nemzeti Hitvallás” alkotmánya A Fidesz–KDNP a legutóbbi országgyűlési választásokon elért kétharmados győzelmét követően...

Niedermüller Péter: 2013. január 1-jén Victor Turner, a világhírű amerikai antropológus egész társadalom- és kultúraelméletet...

Niedermüller Péter: Esztergom a távolból… Meggyes Tamás 1999-ben lett ügyvezető polgármestere Esztergomnak. Az akkor 32...

 

 

Cimkék: Niedermüller Péter

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2011 | Tervezte a PEJK