A Mozgó Világ internetes változata. 2011 június. Harminchetedik évfolyam, hatodik szám

«Vissza

Horváth László Imre: A színésznő

Talán ő volt az utolsó, akivel még gyerekként találkoztam, vagy aki gyerekes ostobaságokat hozott ki belőlem. Rögtön úgy szerettem, mint amilyen a heroinisták függősége lehet évek kitartó munkája során, és az egész kapcsolat az első pillanattól a heroinról való leszokás vesszőfutásához hasonlított. Bár fogalmam sincs, hogy az milyen, de gondolom, kínosan rossz, tele nagy ócska gyönyörök utáni veszett nosztalgiával.

Idősebb volt nálam, harmincas éveiben járt. Mint egyik akkori kollégám megjegyezte, ő a maga harmincas nőjével is megtapasztalta, hogy utoljára az anyja méhében érezte magát olyan biztonságban, mint vele a fürdőkádban. Kollégiumban voltunk nevelőtanárok, a tizenegyedik emeleti dohányzóban beszélgettünk sokat, a kollégámon később elhatalmasodott a cluster, ez a krónikus fejfájás betegsége, ami véget vetett a barátságunknak, egyre kevésbé maradtunk egymás számára elviselhetők, végül egyáltalán nem. De azon a télen jól jött a társasága. A kollégiumba járni dolgozni viszont rossz volt, természetesen. Amikor a színésznő hétfő este valahol éppen színházi előadásban lépett fel, én az internetes terem előtt ültem egy órát mint ügyeletes tanár. Nehéz ilyesmivel megbirkózni. Még ha nem lehet tudni, ki leszek annyi idősen, és még ha utána elmentem hozzá, beültünk a kádba, utána pedig lefeküdtünk egymással, akkor is nehéz megbirkózni ilyesmi különbséggel.

Amikor először jártam a lakásában, a Moszkva térről sétáltunk fel, azóta mindig eszembe jut ő is, ha a Moszkva téren járok, vagy a hatvanegyes villamoson. Piros kocsija volt akkoriban, most is az van, meglehet, nagyon szerette, egyik reggel azzal vitt. Nekem nem volt jogosítványom, szükségem se volt rá, lévén kocsim sincs, és ott a tömegközlekedés. Ő soha nem járt tömegközlekedéssel, ami később jól jött, tudtam, bármilyen közel is járok a környékéhez, sosem fogunk összetalálkozni a buszon vagy villamoson (míg a többi hasonló nővel kapcsolatban ebben nem lehetek olyan biztos). Egyszer éjjel elmentem moziba tőle, kitett a piros kocsijából a mozi előtt, ő az öccsével találkozott, aki nem volt a vérrokona, mégis valahogy az öccse lett a mögöttük lévő évek során, a végeláthatatlan múlt alatt.

Én a fiú révén ismertem meg egyébként, közös barátaink voltak, egyik este elhívtak ehhez az öcshöz a Várban lévő albérletébe. Ugyanis a Várban is vannak albérletek, élnek ott emberek, mint egy múzeumban. Az idős hölgyek ott a cukrászdában „valami decens süteményt” keresnek, mint egy másik barátom mesélte, aki szintén a várban lakik. Az öcsnél pornófilmet néztünk, erre hívta át a nővérét, a színésznőt, aki velünk egykorúnak tűnt, de hat évvel idősebb volt még nálam is, mint kiderítettem, amikor érdekelni kezdett, pedig én voltam a legidősebb a társaságban, egy-két évvel öregebb a többieknél, huszonnyolc éves.

A pornófilm egy akkoriban sikeres, kalózokról szóló nagy költségvetésű mesefilmnek volt az átirata. Aznap lefeküdtem egy nővel, néhány órával a filmnézés előtt, így nem gyakorolt rám nagy hatást. Ráadásul egy néger lánnyal feküdtem le még aznap. Ez nagy fegyverténynek számított önmagában. Holott a lány csúnyácska volt, én meg nem kerestem soha többé. Vagyis később, amikor nagyon egyedül voltam, mégis felkerestem telefonon. Nem túlságosan leplezett ajánlatokat tettem neki, de ezek nem érdekelték, depressziós típus volt, akit kihasznál az ember, vagy elmenekül előle, gyakrabban mindkettő. Értelmi fogyatékosokat gondozott, ez kimerítette, egyébként festőművészként végzett. Többet akart tőlem, nyilván, gondolom, hogy törődjenek vele, legyen valakije, de mivel valójában nem tetszett, egyszerűen otthagytam, azt gondoltam, ilyet meg lehet tenni.

