A Mozgó Világ internetes változata. 2011 június. Harminchetedik évfolyam, hatodik szám

«Vissza

Farkas Zoltán: Önkénygazdaságtan – A Fidesz erőltetett menete

In memoriam Antal László

Önmegváltók

 

 

Nem tudni, történelmi vagy keresztény gyökerekre óhajt-e utalni Horváth Tihamér, a Széchenyi Gazdaságfejlesztő Társaság elnöke, aki családtagjai megváltásaként állította be, hogy mindegyikőjük után befizeti az államadósságból rájuk jutó, egyenként 2 millió forintos summát az Összefogás az államadósság ellen elnevezésű alapba. Feltehetően inkább a rabszolgák szabadságának megvásárlásáról egykor tanultak rémlettek föl benne, ez rímel jobban ugyanis a kormány által meghirdetett pénzügyi szabadságharcra, bár a jelek szerint a szó krisztusi értelmű használata sem áll tőle távol. Nem úgy, mint a megváltással összefüggő krisztusi érték, a megbocsátás, hiszen Horváth Tihamér harcosan követeli úgymond az eladósítók elszámoltatását. A vállalkozó amúgy az első Orbán-kormány működésének egyik nyertese: ő a Széchenyi-terv támogatásával felépült, kétségkívül pompázatos kehidakustányi termálfürdő és szálloda tulajdonosa, jelenleg pedig az üdülési csekkeket felváltó Széchenyi Pihenő Kártya kiagyalója és fő lobbistája.

Az Úr 2011. évének május 3. napján a Széchenyi Gazdaságfejlesztő Társaság több tucatnyi vállalkozója – akik küldetésük szerint „országos példává, mintává” óhajtanak válni – a Magyar Mezőgazdasági Múzeum dísztermében gyűlt össze. Az elnöklő Horváth Tihamér itt jelentette be, hogy az idén „egy önmegváltást” fog kifizetni, a következő két évben mindegyik családtagját meg fogja váltani, sőt egy állami gondozott kisgyermeket is. Azt kérte társaitól, csatlakozzanak az akcióhoz, amit néhányan ott helyben, ihletetten meg is tettek. Bizonyára hatott rájuk Rédly Elemér, Győr-Szabadhegy plébánosa, a Győri Hittudományi Főiskola tanára, aki félórás lelkesítő prédikációt tartott a gyülekezetnek.

Az önkéntes törlesztési akciót két hónappal korábban Rédly Elemér indította el: amikor a kommunizmus áldozatainak emléknapján átvette a Parma fidei – A hit pajzsa elnevezésű díjat, egymillió forintot ajánlott fel az államadósság csökkentésére. Ezt a díjat olyan egyházi személyeknek ítélik oda, akik „a kommunista diktatúra évtizedeiben is hűek maradtak hitükhöz, magyarságukhoz, akiknek börtönben vagy internáló táborban kellett szenvedniük hitükért való munkálkodásuk miatt”.1 Májusban, a Széchenyi Gazdaságfejlesztő Társaság rendezvényén, a példaadásra összeszövetkező vállalkozói kör előtt a plébános egyértelművé tette álláspontját: „Feltétlenül szükség van a felelősök elszámoltatására”, akik olyan felelőtlen beruházásokkal okoztak károkat, „mint amilyen volt az ún. »kakaóbiztos« számítógépek vagy a teljesen felesleges és értelmetlen kórházi széfek beszereltetése”.2

Használhatatlan stadioni beléptetőrendszerről nem tett említést.

A plébános februári igehirdetése után a kormányzati gépezet is beindult. Április végén megjelent a rendelet az Összefogás az államadósság ellen elnevezésű alapról, amely a felajánlásokat – minő meglepetés – egy OTP-számlán gyűjti, majd három napon belül átutalja a Nyugdíjreform és Adósságcsökkentő Alapba. Az Összefogás-alapot irányító háromtagú testületnek természetesen Rédly Elemér és Horváth Tivadar is tagja, rajtuk kívül Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter Banai Péter Benő helyettes államtitkárt jelölte a testületbe. Egy sebtében összetákolt, április 22-én benyújtott, sürgősséggel megtárgyalt törvényjavaslat lehetővé tette, hogy a felajánlásokkal a magánszemélyek és a vállalkozók csökkentsék adójuk alapját.

A kezdeményezéshez elsőként természetesen az egyházak csatlakoztak. Kiss-Rigó László megyés püspök már április végén bejelentette, hogy a Szeged-csanádi egyházmegye 100 millió forintot ajánl fel az államadósság csökkentésére. A Magyarországi Református Egyház Elnöksége ugyanakkor úgy határozott, idén nem veszi igénybe a költségvetésbe betervezett állami támogatást ingatlanai, templomai felújításához, amivel 200 milliót spórol meg a köznek. A Magyarországi Evangélikus Egyház két darab mentőautót vásárol meg a hívek adományaiból és saját forrásaiból az Országos Mentőszolgálat részére, 50 millió forint értékben. A segítő szándék anyagi alapjait egyébként az is segített megteremteni, hogy az idei költségvetésnek – a sporton és a rendőrségen kívül – az egyházak a nyertesei. Az adórendszer változtatásának pedig az 500 millió forintos árbevételt át nem lépő vállalkozások, amelyek csupán 10 százalékos kulccsal adóznak. No és a magas jövedelmű magánszemélyek, akik minél többet keresnek, annál többet nyernek azzal, hogy január elsejétől egységes, 16 százalékos adókulcs van érvényben. Ennek köszönhetően a tavalyival megegyező bruttó bérek esetén 500 ezer forintnál csaknem 10 százalékkal, egymilliónál több mint ötödével nő a nettó.3 Ám a felajánlók ezt a motívumot nem emlegetik, a csatlakozást viszont elvárják. Horváth Tihamér felvetette, hogy a tehetős emberek fogjanak össze, és fizessék be a rájuk és családtagjaikra jutó 2-2 milliót. Szerinte 300-400 ezer embernek az egész családját meg kellene váltania, és ha ez megtörténik, tíz százalékkal csökken az államadósság. Vállalkozótársaival együtt csak afféle apróságokat kérnek cserébe: a bürokrácia csökkentését, a hazai cégek „pozitív diszkriminációját”, az elkótyavetyélt állami vagyon visszaszerzését.

