A Mozgó Világ internetes változata. 2010 november. Harminchatodik évfolyam, tizenegyedik szám

«Vissza

Győrffy Iván: A lelkiismeret filmje (Dumas (L’autre Dumas/Dumas). Színes, feliratos francia életrajzi dráma, 105 perc, 2010. Rendező-forgatókönyvíró Safy Nebbou.)

Mi a közös egy haiti néger és egy francia márki negroid arcvonású, sötét bőrű és széles orrú, göndör hajú leszármazottjában és egy rendre a fiókban maradó drámákkal és regényekkel előrukkoló, művelt, de nem kifejezetten zseniális francia történelemtanárban? Az irodalmi hírnév, sőt halhatatlanság – egyazon néven. A Dumas című történelmi, életrajzi dráma alkotógárdája a kalandregény műfaját széles körben népszerűvé és piacképessé tevő szellemóriás úgyszintén kalandos élettörténetének alternatív változatát tesztelte a nézőközönségen. Ez a változat egyre több történészt, irodalomtörténészt győz meg a maga igazáról, s kiindulópontja az említett történelemtudor, Auguste Maquet pereinek iratanyaga, néhány kortárs tanúskodása és egy végrendelet. Maquet végakaratában óhajtotta véglegesen kettészakítani azt az egységet, amely a Dumas-val közösen kidolgozott könyvek címlapján az alkotópárost megbonthatatlanul összekötötte. Ez a szubjektív önvallomás a kiindulópontja a filmnek is, amely Maquet poszthumusz narrációjával zárul.

A Dumas regényein nevelkedett, romantikus lelkületű olvasóközönség ugyanis messze nincs tisztában annak az irodalmi vállalkozásnak a nagyságrendjével, amely az írófejedelemnek – csődbe menéséig – busás, sőt fényűző megélhetést, alávetett szerzőtársainak pedig tisztes jövedelmet biztosított. A sikereinek csúcsán állítólag hetvenhárom alkalmazottat foglalkoztató írógyár tucatszám ontotta a köteteket, szállította a színházak által megrendelt színdarabokat, hogy összeállhasson a több mint 300 kötetet számláló életmű. Dumas egymaga nem tudta kielégíteni a francia romantika áttörése után keletkezett tömegigényt a magas érzelmi hőfokú, izgalmakban és megpróbáltatásokban tobzódó, hősökben és szépasszonyokban gazdag próza iránt, márpedig olykor párhuzamosan három-négy újságnak is szállította folyamatosan a fejezeteket, amelyek ugrásszerűen növekvő olvasótáborral és jelentékeny haszonnal kecsegtettek. Az íróműhely tehetséges és szorgalmas tagjai azonban lehetővé tették számára a nagystílű életmódot – az alapvonalak és a jellemrajzok felvázolása után a hézagok kitöltése a strómanoknak jutott, hogy aztán sziporkázó párbeszédekkel, hömpölygő leírásokkal és a szereplők élethűségének fokozásával Dumas saját stílusához hűen tovább hizlalja és fogyasztásra előkészítse az alkotást. A három testőr és folytatásai, a Monte Cristo grófja és folytatásai vagy a Valois- és Marie Antoinette-sagák mind ezzel a módszerrel készültek, s az első kettőben minden bizonnyal Maquet-nak is alaposan benne volt a tolla.

A rendező-forgatókönyvíró Safy Nebbou Dumas-ja rendkívül érzékletes, korhűségre törekvő, színes-szagos múltidézés az íróról és koráról. A középpontjában nem is egy vagy több hős áll – sokkal inkább egy életérzés, a repedező monarchia résein átlibbenő szabadság lehelete, a szellemi és erkölcsi érzékiség, amely kívánatossá teszi a rossz fogú, analfabéta parasztlánykákat a mai mérce szerint gusztustalanul mohón étkező, az életet két marokkal habzsoló művésznek, és viszont, s ahol a társadalmi osztályok közötti különbözőségek és előítéletek gyakran elvéreznek a barikádokon. (Érdekes párhuzam, hogy a miliőfestésben páratlan francia mester, Jean-Pierre Jeunet ugyanígy fontosnak tartotta a kulináris kultúrán keresztül feltárni szereplői lelkületét legutóbbi munkájában, a Micmacsban – Nebou is élénken pásztázza a falusi fogadók, a kispolgári szalonok és az úri hóbortokat felvevő újértelmiség kastélyainak vendéglátását.)