A pornófilm meglehetősen ócska alkotás volt, még a maga műfajában is, sokat nevettünk, szimpatikus lettem a színésznőnek. Ő végig az egyik fiú ölében ült a pornófilm alatt, hazafelé kérdeztem a fiútól, miért nem fekszik le ezzel a nővel, a nő nyilván ezt szeretné, nem veszi észre? Igazából neki is eszébe jutott. A többiek erre mondták, hogy egy másikuk lefeküdt már a nővel egy hasonló ivászaton, sértődés lett belőle, az öccse megharagudott arra a másikra. Az a fiú verseket írt, mint én, tizenöt éves korától költőnek számították, ez a jó gimnázium átka. A színésznő később azt mondta róla, amikor végre kettesben találkoztunk, és én már szerelmes voltam belé, hogy ez a srác egy igazi „baszófiú”. Valamiért akkor ez is szimpatikusnak tűnt. Milyen merész és nagyvilági ez a nő, kinek kell az unalmas posvány? Ha szereti a szexet, hogy ilyeneket mond, az sem baj, legalább én is könnyebben elérem, hogy lefeküdjön velem. Azonkívül művészetről, Istenről, származásról, családról, mindenféle komolyabbnál komolyabb dolgokról beszélgettünk még, tehát jó úton haladtunk a szex felé. Sokat csókolóztunk aznap este, a város egy ismertebb kocsmájában, három-négy pohár bor után. Amikor végeztünk, taxit hívott. Taxival járt mindenhova, nagyon jól keresett szinkronizálással, persze szép hangja is volt. Az egyik hang, amit mindenki hall a tévében vagy a moziban azóta is, ez persze jól fizet neki, én pedig ha fel akarok vágni társaságban, megjegyzem, amikor megy valami reklám vagy film, hogy ez a volt nőm, aki most beszél a készülékből, irigyelnek is érte általában, ahogy a néger lány miatt is, azóta is. Taxival járt mindenhova, a pornófilmnézés végén is hívott egyet magának, emlékszem, ahogyan mondta a telefonba, „szeretnék egy autót” erre meg erre a címre, nagyon elegánsnak tartottam ezt az „egy autót” kifejezést, a hangsúlyt, a taxirendelés kifinomultságát, megszokottságát.

A kocsmából is taxival vitette magát haza, és engem is, ott elbúcsúzott, kifizette az én viteldíjamat is, hogy az autó hazavigyen. A középkorú, mogorva taxis meg hazavitt a kelenföldi lakótelep környékére. Én persze boldog voltam és részeg, vagy fordítva, és talán mondtam is a taxisnak, látta-e, milyen jó ez a nő, ez egy színésznő, a taxis, úgy emlékszem, nem mondott semmit, talán a fejét csóválta. Azt gondolhatta, hogy „fiacskám, te hülyegyerek, milyen csúnya vége lesz ennek”, mert már láthatott mindent és mindennek az ellenkezőjét is a nagy büdös budapesti éjszakában.

A kocsmában egy külföldiekből álló nagyobb társaság telepedett közvetlen mellénk, mert nem volt teljesen szabad asztal, és mi a hosszú sörpadok egyik szélén ültünk, odaengedtük őket a sok maradék helyre. Megsimogattam az arcát, a tenyerembe fogtam az állát, kicsit felemeltem és megcsókoltam, kinyílt a szája, és hevesen viszonozta a csókot. Átültem mellé, és sokáig csókolóztunk, végül elhatároztuk, hogy hazaindulunk, másnap talán dolgoznia kellett, mondta, rendeljünk egy taxit. Én délután háromra jártam a kollégiumba, és talán csütörtök volt, pénteken nem kellett mennem, ilyenkor már csak hazautaztak a diákok vidékre, de ő korán kelt másnap, úgyhogy indultunk. És amikor indultunk, ez a külföldi társaság megtapsolt minket, látványos és szórakoztató lehetett, amit addig csináltunk egymással. Tudtam, hogy látványos, ahogyan szerelmes vagyok ebbe a nőbe, és hogy ez az egyetlen esélyem nála, az ilyen függőség nagyon imponál mindegyiknek, ha véletlenül társul valamennyi higgadtsággal, tehát nem ömleng rögtön az ember, hanem csak eléri, hogy nyugodtan és jól is érezze magát vele a nő, kényelemben marad minden szinten, miközben nyilvánvalóan szerelmes belé a férfi, meglepően gyorsan történhetnek a dolgok, hiszen ha motivált az ember, inkább találékony, és a szerelem a legsúlyosabb motiváció, a szokásos halálfélelmen és egyebeken kívül. Az ember hirtelen regényhősként ébred. Aztán nemsokára inkább összetépné a könyvet.

A pornófilmnéző este után életemben másodszor hetekkel később láttam őt, társaságban, ugyanabban a kocsmában, akkor szerettem belé. Piros hajgumiszerűséget viselt a sötétbarna hajában, elegáns volt és szép, mint egy keleties királynő, mellette pedig nagyon kedves velem, a szokásos cinkos összhang volt köztünk, amivel egy nő olyan irgalmatlanul kiveti a hálóját, ő pedig színésznőként százszor jobban értett a dobáshoz. Éppen egy felolvasóest után ittunk itt miskolci költő barátommal, aki az én albérletemben aludt, együtt mentünk haza, én mondtam az éjszakai buszon, hogy rosszul vagyok, hányingerem van, annyira beleszerettem ebbe a nőbe, ebből bizony problémák lesznek, azt mondta másnap reggel a miskolci költő (egy nagyon jó verseket író békés medve), hogy még ő is szerelmes lett egy kicsit, annyira dőlt belőlem az érzelem, mintha bűzlenék, vagy hasonló. Kedves volt hozzám a színésznő, felidéztük a pornófilmmel kapcsolatos vicceinket, és hogy milyen jó lesz majd, amikor megnézzük a következőt a társasággal. Másnap vagy harmadnap megkerestem az interneten, az egyik közösségi oldalon, és írtam neki, hozzuk előrébb a találkozót, frappáns üzenet volt, persze sokáig fogalmaztam, válaszolt rá, megadta a telefonszámát, megbeszéltük a csütörtök esti találkozót a romkocsmába, csütörtök este clusteres kollégámmal elszívtunk egy cigarettát a kollégiumi porta előtt, csak lazán, mondta, ami jó útravaló volt, és mentem a randevúra.

