A Mozgó Világ internetes változata. 2011 június. Harminchetedik évfolyam, hatodik szám

«Vissza

Végel László: Zárszámadás

Didergő májusunk lesz, hallottam a szomszédoktól. Kezdtem rájönni, hogy városban többet beszélnek az időjárásról, mint falun, mert a városi emberek, mint kiderült, jobban ki vannak szolgáltatva az időjárás viszontagságainak. A mi bácskai kisvárosainkban minden az időjárástól függ. Télen az emberek potyognak a járdán, mert nem tisztítják, tavasszal nem fűtenek, nyáron pedig fűtik a buszokat. Pokrócba bugyolálva Balzacot olvasok. Akárcsak a néhai milosevicsi időkben, amikor az ágyba bújva olvastam a klasszikusokat. Előveszem az Elveszett illúziókat, olyan, mintha ma írták volna a rendszerváltás utáni szellemi állapotokról. Furcsa dolog, Balzac vagy Móricz Zsigmond többet mond a mi jelen időnkről, mint a sarokba szorított irodalom.

Elolvasok vagy száz oldalt, utána bekapcsolom a tévét. Az m1 híradója Orbán Viktor beszédét közvetíti. A vajdasági magyar szónokok mellett mondandója mérsékeltebbnek tűnik. Vagy legalábbis a szókincse pallérozottabb, kevesebb banális szólamot használ, mint azok a vajdasági politikusok, akik közül tegnap sokan még az anyaországi szocialistákkal cseresznyéztek egy tálból. Most azonban áteveztek. Így tart ez a Délvidéken már évtizedek óta. Hol ide, hol oda. Ebben különbözünk a felvidéki és az erdélyi közélettől. Ott valami megoszlás születik, itt pedig az örökös köpenyegforgatás. Sem a Fidesz, sem az MSZP nem érdemel jobbat, gondolom. Megérdemelték és megérdemlik a köpenyegforgatókat. De ezek a kisebbségi retorikai bicsakok nem csak az anyaországi kormányváltás következményei. A kisebbségben a hangadó réteg mindig katolikusabb akar lenni a pápánál. Így volt ez az egypártrendszerben is, a preventív kisebbségi óvatosság erőteljes túlzásokhoz vezetett.

Elismerem viszont, hogy ez a retorikai görcs tragikomikus elemet is tartalmaz. A kisebbségi pártok az elmúlt évek folyamán a legabszurdabb koalícióba léptek, ha nem köztársasági, akkor tartományi, ha nem tartományi, akkor önkormányzati szinteken. Kényszerpályán mozogtak és mozognak, igazolják magukat, s ebben van is némi igazság, ám mély nyomokat hagy a közéleti diskurzuson, néha meg egészen skizofrén állapotokat szül. A kisebbségi pártok simulékonyak a többségi hatalommal szemben, azt mondják, hogy reálpolitikát muszáj folytatniuk, amiben van is némi igazság. Ugyanakkor ezek a kisebbségen belül nemzeti radikálisok lesznek. Csak akkor szelídülnek meg, ha szerbet látnak. Így kompenzálnak. Kompromisszumra csak a politikusoknak van joguk. Ha rossz a sajtó és zuhan a példányszám, akkor a vezetők elismerik, hogy baj van a minőséggel, de a sajtó legalább nemzeti jelegű. Ha valami nemzeti, akkor a példányszámcsökkenés igazolható. A nemzeti szó minden felelősség alól felment. Ezért nem csoda, hogy öt pártunk van, mind az öt a nemzeti jobboldalon foglal helyet. Nagy tehát a tumultus, főleg az anyaországi választások után. A magyar választópolgárok 28–30 százaléka adja le rájuk a voksot, de legalább nemzetiek.

