A Mozgó Világ internetes változata. 2011 június. Harminchetedik évfolyam, hatodik szám

«Vissza

Kun István: Évszázados zsákutcák – Reflexiók a kormány agrárstratégiájához

A magyar mezőgazdasággal a rendszerváltozás óta nem tudnak mit kezdeni a kormányok. Kezdődött a nagyüzemek esztelen szétverésével, aztán a jobboldal uralmával az ágazatban. A nyolc év balliberális kormányzás alatt semmilyen érdemi változás nem történt az agrárvilágban. A voluntarista antimodernizációhoz ministráltak a szocialista miniszterek is. Az eredmény elkeserítő. A mezőgazdaságunk minden területen elsorvadt, és számos ágazatát vagy lehetetlen, vagy roppant nehéz lesz újra fejlődési pályára téríteni.

Ilyen körülmények között alkotta meg a II. Orbán-kormány a maga agrárstratégiáját, némi kitekintéssel a vidékfejlesztésre.

Mi jellemzi az új agrárstratégiát? Milyen célokat tűz a mezőgazdaság elé, és milyen eszközökkel kívánja megvalósítani őket?

Kiemeltként kezeli a falvak, különösen az aprófalvak népességmegtartó erejének ügyét, mert ezek erősen öregednek, lakónépességük pedig aggasztóan csökken. Aki mozdulni tud, az elvándorol megélhetés után. Ipari munkahely e térségekben csupán minimális várható, a kkv-k sem képesek számottevő dolgozó foglalkoztatására. A tervezet szerint e téren komoly feladat vár a mezőgazdaságra. (Korábban a minisztérium 300 ezer új munkahely létesítéséről beszélt a mezőgazdaságban. Most számokról nem történt említés.)

A tervezet e fontos cél elérésében szinte kizárólag az egyéni gazdaságokra kíván építeni: „Az egyéni gazdaságok azonos területre vetítve nagyobb foglalkoztatási kapacitással rendelkeznek, mint a nagygazdaságok.” Tényszerűen megállapítja, hogy a hazai agrárvilágban az új adatok szerint a legalacsonyabb a bejelentett foglalkoztatottak száma. „Az iparszerű mezőgazdasági módszerek szermaradványoktól terhelt élelmiszerekhez, a talaj termőképességének, vízgazdálkodásának romlásához, a biodiverzitás csökkenéséhez, a mezőgazdasági foglalkoztatás visszaszorulásához vezetnek.” (4.1.2.)

Stratégiai érdeknek tekinti az ország GMO-mentességének megőrzését. (4.4.)

A cselekvés időszerűségét azért is fontosnak tartja, mert a mezőgazdaság részesedése a GDP-ből immár 2,5 százalékra csökkent. A termékfejlesztés és az innováció a mélypontra zuhant. „Egyoldalúan mezőgazdasági alapanyagokat exportálunk” – írja, s egyre kevesebb a termékek hozzáadott értéke. (4.2.2.)

Stratégiai kérdésként említi a hazai piac visszaszerzését. Megoldásnak azt látná, ha az ország lakossága legalább 80 százalékban itthon előállított termékeket fogyasztana.

A hosszú távú jövőképbe sorolja a termelők szövetkezését. Eszményképe a térségek gazdasági autonómiája, a helyi ellátás helyben megtermelt élelmiszerekkel és az önfoglalkoztatás és az önellátás mértékének növekedése.

A birtokpolitikában, az agrárstratégiában a nagyüzemek szinte közellenségként, valóságos ördögként jelennek meg. Az ideál a családi gazdaság, amely maximum 300 hektáron termel. És persze: „Mindent megteszünk azért, hogy a termőföld nemzeti hatáskörben és a gazdálkodó családok kezében maradjon.” (6.3.3.)