Mindez zene a kormányzati füleknek (másoknak meg nyilván tömény politikai giccs). Alighogy meghirdette a harcot a miniszterelnök az eladósodás ellen, máris csatlakoztak hozzá az egyházak és a vállalkozók. Ebben a mozgalomban benne van „a ráció, a hit, a szív és az ész” – summázta a Széchenyi Gazdaságfejlesztő Tanács vendégeként Matolcsy György, nehogy valaki elmulassza a lényeget. Előbb a kevéssé ismert arcok tűnnek fel a hierarchia alsóbb régióiból, átszellemülten ismételgetik a szemináriumi leckét, majd a nagyhatalmúk, a befolyásosak növelik a tétet. Összefognak, áldozatot hoznak a nemes cél érdekében a közös ellenségekkel, azaz a verbálisan már-már megszemélyesített adóssággal és a gaz eladósítókkal szemben. Akikről amúgy már hónapok óta kész az ítélet. Mert már vizsgálja az Országgyűlés egyik albizottsága, hogy az elmúlt nyolc évben kik hoztak eladósító döntéseket, milyen motiváció alapján, milyen érdekek szolgálatában, és a kormányfő személyes szóvivője – egyúttal a bizottság alelnöke – nem hagyott kétséget, hogy milyen céllal kutakodnak. A bizottság megalakulása előtt kijelentette: „készen fogunk állni arra, hogy javaslatokat is fogalmazzunk meg annak érdekében, hogy a politikai felelősség mellett, ha szükségesnek látjuk majd, jogi felelősség megállapítására is sor kerülhessen”.4

Utólag. A morális megújulás jegyében.

„Magyarország újjászületésének szép pillanatát éljük át” – ünnepélyeskedett a miniszter, majd az általa vezetett pénzügyi szabadságharcot dicsőítette. „Kipateroltuk az IMF-et az országból, ezzel a magyar gazdaságtörténet legveszélyesebb csatáját vívtuk meg. Megtettük, és jól jártunk.” Mindezt azzal indokolta, hogy az IMF jelenléte mellett a kormány sem a bankadót, sem a válságadókat nem tudta volna kivetni, sem a nyugdíjrendszert nem tudta volna átalakítani, márpedig erre szükség volt a pénzügyi helyzet konszolidálásához. Most elkezdődnek a szerkezeti reformok, fűzte hozzá Matolcsy, utána pedig ma még hihetetlen mértékű gazdasági növekedés következik be. Az államadósság a ciklus végére a mostani, a GDP 80 százaléka körüli szintről 65–70 százalékra, majd 2018-ra annak 50 százalékára csökken.

Az önkéntes felajánlásokkal Horváth Tihamér ezt szorítaná le 40 százalékra.

„Ha ez megtörténik, ez más ország lesz” – merengett a miniszter.

Ebben speciel biztosak lehetünk.

 

 

Tézisgyűjtemény

 

 

A félreértések elkerülése végett.

Egy: Az államadósság 2001 és 2006 között bekövetkezett növekedése súlyos gazdaságpolitikai hiba volt.

Kettő: A túlköltekezés ebben az időszakban főleg a megerőltető infrastrukturális fejlesztéseknek és a politikai haszon reményében megemelt jóléti kiadásoknak tulajdonítható.

Három: A voksvadászatban a kormány és ellenzéke egymást hajtotta.

Négy: Az államháztartásban a jóléti kiadások többsége, a nyugdíjakat is beleértve, 2008-ig követte az inflációt, részaránya a költségvetésben folyamatosan nőtt.

Öt: A társadalombiztosítási alapok hiánya egyre duzzadt, a járulékbevételeket az állam adóbevételek átcsatornázásával egészítette ki, ennek mértéke a válság előtt megközelítette a GDP 4 százalékát. Ez túlontúl megterhelő.

Hat: Az államadósság kamatai meghaladják a GDP 4 százalékát.

Hét: A Magyarországgal megközelítőleg azonos fejlettségű országokkal összehasonlítva a nemzetközi szervezetek a honi szociális juttatásokat nagyvonalúnak találták, hiányolták a célzottságot. Kiadáscsökkentő reformokat szorgalmaztak a közösségi közlekedés, az egészségügy, az oktatás és az önkormányzati rendszer területén, aggályaik voltak a magyar nyugdíjrendszer fenntarthatóságával kapcsolatban; utóbbin a nyugdíjszámítás módszerének megváltoztatása (Gyurcsány-kormány) és a 13. havi nyugdíj megszüntetése, az indexálás helyett a gazdasági növekedéshez kötött nyugdíjemelési képlet elfogadása (Bajnai-kormány) sokat javított.

Nyolc: Az államadósságot nem lehet csak úgy kinőni, a költségvetési kiadások csökkentése elkerülhetetlen.

Kilenc: A költségvetési kiadások csökkentése alapvetően megszorításnak tekinthető.

Tíz: Ha a megszorításokat nem kíséri az adott terület finanszírozási és működési módjának megfelelő átalakítása, akkor a költségcsökkentés előbb-utóbb kikényszeríti a megvont források utólagos pótlását. A hiány újratermelődik, lásd BKV, MÁV, kórházak stb.

 

+1. A közkiadások fenntartható csökkentése nagyon is méltánylandó kormányzati teljesítmény.

 

 

Kényszerek és kísértések

 

 

Az államadósság elleni mozgósítással az Orbán-kormány radikális gazdaságpolitikai fordulatot vett. A növekedési hajsza valamelyest hátrébb sorolódott, a tavalyi költségvetési pénzbesöprésről a hangsúly a kiadáscsökkentésre helyeződött át. Se szeri, se száma a megújítandó – magyarán: megszorításokat elszenvedő – területeknek. Bár a pénzügyi függetlenségi harc – szavakban – fokozódik, az áprilisban benyújtott konvergenciaprogram fő vonalaiban megfelel a nemzetközi ajánlásoknak, amennyiben a költségvetési kiadások csökkentését éppen a Brüsszelben, Washingtonban sugalmazott területeken – a szociális ellátórendszerekben, az oktatásban, a közösségi közlekedésben és az önkormányzati szférában – végrehajtandó átalakításokkal célozza meg.5 Sőt a kormány valósággal stréberkedik, mintha belátta volna, hogy pénzügyi védőháló hiányában erőteljesebb és gyorsabb hiánycsökkentésre van szükség, mint ha a Nemzetközi Valutaalap, az IMF bábáskodna fölöttünk.

Ebben van némi igazság.

Az idő idén tavaszig voltaképpen költséges időhúzással és kisajátítással telt el. Gazdasági értelemben sok kárt okozott, politikailag azonban nem volt haszontalan. Az időhúzás annyit tesz, hogy a most meghirdetett szerkezetátalakító program helyett a kormány különadók kivetésével és a magánnyugdíjpénztári vagyon konfiskálásával gyűjtött be annyi bevételt, amennyivel a nemzetközi szervezetek által elfogadható mértékűnek ítélt költségvetési hiányt meg tudta közelíteni (a 3,8 százalékos deficitcélt így sem tudta teljesíteni, de az elcsúszás – az uniós elszámolású hiány 4,2 százalékra sikeredett – nem drámai mértékű). Az időhúzás költségeit egyrészt az adja, hogy a magyar államadósság kockázati felára tavaly nyáron több ostoba kormánypárti nyilatkozat után jócskán megugrott, a forint gyengült, másrészt az, hogy a kormány egyszerre lépett a gáz- és a fékpedálra; a növekedés beindítása érdekében csökkentette a személyi jövedelemadót és 500 millió forint árbevételig a társasági adót, ugyanakkor a bankadóval a hitelezést, a különadókkal perspektivikus ágazatok teljesítményét fogta vissza.6 A kisajátítás pedig úgy értendő, hogy a kormányzat az elmúlt egy évben valamennyi gazdasági-pénzügyi kulcspozíciót elfoglalta. Ez adta a politikai hasznot.

