A Mozgó Világ internetes változata. 2011 március. Harminchetedik évfolyam, harmadik szám

«Vissza

Sándor Erzsi: Világnyi kazetta (On the spot – Spektrum Televízió. Cseke Eszter és S. Takács András riportsorozata.)

Már majdnem nagyon dühös lettem, amikor Cseke Eszter elkezdett szótagolva beleaggódni a kamerájába, a nagyon titkos burmai szállodai szobában, hogy ha éppen az a telefon megszólal, amire rámutat, akkor szednie kell a hátizsákját, iszkolnia a repülőtérre, menekülnie Burmából, aztán majd valahogy diplomáciai úton kimenekítenie Andrist is. Frei Tamás jutott az eszembe, valamikor a TV2-es kezdetekkor, amikor belesuttogta a kamerába, hogy nagyon vigyázzunk, mert a bokor mögött ott van az ebola. Hát nagyon vigyáztunk. Én magam annyira, hogy nem is néztem soha többé freitamásos, tényfeltárós riportfilmet. Mert még meglátom a margitszigeti bokrok mögött ólálkodni a mikrofonost, a fahrt-sínest, a bőröndtologatót meg a húzogatót is, a mit sem sejtő szigetkörfutókkal egyetemben. Akkor aztán tényleg soha nem tudom meg, hogy hol van ott a bokrok mögött az ebola. Ezért lettem dühös Cseke Eszterre. Mert nem akarom a freitamásos kamut látni benne. Ne magyarázza nekem a kamerába, hogy ő most mekkora veszélynek teszi ki magát, meg azt se, hogy az semmi ahhoz képest, ami Andrissal lesz mindjárt, és ne akarja, hogy ettől verjen a pulzusom extrákat, mert nem ettől fog, eddig se ettől vert. Amitől eláll szemem-szám adásról adásra: az, hogy megcsinálják. Cseke Eszter és S. Takács András meg az ő – számomra – azonosíthatatlan mennyiségű videokamerájuk. Jó, azt nem értem, miért beszélnek mindig kazettáról az adatkártya idejében, de alighanem nem ez az egyetlen dolog, amit nem értek a munkálkodásuk közben. Talán azért beszélnek kazettákról, hogy még jobban aggódjam. Elvégre egy adatkártyát le is lehetne nyelni (fölébredt bennem James Bond). A kazettákat meg muszáj kihozni minden országból. Ők tudják, ők a profik. Elképesztőek. Feloldhatatlan generációs ellentétben vagyunk egymással mindenben. Akkora nekik a Föld, mint ide Lacháza. Tényleg.

Ebből a generációs különbségből sok minden következik. A legteljesebb csodálatom, irigységem, időnkénti dühöm, álmélkodásom. Azt a struktúrát sem vagyok képes felfogni, amelyben ez az egész létrejön. Megértem, hogy a képernyőn két hátizsákos turistát kell látnom, akik fölszívatják magukat a környezetükkel, amelybe belemennek, de sejtem, hogy mögöttük mindenféle szervezőknek, meglévő és erre a célra kialakult hálózatnak kell olajozottan összeműködnie. A teljesen stábmentes képernyői megjelenés mögött ott vélem a Spektrum Televízió pénzét, apparátusát és rendszerét. Igazuk volt, hogy a két fiatalban meglátták az első saját gyártású magyar sorozat lehetőségét. Cseke Eszter és S. Takács András nem kíméli magát. Szakmai sikerük és elismertetésük érdekében megtesznek mindent; tehetségesek, elszántak, karrierorientáltak és kíváncsiak. Riportfilmjeik kenterbe verik bármely kertévé bármely hasonló törekvését. Műfajuk – ez a mi évjáratunknak újszerű –, a kézikamerás újságírás azt feltételezi, hogy Cseke Eszter és S. Takács András annak idején hamarabb kapott a kezébe laptopot, mint csörgőt, és nem a kakaóért bőgtek a járókában, hanem szélesebb sávú internetért. A legújabb médiakor szülöttei ők, akik anyanyelvi szinten beszélnek bármit, amit én nemhogy nem beszélek, de nem is értek. Jó, legmerészebb álmaimban én is hátizsákkal és kis kézikamerával szerettem volna körbejárni a világot, naná! Csak valaki mondaná meg, hova csomagoltam az alapozómat.

Jó lenne azt mondani róluk, hogy tablettában, sok vízzel nyelték le az idegen nyelveket, de nekik sem adták szorgalom, kitartás, akaraterő és célratartás nélkül. Persze fiatalok, de imponáló az állóképességük. Nem vacakolnak, hanem mennek, csinálják, és mutatják. Elgondolkoztató, hogy mi lehet az oka annak, hogy a Spektrum, bár fölvállalja és reklámozza, mégiscsak késői vagy hajnali órán sugározza őket. Túl jók vajon? Nem elég bulvárok?