Az első csókolózás után másnap a Moszkva téren találkoztunk, bemutatta az unokahúgát, nagyon szép lány volt, hasonlított rá, csak tizenöt évvel fiatalabb, és hiányzott belőle az a keleties vadság, ami a színésznőben megvolt, és ami a legjobban tetszett nekem benne, valami arab vonás, erős járomcsont, mélyfekete szemek, széles, sok fehér fogú ragadozómosoly, búgó hang, és persze színház, amit végül olyan veszettül meggyűlöltem, és utálok ma is, őmiatta úgy általában, intézményesen. Képzeljünk el egy ilyen nőt az ágyunkban, amikor ráadásul még szerelmesek is vagyunk belé, és képzeljük el, hogy nem jó vele a szex, mert tényleg létezik az, és nem pedig legenda, hogy valaki kefélés közben is ripacs, valamint a színház rétegei alatt nem találunk semmit, egy holt testtől, hullától meg beteg emberek izgulnak fel, a normálisak inkább nagyon elszomorodnak, de egész biztosan elmegy a kedvük a szextől.

A Moszkva téri bisztróból felsétáltunk az ő lakásába, tél volt, hideg, kérdezte, beülök-e vele a kádjába. Addigra már sokat beszélt erről. Nagyon hosszú kapcsolatból lépett ki háromnegyed éve, egyedül lakott a szép polgári lakásában, és újabban a kádjában töltött sok időt, forró vízben elmerülve olvasgatott, közben vékony, hosszú szárú női cigarettákat szívott, vagy borozott, mintha egy francia sanzonban élne, vagy inkább onnan lépne ki elém. Rengeteget ivott és cigarettázott, én is, persze, de egy hét után már elviselhetetlen volt számomra, hogy valóban minden este részegek lettünk, és elszívtunk egy-egy dobozzal, vagy többel. Persze a végén talán már csak igyekezett visszainni magát (én is igyekeztem) a kezdeti szép hangulathoz, bár lehet, hogy mindig ennyit ivott, végül is eleinte megdöbbentett, hogy a hozzá hasonló belvárosi és budai királynők milyen rengeteget isznak, és mennyire mindennap. Nem mintha csodálkoznék, hogy unatkoznak, mert hát ki nem unatkozik, de éppen az unalmat kell megszeretni, félreértett jelenség, kifejezetten szeretetreméltó, és ha nem szeretjük meg, a tőle való állandó rettegés már nem bánik kesztyűs kézzel velünk.

Leginkább valószínűleg ettől estem pánikba, amely pánik simán agyon is nyomta a színésznővel való kapcsolatot, ugyanis nem lehetett unatkozni vele, nem volt olyan, hogy semmi különös. Persze leginkább éretlen voltam a szituációhoz. Mert amíg eltitkoltam, hogy sebezhető vagyok, éppen az volt szürreális, mennyire nem kell csinálnom semmit, ő mindent elintéz. Beül velem a kádba, sokat beszél magáról, álmokat sző, hogy majd a vidéki házában fogok írni nyáron, ő tudja, hogy ott lesz nekem jó. Semmit nem csináltam, és ünnepeltem a közönyöm mesteri erejét, milyen bölcs vagyok. És aztán másnap vagy harmadnap én magam tettem tönkre mindent, és ebből tudom, hogy a gyerekkorom nem ért még véget akkor. Egy kávézóban felvilágosítottam, hogy egyszerű lélek vagyok, és kiismerhető, félreért engem. Talán éreztem abban a pillanatban is, hogy leromboltam a mulatságát, és rögtön elszomorodott. Ha felnőtt vagyok, sohasem mondok neki semmit, főleg ilyesmi ostobaságot, kihasználom a testét, az életmódot, amit a pénzével és a kapcsolataival adhat, magamat pedig kikapcsolom. Persze ezt egyáltalán nem lehetett volna, mivel az egésznek éppen az volt a lényege, ahogy a vénáimban éreztem azt a beteges érzelmet, amit eddig is a heroinhoz hasonlítottam (amit nem próbáltam soha, ezek után meg minek: tudom, hogy káros), éreztem a betegséget, és inkább

előremenekültem, kezdeni akartam vele valamit, pánikba estem, és a lehető legrosszabb és értelmetlenebb utat, az őszinteséget választottam. Utána persze nemhogy nem kellett csinálnom semmit, ellenkezőleg, mivel vesztettem, a begyűrűző cselekvéskényszer megőrjített, folyton úgy éreztem, mondanom vagy csinálnom kell valamit, amitől akárki avagy mindenki szánalmas és dögunalmas lesz.