A Délvidékre is beköszöntött a romaellenesség. Szerbiában is volt, de mi – valószínűleg büszkeségből – nem a szerbektől vettük át a diskurzust, ezt a kisebbségi sajtó el is ítélte, hanem Magyarországról. A Magyar Nemzeti Tanács lapja, a szabadkai Hét Nap arról ír, hogy törvényt kell hozni, amely lehetővé teszi, hogy „a polgárok büntetlenül lelőhessék a garázdákat és betörőket önmaguk, családjuk és javaik védelmében”. Paradox helyzet, egy nemzeti kisebbség, amely évtizedeken át a magyarverésekre panaszkodott, anyaországi védelmet keresett az önbíráskodó szélsőségesek ellen, nos, ebben a kisebbségben akad valaki, aki most törvényerőre emelné az önbíráskodást. Mellesleg keresztény tanokra hivatkozó teológiai hallgató. A szerkesztőség, persze, karikatúrát is közölt a cikk mellé, egy barna bőrű ember az egyik kezében egy tyúkot tart, a másikban pedig egy vasalót és tranzisztoros rádiót. A hetilap igazgatóbizottságában neves írók, értelmiségiek ülnek. Hallgatnak. Hallgatnak az egyházi személyek is.

Kinn zuhog az eső. Ilyenkor Újvidék olyan, mint egy eldugott falu. A tévé mellé ülök, és keresgélek a csatornák között. Távozott a kínai külügyminiszter. Kollégájával buzgón ápolta a Szerbia és Kína közti nagy egyetértést. A belgrádi politikusok nem győzték hangoztatni, hogy Kínának számos európai barátja van, de Szerbia az egyetlen stratégiai partnere. Alighogy kikísérték a belgrádi reptérre, máris érkezett Schmitt Pál magyar államfő, frissen és sportosan. A szerb tévéadók nagy teret szenteltek a látogatásnak, és rendkívüli módon rokonszenveztek a magyar államfővel. Részletesen beszámoltak Schmitt Pál belgrádi, újvidéki, szabadkai látogatásáról. Szerbiában ugyanis nem bírálják az új magyar kormányt. A kormánypárti és az ellenzéki lapok nem tették szóvá a médiatörvényt, legfeljebb néhány független politikai magazin számolt be a nyugati bírálatokról. A kettős állampolgárságot sem firtatják. A kormányhoz közel álló Politika napilap külön kommentárban buzdította a szerb politikusokat, hogy kövessék Orbán Viktor példáját, aki nemet mondott az Európai Uniónak, a Nemzetközi Pénzügyi Alapnak. A kommentátor leszögezte, hogy a nemzeti érdekek védelmezésében a szerb politikusok is felvállalhatnák Orbán Viktor „konzervatív forradalmát”.

Míg a szerbek egyértelműen üdvözlik a magyar államfőt, addig a magyar közösségben van, aki elégedett Schmitt Pál szerbiai látogatásával, van, aki nem. Nyilvánvaló, hiszen új helyzet állt elő. Van, aki akarja, van, aki nem akarja tudomásul venni, hogy fakul a közel két évtizedes szenvedéstörténeti elbeszélés. Hiszen ha Magyarország továbbra is a félig-meddig kiközösített Szerbiával van legjobb viszonyban, nem így az EU-tag Szlovákiával, akkor lehetetlen, hogy Szerbiában legyen a legrosszabb a magyar kisebbség helyzete. Ezt a dilemmát különböző kisebbségi rétegek különbözőképpen élik át. Az „alapítványi magyarok” természetesen duzzognak. Félnek, hogy csökken a támogatás. A magyar nincstelenek és munkanélküliek tudomásul veszik, de várják a jobb életet. Ők kimaradtak mindenből, a támogatásból is. A politikai elit ambivalensen viselkedik. Egyrészt a sikert saját érdemének tulajdonítja be, másrészt félő, hogy az enyhülés más, többségi pártokhoz csábítja a magyarokat. Milosevics bukása után ez a folyamat egyre szembetűnőbb. A kulturális elit bizonytalankodik, sokan úgy vélik, hogy jobb lenne egy pesti kisebbségi skanzenben délvidéki magyar írónak lenni.