 

 

Az opus nem kényeztet el bennünket a célok eléréséhez szükségesnek látszó eszközök taglalásával. Inkább óhajokról van szó, mint megalapozott tervekről. Jó példa erre, hogy támogatják a termelők szövetkezéseit – ennyi. Az a gond, hogy a kormányok eddig is támogatták – méghozzá nem is filléres alapon – az összefogásokat, mégis nettó kudarc az eredmény. A támogatás eztán pedig nem is hangsúlyos! Jellemzően elsőként a Hangya típusú szövetkezéseket említi – messze megelőzve a fejlett világban meghonosodott termelői értékesítő szövetkezeteket –, csak az a baj, hogy a Hangya egy 19. századi formáció, amely már a Horthy-korszakban sem töltötte be a kívánt szerepet. (Erdei Ferenc már továbblépett a harmincas években a makói hagymás gazdákkal, igaz, a hatalom igyekezett szorgosan megfojtani a korszerűsödő szövetkezést.) Az utolsó információm szerint háromszáz Hangya szövetkezet működik (?) az országban, de tevékenységüknek nyoma sincs a falvak életében.

Az agrárvilág termelésében a hozzáadott érték növelése a kertészetben képzelhető el, a gyümölcs- és zöldségkertészetben. (A foglalkoztatás növelése is.) A nyolcvanoldalas munka tizenöt sorban (!) emlékezik meg az ágazatról, méghozzá olyan avult alapon, mint a Kert-Magyarország víziója. (Igaz, ezt idézőjelbe téve pejoratív értelmet is kölcsönöz neki.) A téma tárgyalása nyilvánvalóvá teszi, hogy vagy semmiféle ismeretük nincs ezen ágazatról, lövésük sincs a jövendőről, esetleg ódzkodnak a szükséges vádliba harapó intézkedések megtételétől, és inkább hallgatnak róluk.

Nem járt jobban az állattenyésztés sem, különösen a végletesen megbillent egyensúly a növénytermesztés és az abrakfogyasztók – sertés, baromfi – között. „Háztáji állattartást” óhajt az agrárirányítás, ami propagandának – parasztvakításnak – megteszi, gazdasági tevékenységnek azonban túlságosan avítt. Különösen országos programként. A szemlélet azonban jellemző. Hozzáértők a javaslatot leírni is szégyellték volna.

Szociális földprogramot hirdet az agrárstratégia, vagyis azt, hogy a legszegényebbek számára mindenütt lehetővé teszi valamilyen módon a földhöz jutást, és legalább az alapvető élelmiszerek megtermelését. Ennek múltja van e hazában: módfölött ritkán sikeres, többnyire abszolút sikertelen történetek. A kudarcoknak számos oka van, és ezek az okok továbbra is fönnállnak.

És demográfiai programot is terveznek a Kossuth térről. A fiatal pár, ha vállal két-három gyereket, akkor hoszszú távú bérletre kaphat állami földet. (Csurka István kacarászik a fröccse fölött. Sima átvétel a MIÉP-től.) Most már csak az a gond, hogy mit termeljen, mit tud eladni, miből tud megélni és eltartani a gyerkőcöket, továbbá mivel dolgozzon, mert lova sincs, nemhogy traktorja, s munkagépei sincsenek, forgóeszközei se, hogy vetőmagot, műtrágyát, növényvédő szert vegyen, netán kifizesse a betakarítást és a termény elszállítását. Korántsem egyszerű ez, az biztos.

Végezetül a tanyavilág. Noha a munka megállapítja, hogy a tanyák jelentősége mezőgazdasági szempontból egyre csökken, fejleszteni kívánja a terrénumot, és élhetőbb életet ígér az itt lakóknak. A legszerényebb tételek – út, villamosítás – egyenként is tízmilliárdokba kerülnének. Egészen apró kötözködés: Miből?

