A Mozgó Világ internetes változata. 2011 június. Harminchetedik évfolyam, hatodik szám

«Vissza

Győrffy Iván: Ha nincs indián (Apacsok. Színes magyar filmdráma, 80 perc, 2010. Rendező Török Ferenc.)

„Ez úgy el lesz temetve bennem, mint annak a rendje. Még neked sem fogok beszélni róla. Csinálsz, amit csinálsz, nem szólok bele. Nekem ezentúl erről ne szólj egy szót se. Én pedig oda se figyelek. Akármi van, nekem se mondd meg. Hallani se akarok róla. Elfelejtettem. Mostantól nem tudok semmit. Ezt most nem neked mondom, hanem magamnak. Elfelejtettem. Eszembe se fog jutni. Soha az életben. Ha bárki rákérdezne, nem is fogom érteni. Ki van zárva. Mostantól töröl az agyam. Én nem emlékszem. Én már nem emlékszem semmire.” – Az Apacsok című színházi és televíziós dráma tételmondatai a kádárista félmúlt terhelő mentális örökségéről állítanak ki bizonyítványt: a felejtés és emlékezet, az elhallgatás és nyílt hazugság, a naivitás és színlelés, a lázadás és belenyugvás torz identitásképző mechanizmusát teszik közszemlére. Bár ezek a szavak a filmváltozat legtöbbször újraforgatott jelenetében, és a Kovács Krisztina–Bereményi Géza szerzőpáros által jegyzett szövegkönyv talán legtúlragozottabb szegmensében találhatók, mégis az egyik legbeszédesebb mondatfüzért alkotják. Mintha a szégyenletes árulás, a megmagyarázhatatlan – ugyanakkor nagyon is emberi – megalkuvás nem is létezne attól, hogy száműzzük a tudatból. Mintha a ketté – vagy hárommá – tört identitás (a civil, az indián és az ügynöki) valamiként felmagasztosulna, ha töréseit úgy-ahogy összeforrasztjuk vagy szimplán letagadjuk, és a szenvedés érlelte személyiség – aljasságaiból erőt merítve – új, tiszta, csak önmagának számadással tartozó életet kezdhetne. Mintha a felejtés gyógyír lenne bármire is; mintha a szembenézés elmulasztása – a magyar társadalom nemzedékről nemzedékre testált öröksége – nem volna hasonló gyávaság, mint azé, aki besúgóként aláírt, vagy aki cinkosként félrefordította a fejét, és önkéntes emlékezettörlést hajtott végre.

Ez a soha elégszer nem hangsúlyozható dilemma teszi Török Ferenc tévéjátékát – és a Radnóti Színházban 2009 márciusa óta nagy sikerrel játszott darabját – olyan hihetetlenül frissé és aktuálissá. Pedig az 1960-as évek miliőjét próbálja megidézni, és a rendszerváltás óta eltelt két évtized sem múlt el nyomtalan. Az Apacsok az 1930-as évektől – kisebb-nagyobb megszakításokkal – egészen napjainkig tartó „indiánozás” szertartását keretezi be és tölti ki némi szocialista realizmussal. Teszi ezt úgy, hogy a tárgyi kultúrát, a verbális és vizuális hátteret többszörösen stilizálva elemeli a valóságtól, jó adag iróniával szórja meg, és a meseszerűség látszatát kölcsönzi a történetnek. Segítségére vannak ebben a fekete-fehér archív felvételek, amelyek a színdarabban a hosszú jelenetváltásokat, a szereplők és a színpad átformálását készítik elő, a filmben azonban sokkal feszesebben központozzák a dialógusokat. Segítenek Gauder Áron, a Nyócker rendezőjének animációi és Stark Attila festett hátterei, a diavetítések, amelyekkel a Nagymama értelmezi át a magyar indiánok és férje, a besúgóvá vált varázsló sorsát, s metélné körül fia és unokája önképét, közvetve pedig a magyar társadalom kollektív tudatát. Bár a minimalista stílus – a Keleti pályaudvar vászon háttere, az ügynökjelentések helyszínének választott, szimbolikus Tulipán presszó, a konyhabelsők és a „szabadtéri” indián jelenetek ízlésesen maszkírozott papírmasévilága – költségvetési kényszerből fakad, hiszen mindössze 50 millió forintból és 10 forgatási nap alatt tudták filmre venni az alkotást a Corvin-tető alkalmi stúdiójában, mindez kifejezetten jót tesz a színházi előadáshoz képest rövidebb, szikárabb történetnek. Ahogy Török Ferenc korábbi tévéjátékai esetében – a kiváló irodalmi nyersanyagból forgatott, a kreativitás és a kísérletező kedv elsőrangú játszóterének bizonyuló Csodálatos vadállatokban és a Koccanás című „szoborfilmben” – már megbizonyosodhattunk, nagyjátékfilmjei, előtanulmányként szolgáló rövid dokumentumfilmjei és szkeccsfilm-közreműködései közé azokkal egyenrangú, ráadásul csak a közönségfilmekhez mérhető nézettséggel bíró tévéfilmeket illeszt a rendező, „vadabb ötleteinek” kielégítésére. „Kis pénz, nagy szabadság” – fogalmaz egy vele készített interjúban; s úgy látszik, ez a szabadságfok a nézőknek sem közömbös, hiszen az Apacsokat – mostani mozikarrierje előtt – a támogató kereskedelmi csatorna néhány hónapja levetítette, s dacára a késői időpontnak, valamint a kiadott műsorrendhez képest is jelentős csúszásnak, csaknem 300 ezren voltak kíváncsiak rá. Összehasonlításképpen: a tavalyi év legnagyobb magyar filmsikere, az Üvegtigris 3. sem tudott ennyi nézőt becsalogatni a mozitermekbe.