Az idézett burmai szállodás kalandjuk kvázi világhíressé tette őket. Sokfelé lehetett olvasni, hogy a Burmában fölvett interjújukat leadta a BBC Impact Asia, miután egy kicsit licitált rá a CNN is. S. Takács és Cseke teljes inkognitóban, turistának látszva jutott be Burmába, a katonai junta közepébe, hogy aztán ott, nagyon zűrös és számomra érthetetlen szállodai konspirációk útján interjút készítsenek U Win Tin ellenzéki politikussal, akit az óvatlan és elővigyázatlan katonai rezsim – talán egy túlzó orvosi szakvélemény hatására –, a politikus közeli halálát sejtvén, véletlenül kiengedett a börtönből. Igaz, azóta folyamatos megfigyelés alatt tartják, és követik minden lépését. Az interjú önmagában, a műsor egészétől függetlenül lett híres, hiszen valóban elképesztő újságírói teljesítmény az, ami történt. A sztorit a titkosan bérelt szállodai szobákkal mégsem a filmből, hanem az On the spothoz tartozó blogból értettem meg. Hiszen a médiaújkor nemcsak azt feltételezi, hogy rákattanok egy sorozatra, és nézem folyvást, hanem továbbkövetem az interneten is. Saját weboldal, facebook, twitter, youtube, blog: htttp://onthespot.log.hu – idemásolom, mert bár megfejthetetlen számomra, mikor lehet idejük írni, a többé-kevésbé karbantartott blog számtalan izgalmas és apró részlettel szolgál az ötvenperces riportfilmek mellé. Úgy képzelem, hogy a véget nem érő repülőutak lehetnek alkalmasak a blogírásra, mert a Földet képesek összezsugorítani, de az időt talán mégsem. Egyelőre.

Cseke Eszter és S. Takács András nekem akkor a legjobbak, ha tényleg utazók, és helyettem néznek meg mindent. A mauritániai lányhizlalókat vagy Varanasit (Benáreszt), a halál városát Indiában. A halál misztériuma rabul ejtette őket rendesen. Filmjükből sok mindent tudok meg a városról, de közben csak fúrja az oldalamat, hogy hol lakhattak, hogy élhettek ők. Magukról nem beszéltek, pedig pokolian – szó szerint – szerettem volna tudni, hogy a halálra berendezkedett, folyamatosan halotti máglyákat égető varanasiak között hol lehet egy bed and breakfast és egy reggeli tejbár. Nyilván ott is akadnak turisták, a halálra szántakon kívül. Azt sem tudtam meg – legfeljebb sejtem –, milyen szag lehet ott, ahol nagyiparban űzik a halált. De ezek az én kérdéseim. Nekem kellett volna föltennem őket, ha történetesen arra járok. De ők jártak arra. Őket pedig a halál félelmetlensége érdekelte. Érthető érdeklődés, életkorból és kultúrából adódóan. Innen Európából hogyan is foghatnánk föl azt, ha valakinek nem a szerzés, hanem a lemondás lehet a célja. Nem a birtokolás, hanem az elvesztés. Cseke Eszter bár sohasem fogja megérteni az élettel öszszeegyeztethetetlen biológiájú éhezőművészt, mindent megkérdezett tőle, ami csak eszébe jutott. Még azt is, hogy vajon a több száz napja éhező fakír és polgárjogi harcos szűz-e még. Van olyan, hogy huszonéves fiatal lányok szájából nagyon is adekvátnak tűnik az ilyen kérdés. Olyankor van ez, amikor csak egy lehetőség adódik arra, hogy valakitől minden megtudható, egyszerre begyűjthető legyen. Sejthető, hogy az éhezőművész halálon innen és túl tud valamit, amit a huszonéves lánynak és rajta keresztül nekünk most gyorsan kellene megértenünk. Mielőtt befejezi rajta az élet a munkát, mielőtt kiapad a Gangesz, amiért éhségsztrájkba fogott, mielőtt tarra vágnák a tartományi erdőket, a folyamatosan égő halotti máglyákhoz, mielőtt kiderülne, hogy ezzel a fene nagy európai kulturális gőgünkkel éppen elmehetünk mind a sóhivatalba. Mielőtt megértenénk, hogy mindez, még a legjobb, a legtehetségesebb is mind csak hiábavalóság. Nem marad semmi. Sőt. Csak a semmi marad. A film végén hamvadó halotti máglyán jól látható az üszkösödő koponya és lábszárcsont, ami egy napja még valakié volt, és annak sem volt nagyon fontos. Ott, Varanasiban ez a természetes, és ötven perc filmnézés után innen is nagyon annak látszik. Néha nem baj, ha valami éppen csak annyi, amennyi. Még akkor is, ha mindjárt mindent elkövetünk, hogy többnek látsszék. Azért a kis időért pedig hálásak is lehetünk két tehetséges, invenciózus fiatal embernek, akiknek köszönhetően egyensúlyba kerül néhány percre a csak nekünk fontos életünk, a csak nekünk fontos halálunkkal. Aztán vége, főcím, és mindjárt nem is vagyunk buddhisták.

 

 

 

 

 

On the spot – Spektrum Televízió. Cseke Eszter és S. Takács András riportsorozata.

 

 

Kapcsolódó írások:

Sándor Erzsi: A legvalódibb csalók (Svindlerek – The real hustle, BBC. Spektrum TV.) Nem az az érdekes, hogy van három átverőművész, akik legalább...

Sándor Erzsi: Sztársáv, minden hullámhosszon (Sztársáv, műsorvezető Gundel Takács Gábor, MTV, 2009. november 9.) Minden hétköznap jelentkezik az MTV-n a Sztársáv című műsor, amely...

Sándor Erzsi: Irén, a nő (Psota a férfiak hálójában. RTL Klub, XXI. század. Szerkesztő Lázs Sándor. 2010. április 7.) Az RTL Klub XXI. század című műsorának internetes önmeghatározása szerint...

Sándor Erzsi: Stohlbúcsú Egyszer talán Stohl András is megtudja majd, hogy kicsoda is...

Sándor Erzsi: A lelkiismeret szakácsa Matisa Carlo a bizonyítéka annak, hogy a részvétlenségnél csak egy...

 

 

Cimkék: Sándor Erzsi

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2011 | Tervezte a PEJK