Amikor először mentem fel hozzá, a Moszkváról felsétáltunk a lakására, és megkérdezte, beülök-e vele a kádba, előbb a kanapén közösülni kezdtünk. A kapkodásban azonban jóval idő előtt élveztem el, ami nem csoda, hiszen a királynő úgy viselkedett, mint egy őrült, mintha az élete múlna az egészen, pedig még épp csak a ruhák felét téptük le egymásról. Volt egy obszcén, mégis fontos momentuma az egész hamvába holt aktusnak: én éppen ejakuláltam, amire ő úgy reagált, hogy gyorsan beleült a folyamba. Elég hülyén éreztem magam, és később esemény utáni fogamzásgátló tablettát is be kellett vennie emiatt. De, mint mondta, olyan gyönyörű volt az ejakuláció, ezt a szót használta, gyönyörű, hogy nem tudta megállni, hogy bele ne üljön. Amiből nem volt teljesen logikátlan levonnom a következtetést, hogy szerelmes belém. Csakhogy gyerek voltam, túlságosan hittem annak, amit látok, ami pedig soha nem igaz, vagy ha igaz, attól még nem kell benne hinni vagy túl komolyan venni. Általában finoman szólva is kockázatos kulcskérdésnek megtenni az életben, hogy egy nő szeret-e vagy sem. Ha abban a pillanatban szeretett is, később még talán beleélte magát a szerelembe egy-két napig. Utána megváltozott a hangulata. Amire én nem voltam felkészülve, ellenben ami kis tartásom meg élettapasztalatom volt, az csak még kínosabban elnyújtotta a folyamatot.

A kanapén, amikor belém ült, leszállt, én elnézést kértem, ő mondta, semmi baj, csak olyan gyönyörű volt, és kérdezte, hogy akkor jövök-e vele a kádba. Hogy milyen volt vele a kádban, később hosszú versekben megírtam, többször is cseréltünk forró vizet, órákat töltöttünk ott az anyaméhhez hasonló szituációban, mint azt clusteres kollégám olyan találóan megfogalmazta, a gyerekkorunkról beszélgettünk, sokat mesélt, boroztunk, cigarettáztunk, később mintegy eszünkbe jutott a szeretkezés, afféle logikus feladat. Nagyon hevesen szeretkeztünk, a fürdőszobában hátulról beléhatoltam, a feje a padlóhoz ért, annyira lenyomtam elöl, hogy jobban behomorítson, mindenféle szemétnek nevezett, jelezve, mennyire élvezi, egyéb trágárságokat vágott a fejemhez, illett ez az agresszió, ez volt a születés a kád méhe után, véres és hangos.

Meztelenül aludtunk, olyan volt a hálószobája, mint egy arab hálófülke. Még évekkel azelőtt láttam hasonlót egy dokumentumfilmben, Keleten külön szoba van a nászéjszakára, valódi szobának ugyan elég kicsi, viszont a padlót brokát meg paplan borítja végig, tulajdonképpen az egész egyetlen nagy ágy. Tetszett a hálószobája, néhány nappal később egy nagy Budapest-verset sikerült befejezni ennek az euforikus hangulatnak a segítségével, leírtam a kádas-nászkamrás élményt, a jeruzsálemi belső templomban lévő szent sötéthez hasonlítottam, a szeretkezés benne mint ott a templomban az istenség, teljes matt sötétben megtaláltuk egymást, összeolvadáshoz hasonlított, a pokolbeli belső malmok leálltak, mintha mindez logikus volna, járna nekünk, valamint ez a helyzet, és ő maga volna tehát a város szíve, merthogy annyit bolyongtam a városban, végig valami ilyesmi értelmét vagy lényegét remélve meg keresve.

Sok magánéleti szenvedéséről beszélt, ebből rögtön azt gondoltam, hogy énrám várt, vége a szenvedésének, hiszen én érzékeny, odafigyelő társ leszek, végre. Az a rengeteg idő, amit élt, nyilván nem múlt el nyomtalanul. Az első randevúnkon elmesélte, hogyan talált rá Istenre, szerencsére nem idő előtt, és tényleg egyedül találta meg, a kádban mesélt apjáról, akire hasonlítok, milyen vagyok neked, „olyan apus”, kiismerhetetlen, elhelyezhetetlen (ez addig tartott, amíg volt eszem, és nem árultam el magamról semmit, főleg nem kértem meg, pár nappal később, hogy legyen szíves, lásson szánalmasabbnak). „Mindent jól csinálsz”, válaszolta elég ügyesen, amikor szexuális teljesítményemről kérdeztem, el is hittem neki, mesélt a régebbi partnereiről, azonkívül a színésztársairól, híres emberekről, akikkel együtt dolgozott, némelyikkel viszonya is volt természetesen.