Pedig az Apacsoknak a témája és a szerkezete sem emészthető túl könynyen. A kerettörténet a mából indul: Horváth családi körben, majd filmrendezőként a támogatásról döntő kuratórium előtt próbálja kibogozni nagyapja, a dunai apacsok törzsi varázslója hagyatékát. Ám mind az „emlékezetkiesésben” szenvedő Nagymama, az agresszív-értetlenkedő Apa, mind pedig a törzs egykori főnökének a kuratóriumban helyet foglaló fia részéről ellenállásba ütközik. Az öniróniát sem nélkülöző kikacsintással együtt a rendező 12 stáción keresztül lépeget vissza a múltba, egészen a varázsló és a törzsfőnök letartóztatásának napjáig, majd újabb 12 epizódban egészíti ki a korábban félbeszakított jeleneteket, amíg vissza nem jutunk a jelenbe. Megtudjuk, hogyan lett besúgó Horváthból, mi vezetett Szoboszlai, a törzsfőnök halálához, hogyan próbálta a hatalom a maga viszszataszító képére formálni a becsületet, a bátorságot és az őszinteséget mindennél többre értékelő indiánokat és azok családját a megfélemlítésen, zsaroláson, színlelt engedékenységen és gyomorforgató kvaterkázáson keresztül. Az Apacsok egyszerre politikai krimi, családi tragédia és az egyéni-közösségi felelősség látlelete, talán ezért is tud egyszerre olyan sokféle hangon megszólalni, megszólítani.

A Cseh Tamás-vendégszövegeket (a bevezető mondat) és -áthallásokat („házmesterünknek adjunk szép mosolyokat”, „játsszuk el újra, hogy semmiről sem tudunk” stb.), ügynökakták kivonatait és légkörét, valamint hajszálpontos dialógusokat tartalmazó szövegkönyv Kovács Krisztina, a Radnóti Színház dramaturgja és Bereményi Géza, a „Füst a szemében” névvel bakonybéli sziútörzset vezető Cseh Tamás egykori barátja-szerzőtársa keze munkája. A párbeszéd-lista – bár néha talán túl szókimondónak tűnik, és keveset bíz a befogadó fantáziájára – önmagában is élvezetes olvasmány. A Radnóti összeszokott színészei brillíroznak a szerepekben, számomra még a címszereplő Csányi Sándor játéka sem erőltetett vagy – korábbi hősszerelmes alakításaival összevetve – kevésbé testhezálló, ahogy azt sokan a szemére vetik. Fáradt és megtört gesztusaiban, naiv és rátarti kirohanásaiban és főként a vallatásjelenet túl könnyed beletörődésében egyedül a hihetetlenség volt zavaró elem, ez azonban nem Csányi hibája, hanem a kollaboráció lélektanának szinte kikerülhetetlen velejárója.

Máskülönben miként lehetséges, hogy Borvendég Deszkáss Sándor, aki Fehér Szarvas néven írogatott romantikus indiánregényeket, és az úttörők lapjában indiánmozgalmat indított, a belügy nyomására alig néhány hónap alatt „vér szerinti” indiánból „bűnbánó” kommunista lett, aki buzgalmában még azt is bevallotta, amit nem követett el (ti. hogy vallásos cserkészmozgalomhoz asszisztált, az 1956-os hazafias eszmék feltámasztása jegyében)? Hogy Borsányi László kulturális antropológus, alias „Fung György” zsigeri félelemből és karriervágyból már kamaszkorában, indiánvezetőként aláírt, és évtizedeken át jelentgetett, többek között Cseh Tamásról? És miként tudnánk értelmezni Esterházy Péter alábbi mondatait a Javított kiadásból: „Az árulást nem elhatározza az ember, hanem félelem s pánik fogja el. S akkor. Ezt jól el tudom képzelni, egy szűk, sötét szoba, fenyegető férfiak. Félelem, pánik, s aztán egykedvűség.”