Befolyásos fideszes politikus lett az Állami Számvevőszék elnöke, a tavaly a büdzsé tervezetével szemben fölöttébb kritikus Költségvetési Tanács tagjait szélnek eresztették, az Alkotmánybíróság hatáskörét megnyirbálták, az adókkal, járulékokkal, költségvetéssel kapcsolatos ügyekben csaknem lenullázták, a Magyar Nemzeti Bank monetáris tanácsában kisebbségbe szorították a jegybank tisztségviselőit, a felügyelőbizottság vezetését pedig Orbán Viktor bizalmasa, Járai Zsigmond vette át. Az állam beavatkozási lehetősége a gazdaságba korlátlanná és csaknem akadálytalanná vált, úgy von el és oszt szét jövedelmeket, akár ad hoc módon vagy éppen visszamenőlegesen is, ahogy csak óhajtja. Voltaképpen egyetlen gazdaságpolitikai centrum maradt, ellensúlyok nélkül, a korábbi pénzügyi tárcát is beszippantó Nemzetgazdasági Minisztérium. Ez pedig gyakori, kívül-belül egyaránt nehezen követhető súlypontáthelyezéseket produkált.

További halogatásra nem maradt sem idő, sem lehetőség. A reformprogramot az Európai Unió illetékes biztosa, Olli Rehn már többször, levélben és nyilatkozatokkal is sürgette. A Gazdasági és Pénzügyminiszteri Tanács március 15-én felszólította Magyarországot, hogy szigorúan tegyen eleget a korábbi ajánlásoknak, és az államháztartás hiányát az idén szorítsa le a GDP 3 százaléka alá. Hiába próbálkozott ezt megelőzően Orbán Viktor miniszterelnök hosszú hónapokig azzal, hogy a nemzetközi szervezetek járuljanak hozzá némi fiskális lazításhoz, értésére adták, hogy erről szó sem lehet. Ellenkezőleg, azt várják tőle, használja ki kétharmados hatalmát, és kezdjen neki az államháztartás rendbetételének. Végső soron rá kellett állnia a Bajnai-kormány által kialakított fiskális pályára, amely 2015-re már csupán 1,5 százalékos deficitet irányozott elő.

Részben ennek a külső szorításnak az eredménye a Széll Kálmán-terv. Részben pedig azé a kényszeré, hogy az említett adócsökkentéseket ellensúlyozó idei rendkívüli bevételeket – a különadókat és a magánnyugdíjpénztári vagyon átvételéből származó forrásokat – egy-két éven belül pótolni kell, vagy velük egyenértékű kiadáscsökkentést kell végrehajtani. Ha ez nem történik meg, ismét megugrik a hiány; erre egyébiránt a Költségvetési Tanács már tavaly felhívta a figyelmet, szét is lett kergetve.

A Széll Kálmán-terv azonban mintha dacmotívumot is tartalmazna. Ha ez kell, megkaphatjátok.

Mert azt senki nem várta s várja el a magyar kormánytól, hogy nyolc év alatt 30–40 százalékponttal csökkentse az államadósságot. Ilyesmit sem az IMF, sem Brüsszel nem ír elő. Az előbbi arra akarja rábírni adósát, hogy olyan költségvetési politikát kövessen, amely fenntartható és finanszírozható. Utóbbi pedig a közösen vállalt stabilitási szabályok megtartatásán ügyködik. Amiről államadósságügyben a magyar kormány mostanság beszél, az színtiszta voluntarizmus. Megvalósítása erőltetett menet volna, amibe apait-anyait bele kellene adni, az állami-önkormányzati szférát totálisan ki kellene véreztetni. Meglehet, ez is kevés.

Az adósság 30–40 százalékpontos, radikális csökkentéséhez a magánnyugdíjpénztári vagyont teljes egészében erre kellene felhasználni, de nem ez történik. A pénz egy része folyó kiadásokra megy el az idén. Minden többletbevételt – a használatarányos útdíj bevezetéséből, a frekvenciahasználatból vagy a magánosításból származót – törlesztésre kellene fordítani, ám a kormány nem tervez privatizációt. A gazdaságot csúcsra kellene járatni, csakhogy a különadók tompítják a növekedést. A megszűnő különadókat idővel újakkal kellene kiváltani, amire a kormány momentán nem mutat hajlandóságot. A költségvetési kiadások gyeplőjét szorosra kell fogni, viszont az ezt megcélzó Széll Kálmán-tervben meghirdetett programok némelyike teljességgel irreális. Éppúgy irreális, mint 1998-ban a 7 százalékos gazdasági növekedés, amelyről Matolcsy György a Fidesz akkori programírójaként vizionált.

Kísértenek a régi álmok. Magyarország legország lesz.

Idézetek Matolcsy György prezentációjából: 2010 óta nálunk van a legstabilabb politikai rendszer, itt a legalacsonyabb a társasági adó, itt van a legegyszerűbb szja-rendszer, benne a legerősebb gyermekvállalást ösztönző elem, 2011 és 2014 között a magyar államadósság csökken a leggyorsabban, 2012-re a magyar lesz a legrugalmasabb munkaerőpiac, 2014-ben a leggyorsabban emelkedik a versenyképesség. Kialakul az egyik leghatékonyabb állam, így leszünk sereghajtóból éllovasok.

Lehetne lábjegyzetelni a túlzásokat, kezdve azon, hogy 2010-ben Magyarország egyáltalán nem volt sereghajtó; a nemzetközi szervezetek és a pénzvilág méltányolta a Bajnai-kormány erőfeszítéseit, hogy helyreállította a hitelképességét.7 Folytatva azzal, hogy egykulcsos személyi jövedelemadó másutt is van, sőt néhány országban valódi egykulcsos adórendszer létezik (azaz a társasági és a fogyasztási adó kulcsa megegyezik a személyi jövedelemadóéval), hogy a gyermekvállalást ösztönző adókedvezményeket csak a magas jövedelműek tudják igénybe venni, hogy az államadósságot mindenekelőtt a magánnyugdíjpénztári vagyonból csökkentik (ami hosszabb távon éppenséggel növeli az állam terheit), nem a megtermelt többletjövedelemből, de minek. Ki akarná cáfolni, hogy egy adott krém akár nyolcvan százalékkal is csökkenti a ráncokat?