Vesszőparipákból nincs hiány. Az egyik, hogy a lakosságot el kell látni kiváló minőségű, egészséges hazai élelmiszerrel, amely például szermaradványoktól mentes. Itt kétfelé ágazódik az érvelés: a nagyüzemek kiátkozása és az egyéni gazdaságok dicsőítése felé. Szorgosan célozgatnak rá, hogy a nagyüzemekből szermaradványokkal terhelt élelmiszerek kerülnek ki. Ha finomak akarunk lenni, akkor ez túlzás, ha póriasabban akarnánk minősíteni a sejtetést, akkor azt kell mondanunk, hogy vegytiszta hazugság. Mit termelnek a nagyüzemek? Kombájnos betakarítású növényeket – most az állattartásukról hallgatva –, repcét, búzát, napraforgót, gabonát, néhány gazdaság pedig burgonyát. Hogy ezek szermaradványokkal terheltek lennének? Ugyan. Fontos, hogy ezekben az üzemekben szinte mindenütt dolgoznak szakirányú növényvédelmi képzettségűek, akik a felhasznált permetszerek védelmi szabályait kínosan betartják. Az egzisztenciájuk függ ettől. A tavalyi súlyos fuzáriumfertőzöttséget sem az ő terményeikben kell keresnünk, hanem a kisebbek búzájában vagy kukoricájában. Azon gazdák között, akik fölismerni sem képesek a fertőzést, tehát nem is védekeznek ellene.

Ám a baj sokkal nagyobb annál, hogy sommásan el lehessen intézni. A szermaradványok nem a gabonafélék jellemzői, hanem a zöldségé és gyümölcsé. Az import sem veszélytelen, azonban ezt – mivel jókora tömegben érkezik egy-egy áru – gyakrabban ellenőrzik, és az ellenőrzöttek között akad olyan, amely határértéket meghaladó módon tartalmaz növényvédőszer-maradványt. (Az ilyen termék többnyire Észak-Afrikából származik.) Ezt harsogó propagandával igyekeznek a lakosság tudtára adni, hátha jobban kedveli majd a hazait. Magyar marketing.

A hazai jobb? Lebukott kevesebb van. Miért? Mert a szermaradvány-vizsgálat laboratóriumi költségei korántsem filléresek. Szociológusok szerint egymillió polgártársunk árul több-kevesebb rendszerességgel a piacokon. Miért nem ellenőrzik a termékeket? Mert ennyit ellenőrizni lehetetlen. Se laborkapacitás nem lenne rá, se pénz. Olykor szúrópróbaszerűen szednek elő termékeket, ráadásul nem is hatóságok, hanem civil szervezetek. Ilyen volt két éve néhány szamócatétel vizsgálata, és a hazai kínálat bizony megejtően rosszul szerepelt. Természetesen egyéni gazdálkodók standjáról származtak.

A vevő akkor sem jár jobban, ha zöldségkereskedőtől vásárol, vagy a sok ezernyi, őstermelői mezt húzott kofától. Ők a nagybani piacokon szerzik be az árut, szinte kizárólag számla nélkül, és nyilván azt sem tudják, ki volt az eladó. E piacokon azonban nagyüzemek nem jelennek meg, mert a termékeiket nem ott adják el.

Vesszőparipája a szerzőknek a GMO-mentesség is. Ezt szereti hallani a magyar, és fél a „génmanipulált” terményektől. Az igazi kérdés, hogy mindez miért van így, és miért van szükség erre a mentességről mantrázó populizmusra.

A világon 2009-ben 101 millió hektáron termeltek génmódosított növényeket. Ebben az Egyesült Államok, Brazília és Kína járt elöl. Óriási terület ez! Kukoricát, szóját, gyapotot, és kisebb jelentőségű terményeket jelent. A hazai abrakfogyasztók – sertés, baromfi – tápjában a szójadara kikerülhetetlen fehérjeforrás. Ez pedig csaknem teljes egészében génmódosított szójából készül.

