A Mozgó Világ internetes változata. 2011 június. Harminchetedik évfolyam, hatodik szám

«Vissza

Rainer M. János: Tékozló fiúk (Paul Lendvai: Az eltékozolt ország. Budapest, Noran Libro, 2011.)

Attól függően, honnan számítjuk kezdetét, húsz-huszonkét év telt el a magyar demokratikus politikai rendszerváltás kezdete óta – ez már történelmi periódusnak is beillik. Hogy vajon mikor zárult (ha zárult) ez az annak beillő időtartam, az még sok mindentől függ. A nyolcvankilencesek és a kilencvenesek vitái, akárcsak a szofisztikált eszmefuttatások a rendszerváltás/rendszerváltozás/rendszerváltoztatás kifejezések stiláris és politikai korrektségéről többé-kevésbé a múlt emlékei közé sorolódtak. Két évtized távlata mindenképpen mérlegkészítésre csábít, kivált az évfordulókat, misztikus és kevésbé misztikus számokat imádó jelenkorban.

Történészi mérleget persze bajos készíteni. Egy történész vállalkozott eddig áttekintésre, a Kossuth Kiadó huszonnégy kötetes tudományos ismeretterjesztő sorozatát főszerkesztő Romsics Ignác – rövid áttekintése (A harmadik Magyar Köztársaság 1989–2009) gyorsan be is töltötte a történelem szakok vizsga- és szigorlati irodalmán mind kínosabban tátongó űrt. Romsics úgy vélte, nyugodtan követheti már korábbi nagy, 20. századról szóló összefoglalója szerkezetét, s külön szálakon tárgyalta politika, gazdaság, társadalom, oktatás és művelődés stb. történeteit. Ahogy felbontotta az egészet, mindjárt el is emelte magától a túlságosan közel került részleteket, legalábbis ezt hihette.

Paul Lendvai célkitűzése, ha nem is az ellenkezője az egri professzorénak, de egészen más irányba vitte. Lendvai, aki élete nagy részét Bécsben töltötte újságíróként és vezető Kelet-Európa-szakértőként, természetesen nem akart más lenni, mint ami: beavatott, sőt bennfentes elemző, akit főképpen két dolog érdekel: szülőhazája sorsa és a politika (meg talán a politikai eszmék) világa. Könyve 2010-ben jelent meg Salzburgban, a német olvasók tájékoztatására – a fordításhoz a jelen magyar kiadásban egy utolsó fejezetet illesztett, amely a 2010-es választások óta eltelt bő fél év tendenciáit érzékelteti.

Lendvai azzal a nagyszabású kérdéssel indít, hogy hogyan és miért lett Magyarország húsz év alatt példaképből Közép-Európa beteg embere. A betegséget két dologgal szemléltet: „Magyarország a gazdasági élet válsággóca”, „egyszersmind egy erős jobboldali radikális párt melegágya”. Bárhogyan is vélekedjünk e sarkos megállapításokról, az biztos, hogy ma nyugat-európai szemmel éppen e két dolog az abnormalitás szinonimája. Az egyik persze, ha jobban megnézzük, jobbára az államháztartás problémáit jelenti e diskurzusban (ami jelzi a gazdaságpolitika problémáit, de a gazdaságét csak áttételesen), a másik pedig akkor jelenthető ki, ha egy parlamentbe törekvő csoportosulás elkezd aggasztóan felívelni a közvélemény-kutatási eredményekben.

A könyv fő kérdéseit illetően az elsőre – hogyan – kétségkívül választ kapunk. Mégpedig részletes, lendületes és meggyőző erejű választ. Ez nem más, mint az elmúlt bő két évtized politikai krónikája, a magyar nagypolitika fejlődésrajza. Kiindulópont, a választott kályha a Nagy Imre 1989. június 16-i temetésén szónokló Orbán Viktor, illetve a temetésről – a legenda szerint – otthonában elmélkedő halálos beteg Kádár János. Az előzményeket a szerző biztos kézzel csak felvázolja – Lendvai számos korábbi, magyarul is elérhető könyve foglalkozott ezzel. A politikai rendszerváltást követő időszakot a választások, a kormányfők és kormányaik tevékenysége tagolja arányos fejezetekre. Ebben a körben a leírás érzékeny és lényegre törő. Lendvai helyzeti előnye, hogy Kádártól, Grósztól és Némethtől kezdve az összes magyar kormányfővel személyesen is találkozott, s az obligát interjún túl beszélgetett is velük. Az egyetlen kivétel Orbán Viktor, ettől azonban az ő portréja éppoly érzékletes, mint Antall Józsefé, Horn Gyuláé, Medgyessy Péteré vagy Gyurcsány Ferencé. Ezek a politikai személyiségrajzok szervesen illeszkednek a kormánypolitikák jellemzésébe. Lendvai szimpátiája természetesen tetten érhető, de meg kell hagyni, méltányos marad azokkal is, akikkel nem különösebben rokonszenvezik. Egyébként talán inkább fordítva kell fogalmazni: tudniillik a szerző erősen kritikus mérleget készít mindegyik magyar kormány s különösen kormányfő tevékenységéről, ám többé vagy kevésbé hajlik a megértésre. Ebből a legtöbbet talán a néhai Antall Józsefnek juttat, a legkevesebbet kétségtelenül Orbán Viktornak. De ne legyen kétség: kap rendesen mindenki…