Nem az a fő baj, hogy a célrendszer irreális. Hanem, hogy teljesítésének már a kísérlete is súlyos károkat okozhat.

 

 

Legország tábornoka

 

 

„Benne egy diktátor veszett el, ez kicsit fel is lobbant 1995 körül, de aztán elporladt benne a diktátor. Ő igazából egy ilyen latin-amerikai–spanyol reformdiktátor” – így jellemezte Matolcsy György 1998-ban Bokros Lajost, a Horn-kormány pénzügyminiszterét.8 Egy évtizeddel korábban mindketten társszerzői voltak a Lengyel László kezdeményezésére kidolgozott Fordulat és reform című alternatív gazdaságpolitikai programnak, amely a Hagelmayer István9 vezette Pénzügykutatási Intézet prémium kategóriájú termékévé vált.

Annak az akolnak igazán volt melege. Matolcsy György Bokroson és Lengyelen kívül olyan kollégákkal érlelődött együtt, mint a Magyar Nemzeti Bank kétszeres elnöke, Surányi György, vagy mint a Medgyessy-kormány gazdasági minisztere, Csillag István; utóbbival a rendszerváltás előtt együtt szervezték az első privatizációs modellkísérleteket. Vagy mint Antal László, aki 1989–1990-ben miniszterhelyettesként, 1995-ben Bokros tanácsadójaként két pénzügyi stabilizációban szerzett elévülhetetlen érdemeket.

Matolcsy gyorsan eltávolodott pályatársaitól. Gazdasági kudarc 1989-ben című írásában egy pénzügyi csőd rémképét vizionálva élesen nekirontott az akkori kormányzatnak – benne korábbi elvbarátainak – az általa „liberálisnak” titulált gazdaságpolitika miatt. A támadást magára vonatkoztatva Antal László az írást nemes egyszerűséggel prekoncepciók által motivált politikai jópontszerző publikációként jellemezte,10 éreztetve, hogy szerzője új identitást keres.

Azonmód meg is találta.

Ma Matolcsy a magyar gazdaságpolitika tábornoka, Orbán Viktor jobbkeze.

Mára Matolcsynak sikerült magára haragítania az IMF küldöttségét, kivívnia az Európai Unió és az Európai Központi Bank kritikáját. Tavaly decemberben a tekintélyes brit hetilap, a The Financial Times rangsorában – spanyol társával holtversenyben – az utolsó előtti helyen végzett az uniós pénzügyi vezetők között, csak az ír Brian Lenihant előzte meg. Arra a sajátos témakörre, amely azt vizsgálta, hogy a minősített pénzügyi vezető mennyire érti meg a fejleményeket, Matolcsy csupán 22 pontot kapott, amivel abszolút sereghajtó volt. Összehasonlításképpen, a két uniós csődország pénzügyi vezetői közül az ír Brian Lenihan ugyanerre 31, a görög Jeórjiosz Papakonsztantinu 56 pontot kapott.11

Az önmagában még nem volna aggályos, hogy a válságot és az arra adandó választ Matolcsy másként értelmezi, mint legtöbb európai pályatársa.12 Aggasztóbb, hogy törekvései és állításai az elmúlt két évtizedben nem nagyon igazolódtak, személyisége pedig valósággal vonzotta a konfliktusokat. Ennek tulajdonítható első bukása is. A rendszerváltás után az Antall-kormányban a Miniszterelnöki Hivatal gazdaságpolitikai titkárságát felügyelő államtitkárként mindent maga alá akart söpörni, emiatt állandó harcban állt a pénzügyminiszterrel. Matolcsy bírálta Rabár Ferenc költségvetési tervezetét, gyorsítást, radikális, az összes adónem megváltoztatására kiterjedő reformot szorgalmazott, miközben a pénzügyminiszter lassabb, megfontoltabb tempót diktált volna. A furkálódásra ráunva 1990 novemberében Rabár felajánlotta lemondását. Néhány nappal később Antall József felmentette Matolcsyt, és a tapasztaltabb Kupa Mihályra bízta a gazdaságpolitika irányítását.

Ezt követően a kezdetben az MDF körül sertepertélő Matolcsy néhány évet az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Banknál töltött el, majd 1998-ban a Fidesz egyik programírójaként tért vissza a honi közéletbe. A Perger Évával és Sebestyén Tiborral közösen jegyzett választási iromány a Fidesz akkori ideológiai igényeit kiszolgálva radikális szakítást jelentett a Horn-kormány pénzügyi stabilizációjával, a Bokros-programmal. Ebben olyan semmivel sem igazolható abszurditások olvashatók, mint hogy „az 1995-ös hibás fordulat nélkül az 1995–1997 évek időszakában mintegy évi 5 százalékos (összesen 16 százalékos) GDP-növekedés következett volna be”.13 Ekkor állt elő Matolcsy a 7 százalékos gazdasági növekedés igényével is. A választási ígéretté formált mutató, sajátos visszaszámlálás eredményeképpen, úgy jött ki, hogy számításai szerint évi 3 százalékos növekedéssel Magyarország leszakadna az uniós átlagtól, az 5 százalékos növekedés arra volna elég, hogy „egy emberöltő alatt” a felére csökkenjen a lemaradás, 7 százalékos növekedéssel pedig 26 év múlva el lehetne érni az unió fejlettségi átlagát. De ezzel sem érte be: „jól jönne egy időre a »kis tigrissé« válás 10 százalék feletti növekedési ütemmel”. A Matolcsy által követendő példaként emlegetett kis tigrisek közül Görögország és Írország ma romhalmaz, válságuk szinte kezelhetetlen, Spanyolország pedig elszántan küzd az összeomlás ellen.

Gazdasági miniszterként Matolcsy nem turbózta fel hét százalékra a növekedést. Be kellett érnie a felével. Pedig Orbán Viktor éppen a gyorsítás reményében cserélte le 2000-ben a képzett s megfontolt egyetemi oktató Chikán Attilát Matolcsyra, aki nem is tétlenkedett. Grandiózus terveit a „belső motorok” bekapcsolásával, állami költekezéssel, majd nyílt osztogatással, nagyszabásúnak elgondolt infrastrukturális programokkal igyekezett megvalósítani. A költekezés közepette az államháztartás egyensúlyi mutatóit azzal a trükkel kozmetikázta az első Orbán-kormány, hogy egyre több közberuházást – köztük a sztrádaprogramot – finanszíroztatott a Magyar Fejlesztési Bankkal, megkímélve az állami költségvetést. Bár az eladósodási hullám voltaképpen ekkor vette kezdetét, ez mára olyannyira feledésbe merült, hogy a Fidesz zavartalanul jelenítheti meg magát az adósságcsökkentés bajnokaként. Az Orbán-kormány számláinak egy részét már a Medgyessy-kormány állta a költségvetési konszolidációval (sőt sajnálatos módon még növelte is a tétet).