Az agrárstratégia nem mondta ki, hogy a génmódosított termények veszélyt jelentenek. Merészség lett volna, hiszen ilyet eddig egyetlen kutató sem mert állítani, noha igencsak népes a megélhetési GM-ellenesek tábora. Itthon is.

Európa – és talán a világ – legkorrektebb intézete, az angol Királyi Mezőgazdasági Társaság elemezte a különféle termények toxin-, vagyis méregtermelő voltát. (A vizsgálat eredménye hat éve magyarul is olvasható volt a Magyar Mezőgazdaság című hetilap Növények Védelme című mellékletében. Nagy ricsajt persze nem csaptak körülötte.) A toxinokat döntően gombák termelik, olyan gombák, amelyekkel szemben általában védekeznek. A Társaság vizsgált (1) hagyományosan termesztett, (2) a biogazdálkodás szabályai szerint előállított és (3) génmódosított terményeket. Az eredmény az lett, hogy a hagyományos növényvédelemmel termelt termények a szokásos mennyiségű, alig veszélyes toxint tartalmazták, s ennél is sokkal kevesebb volt a génmódosított terményeké, viszont – bármilyen kiábrándító – a biotermékeké mindkettőt szignifikánsan meghaladta.

Ha kártételt, veszélyt vagy bármi más kellemetlenséget nem bizonyítanak e szervezetekről, akkor miért fél a magyar lakosság a génmódosított terményektől? Mert riogatták, és ezt nem hagyják abba. Ebben élen jár a Greenpeace nevű állítólagosan zöld irányultságú szervezet. E titokzatos pénzügyi háttérrel rendelkező társaság rendszeresen tüntetéseket tart hazánkban is, hadd szűköljön a magyar a rettenettől. A „génmanipulációtól”. De nem vagyunk kivételek, egész Európát rettegésben szeretnék tartani. Vajon miért nem a fő termelők körében fejtik ki áldásos riogatásukat? Miért nem az Egyesült Államokban, miért nem Brazíliában és Kínában ijesztik halálra a lakosságot?

Nem véletlenül. Egyetlen kérdés van: Cui prodest? Brazília és Kína – egyelőre legalábbis – nem ellenfele az Egyesült Államok mezőgazdaságának. Európa mihamarabb az lehet, néhol máris az. A cél tehát fönntartani a technológiai szakadékot Európával szemben. Ez az értelme a Greenpeace szorgalmának. Megettük, miként az unió lakossága is megette.

Eközben hazai agrárvállalkozók mondják a magukét: Lemaradunk technológiailag! Érzékelik az óriási veszélyt. S mondja aggódva két akadémikus – Balázs Ervin és Dudits Dénes – a magáét, próbálván a közhangulatot megfordítani. Eredménytelenül. Az agrárstratégia szerzői is kevélyen beálltak a megalapozatlan tilalom mögé.

És – csak hogy figyeljünk – egyedül a pekingi agráregyetemen százezer hallgató tanul.

 

 

A vitára bocsátott anyag szerint a mezőgazdaságunk ma az ország lakosságának 1,2-szeresét képes eltartani, de a termelési potenciálja szerint a másfélszeresére is képes lenne. Eszerint most a lehetőségek nyolcvan százalékát produkálja. Nem biztos, hogy így van. Raskó György gyakorló agrárvállalkozó és közgazdász szerint a mezőgazdaság ma 55 százalékát nyújtja, amire amúgy képes lehetne. Szerintem még ez is túlzás, magam a harmadára teszem a termelési értéket.

Az agrárstratégia érzékeli, hogy egyre szűkebb az élelmiszerek export–import egyenlege (az elmúlt négy évtizedben mindig jelentős volt az exporttöbblet, és ez még a Kádár-érában is dollármilliárdokat hozott évente az országnak, viszont mostanában rohamosan csökken a pozitív szaldó), amit a munka a növekvő importnak tulajdonít. Az import jön, meg kellene azonban békélnünk azzal, hogy Európa legfejlettebb mezőgazdaságaival rendelkező országaiban az egy főre jutó élelmiszer-behozatal a mienkének a többszöröse. (Dániában és Hollandiában a nyolcszorosa, és érdekes, nem okoz nekik gondot. Ide nekünk a mezőgazdaságukat!)