Ez a benyomás vezet át a másik kérdésre, a miértre. Itt már nehezebb az olvasó dolga. Élvezettel végigolvasta Magyarország kalandos történetét, és tényleg úgy érzi, nemigen maradt ki semmi s főként senki, aki fontos. Látjuk a folyamatot, most jönnének a tanulságok, az addig rokonszenvesen háttérbe húzódó krónikás saját véleménye, összegzése. Ilyen fejezete(ke)t azonban hiába keresünk. Mintha Paul Lendvainak elegendő lett volna az izgalmas történet, amelynek következtetései vagy magukért beszélnek, vagy az olvasó eléggé bölcs és autonóm ahhoz, hogy maga vonja le őket.

Lehetséges, hogy Lendvainak van igaza – magam azért úgy érzékeltem, hogy vannak határozott válaszai a miért kérdésére is. Hármat emelnék ki ezek közül.

Az egyik a szerinte felemás magyar rendszerváltás. Ha jól értem, arról van szó, amit Kis János 1995-ben megjelent Reform és forradalom közt című tanulmányában az átmenet sajátos modalitásának nevezett. A magyar átalakulás olyan koordinált átmenet volt – írta Kis –, „amikor az átalakulást legitimációs válság indítja el, de a koordináció mégis fennmarad, és megőrződik a jogrend hatálya, csakhogy nem az intézményes hatalom autoritása tartja fenn, hanem az intézményeken belüli és kívüli erők közötti együttműködés”. Már ő is felhívta a figyelmet arra, hogy ez az átmenet okot ad egy igaztalan bírálatra és egy torz magyarázatra: az elégedetlen radikálisok szerint érintetlen maradt a régi rendszer, a régi rendszer képviselői szerint pedig az átmenet csak betetőzte a korábbi reformokat. Lendvai szerint abban, hogy Magyarországon így alakultak a dolgok, szerepet játszottak 1956 e szempontból riasztó emléke, a magyar ellenzéki mozgalom gyenge társadalmi bázisa, a nemzetközi helyzet gyors változásai, amelyek hol előrehajtották a demokrácia híveit, hol óvatosságra késztették őket. Ehhez hozzá lehet tenni: részben hasonló okokból a késő kádári elit teljesítményét a hazai társadalom jobbnak érzékelte, mint a szomszédos országok vezetőiét, továbbá hogy a hatalmat készségesen átadó elit sokáig abban bízott: egy (félig-meddig) demokratikus rendszerben is felülkerekedik, de legalábbis megkerülhetetlen lesz. Hozzá kellene tenni: 1994-ben, 2002-ben, de még 2006-ban is olyan emberek néztek szembe sürgető és távlatos reformok kihívásaival, akik leginkább az elodázás és a méricskélés kádári technikáiban szocializálódtak. Akik kimondatlanul is abban hittek, hogy megismételhetik Kádár mutatványait, és megőrizhetik a nehezen megszerzett vívmányokat, s amiért majd ugyanolyan hálásak lesznek nekik, mint elődjüknek. Mindegyik csalfa reménynek bizonyult.

A másik válasz a megemésztetlen, vagy inkább újraértelmezés híján a 20. század első felének gondolati és retorikai kliséiben újraéledt magyar nacionalizmusban jelöli meg a kudarctörténet okát. Nehéz lenne ebben ellentmondani a szerzőnek, aki úgy látja, a nemzeti kérdést a baloldal (és a liberálisok) átengedték a jobboldalnak, amely négy és fél évtized kibeszéletlenségére ezzel a remake-kel reagált. Megnehezítette a szomszédsági kapcsolatokat, gyanakvást szült az amúgy is idegesen Keletre tekintgető Nyugat-Európában, manapság pedig egyik oka (bár távolról sem az egyedüli) a mostani kormány tragikusan rossz imidzsének. A hallgatást nyilvánvalóan nem lehetett fenntartani, de az talán nem volt szükségszerű, hogy a letűnt század legnyomorultabb szembenállása is reprodukálódjék, amikor nemzetietlen-nemzetellenes bélyegzőt lehet sütni gazdasági és társadalmi reformerekre, nem is beszélve az olyanokról, akik nem átallnak önkritikusan tekinteni saját magyarságukra.