Valamilyen szinkronrendező-szerű munkatársa nála volt inni ismeretségünk harmadik vagy negyedik estéjén, engem is bemutatott neki. A színésznő egy barátnője nagyon átverte, sajnáltam az embert. Aznap írtam a városos-sötétes verset, a színésznő is olvasta, amint elment az ismerőse, részegen egymásnak estünk. Következő este háborús művészfilmet néztünk. A férfiaknak mára csak az maradt, hogy a nőkkel háborúzzanak, jegyeztem meg, miközben a képernyőn az amerikai katonák kúsztak a sárban és vérben, igaz, mondta, de a fiúk azonkívül leginkább önmaguk ellen szeretnek háborúzni, ebben meg neki volt igaza. Bennem csikorogva leállt az idő addigra, és a szerelem a hirtelen jött és csak látszatbirtoklás miatt valamilyen őrületbe, rettegésbe csapott át, kiegyensúlyozott, szürke, boldog, unalmas életem pedig pokoljárásba. Beszéltem erről is néhány szót a film alatt, erre azt mondta, ne féljek, mert akkor ő is félni kezd, és akkor vége lesz, rövid úton és durván ki fog dobni. Valószínűleg ugyanazt csináltam volna a helyében én is, amit ő velem később, de hát a gyűlölet és a sértés relációs viszonyát nem lehet megfordítani.

A háborús film nézése közben közösülni kezdtünk a kanapén, nagyon jó volt, a lakása előszobájában, csak közben hazaért a fogadott öccse, aki azokban a napokban költözött hozzá, mivel megszűnt a várbeli albérlete. Szoros viszony volt köztük. Egyszer, mikor a fiú fürdött, a színésznő bement fogat mosni, gondoltam, végül is csak a szokásos kicsit beteges budai miliő, muszáj dekadensnek lenniük valamennyire, hogy elviseljék a nagyszerűségüket, ez igazán belefér, én meg művész vagyok, de mennyire, nehogy már zavarjon ilyesmi, persze ha nincs az a heroin az ereimben, akkor röhögök egyet, és otthagyom őket, így viszont csak toporogtam az egészben. Egyre inkább a szélén. Ahogy az a néhány nap eltelt, éppen a névnapja volt, vettem virágot, egy nagyon jó könyvet, még majdnem ékszert is vettem a színésznőnek, mint a Tom és Jerry című rajzfilm egy epizódjában, amikor a csóró kandúr Tom egy gazdag macskalányba lesz szerelmes, és elhalmozná ajándékokkal, de nem megy, mégis belepusztul az igyekezetbe. Szerencsére ékszert nem vettem. Odaadtam az ajándékokat, az öcsi magunkra hagyott a lakásban, a színésznő pedig szakított velem.

Nyugodtan fogadtam, kedves és megértő voltam, ő sírt, azt mondtam neki, engem is zavar nagyon sok minden, leginkább hogy előjöttek régi emlékek más nőkről. Amikor vele fekszem, azt sem tudom, ki mellett vagyok, olyan ez, mint a kékszakállú herceg hetedik szobája, tele van az ember a volt kapcsolatai kísérteteivel. Még egyebeket is összehordtam, nagyon értelmes dolgokat, örült is neki, hálás volt, nem kellett volna, mert én csak elkeseredetten elnyújtottam a dolgokat, holott szó sem volt démonokról vagy rajtunk kívüli problémákról, egyszerűen elege volt belőlem, véget akart vetni az egésznek.

Az egész történet télen zajlott, ez nem sokat segített. Mert nyáron például az ember könnyedén azt mondja az ilyesmire is, hogy nyári kaland volt csak, semmi pánik, hiszen még mindig jó idő van, télen ilyet nem mond, mert sötét van és hideg fehér vagy színtelen pokol, a tél maga a pánik. Elköszöntem, munkába indultam, inkább zűrzavar és hitetlenség volt bennem, a szürrealitássá fokozott sodródást már a legelején elfogadtam, felfeküdtem rá. Egyébként később ez volt a kulcsa a szabadulásnak is, ahogy mindig, az ember megunja a szürreális sodródást, mindegy, hogy ki okozza. Munkába mentem a névnapozás-szakítás után, a hentesnél finom ételeket vettem, friss kenyeret és savanyúságot, belakmároztam műszak előtt a tanári szobámban, amit clusteres kollégámmal osztottam meg, ő is jött, felmentünk a tizenegyedikre cigarettázni, elmeséltem neki a történteket, néztük a félig behavazott várost a nyomorult téli napfényben.

Talán még aznap felhívtam a nőt, de később biztos, valamint frappáns és merész leveleket írtam, így egy hét múltán sikeresen visszakönyörögtem magam. Valószínűleg hiányzott neki a szex, beszélgettünk valamennyit csendesen, aztán lefeküdtünk egymással a hálókamrájában, végül mentem, másnap talán nála is aludtam, mert reggel, kávé mellett vetette fel ismét, hogy nem bírja ezt, nagyon sajnálja. Ne vicceljen, semmi baj. Nekem félmegoldás nem kell, hiszen tudja. Én mindent kibírok, búcsúzzunk el szépen.