A második Orbán-kormányban Matolcsy Györgynek teljhatalma van a gazdaság-, a fiskális és a jövedelempolitika felett. Csak a saját feje után megy, még a szövetségesi kritikák – Járai Zsigmondé, Mellár Tamásé, Chikán Attiláé, Bod Péter Ákosé – is leperegnek róla. Receptje a következő: az adóterhek mérséklésével erőteljes kezdőlökést kell adni a gazdaságnak, akkorát, hogy ugorjon be vágtába, négy év alatt jöjjön létre 400 ezer, tíz év alatt egymillió új munkahely. Ha a gazdaság felpörög, az adócsökkentés ellenére is elegendő bevételhez jut majd az állam. Addig pedig a tavaly bevezetett extra adók és a magánnyugdíjpénztárakból átszipkázott tagdíjak alátámasztják a költségvetést, nehogy összeomoljon.

Már csak addig kell kihúzni.

Meddig is?

Lebontási ütemterv

 

 

Jó az irány, lássuk a részleteket. Ez volt a Széll Kálmán-tervre adott tipikus elemzői reakció.

Jó az irány, a részletek elborzasztók. Ez derült ki a Széll Kálmán-terv alapján összeállított konvergenciaprogramból.

Ami az irányt illeti, a cél az, hogy a deficit és az államadósság folyamatosan csökkenjen, 2012-ben 550 milliárddal, 2013-ban és 2014-ben 902–902 milliárddal javuljon az államháztartás szaldója. A mérték kissé elmarad a szakmai konszenzustól, a tavaly megszüntetett Költségvetési Tanács szélnek eresztett elemzői által készített technikai kivetítés szerint – amely a ma érvényes törvényekből indul ki – még ennél is nagyobb egyensúlyjavulásra volna szükség a konvergenciaprogramban vállalt célok teljesítéséhez.14 Az Európai Bizottság stábja is megfogalmazott kétségeket.15 A célnak alárendelt részfeladatok pedig kifejezetten zavarosak. Némelyik kétségkívül szükséges, de a végrehajthatóság feltételei nem látszanak, némelyik teljességgel végiggondolatlan, megvalósítása többet árt, mint használ, némelyik illuzórikus és irreális.

Ami tény: a konvergenciaprogrammal a Fidesz cserbenhagyta korábbi szövetségeseit. Három éve még a háromszáz forintos vizitdíjat és a tandíjat csaknem hárommillió-négyszázezer magyar állampolgár szavazta le. A nagyik megsemmisítették unokáik tandíját, az egyetemisták pedig a nagyik vizitdíját, és együtt örültek annak, hogy senki nem fizet semmiért.16 2008-ban a Fidesz még a társadalmi kisebbséget jelentő adózókkal szemben az inaktívak – nyugdíjasok és más járulékosok – megnyerésére apellált. Csakúgy, mint a 2006-os választások előtt. Akkor Orbán Viktor országjárását és a „nemzeti konzultációt” lezárva a Fidesz és a KDNP Nemzeti Garancia elnevezéssel törvényjavaslatot nyújtott be, amely az állam megváltoztathatatlan kötelezettségei közé sorolta volna egyebek mellett a 13. havi nyugdíj és családi pótlék kifizetését, a gyermekek után járó adókedvezmény érvényesítését, a rezsiköltségek és a gyógyszerár-emelkedések korlátozását. Néhány napra rá vezető fideszes és kereszténydemokrata képviselők a 14. havi nyugdíj fokozatos bevezetéséről eszkábáltak össze törvényjavaslatot, amely – indoklása szerint – „garanciát kíván adni a nyugdíjasoknak arra, hogy bármely politikai erő alakít kormányt a választások után, a tizennegyedik havi nyugdíj bevezetése megtörténik, a plusz juttatást valamennyi nyugdíjas megkapja”.17 Ez a politika a 2008-as népszavazással tetőzött, a Fidesz és a KDNP az eredményhirdetés után haladéktalanul törvényjavaslatot nyújtott be a tandíj, a vizitdíj és a kórházi napidíj megszüntetésére, amelyben a kieső költségvetési bevételeket a pénznyerő automaták játékadójából ellensúlyozta volna.18

Ennek fényében a konvergenciaprogramból kirajzolódó kíméletlenség egyenesen meghökkentő.

A fordulat pedig szinte követhetetlen.

A népszavazás után a Fidesz vezérkara a felsőfokú oktatásról még imigyen vélekedett: „Az OECD-országokkal öszszehasonlítva Magyarországon lényegesen jobbak a diplomások elhelyezkedési esélyei, jövedelmi viszonyai, mint a diplomával nem rendelkező munkavállalóké. Ugyanakkor hazánk a 25–64 év közötti diplomások számarányát tekintve (17 százalék) jelentősen elmarad az OECD-országok átlagától…” – indokolta az Orbán Viktor nevével fémjelzett törvényjavaslat a tandíj megszüntetését. A 2008 őszén kirobbant pénzügyi válság miatt a felsőfokú végzettség különösen felértékelődött, a krízis lecsengésével a diplomások könnyebben viszszatértek a munkaerőpiacra, mint azok, akik csak középfokú iskolát jártak ki, vagy azt sem.19 Ez az összefüggés a Fidesz berkeiben mára feledésbe merült, olyannyira, hogy a konvergenciaprogram szerint az államilag finanszírozott felsőoktatási létszámkeret a 2011. évi 53 450-ről 2014-re körülbelül 30 ezerre csökkenne. Ugyanakkor a kormány – szintén Brüsszelnek címzett – nemzeti reformprogramja20 azt állítja, hogy a 30–34 év közötti népességen belül nemhogy csökkenne, még nő is a felsőfokú végzettségűek aránya (25,7 százalékról 30,3 százalékra). Mintha az egyazon napon benyújtott dokumentumokat mások írták volna (bár mindkettő a Nemzetgazdasági Minisztérium honlapján olvasható). Mindazonáltal a két vállalás együttes teljesítése csak úgy lehetséges, hogy a felsőoktatásban a bevezetni tervezett tandíjnál jóval drágább költségtérítéses forma kerül túlsúlyba, ami együtt jár az egyetemek, főiskolák megrostálásával, átszervezésével (aminek célszerűsége amúgy nehezen vitatható). Vagy inkább sehogy, ha a fizetős szakokon a diploma megszerzése olyannyira megdrágul, hogy a felsőfokú végzettségűek aránya pusztán emiatt visszaesik. Sőt a középiskolásoké is, mivel a Széll Kálmán-terv a tankötelezettség korhatárát 15 évre vinné le – bár e felvetés még a Fidesz berkeiben is kiverte a biztosítékot.