Horváth Imre, azaz Fekete Hold talán a főnök haláláig úgy hitte, irányíthatja az eseményeket („van egy emberem, akivel lehet beszélni”, „azt már elintéztem”, „kihozom a Sanyit”). Hogy az önfelmentő visszaemlékezés megírása s a disszidálás ellenére sem tudott később tükörbe nézni, az indiánok között „tiszta névvel” meghalni, igazán kiérezhető Csányi szuggesztív alakításából.

Kafkai mélységekből táplálkozik Szervét Tibor aljasul behízelgő tartótisztje, aki – megszabadulva a színház többes szereposztásával elnyert apafigurától – minden megjelenésével uralja a képernyőt. Hasonlóan életszagú Csomós Mari nagymamaként és Wéber Kata ifjú feleségként. Az idős és fiatal Szoboszlait alakító Schneider Zoltán, a Moszkva tér laza, kissé felelőtlen Petyájából izzó tekintetű és szilaj jellemű harcossá avanzsáló Karalyos Gábor is igazán kitesz magáért, s az epizódszereplők egyikére sem lehet panasz. Az elsőrangú színészi játék, a tűéles szerkezet, a borzongató forgatókönyv, a visszafogottan is látványos díszletek és a parádés rendezői eszközkezelés mind a színházban, mind a moziban szuverén alkotássá emeli az Apacsokat. Kevés film van, amely kiköveteli a nézők figyelmét – vagy dermedt mozdulatlanságát, kinek hogy tetszik – a stáblista végéig: az Apacsok ezek közé tartozik.

„Ha nincs indián, hova mész? Bemész a munkahelyedre, ülsz egy székben, nézed a falat, aztán hazamész. Vagy beülsz valahova. Egyedül vagy nem egyedül. De ülsz mindenhol, és bámulod a falat. Vagy kirándulsz Hévvel. Aztán hazamész és lefekszel. Ha nincs indián, mi van helyette? Semmi” – hangzik el a filmben kétszer is Horváthtól a reménytelenséggel való számvetés, ami indítéknak sem utolsó: felment és lealacsonyít. Ez a feldolgozatlan kettősség, a múltunkra vetített hatalmas kérdőjel a mozgatórugója az Apacsok örök, filmes irányzatoktól, politikai kurzusoktól és divatszezonoktól független érvényességének.

 

 

 

 

 

Apacsok. Színes magyar filmdráma, 80 perc, 2010. Rendező Török Ferenc; forgatókönyvíró Kovács Krisztina, Bereményi Géza; zeneszerző Zságer Balázs; operatőr Garas Dániel; szereplők Csányi Sándor, Schneider Zoltán, Szervét Tibor, Csomós Mari, Gazsó György , Wéber Kata, Balla Eszter, Marjai Virág, Karalyos Gábor, Adorjáni Bálint, Klem Viktor, Alexis Latham, Martin Márta, Bálint András, Vajdai Vilmos.

 

 

Kapcsolódó írások:

Győrffy Iván: Láthatatlan falak (Köntörfalak. Színes magyar filmdráma, 81 perc, 2009. Rendező-forgatókönyvíró Dyga Zsombor.) A Köntörfalak olyan produkciónak való cím – legyen az színházi...

Győrffy Iván: Hattyúdal (Fekete hattyú (Black Swan). Színes, feliratos amerikai filmdráma, 108 perc, 2010. Rendező Darren Aronofsky) Vörös és fekete, fény és árnyék, orom és szakadék, bezárkózás...

Győrffy Iván: Beszédek beszéde (A király beszéde. Színes, feliratos angol filmdráma, 118 perc, 2010. Rendező Tom Hooper.) Pár évvel ezelőtt A királynő ásott az angol uralkodó família...

Győrffy Iván: A diktatúra halálos ölelése (Emelet – színes magyar filmdráma, 90 perc, 2006. Rendező Vecsernyés János. ) Győrffy Iván A diktatúra halálos ölelése Kettős nehezéket vett...

Győrffy Iván: A fehér néger (Szellemíró (The Ghost Writer). Színes, feliratos francia–német–angol filmdráma, 128 perc, 2010. Rendező-forgatókönyvíró Roman Polanski.) „Ha azt hinném, hogy az emberi szellem sugallásai vezetnek –...

 

 

Cimkék: Györffy Iván

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2011 | Tervezte a PEJK