Elsétáltam haza, bő fél óráig ki is tartott a gerincem, talán tovább, de nem sokára persze utánam nyúlt a megmérgezett idő, hiszen az elől nem nagyon lehet elmenekülni. Újabb virtuóz könyörgésjellegű távkommunikáció után találkoztunk egy kávézóban. Hosszú, kínlódó beszélgetés volt, de például akkor mondta, hogy egy Jimi Hendrix-szám ugrik be neki mindig, amikor eszébe jutok, a Voodoo Child. Rólam, neki, ez ugrik be, mindig. Én már akkor is eljutottam addig, hogy figyeljek, ha én szakítok, ne adjak reményt szegény nőnek, kevés nagyobb faragatlanság létezik annál. A színésznő szakítani, engem többé nem látni akart valójában, nem kétséges. Talán lenyűgözte a szánalmas akaratom, amit megvetett, de ami még így is erősebb volt, mint az övé, közrejátszott, hogy az előző nála szintén jóval fiatalabb szeretője egy kedves, totálisan akarathiányos alkoholista volt, mint valami növény, most kapott egy sarokba szorított állatot, fejlődésnek vette, és beírta pozitívumnak.

Valami fegyverszünethez hasonló állapot alakult ki köztünk. Egy héttel később az öccsével való összeköltözést megünnepelni házibulit tartottak, én is meg voltam híva. Nagyon lassan telt a hét mérgezett vagy megállt idővel, eleinte naponta hívtam, megkért, hogy ezt ne tegyem, mindenesetre robbanásig feszült idegállapotban, alig másfél hónappal azután, hogy megismertem vagy beleszerettem, elmentem a házibuliba.

Azzal fogadott, hogy félrehívott, és színpadiasan, vidáman közölte, szerető lesz, nem tud többet, ölelgetett, csókolgatott. Egészen meglepődtem, ezzel most mit kezdjek, harcolt bennem vállvetve az unalom és a lázadni akaró harag. Utóbbi ki is robbant a buli végén, amikor már mindketten nagyon részegek voltunk. A fürdőszobába rángatott, rám vetette magát, leszorított a padlóra, trágárságokat mondott, hogy milyen állatiasan akarja. Két kezem közé vettem a fejét, szorítottam, és mondtam neki, hogy egész héten minden percben erre vártam, és most ez a marhaság, sajnálja, mondta, most így akarja, adjam meg neki, próbáltam, volt egy olyan vonulata a helyzetnek, hogy ez azért vagány, a hosszú combú színésznő kirángat a buli vége felé a fürdőszobába vadul kefélni, de végül, akármilyen ostobán és nem ide illőn hangzik, mondhatni, a szívem nyert. Amikor háttal állt nekem, félig behajolt a kádba, én pedig már benne mozogtam, megszakítottam az aktust, kiszálltam belőle, hátraléptem, és felhúztam a nadrágomat, és behúztam a cipzárt a sliccemen. Mit csinálsz, kérdezte. A kurva életbe, mondtam, nem foglak megbaszni, mint egy kutyát. Erre nyomban sírni kezdett. Soha többé nem akar látni, hogy tehettem ezt, ez a legrosszabb, megmutattam, milyen szánalmas, milyen mélyre süllyedt.

Kimentünk a fürdőszobából, tébláboltam kicsit. Mit keresek itt, kérdeztem a hálókamrában gitározgató fiútól, miért, mi a baj, kérdezte, mindegy, mondtam, majd elmesélem. Megszereztem a kabátomat, valahogy kiadták, közben még annyit láttam a színésznőből, hogy a másik, nagy szoba közepén a többiek közt a szőnyegen hever és sírdogál, nyilván éppen azt mesélte, milyen vadállat voltam az előbb. Elsétáltam haza, nagyon hosszú séta volt, el is keveredtem közben valami villamosgarázsok felé, sok idő telt, míg a hidegben elértem az albérletemhez.

Néhány nappal később írt valami rövid feloldozó levelet, amiben kérdezte, hogy történhetett mindez, és sajnálja, én válaszul egy hosszú magyarázkodást, és utána még írtam leveleket. Pokoli karácsony következett, újabb hat-hét nap a mérgezett időben. Szilveszterkor sokat utaztam egyik helyről a másikra a városon belül, végül a közös társaságnál kötöttem ki, de őt nem találtam sehol. Január elején véletlenül mégis összefutottunk. Részeg volt és kegyetlen. Soha nem szeretett, mondta, szabadulni akart tőlem. Sokat sírt (mondjuk, a nők magukba szállhatnának ezzel a dologgal, mert hiszen sírni a legegyszerűbb), az öccse nyugtatgatta. Hazavonszoltam magam újra, az interneten egy levelet találtam, amit ő küldött aznap, nem akar többé találkozni velem, felolvasásaimra jön szívesen, de mi nem leszünk egy pár soha.