Mi a kiút? Mit javasol a minisztérium?

A helyi ellátást. A helyi élelmiszer-feldolgozást. Talán abban reménykedik, hogy e pályán az importáruk és a hazai feldolgozók nem jelentenek majd konkurenciát a kistermelőknek. Téved. Jellemző azonban, hogy az exportra szoruló agrárvilágban ilyen fejlődési pályát képes kiötleni a gazdák számára. Ez nem barkácsolás, ez kontármunka! Viszsza a 19. századba!

Akad szakértő, aki szerint a helyi ellátásból és feldolgozásból maximum 15 ezren lennének képesek megélni az országban. A csaknem félmilliós őstermelői táborból! Meg az igazolvány nélküli, majd ugyanannyi kistermelői hadból! Ám lehet, hogy a 15 ezres becslés is túlzás. Megélhetést nehéz elképzelni másképpen, csak úgy, ha a termelőnek egyéb jövedelme is van, például nyugdíja. Ma csupán hat százalék a főállású őstermelő.

A helyi ellátás diadalmas útját az Orbán-kormány kezdettől egyengeti. A piacokon megjelentek a házilag füstölt sonkák és kolbászok. Valamennyit megvesznek belőlük, noha az elszabadult árak a legelszántabb vevőt is gondolkodásra késztetik. Miért? Mert a termelő annyit kér a füstölt szalonnájáért, hogy számára tisztes órabért eredményezzen a piacra vitt termék. Hogy érdemes legyen dolgoznia. Ez nehéz eset, mert a vágóhidak munkaóráival kellene versenyeznie, ami persze illúzió. Akkor is, ha ő nem ad se nyugtát, se számlát, és ha ad, akkor sem fizet áfát, mert arra nem köteles.

A magyar agrárpolitikát jellemző, szabadságnak mondott szabadosságnak van árnyoldala is. Az élelmiszer-feldolgozóink helyzete. Az iparág az elmúlt évtizedben elveszítette százezer dolgozóját, az összesnek csaknem felét. (És nem a 25 százalékát, mint ahogyan a minisztérium írja.) Egyetlen feldolgozónk sincs Európában a legnagyobb kétszáz között. Kicsik. Ez baj. A kibocsátott volumen meghatározó, mivel a kevésen sincs fajlagosan (százalékosan) több profit, mint a százszor annyin. A másik, hogy kiváló, ráadásul nagy teljesítményű konzervüzemek és hűtők állnak csaknem munka nélkül, mert nincs anynyi alapanyaguk, amennyi egy-egy vonal indításához feltétlenül szükséges. Többet föl is számoltak. Itthoni mércével nagyokat is. Az apróbbak kizárólag extra kínálattal maradhatnak talpon, a többinek esélye sincs. A vágóhidak egy része import vágósertésre vagy fél sertésre szorult, mert nincs elég hazai kínálat. Az egykor 11 milliós sertésállományunk 2009-ben 3,1 millióra csökkent, és a csökkenés nem tűnik megállíthatónak. Fejre állt világ: német meg dán karajt eszünk. Nyilvánvalóan ipari rendszerű állattartó telepről valót. Fúj!

A hozzáadott értéket nem alapanyagok exportjával növelhetjük, hanem feldolgozott termékekkel. (Kivéve a friss zöldséget és gyümölcsöt.) A helyi ellátásra történő feldolgozás épp ellenkező irányba mutat. Konkurencia. Akkor is, ha sikertelen, mert reményeket képes kelteni. E kiútkeresés tehát olyan szűk zsákutcába vezet, ahonnan elég nehéz lesz kifarolni.

