A Mozgó Világ internetes változata. 2011 május. Harminchetedik évfolyam, ötödik szám

«Vissza

Magyar László András: Fejezetek egy fejlődésregényből

Sic itur

Az egyetemre Debrecenben felvételiztem, s anyámék némi telefonálgatás árán elintézték, hogy az éjszakát ismerősüknél, Ladányi Józsánál, a farkastorok- és nyúlszájműtéteiről hírneves sebészprofesszor asszonynál tölthessem. A felvételi vizsga után el is mentem a megadott címre. Ladányi Józsa szép, kertes, nagyerdei villáját egyetlen testes, kedvesen mosolygó, de teljesen szótlan házvezetőnő társaságában, egyedül lakta. Az ősz professzor asszony úriasan tartózkodó kedvességgel fogadott, szendviccsel, süteménnyel, kávéval kínált, majd körbevezetett ómódi eleganciával berendezett, poros plüssök és magányos öregség illatát árasztó, súlyos drapériákkal besötétített lakásában. Külön attrakcióként, színpadias mozdulattal mutatta be 44-ben meggyilkolt fivérének szobáját, amelynek berendezésén az azóta eltelt három évtizedben semmit nem változtatott: az éjjeliszekrényen nyitott könyv, az asztalon sakktábla, felállított bábukkal, a szekrényben megsárgult vászonba burkolt, naftalinszagú öltönyök, a vázában elszáradt virág. Nekem dolgozószobája nyikorgó bőrdíványán ágyaztatott meg, s mielőtt búcsút vett volna tőlem, felhívta figyelmemet, hogy a vécépapírt esetleges használat után egy erre szolgáló külön kosárba kell majd dobnom, mert a lefolyó dugulásra hajlamos. Egyedül maradva megmosakodtam a tágas, nagy ablakos fürdőszobában, majd a kiállt izgalmak és a bőséges vacsora hatására jót tojtam a vécén. A használt papírt természetesen a vécébe hajítottam, amely lehúzáskor annak rendje s módja szerint el is dugult. A következő két órát – úgy tíz és éjfél közt – a bűnjelek és a fölös víz eltüntetésére fordítottam, ám végül is, verítékezve és remegve bár, de sikerült feladatomat – egy ásónak és vödörnek egyaránt remekül használható, multifunkcionális réz hamutartóval kezemben az ablakon át közlekedve a kert és a fürdőszoba között – eredményesen megoldanom, ami további életemre nézve határozott önbizalommal töltötte el ifjonti lelkem. Reggel Ladányi Józsa a megterített reggelizőasztal mellett fogadott, s mialatt a meisseni kannából aranyszín teát töltött nekem, megkérdezte, hogyan telt az éjszaka. – Remekül – feleltem őszintétlenül, majd lopva fürkésztem az idős hölgy arcát a gúny vagy neheztelés nyomát keresve rajta. Ám hiába: az ilyen vidéki úrinőket igen jól nevelték egykor. Az egyetemre egyébiránt, mint később megtudtam, felvettek. Sic itur ad astra.

 

Beszélgetés

 

 

20 esztendősen, fél év küszködés és vívódás után – lelki, tanulmányi, világnézeti és főként szerelmi okokból – úgy döntöttem, otthagyom a debreceni bölcsészkart, hazatérek, és segédmunkásnak állok. Döntésemmel valósággal sokkoltam szegény szüleimet. Különösen apámat zaklatta fel a kilátás, hogy drága fiacskája a jövőben a fizikai munka frontján építi a szocializmust: szokott ironikus nyugalma percek alatt tovatűnt, szidalmak és vádak áradatát ontotta rám, majd végül, megdöbbenésemre, tőle szokatlan megoldással, rám csapta az ajtót. Nem számítottam ilyen viharra, engem is erősen megviselt kelleténél drámaibb vitánk, így igencsak megkönnyebbültem, mikor estefelé szobám ajtajában ismét megjelent apám, és békejobbot nyújtva megkért, hogy kísérjem el idegileg megviselt anyám helyett az esti vendégségbe. H.-hoz kell átmennie, már elígérkezett, nincs mit tenni, jövünk-megyünk, nem maradunk sokáig.

Békésen, bár szótlanul sétáltunk el a közeli Balzac utcába, ahol szüleim régi barátja, H., a neves pszichiáter lakott könyvekkel zsúfolt agglegénylakásában. H. kedvesen fogadott, leültetett, süteménnyel, kávéval kínált bennünket, hamarosan kellemes beszélgetésbe merültünk. H.-ban láthatóan szimpátiát keltettem, hiszen apámat hanyagolva szinte csak velem foglalkozott, élénken érdeklődött friss döntésem háttere iránt, részletesen kifaggatott, milyen következtetések, élmények, világnézeti felfedezések vezettek súlyos elhatározásomhoz, én pedig lelkesen fejtettem ki neki magvas és szerteágazó gondolataimat. Jó másfél órát beszélgettünk, meg voltam hatva, még soha, senki ilyen figyelemmel, megbecsüléssel nem hallgatta végig elméleti fejtegetéseimet. Szívesen magyaráztam volna tovább is korszakalkotó ideáimat, ám H. hirtelen apám felé fordult, széttárta karját, és sugárzó mosollyal kijelentette. – Imrém, megnyugodhatsz, nincs itt semmi komolyabb baj, nem beteg a gyerek, legföljebb egy kicsit többet hochmecol a kelleténél.

Gyakran felidézem magamban H. szavait. Igazán kiváló szakember, hátha valóban helytálló a diagnózisa.