Nem láttam, hogy a levelet jóval a mostani találkozásunk előtt írta, azt hittem, még egyet belém rúg, az előbb élőben történt megalázás után, ezért viszszaírtam valami igazán alpári acsarkodást. Meglepő módon egy naplórészletet küldött erre válaszul, amiben leírta, ahogy nála ülök, idegesen cigarettázom, és azt hajtogatom, hogy szeretem, de bezártam a hetedik szobámba, és minden egyes szeretlek mint valami véres állkapocs, ütés, ami bezúzza a hátát. Meglepően találó írás volt, mindig próbálgatta a tehetségét, persze tehetségesnek találta magát, én is bátorítottam, gondoltam, milyen jó, hogy az én világomba akar betörni, ez majd kiegyenlít engem, sőt föléje helyez. Afféle hangulatokat írt, mint egy ügyes gimnazista vagy olyan színésznő, akinek önbizalma van a kifejezés terén. Valami reménysugarat is hagyott nekem homályosan a naplójegyzet végére, erre viszont végleg kirobbant belőlem az indulat, és küldtem egy olyan gyűlölettel teli levelet, amire nincs jobb szó, mint a szégyen, több-kevesebb hasonló megbánnivaló mindenkivel történik életében, nekem az a levél volt az egyik. Később egy többekkel közösen tartott felolvasóesten láttam, de már nem szóltunk egymáshoz, ezután soha többé nem találkoztunk. Sokszor hallom a hangját televízióban vagy moziban, egy ideig ez mindig jelentett valamit, végül az is elmúlt, most már nem jelent semmit.

Januári utolsó találkozásunk körüli napokban lefeküdtem egy másik nővel, akinek előtte órákig a színésznőről beszéltem, annyira, hogy kicsit ő is beleszeretett, másnap megnézegette a képeit, meg hallgatott körbe-körbe ezerszer egy felvételt, amit átküldtem neki, ezen a színésznő és az öccse énekelnek egy népdalt (persze én is sokat hallgattam azt körbe-körbe, az ötödik emeleti panelszobámból kinézve, a karácsony utáni napokban, melyek úgy teltek el, hogy már a dél körüli felébredés után innom kellett alkoholt, mert a tegnap éjjeli adag ürülni kezdett, és már nem oldotta semmi az ereimben a mérgezett időt, akkor készítettem egy átiratverset ebből a népdalból, ami amúgy is, régebben is mindig meghatott, éreztem én, hogy egyszer kezdenem kell majd vele valamit). Ez a nő azt mondta, érezte szeretkezés közben, hogy a színésznőre gondolok, én is tudtam, hogy nem nekem van ott a helyem mellette avagy benne, átjáróház voltunk egymásnak, annak ellenére is, hogy életem egyik legkellemesebb szexuális élménye volt vele lenni (ezért fordult elő később is néhányszor a dolog, ami persze tönkretette a barátságunkat), amolyan ősanyai energiát hordozott, nagyon nőies volt, befogadó. Furcsa kárpótlásként jött akkor mindez a véletlen és komoly érzelmeket teljesen nélkülöző testi kapcsolat, végül ebből is valami szomorú, nagy pazarlás érzete maradt, mint minden történetből. A nő arról álmodozott, hogy viszonya lesz a színésznővel, hiszen milyen lenyűgöző jelenség az ilyen többszereplős szerelmi tükörlabirintus. A szokásos magánéleti belső színházmarhaságba lovalta bele magát. Mellettem még számos szeretője volt, gondolom, mindegyikkel egy-egy hasonló darabot valósított meg, minden valamennyire érdekes férfiból igyekezte kihozni képzelőereje maximumát, mintha ezzel és a szexualitással mintegy képes lenne beoltani magát az emberekkel, az egész persze gyakran leginkább valami idióta abszurdba fordult. Én mindenesetre nagyon hamar meguntam, bár a testét és az odaadását még szívesen élveztem volna tovább.

Viszont addigra már utáltam az összes érdekes belső játékot, az összes nyomorult színházat, amit ezek a gyenge emberek valódi tehetség híján maguk köré húznak, hogy elrohadjanak benne, és velük mindenki, aki közelebb lép hozzájuk. Nem véletlen, hogy a színészeket egészen a legújabb korig nagyon megvetette a társadalom. A régi rómaiak ünnepkor és törvénykezéskor kitiltották őket a városból. Bár náluk minden dolog kétarcú volt, például temetéskor a család felbérelt egy a halotthoz hasonlító színészt, hogy a menetben játssza el őt, elevenítse meg. Sok ilyet láttam. Meghalt olyan ismerősöm, akire én hasonlítottam döbbenetesen, nem is mertem elmenni a temetésére. Vagy már haldoklott egy másik kedves barátom, amikor megérkezett hozzá az ikertestvére, hogy elbúcsúzzon, és hogy aki a születéskor mellette volt, az legyen a halálnál is, mert éppen így történt. Én akkor találkoztam vele először, borzalmas volt látni ezt a hasonmást, neki meg nyilván borzalmas lesz most már életének ez a része, a természetes gyász mellett minden megemlékezésen a színészszerep vagy akár csak a tükörbe nézés reggelente, az arcával járó elhagyatottságérzés.