 

 

Vannak ügyek, amelyekről az agrárstratégia hallgat. Az egyik a termelékenység. Miért? Mert ez a kisgazdaságokra építő politika roppant síkos terepe. A vitaanyag megállapítja: „Az agráriumban képződő jövedelmek elmaradnak az elvárható szinttől.” Egy mondatban – összesen! – megemlíti azért a viszolyogtató szörnyfogalmat: „A termelékenység terén mutatkozó különbségek érdemben nem csökkentek, a régi tagállamok sokkal hatékonyabban használják a ráfordításokat, különösen a munkaerőt, és sokkal intenzívebb gazdálkodást folytatnak.” (4.2.2.)

Csak nincs tán valamiféle összefüggés a jövedelmek és a termelékenység között? De bizony van! Éspedig mekkora! Alacsony fokú termelékenység mellé törvényszerűen gyatra jövedelem csatlakozik. A világ mezőgazdaságában évtizedek óta gyilkos küzdelem folyik a munkapercek megtakarításáért. A nyolcvanas években egy missouri házaspár elérte, hogy ketten 880 hektár kukoricát termeltek meg, természetesen nem kapálva, nem kézzel törve. Ugyancsak az Egyesült Államokban az időtt egy farmercsalád megélhetéséhez évi egymillió csirke magas színvonalú fölnevelése volt szükséges. E mutatók eléréséhez pompás technikai háttér szükséges, és persze a termelékenységet középpontba állító szemlélet. Nálunk az előbbi csak-csak meglenne, az utóbbi többnyire hiányzik, és ahol nagyon hiányzik, az a Kossuth téri palota.

A kistermelésben nem lehet olyan termelékennyé tenni a munkát, amennyi a tisztes jövedelemhez szükséges. A helyi ellátás ezért lesz erősen kudarcos, a kistermelésre alapozó politikával egyetemben. Gyerekkoromban kedvenc szórakozásom volt a mezőtúri piacon nézni a törökszentmiklósi baromfifeldolgozó által a gazdáktól tízesével-húszasával „szedett” csirkét, szegény állatok rikácsolását és szárnyverdesését. Idáig talán eztán sem fogunk eljutni – a termelők azért nem bolondultak meg –, bármennyire favorizálja ezt az Orbán-kormány agrárstratégiája.

De hogy miként lehetne növelni a termelékenységet, arra nincsen még placebo sem, nemhogy medicina.

 

 

„A vidék élni akar” – ez a fő címe a munkának. Legalábbis szeretne. Tényleg. Ehhez megélhetésre van szükség, méghozzá tömegesen. A szöveg szerint a „szerény megélhetéshez” legalább tíz hektár földre van szükség. Illúzió. Akkor is, ha zöldséget termel, akkor is, ha gyümölcsöt. A termését megfelelő szövetkezések hiányában nem tudja eladni. Nappal dolgozik, éjjel a nagybani piacokon várja a vevőt? Még rosszabb a helyzet a fedett termesztőhellyel, a fóliával vagy az üvegházzal. Primőrben lehetetlen megvernünk a Mediterráneumot, különösen amióta Jementől, Egyiptomtól Marokkóig ráálltak az uniós exportra. A zöldségben technológiai forradalom játszódott le az utóbbi évtizedekben, annak a szele idáig is elért, ám éppen csak meglegyintette a magyar gazdákat.

Habár az opus állítja, hogy a kistermelésben nagyobb a foglalkoztatási kapacitás, mint a nagyüzemekben, a tények ezt nem igazolják. A szabolcsi agrárkamara néhány évvel ezelőtt végrehajtott felmérése szerint az egyéni gazdaságok hat főt foglalkoztattak, a társas üzemek pedig ötezernél többet. Ám ez csalóka: az egyéni gazdaságokba is kellett a munkaerő, csak hát nem legálisan. Bényei Illés, a dohánytermesztők egyesületének elnöke áprilisban úgy nyilatkozott, hogy az ágazat tízezer embernek – főként cigánynak – ad munkát és jövedelmet. Igaz. Már egy hektár dohány megműveléséhez kitartó és népes családra van szükség, bár nem ritkaság, hogy valamelyik családi gazdálkodó negyven hektáron ültet. (Az állami támogatás hektáronként megközelíti az egymillió forintot!)