Magyarország és Szerbia jó viszonya nem most kezdődött. Az MSZP ütötte meg ezt a hangot, akkor a helyi hangadók „árulásról” beszéltek, de íme, az új magyar kormány ugyanezen a nyomvonalon haladt tovább. Mi több, még jobban kidomborította. Martonyi János belgrádi látogatásakor biztosította a szerbiai politikusokat, hogy Magyarország teljes erővel támogatja Szerbia uniós csatlakozását, és elismeréssel szólt Szerbia kisebbségi törvényéről. Orbán Viktor szabadkai látogatásán ugyanezt a hangnemet ütötte meg. Schmitt Pál emlékeztetett a magyar tömegsírokra, de államelnöki tekintélyével szentesítette a jó viszonyt. Egyszóval a két állam vezetői között a kisebbségi kérdésben nincsenek nagy ellentétek. Most azonban senki sem „árulózik”, a Fidesz fegyelmet vitt be a kisebbségi politikai elitbe. De sokan fanyalognak. Az MNT lapja, a Hét Nap kommentárja kerüli az egyenes beszédet, a kisebbségi politikusok tevékenységét bírálókat „kártékony és mérgező” anyagnak nevezi, és figyelmezteti őket, hogy inkább azokkal foglalkozzanak, „akik majd egy százada fogva tartanak bennünket, akik a maguk szintjére züllesztettek minket, akik tönkretették, s mindegyre tönkreteszik az életünket”. A helyzet paradox, a kritikusok vegyék fel a küzdelmet, ők pedig azoknak a többségi pártoknak a koalíciós partnerei lesznek. A megállapítás, hogy a többségiek egy évszázada fogva tartanak bennünket, nyilvánvalóan a jelen időre is vonatkozik. Újabb paradoxon: a saját koalíciós partnereik züllesztik őket a saját szintjükre. Önkritikának beillő rendkívül figyelemreméltó megállapítás. A mondatból azonban kiderül, hogy másról van szó, mint amiről az anyaországi államfő vagy kormányfő beszél.

A pluralizmus híveként nem kifogásolom ezt a nézeteltérést, viszont helyeselném, ha a mondatot inkább Martonyi, Orbán és Schmitt felé irányítanák, akik nem azt konstatálták, hogy mindegyre (!) „tönkreteszik életünket”, hanem Szerbia jó példáját emelték ki. A különbség evidens. Akkor vitassák meg! Kétségtelenül hasznos és értékes eszmecsere alakulna ki a kisebbségi szenvedéstörténet indokoltságáról és esetenkénti indokolatlanságáról. Személyesen úgy vélem, hogy a felsőbb szinteken tényleg rendeződik a helyzet, a felső kisebbségi tízezer magyar helyzete valóban jobb, a közhangulat kiegyensúlyozottabb, és ebben igazat tudok adni Schmitt Pálnak. A demokraták vezette kormánykoalíció javított a törvényeken, az előrelépés nyilvánvaló. Ám szórványbeli kisebbség nem lehet optimista, de ennek nem Schmitt Pál az oka. Nem lehet kizárólag a többségi hatalmat okolni. Tükröt kellene tartani a kisebbségi politika elé is. A két ország viszonyának javulása okvetlenül szembesít bennünket saját hibáinkkal.