A harmadik válaszlehetőség adódik a legszervesebben Lendvai narratívájából. Ez ugyanis a magyar politikai (és persze a vele keresztül-kasul összefonódott gazdasági, kulturális, média- stb.) elit minősége. Említettem, hogy a könyv voltaképpen portrék sorozata. Valamilyen súlyos deficit azonban minden kiemelkedő személyiséget megterhel ebben a történetben. Antall nem értette, nem tartotta jelentősnek a gazdaságot, és nemigen tudott alkalmazkodni a nyilvánosság posztmodern szerkezet- és stílusváltásához. Horn tehetséges taktikus, de még nagyobb intrikus, akinek semmiféle távlati elképzelése sem volt. Orbán a korlátoktól lehetőleg mentes hatalom veszélyes megszállottja, aki ezért úgy fordítja ki (politikai) személyiségét, mint egy ócska kesztyűt. Medgyessy hiú, lusta és tehetetlen, de az is baj, hogy úriember, aki kényes volt adott szavára (választási ígéreteire). Gyurcsány a népmegváltás megszállottja, túltengő ötletekkel és túláradó szóvirágokkal, valójában azonban bizonytalanságát leplezi. Hogyan is alakulhattak volna a dolgok jobban, ha egyszer ilyen emberek álltak/állnak a kormányrúdnál – teszi le a könyvet leverten az olvasó; aztán, ahogy az egyszeri vicc mondja, magába roskad és melléül.

Gyenge vigasz lenne, ha elmondanánk: a kudarctörténet minősítés azért enyhén szólva elhamarkodott és kicsit igazságtalan; hogy ne siessünk annyira a (történeti) ítéletekkel; hogy a környéki vezetők legtöbbjéről nagyon hasonlókat lehetne mondani, sőt még rosszabbakat is; hogy a térség országai, minden felületesen felkapott és elnagyolt lózung ellenére nagyon is egymás mellett poroszkálnak, s az egész versengés nagyfokú ostobaság. Gyenge, mert azért bizony van benne valami. És lehetséges Lendvai látleletét még sötétebb gondolatokkal letenni. Főszereplői ugyanis – ez is közös bennük! – így vagy úgy, az adott pillanatban a legjobbak voltak. Legjobbak a közegben, amelyből megegyezések, alkuk, vérre menő harc, ütésváltás, esetleg torkok átharapása (vagy akármi) révén tényleg kiemelkedtek. A könyv nem is tagadja meg tőlük az elismerést ezért. De milyenek akkor a többiek, és mi várható még, ha ezek az emberek (mint számos példa mutatja) hamar elhasználódnak? Tényleg csupán a kivételes állóképesség (más szavakkal: a pofán feszülő, illetőleg az ostornyélre húzott bőr vastagsága) dönt majd mindenben?

 

 

 

 

 

Paul Lendvai: Az eltékozolt ország. Budapest, Noran Libro, 2011, 226 oldal, 2980 forint.

 

 

Kapcsolódó írások:

Rainer M. János: Üveg alatt korona, szent, magyar (Radnóti Sándor: Az üvegalmárium. Budapest, 2011, Noran Libro.) Radnóti Sándor kereken tíz évvel ezelőtt, a Beszélő hasábjain publikálta...

Rainer M. János: Újragondolni ötvenhatot (Kende Péter: Eltékozolt forradalom? Budapest, 2006, Új Mandátum Könyvkiadó, 238 oldal, 2680 forint. ) Rainer M. János Újragondolni ötvenhatot Fél évvel 2006. október...

Rainer M. János: Mókuskák, egyem a szívüket (Kasza László: Mókusok az Angolkertben. Ügynökök a Szabad Európa Rádiónál. Budapest, 2009, Noran.) A Mókusok az angolkertben szerzőjét nem kellene bemutatni, mert bizonyos...

Rainer M. János: Szürke zóna, szűrt fény (Murányi Gábor: Egy epizodista főszerepe. Lajos Iván történész élete és halála. Budapest, 2006, Noran, 316 oldal. ) Rainer M. János Szürke zóna, szűrt fény Murányi Gábor...

Rainer M. János: De hová lett India? (Dalos György: Gorbacsov – ember és hatalom. Politikai életrajz. Budapest, 2011, Napvilág.) A Kolumbusz-hasonlatot, ha talán nem is közhelyként, Mihail Gorbacsovval kapcsolatban...

 

 

Cimkék: Rainer M. János

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2011 | Tervezte a PEJK