A nagyik sem járnak jobban.

A nyugdíjrendszer alapelvei szintén drasztikusan megváltoztak. A korhatár egységes lesz, a korai nyugdíjazás minden lehetősége és kiváltsága megszűnik. Nyugdíjat csak járulékból lehet fizetni, vagyis csak azt lehet szétosztani, ami a kasszában van. A kormány csupán a nyugdíjak reálértékének a megőrzését vállalja, az el sem fogadott 14. havi és a Bajnai-kormány konszolidációs politikája oltárán beáldozott 13. havi járandóság után minden más bónusz is megszűnik. A Bajnai-féle szabályok alapján a nyugdíjasok még részesülnének a gazdasági növekedés gyorsulásával keletkező többletjövedelemből, ha szerény mértékben is. Ellenben a mostani forgatókönyv szerint a nyugdíjasok akkor sem juthatnának hozzá némi pluszhoz, ha netán teljesülne Matolcsy György látomása, és 7 százalékhoz közelítő tempóban nőne a gazdaság.21 A konvergenciaprogram víziója szerint csökkennek a nyugdíjkiadások, a nyugdíjrendszer közép- és hosszú távon egyensúlyba kerül, azok GDP-hez viszonyított aránya 2007 és 2060 között 10,9 százalékról 7,8 százalékra csökken. Egy elöregedő társadalomban…

Fusson, ki merre lát. Amíg teheti.

A Fidesz-frakció két jogi végzettségű nagyágyúja, Lázár János frakcióvezető és helyettese, Balsai István – egykori igazságügy-miniszter – május 13-án alkotmánymódosító javaslatot nyújtott be az Országgyűlésnek, amely megengedné a korhatárt be nem töltött nyugdíjasok járandóságának csökkentését, szociális ellátássá alakítását, illetve megszüntetését is abban az esetben, ha képesek munkavégzésre. Az elemi jogrendet és az alkotmánybírósági ítéletekből következő értékrendet súlyosan sértő, önkényuralmi jellegű alkotmánymódosítás tenné szabaddá az utat az előtt, hogy egy később meghozandó törvénnyel a kormány – miként a konvergenciaprogramban vállalta – 2012-ben 88 milliárdot, 2013-ban 117 milliárdot spórolhasson meg a rokkantsági nyugdíjak felülvizsgálatával, az ellátás átalakításával. Tény, hogy ezen a téren valóban volna teendője – ebbe már az elődje is belekezdett –, hiszen a korhatárt betöltött rokkantnyugdíjasok száma 384 ezer, a korhatár alattiaké 337 ezer, előbbiekre 380 milliárd, utóbbiakra 280 milliárd forint járandóságot fizet ki az idén a Nyugdíjbiztosítási Alap. A számok elborzasztóan nagyok, ennek a magyarázata részben abban keresendő, hogy a tartós munkanélküliség elől a menekülés egyik módja a rokkantnyugdíjazás volt. E gyakorlat fölött az állam sokáig szemet hunyt, olykor talán még ösztönözte is. A mai „rokkantak” aktív részvétele a munkaerőpiacon valóban mérsékelné a velük kapcsolatos költségvetési terheket – már ha volna számukra munkalehetőség.

Ez nem változtat azon, hogy égbekiáltó jogsértésre teremtenek alkotmányos alapot.

Folytatódik a forráskivonás az egészségügyből is,22 holott ebben az ágazatban már sem Bajnai Gordon, sem pénzügyminisztere, Oszkó Péter nem látott lehetőséget érdemi megtakarításra. Az Orbán-kormány azonban leleményesebb náluk, a kórházak államosításával, átszervezésekkel, központosított beszerzéssel, szigorúan betartandó ellátási protokollokkal kívánja belegyömöszölni az egészségügyet a mai szűkös pénzügyi keretekbe. Ezenkívül a gyógyszerkassza 343 milliárd forintos kiadásaiból jövőre 83 milliárdot, a következő évben 120 milliárdot spórolna meg. Pontosabban nem is a 343 milliárdból, csupán 300 milliárdból, mivel több mint 40 milliárd forintot már most is a gyártók, forgalmazók fizetnek be a gyógyszerkasszába, afféle különadóként. Ez még a szabad demokrata Molnár Lajos miniszter öröksége, bírálta is őt eleget a Fidesz. Pedig Molnár Lajos 2006-ban 390 milliárd forintos gyógyszerkasszát vett át, azt nyeste le egy év alatt 323 milliárdra. Most a Fidesz ennél is merészebb terveket szövöget. Rávenné az orvosokat az olcsó készítmények felírására – többségük a hasonló korábbi felszólításokat elengedte a füle mellett –, gyógyulási eredményhez kötné a medicinák támogatását, és a gyártói befizetéseket is tovább növelné, ami a honi innovációs kiadások java részét produkáló ágazatra rakna újabb, alig elviselhető terheket. Bár korábban a gyógyszerárak emelkedésének korlátozását ígérte, a konvergenciaprogramban megjelölt forráskivonás vagy a medicinák drágulással, vagy a választék szűkülésével, hiányokkal járhat együtt.

Az akció itt is az ítélettel kezdődik, mint államadósságügyben: az úgynevezett szociális konzultáció nyolcadik kérdése az emberek zsebéből sok milliárdot kivevő gyógyszerlobbira, a gyártók extraprofitjára hivatkozva sugallja, miért kell az államnak velük szemben fellépnie. Feltehetően százezrek fognak belátóan bólogatni.

Konzultációs kérdés lett abból is: segély vagy munka. Mintha ez csak a szándékon múlna.

Azt már a konvergenciaprogramban írásba adta a kormány, hogy a foglalkoztatási célú költségvetési kereteket több mint 200 milliárd forinttal megnyesi. Az első lépés a munkanélküli-segély időtartamának csökkentése 70 napra – természetesen a munkavállalás ösztönzése érdekében –, ami negatív Európa-rekordot jelent.23 Az átalakított közmunkaprogram keretében a négyórás foglalkoztatás lesz a tipikus, ebben 190 ezren reménykedhetnek, a konvergenciaprogram szerint csupán 15-20 ezren számíthatnak napi 6-8 órás közfoglalkoztatásra. Feltételezhetően a közmunkások táborát duzzasztják majd a revideált rokkantnyugdíjasok is. A táppénz napi maximuma már májustól a felére csökkent. Veszítenek értékükből a szociális juttatások is: a családi pótlék, az anyasági és gyermeknevelési támogatások összege a következő években nem nő.24 Ami pedig a munkavállalók perspektíváit illeti, a versenyszférában foglalkoztatottak alkalmazási feltételei lazulnak, az új munkajogi szabályok lehetővé teszik majd hat hónapos próbaidő kikötését, a munkaidőt a munkaadók a megrendelések függvényében, viszonylag szabadon alakíthatják, amivel a pótlékok egy részét is meg tudják spórolni. A fizetett szabadság csökkenhet, kiadása egyre inkább a munkaadók szándékain múlik. A költségvetési szférában az illetmények sem az idén, sem jövőre nem nőnek, a közszféra dologi és bérkiadásai 2012-ben összességükben a GDP 1 százalékával – mintegy 270 milliárd forinttal – mérséklődnek.