Kisüt a nap, kezd javulni az időjárás, besétálok a városközpontba. Újvidéken az emberek előbb ülnek ki a teraszokra, mint Budapesten. Megmagyarázhatatlan oknál fogva a mediterrán hangulat itt jobban kifejezésre jut. Már az esték is tűrhetőek, ennek köszönve egy teraszon találkozom a volt gimnáziumom tanáraival. Amikor 1956 nyarán beiratkoztam a Futaki utcai főgimnáziumba, akkor még Pap Pálnak hívták. Ősszel már Mosa Pijade lett belőle. A kilencvenes években azonban új nevet kapott. Nem lehet kommunistáról elnevezni a város egyik gimnáziumát sem, hangzott az indoklás. Kommunista is, zsidó is… Ezért keresztelték át Szvetozar Markovics Gimnáziumnak, amelynek még ma is van magyar tagozata. Egész este beszélgettem a tanárokkal, s kétségbeesetten állapítottam meg, hogy panaszaikkal nincs kihez fordulniuk. Arról van ugyanis szó, hogy egy-egy tanárnak, mivel magyar tagozaton dolgozik, nincs ki a kötelező heti óraszáma. Ha a szerb tagozatra vesznek fel új munkaerőt, akkor újabban nem számítanak rájuk, habár tanulmányaikat az újvidéki egyetemen fejezték be szerb nyelven. Mit tehet ezek után egy tanár? Kétségbeesetten keresi, hogy más iskolákban is alkalmazzák. Ha szerencséje van, akkor négy-öt iskolában pótolja az óraszámot. Ha nincs szerencséje, akkor magára vessen. A tanár reggeltől estig az egyik iskolából a másikba szaladgál, pedagógiai munkát nem folytathat. A tanárok abban látják a megoldást, hogy a szerb tagozaton is taníthassanak, hiszen diplomájuk képesíti erre. Sajnos, ez egyre ritkábban történik meg, hiszen a szerb nyelvű iskolarendszer is zsugorodik, nagy harc folyik a munkahelyekért. Az ötvenes években vagy később a hetvenes-nyolcvanas években, amikor még Mosa Pijadének nevezték a gimnáziumot, ez nem okozott gondot, a magyar nemzetiségű tanárok tanítottak a szerb tagozatokon is, újabban azonban a két közösség fokozatosan elválik, mindkettő a saját etnikai határain belül kívánja megoldani gondjait. Még a jóakaratúak is a vállukat vonogatják: oldja meg a kérdést a Magyar Nemzeti Tanács, mondják. Vannak jogosítványai, intézkedjen, ezenkívül Szerbia biztosít számára költségvetést, az anyaország is küldi a támogatást, gazdálkodjanak okosan. Nem kirívó példa, mondhatná bárki, de a kisebbségi szórványokban vészes következményekkel jár.

Hallgatom a tanárokat, akik elpanaszolták mindezt a kisebbségi politikusoknak. Nem kaptak megnyugtató választ. Nem is fogadják őket. Ezért mondják el a történetet nekem, a gimnázium volt diákjának, habár tudják, hogy semmit sem tehetek érdekükben. A helyzet nem változik, inkább rosszabbodik. Erről tanúskodnak az újabb statisztikai kimutatások is. Mi történt a múlt évben? Bozóki Antal ügyvéd, a Vajdaság Ma honlapján közli az új statisztikai adatokat. „Az általános iskolai oktatásban – olvasom – a magyar gyerekek száma a mostani iskolaévben 0,64 százalékkal, a középiskolai oktatásban pedig 0,98 százalékkal csökkent az előző, 2009/2010-es évhez viszonyítva. A magyar egyetemi hallgatók száma a 2009/2010-es oktatási évben 2680 volt, a 2010/2011-es évben 2186, vagyis 18,43 százalékkal csökkent. Vajdaság bíróságainak többségében (59,2 százalékban) nincsen biztosítva a nemzeti kisebbségi bírák nemzeti aránya. A tartományi közigazgatásban (szervekben, szervezetekben, szolgálatokban és alapokban) az 1291 foglalkoztatott között csak 83 magyar van, vagyis 6,4 százalék (miközben a magyarok a tartomány lakosságának 14,28 százalékát képezték a 2002. évi népszámláláskor.” Ilyen az egyéves zárszámadás. Pedig egy évvel ezelőtt, az anyaországi választások után, milyen nagy volt a remény.

 

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Végel László: Levelek Szerbiából – balkáni és közép-európai paradigmák Elérkezett Szerbiába is a sztrájkhullám. Sztrájkolnak a rendőrök, a...

Végel László: Tíz év után… Közeleg az ősz, alkonyatkor Újvidék sétálóutcáján kószálok. Az este...

Végel László: A pártokráciától az apátiáig Az elmúlt tíz évben Szerbiát leginkább a nagyhatalmak iránti viszony...

Végel László: Csodaváró nemzetek Igazi indián nyár fogad Budapesten. A város utcáin ténfergek, szívesen...

Végel László: Közép-európai eszkimók Végel László Közép-európai eszkimók A Savigny platzi S-Bahn peronján...

 

 

Cimkék: Végel László

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2011 | Tervezte a PEJK