Csak munkaszerződést ne keressünk, és járulékfizetést se. Azzal nem bajolnak. Minek?

Az agrárstratégia a mezőgazdasági munkahelyteremtést a falvak központi kérdésének tekinti. Mindössze arról hallgat, hogy milyen legyen ez a foglalkoztatás. Szót sem ejt a legális megoldásról. Nem divat ez az egyéni gazdáknál. A társadalom pedig elnéző. Még kiváló szociológusok is úgy vélik, hogy legalább így jövedelemhez jutnak a másutt reménytelenek.

A dolog azonban kissé bonyolultabb. Egyre többen maradnak nyugdíj nélkül. Tavaly 124 495 nyugdíjkérelmet utasított el a hatóság, ez az előző évihez képest 14,1 százalékos növekedés. Egyre többen hallják a kegyetlen mondatot: „Sosem lesz nyugdíja!” Főként azért, mert nincs elegendő szolgálati éve. Dolgozott ő mindig, amikor csak hívták, de hát feketén. Amiről nem tehetett. Ha ragaszkodott volna a bejelentéshez, nem kap napszámot sem. A nyugdíjtalanság veszélye – számításaim szerint – 6-700 ezer embert fenyeget az országban. Tehát akkor, amikor tudomásul vesszük a feketemunka jótékony voltát, csupán a megoldást halasztjuk el. Vagy eltartjuk ezt a népességet, ha majd nem bír már dolgozni, ha majd leesik a lábáról, vagy menthetetlenül ránk sütik, hogy emberevő társadalom vagyunk. És igazuk lesz. De ez nálunk nem számít. Újabban pedig erőteljes harapásokkal kezdtünk a szociális kannibalizmusba.

Nem véletlen, hogy a fejlett világban a legkeményebb eszközökkel hadakoznak a feketemunka ellen, gyakran börtönnel és gazdasági ellehetetlenítéssel. A Kossuth téri palota nem tartozik a hadakozók közé.

 

 

Az agrárstratégia említést sem tesz az ágazat költségvetési kapcsolatairól. Ez sem véletlen. A társas gazdaságok és a vállalkozó nagygazdák olyan módon adóznak, mint az ipari vállalkozások. Az egyéni gazdaságok közül az őstermelők egy része – a főállású töredék – némi járulékfizetésre kötelezett, de az összes befizetésük is csupán büdzséalamizsna. A piacoló kistermelőknek semmi közük az adóhatósághoz. Óriási a feketén (számlák nélkül) végzett szolgáltatás, még nagyobb a hoci-nesze értékesítés, főként a nagybani piacokon.

Az ekkora terjedelmű feketegazdaság leküzdhetetlen akadálya az ágazat modernizációjának, már ha valamely kormányzó párt nagy merészen elszánná magát rá. A termelőknek a fejlett világban kialakult értékesítő szövetkezetei nem teljesíthetik a feladataikat, ha a gazdáknak nem érdekük rajtuk keresztül (számlára!) értékesíteni. Emiatt inkább termelnek kétszáz kvadráton retket vagy salátát, mert ha öt hektáron tennék, akkor aligha tudnák eladni. Márpedig kicsi területre nem érdemes a kínált tüneményes gépeket beszerezni. Így elmegy a munka néhány napszámossal, és nincs remény rá, hogy megfelelő nagyságban, egymást kiegészítő termelési szerkezetet alakítsanak ki, és hogy állandó dolgozókat alkalmazzanak.