 

 

Dichtung und Wahrheit

 

 

Szilágyi János György ókori művészettörténetre oktatott az egyetemen. Előadásai, könyvei, tanulmányai, fordításai óriási hatást tettek rám, így, mikor ötödéves koromban behívott magához egy kis beszélgetésre, alig tudtam szóhoz jutni a megtiszteltetéstől. A professzor szúrós szemmel mért végig, majd gondosan kikérdezett addigi tanulmányaimról, érdeklődési körömről. Valahogyan szó esett arról is, hogy verseket írok. Kérdezte, megjelent-e már versem. – Igen – feleltem büszkén. Hány? – Kettő – mondtam kissé halkabban. – Miért csak kettő? – tette föl a kérdést, mire én hosszasan magyarázkodni kezdtem, ecsetelve az irodalomban uralkodó nepotizmus, protekcionizmus szörnyűségeit, a fiatal költők érvényesülése elé gördített számtalan akadályt, a szerkesztők ízlésficamait, a kultúrpolitika tarthatatlanságát. Szilágyi egy darabig türelmesen hallgatott, majd komor arccal, kellemetlen, száraz hangján megkérdezte – És mondja, az még nem fordult meg a fejében, hogy a versei azért nem jelennek meg, mert rosszak?

Azóta nem szívesen nyilatkozom a költészet kérdéseiről.

 

Hogyan lettem orvostörténész?

 

 

Az egyetem elvégzése után – minthogy már apa voltam – mielőbb munkát kellett találnom: akkoriban ez sokkal könnyebben ment, mint manapság, egyszerűen körbejártam a szóba jöhető intézményeket, és megkérdeztem, nincs-e állás egy latinosnak. Az Országos Levéltárból küldtek át az Orvostörténeti Múzeumba. A múzeum gyönyörű épületében maga Antall József, az akkori főigazgató-helyettes beszélgetett el velem elegáns fekete empire-szobájában. Kedvessége, úri modora, választékos beszédmódja, egész megjelenése valósággal lenyűgözött, így hát boldogan fogadtam ajánlatát: legyek ősztől a könyvtár munkatársa. Feladatom, mint ecsetelte, a latin nyelvű gyűjtemény, vagyis a ritkasággyűjtemény gondozása, feldolgozása lesz, emellett természetesen külön kutatási témát is kapok majd, részt veszek az Orvostörténelmi Társaság tevékenységében, s előbb-utóbb külföldi konferenciákra is kijuthatok. Mindez csábítóan, izgalmasan hangzott. Szeptember elsején meg is jelentem a Török utcai könyvtárban, hogy megkezdjem ígéretes tudományos karrieremet. A könyvtár akkori vezetőjét, S. L.-t éppen lázas tevékenység közepett találtam, a dolgozók piszkos köpenyeit igyekezett egy nagy és mocskos lepedőbe kötni. Miután nyögve, átkozódva és sóhajtozva megoldotta a feladatát, bemutatkozott, végigmért, majd megkért, hogy a terjedelmes batyut vegyem a vállamra, és vigyem át vele az ORFI mosodájába. El is indultunk: elöl lépdelt a köpcös, enyhén lúdtalpas S., barna köpenyében, mögötte pedig én görnyedtem verítékezve a szennyes, büdös és súlyos batyu alatt. Nagyjából száz métert kellett megtennünk a mosodáig, miközben én végig azon imádkoztam, hogy lehetőleg egyetlen ismerősömet se egye oda a fene. De mázlim volt, megúsztam. Na, így lettem orvostörténész.

 

 

Peinlich

 

 

Ira Rezak, a köpcös, joviális New York-i belgyógyász szabad idejében orvosi numizmatikával foglalkozott. Kizárólag zsidó orvosokat ábrázoló érmeket gyűjtött, így már régóta kapcsolatban állt múzeumunkkal, ahol a világ talán legnagyobb orvosi éremgyűjteménye található. Valamelyik, őt különösen érdeklő kiállításunkra – kollégája kíséretében – egy ízben el is látogatott Budapestre, sőt a kiállítás megnyitóján is részt vett. A vendégekkel zsúfolt terem egyik sarkában beszédbe elegyedtünk, s mikor bemutatkoztam, elgondolkodott, majd megjegyezte, hogy egy Imre Magyar nevű híres magyar zsidó orvosról neki is van ám érme. – Nem rokonom-e az illető? – kérdezte kíváncsian. – De, az – mondom –, az illető az apám volt. Ira arca felderült, nyakát nyújtogatva, kutatón körülkémlelt a teremben. Megpillantva barátját, aki a helyiség túlsó végében állt, integetni kezdett felé, majd harsányan átkiáltott a vendégsereg feje fölött, mindkét mutatóujjával rám mutatva: „Hey Bob! Come here! He’s also a Jew!”

 

 

Aranyidők

 

 

Az Orvostörténelmi Társaság ülése után a tagok kört alkotva, sóhajtozva emlékeztek nemrégen elhunyt tagtársukra. Ki szakmai kiválóságát, ki emberi tisztességét, ki pedig rendkívüli műveltségét emlegette. H., a kiváló patológus egyetértőn, szomorú arccal bólogatott, majd megjegyezte: „És milyen rendkívül nagyméretű agya volt szegénynek!”

 

 

Kapcsolódó írások:

Magyar László András: Medve György végignézte a tartalomjegyzéket: ellenőrizte, hogy a pályázati anyagban minden...

Magyar László András: Boldogság 1 Hol volt, hol nem volt, élt egyszer a...

Magyar László András: Az objekt Magyar László András Az objekt Mándoki Barnát a múzeum...

Magyar László András: Életem története Magyar László András Életem története 1944. március 19-én, vasárnap...

Fleck Zoltán: Fejezetek a jogállam gyengeségeiből Fleck Zoltán Fejezetek a jogállam gyengeségeiből A közhatalmi tehetetlenségek...

 

 

Cimkék: Magyar László András

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2011 | Tervezte a PEJK