A következő két évben a béremelés fő formája, legalábbis a közszférában, a szuperbruttó teljes kivezetése lesz a rendszerből (az idén még a munkáltatói járulékokkal növelt jövedelem az adó alapja). Mivel ezzel együtt az adójóváírás is megszűnik, az alacsony keresetűeket jövőre összesen 180 milliárd forintos, 2013-ban további 50 milliárdos veszteség érheti – ennyit spórol meg rajtuk a költségvetés –, a magasabb keresetűek ezzel szemben a szakértői becslések szerint évi 140–160 milliárd forintot nyernek. A kereseti olló egyre tágabbra nyílik. A tehetősebbek számára már az idén véget ért a válság, a szegények pedig még lejjebb csúsznak. A közszférában az alacsony bérű dolgozókat a kormány a jövőben is kompenzálja (vagyis a bérek nem csökkenhetnek – legfeljebb a vásárlóerejük, mert az inflációs veszteség kiegyenlítését nem ígérte meg), a versenyszférában ezt a teendőt a munkaadókra hárítja. Az idén az Országos Érdekegyeztető Tanács bérajánlását nem teljesítő vállalkozásokat megfenyegette, hogy kizárja őket a közbeszerzésekből, támogatási programokból, országgyűlési bérkommandót állított fel; nincs kizárva, hogy jövőre még szigorúbban lép fel velük szemben. Mindez feltehetően óvatosságra inti a munkaadókat, inkább csillapítja a munkaerő-keresletet, semmint fűtené.

 

Egy év alatt jócskán összekuszálódtak a viszonyok. Az üzleti szféra a kormányzati szándékokat lesi, nem – vagy nem csak – a piaci hatásokat, támogatásokra, pályázatokra, különmegállapodásokra hajt; volt erre hajlama eddig is, ám most minden korábbinál erősebb a függés. Egy-egy területen a kormány még az államosítást is belengette. A kritikus hangok elhallgattak, a cégvezetők hűségnyilatkozatoktól várnak hasznot. A torzító és diszkriminatív különadókkal veszélybe került a tisztességes verseny és a normatív szabályozás.

 

 

Ha errefelé megyünk előre, visszatértünk a múltba, a tervgazdaságból ismert szabályozóalkuk világába. Tisztelet a fogalom megalkotójának, Antal Lászlónak.

Más célokkal pedig más bajok vannak.

A közösségi közlekedésben 45–60 milliárdot kell megtakarítani a vállalatok integrációjával, a párhuzamosságok megszüntetésével, az ártámogatások csökkentésével. Amikor a Bajnai-kormány tervezett hasonló lépéseket, a Fidesz ellenállásába és sztrájkokba ütközött. A Fidesz minden szárnyvonalat megvédett – szavakban. De csak a töredékükön indította újra a forgalmat.

Az állami és az önkormányzati feladatok újraszervezésével jövőre csekély 32 milliárdot, 2013-ban 122 milliárdot akar megtakarítani a kormány. Az első tervek színes, szélesvásznú, 3D-s, egész országra kiterjedő átalakításról szólnak: megszűnő budapesti kerületekről, a kisebb településeken megsemmisítendő önkormányzatokról, járások kialakításáról, tagosításról, a kórházak és a tanárok államosításáról (az iskolák talán maradhatnak önkormányzati tulajdonban) és így tovább. Korábban a Fidesz nem bocsátkozott alkuba a 3200 önkormányzat sorsáról, és ellenezte a kistérségi összeszerveződéseket, az iskola-összevonásokat is. Most első számú megszüntetővé lép elő.

Nem folytatom.

Az erőfölénnyel való visszaélés minősített esete. Nagy baj lesz belőle.

 

 

A végjáték kezdete

 

 

Lejáratja a reformokat – vágták négy-öt éve Gyurcsány Ferenc arcába a jobboldal realista reformközgazdászai, akik pontosan tudták, hogy a kormányfő alapvetően jó helyeken kapiskál. Megfelelő támogatás nélkül nem lehet reformálni – tették hozzá figyelmeztetőlegesen. Nem teljesen alaptalanul.

Most gőzerővel folyik „a zemberek” megdolgozása: számítással, ámítással, csellel, gánccsal, fenyegetőzéssel, félemlítéssel. Még kevésbé kimunkáltan, mint 2006-ban. Még kapkodósabban. És persze hatástanulmányok nélkül (bár ez nem számít újdonságnak).

A kapkodás az időveszteség számlájára írandó. Az elvonások brutalitása pedig az erőszakos adócsökkentésére. A konvergenciaprogramban megjelölt megtakarítások döntő hányadát ugyanis azért – és csakis azért – kell elvonni a megjelölt területekről, mert egy ilyen mértékű adócsökkentésnek egyelőre nincs fedezete. Annak az adócsökkentésnek, amely a tehetőseket gazdagítja. Annak az adócsökkentésnek, amely a honi kis- és középvállalkozásokra építené a gazdasági növekedést, szembeállítva őket például a jövedelmüket – úgymond – kivonó, felelőtlen, gaz multikkal, a népnyúzó bankokkal, az extraprofitos közműszolgáltatókkal és gyógyszergyártókkal.

De most mindent lehet. Ha ironizálni óhajtanánk, az Orbán-kormány végre azt teszi, amit a nemzetközi pénzügyi körökben várnak tőle: kétharmados erejét az államháztartás hiányának, adósságának csökkentése érdekében készül bevetni. Ha törik, ha szakad. Az ellensúlyokat elhárította, azt tesz, amit akar. Nincs fölötte kontroll.

Nincs ennél veszélyesebb helyzet.