Márpedig ütőképes termelői értékesítő szövetkezetek nélkül marad a tespedtség. Hiányukban nincs jelentős piac, azaz nem szerezhető meg. Emiatt nincs elegendő jövedelem se, se gazdának, se munkásnak. És változásra az Orbán-kormány idején sem lehet számítani.

 

 

Az opus a fejlett világban elterjedt iparszerű mezőgazdálkodási rendszerről a következőket írja: „Ráadásul az ilyen rendszer mesterséges, fosszilis energiával helyettesíti az élő munkát, s kiszorítja az embert, elveszi a vidék népének megélhetési lehetőségét, és így piacszerzési, eladási, profitszerzési érdekközösségben lévő műtrágyát, növényvédő szert, gépet, GMO-t gyártó, leszállító ipari térségek munkanélküliségét exportálja a vidéki térségbe.” (3.1.3.)

Értelmezni szükséges, legalább a vaskosabbját. Az iparszerű mezőgazdálkodási rendszerek a szerzők szerint azért is károsak, mert mesterséges, fosszilis energiával helyettesítik az élő munkát. Vagyis traktort hajtanak, amely drága gázolajat fogyaszt, fosszilis energiát, és lemondtak az élő igavonóról. Lóról, ökörről, tehénről, öszvérről. És kiszorítják az embert, mert gyomirtó szert használnak kapa helyett. Ha a milliónyi hektáron termő magyar búzát kaszával kívánná valaki learatni, ahhoz kaszagyár is kellene, meg olyan üzem, amely húszéves derekakat készítene, beplántálási céllal a már fájósak helyére.

Az elmúlt fél évszázadban – kedves szerzőink mellett – egyetlen ember merte javasolni Európában a traktoroknak élő igásokkal való helyettesítését. Nicolae Ceausescunak hívták. Ő a nyolcvanas években bivalyokat ajánlott az ámuldozó romániai gazdálkodóknak, mert a bivaly nemcsak energiát ad, hanem tejet, sőt húst is.

Agrárstratégia? Dehogyis. Szélmalomharc a világtendenciák ellen. Azok kihívásaitól rettegnek a szerzők. Félelmüket a szavazatvadászat populista szószával öntötték le. A vitairatot mégis komolyan kell venni, mert a Magosz szelleme röpdös fölötte. Ez a szervezet évtizede a Fidesz szatellitje. A balliberális kormányok intézkedéseinek bírálata – olykor a kormányok megzsarolása – során maguknak tulajdonították a paraszti érdekek igazi védelmét, a zseniális gondolatokat. Ők kívánták megmondani, mi kell a vidék népének boldogulásához. Úgy vélték, egyedül ők képesek a mezőgazdaságot kormányozni. Most ők uralják a terrénumot.

Ennyire futotta a hetvenkedő melldöngetésükből.

Meghatározó lesz-e a jövőre nézve ez az agrárstratégia? Nem lesz az. A magyar mezőgazdaságot kétharmados hatalommal se lehetséges visszaszuszakolni a 19. századba. Ám küzdelmes évek elé néz az ágazat. Az agrárvilág számára ismét drága évek vesznek ködbe.

 

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Farkas Zoltán: A kapitalizmust szeretni nem kell félnetek jó lesz… – Reflexiók Kornai János legújabb könyvéhez (Forradalmak szezonja) A rendszerváltás 17. évének májusára három véleményformáló...

Várhegyi Éva: Kormány a pácban Várhegyi Éva Kormány a pácban A magyar gazdaságpolitika nehézségei...

Farkas Zoltán: Kényszerek és képzetek – A Bajnai-kormány öröksége Orbán Viktornak alaposan keresztbe tettek a görögök. Ha voltak is...

Farkas Zoltán: Helyre, tétre, befutóra – A válság, a Bajnai-kormány és az ellenzék A válság, a Bajnai-kormány és az ellenzék I. Állapothatározók „Szembenézve...

 

 

Cimkék: Kun István

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2011 | Tervezte a PEJK