De a rómaiaknál színész volt még maga a győztes hadvezér is, amikor diadalmenetet tartott. Az istenség szobráról levették a ruhát, a hadvezérre adták, és ugyanúgy vörösre festették az arcát, mint a szobornak, tehát a menetben ténylegesen istenné vált néhány órára. A férfiak ma nem háborúznak (csak, mint tudjuk, önmaguk ellen). Diadalaikat legklasszikusabban egy-egy újabb nő levetkőztetése adja meg. A levetkőztetés a lényeg, az a pillanat, a megszerzés, a diadal, a háborús érdekesség az életben, amit bonyolultan ünnepelni lehet. A többi csak járulék, a zsákmány, a gyönyör vagy a leölt ellenségek ezrei, mint az ondósejtek milliói, amiktől megszabadulunk az aktusok során, nagy szükségletünkre és megkönnyebbülésünkre; vagy a szép nő okozta társadalmi megbecsülés, és az irigység, amit szül. Az ellen főleg obszcenitással, trágár szavakkal, mozdulatokkal védekezik az ember, ahogy régen is, mert az tudvalevőleg megvéd a szemmel veréstől, démonoktól, amellett mindenféle egyéb félelemtől. Újabban a nők is ezt a fajta háborút próbálják másolni. És mára a színészeknek megnőtt a megbecsülésük, elképesztően fontosak lettek, pótolják a képzelőerőt, papnak és varázslónak hiszik magukat, főleg ha kissé ismertek is, személyüket már babonás áhítat veszi körül, ebbe is őrülnek bele egyébként. De nem ők tehetnek róla, hogy az átlagemberek fejében zűrzavar van, képzeletük fegyelmezetlen. Ha az emberek nem lennének ilyen üresek és zavartak, tudnák, hogy mennyire szükséges a diadalszekéren istenként pózoló hadvezér mögött a rabszolga is, mi az alantasság értelme, hogy megmenti dicsőségtől részeg színészénünket a pusztulástól józanságával, és állandó, levakarhatatlan jelenlétével azt mondja neki, nézz hátra, ne feledd, hogy ember vagy.

Egyes kutatások szerint félreértés, hogy a rabszolga azt mondaná, nézzen hátra a hadvezér, mert az egyrészt nem is tudott volna hátrafordulni technikailag, másrészt az istenséget játszani a menetben mozdulatlanul kellett, ami megfelelő vallási méltóságot kölcsönzött az egésznek. És a babonás hit is kifejezetten tiltja a hátrafordulást, szinte minden helyzetben (utazás elején, templomból távozva stb.), az ember kiszolgáltatja magát rossz szellemeinek, ha visszanéz, ezek pedig mindenütt a sarkában járnak, mint ahogy a gyerekjáték is megőrizte ezt napjainkra: ne nézz hátra, jön a farkas, nagyot üt a hátadra.

De a hadvezér hálás a rabszolgának, ha az ellentmondásosan beszél is, rossz tanácsot ad és visszanézésre buzdít, kitéve magunkat az emlékezés minden fölösleges ördögének. Általában folyton morog, hogy fogjuk vissza a lovakat, ne távolodjunk el katonáinktól, a napok győztes seregétől, amik mögöttünk gyalogolnak, ne vegyük komolyan, amit éppen játszunk, bármi történt is, hogy egy nő levetkőzött nekünk és egyebek. Mindig velünk van a rabszolga, kedveljük meg, nem hagyja magára a bennünk élő, istennek öltözött nyomorult színészt.

Egyébként nem hibáztatom a színésznőt meg a munkáját, hiszen végül is ugyanazt csinálom én is, egy író mindig önmagát játssza el az írásaiban, mitől kevésbé hibbant állapot az? Bár mentségeim azért mégis maradnak: egyrészt én nem vagyok jelen, nem létezek, ez csak pár emlék lenyomata, és arról néhány csűrt-csavart gondolat, amiket magamból kipiszkálok, másrészt pedig nem rabolom az élő környezetem idejét is folyton ezzel a színészkedéssel, azt csak az írásom teszi, ennek végigolvasását pedig igazán könnyű elkerülni.

 

 

Kapcsolódó írások:

Horváth László Imre: Hé exó thalassa Arra emlékszem, hogy uszodába jártunk sokat, előtte körbefutottuk néhányszor azt...

Horváth László Imre: Lenni vagy nem Megtörtént az átváltozás. Ültem melletted, és azon gondolkodtam, melyikünk nem...

Rainer M. János: Otthontalanság, emlék, mű (Molnár Imre-Szarka László (szerk.): Otthontalan emlékezet. Emlékkönyv a csehszlovák-magyar lakosságcsere 60. évfordulójára. Komárom, 2007, MTA Kisebbségkutató Intézet-Kecskés László Társaság, 234 oldal, ár nélkül. ) Rainer M. János Otthontalanság, emlék, mű Vannak könyvek, amelyek...

Horváth Beáta: Longiro, a szamburu – utirajz 1999-ben már egy éve Kenyában éltem, akkor éppen lent,...

Horváth Péter: Dzsorden, a cigány – Jelenetek egy filmregényből A Sing Singbe papíron hatszázan fértek be, szombatonként ezernél is...

 

 

Cimkék: Horváth László Imre

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2011 | Tervezte a PEJK