 

 

Jegyzetek

1 A díj átvétele után tartott beszédében Rédly Elemér imigyen emlékezett vissza meghurcoltatásaira: „…idén van 50 éve, hogy 1961. febr. 5-ről 6-ra virradó éjszaka házkutatást tartották nálam és letartóztattak. Akkor még nem tudtam, de azóta tudom, hogy azon az éjszakán Egyházunk kb. 150 hitvallóját tartóztatták le, világiakat és egyházi személyeket, és az egész akció egyik célja Egyházunk megfélemlítése volt. Ez az akció úgy kapcsolódott 1956-hoz, hogy a megtorlás éveiben mindenkitől azt kívánták, hogy valamiképpen helyeseljék a Kádár-kormány politikáját. Ezért mindenütt rendeztek politikai gyűléseket, ahol tapsolni kellett. A mi bűnünk az volt, hogy nem voltunk hajlandók részt venni a papok számára rendezett ún. »békegyűléseken«, nem voltunk hajlandók tapsolni. Ezért zártak ki 1959-ben a központi szemináriumból közel 100 kispapot. Tabódy István vezetésével megszerveztük továbbtanulásukat és pappá szentelésüket. Ez volt a háttere annak a koncepciós pernek, mely szerint mi háborúval kapcsolatos rendszerváltozásra spekuláltunk, és rendszerváltás esetén ezekre a kispapokra támaszkodva építettük volna fel a keresztény Magyarországot.” MAGYAR-HON-LAP, Közösség a magyar keresztény kultúráért és közéletért, mkdsz.hu

2 Rédly Elemér: A megújulás kezdete, magyarhirlap.hu

3 Herczog László: Személyi számítás, HVG, 2011. május 13.

4 Farkas Zoltán: Méregtelenítő kúra, HVG, 2011. március 5.

5 „A Széll Kálmán Terv egyszerre veszi célba az államadósság csökkentését, a gazdasági és társadalmi élet rosszul szervezett, és ezért az államadósság újratermelődését okozó területeinek átszervezését, valamint egyidejűleg segíti a gyors ütemű gazdasági növekedés beindulását is.” Magyarország konvergenciaprogramja 2011–2015 a Széll Kálmán Terv alapján.

6 Bár a konvergenciaprogram szerint a különadók „azokra a szektorokra lettek kivetve, amelyek a pénzügyi-gazdasági válságot a legegészségesebb állapotban vészelték át, így teherviselő képességük relatíve erős volt, és átmeneti megadóztatásuk nincs hatással a gazdaság hosszú távú potenciális növekedési ütemére”, az érintettek ezt érthetően nem így fogják fel.

7 Ezt egyébként a Széll Kálmán-terv angol nyelvű változata is elismeri, gondosan részletezi a Bajnai-kormány egyensúlyjavító és adósságnövekedés-fékező döntéseit.

8 Lámpások az alagútban. Pénzügykutató Rt. – Perfekt Rt., 1998.

9 Az egyetemi oktató Hagelmayer István 1975-ben vette át a Pénzügykutatási Intézet vezetését, annak 1987-es megszüntetéséig igazgatója volt. 1989-ben őt választotta meg az Országgyűlés az Állami Számvevőszék elnökének. 1997-ben hunyt el.

10 Matolcsy György: Gazdasági kudarc 1989-ben, Antal László: Egy gyászjelentés margójára, Mozgó Világ, 1990/2.

11 FT Ranking Of European Finance Ministers 2010, 2010. december 5.

12 A 2010-es gazdaságpolitikáról éles vita alakult ki a hvg.hu-n, amelybe Matolcsy György is aktívan bekapcsolódott. Farkas Zoltán: Kihíváslista, HVG, 2011. január 8. és hvg.hu, Matolcsy György válasza: 15 állítás, 15 tény, hvg.hu, Farkas Zoltán viszonválasza: Rekontra, hvg.hu, Mellár Tamás: Még sok munka vár Matolcsy úrra, hvg.hu, Karsai Gábor: A kockázat el van vetve? hvg.hu, Matolcsy György: Nyerésre állunk, hvg.hu, Farkas Zoltán: Fedák Sári bűvöletében, hvg.hu

13 A jövő választása. A polgári Magyarország közgazdasága 1998.

14 A Költségvetési Felelősségi Intézet néven megszerveződött önkéntes csoportosulás szerint 2012-ben 1040 milliárd forintos, 2013-ban 1400 milliárdos egyenlegjavulásra volna szükség. Technikai kivetítés (2011–2014).

15 A bizottság szakértői által készített elemzés főleg a bejelentett intézkedések végrehajtása körül lát kockázatokat. European Economic Forecast, Commission Staff Working Documents, Spring 2011.

16 Orbán Viktor ezt a népszavazás idején társadalmi szolidaritásnak titulálta, Bokros Lajos viszont ennek álságosságán ironizált.

17 T/19219. számú törvényjavaslat a Nemzeti Garanciáról, 2006. február 3., T/19347. számú törvényjavaslat A tizennegyedik havi nyugdíjról, 2006. február 22.

18 T/5190, törvényjavaslat A 2008. március 9-i országos ügydöntő népszavazások eredményeként szükségessé váló törvénymódosításokról.

19 A The Economist az Egyesült Államokban magas szinten beragadt munkanélküliség egyik fő tényezőjének azt tartja, hogy a 25–54 éves korosztályon belül Európához viszonyítva alacsony a diplomások aránya. Decline of the working man, The Economist, 2011. április 30.

20 Magyarország nemzeti reform programja a Széll Kálmán Terv alapján. A dokumentum a konvergenciaprogrammal azonos napon vált ismertté.

21 A konvergenciaprogram óvatos, úgynevezett konzervatív növekedési pályája 2013 és 2015 között 3,5 százalék körüli gazdasági növekedéssel kalkulál, a dinamikus pálya pedig ugyanabban az időszakban 4,8–5,5 százalékkal.

22 Gáti Júlia: Itt az idő, hogy megmentsük… A Fidesz-KDNP egy éve az egészségügyben, Mozgó Világ, 2011/4.

23 Európa legrövidebb munkanélküli-segélye lesz a magyar, policysolutions.hu

24 „A szociális támogatások és a családi támogatások nem emelkednek, a gyermeknevelés költségeit az adórendszeren keresztül ismeri el a költségvetés.” Magyarország konvergencia programja 2011–2015.

 

 

Kapcsolódó írások:

Farkas Zoltán: Mégis, kinek a programja? – A radikalizálódó Fidesz Nincs mókásabb, mint meg nem nevezett személyek nyilatkozatait idézőjelbe tenni....

Farkas Zoltán: Ámítási mesterkurzus Egy a tábor, egy a zászló – ezt sugallja Szijjártó...

Farkas Zoltán: Kényszerek és képzetek – A Bajnai-kormány öröksége Orbán Viktornak alaposan keresztbe tettek a görögök. Ha voltak is...

Farkas Zoltán – A tervezőasztaltól a boncasztalig (Az Orbán-kormány gazdaságpolitikai szándékai és a valóság) Schmitt Pál köztársasági elnök határidőre aláírta a „talpra állás”...

Farkas Zoltán: Szemináriumi óra jövendő népszavazóknak Tisztelt Hölgyeim és Uraim, a 2008-as esztendőben népszavazás lesz. Referendum...

 

 

Cimkék: Farkas Zoltán

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2011 | Tervezte a PEJK