„Vannak olyan helyzetek, amelyeket csak ösztöneink fognak fel, de értelmünk nem tud rájuk magyarázatot” – írja egy helyütt Dumas (vagy valamelyik írósegédje), s ez a kijelentés félig-meddig igaz életének képfestésére is. Az ösztönök (testi és pszichés), az ingerek (hányinger és kangörcs), a korból bő fantáziával merítő, látványos jelenetek (börtönostrom, utcai harcok, cicomás estélyek) dominálnak a filmben, amelyek átélhetővé, sőt a sáron és intrikán átlábalva még kívánatossá is teszik ezt az időszakot s Dumas környezetét.

A történet egy vidéki úttól indul: Dumas és a filmben egyedülinek feltüntetett írótársa, Maquet 26 órán keresztül változatos vízi és szárazföldi járműveken zötykölődnek – ahogy Maquet két rókázás között vádlón megjegyzi, „egy kis ihletért”. Amit Dumas rögvest megtalál a pajzánságra kapható vidéki fruskáknál s az asztal örömeiben, miközben Maquet éjt nappallá téve körmöl tág, de ablaktalan cellaszobájában, miközben kétségbeesetten fedezi az író „kihágásait” a felbőszült rokonok elől. Azonban őt is hamar eléri a végzet: egy fiatal nő összetéveszti a nagy íróval, pártfogását és közbenjárását kéri börtönben sínylődő, nagybeteg forradalmár apja kiszabadításáért. Maquet-t a lány szépsége, feltétlen rajongása és forrongó lelkesedése lenyűgözi, így nem siet felvilágosítani őt tévedéséről – eljátssza Dumas szerepét, s közben még olyan érett bonmot-kkal is megörvendezteti hallgatóságát, amelyek alteregójának, az „igazi” Dumas-nak is dicsőségére válnának. A lány azonban nem éri be a nagy író közelségével, fokozatosan bevonná őt republikánus konspirációiba is. A találkák, a közös titkok, a meggyőződésével ellentétes ügyek felvállalása, a hazugságok behálózzák az aszketikus jellemű, konzervatív házasságban élő, royalista meggyőződésű történelemtanár lelkületét, ám a hirtelen fellángolással és a nyomában keletkező lelkifurdalással nem tud mit kezdeni. Eközben Dumas és Maquet között is kenyértörésre kerül a sor a szerepcsere miatt, a titkosrendőrség pedig szaglászni kezd hőseink után, akiket magánéleti drámák és alkotói válságok sorozata fenyeget.

Berlioz éteri muzsikája és a nyers hús konyhai előkészítése – az érzéki hatások átfogó skáláján kibontakozó, egyszerre felszínes és mélyreható történet a félreértések, a szerepcserék és tévedések hamisítatlanul üde, franciás vígjátéka.

Amely nem keveset köszönhet a színészeknek – nélkülük a produkció alighanem a levegőben lebegne. Elsősorban Gérard Depardieu-nek, aki ismét felszabadultan brillírozik abban az életvidám, narcisztikus, hírnevére és vagyonára, különösen az extravagáns, Párizs környéki Monte Cristo-kastélyra hiú, szeretetre méltóan infantilis figurának a szerepében, amelyhez hasonlót pályafutása alatt már oly sokszor eljátszott. Bár antirasszista szervezetek és színes bőrű filmszínészek is támadták a stábot azért, hogy egy ünnepelt filmcsillag kétes eredményű maszkírozásával keltették életre a negyedrészt afrikai származású írót, s nem egy fekete színészt alkalmaztak helyette, ez a mozinézők számára közömbös lehet. Depardieu lubickol Dumas bőrében, látható élvezettel ropogtatja fogai között a csigahéjat, lapogatja az ágyába tévedő hölgyeket, s még az ifjú forradalmár leányzó apjának kiszabadítására induló börtönostromban is jeleskedik. Elhisszük neki, hogy az írófejedelem bohém élvhajhászként és páratlan szervezőként is elsőrangú volt, hogy valóban ott volt a helye Victor Hugo, Orléans később Lajos Fülöp néven királlyá koronázott hercege és Giuseppe Garibaldi mellett, s a fejéből számolatlanul pattantak ki a terebélyesen kígyózó mondatok. Még magára hagyott óriáscsecsemőként és undok zsarolóként is eredeti – Dumas történeteinek izzása valóban átköltözik a színész-alteregó mozdulataiba és mimikájába. Méltó társa a vásznon Benoît Poelvoorde, aki – A tökös, a török, az őr meg a nő című akcióvígjátékhoz hasonlóan – ismét egy magának való, félénk vesztest alakít, de sokkal szofisztikáltabb, finomabban megmunkált étkészlettel. A zárkózott, a nagy íróval gyűlölök-szeretek, se vele, se nélküle viszonyban lévő történelemtanár még a váratlanul kapott szerelemben sem tud igazán feloldódni, s nem talál kiutat a példaképével és tehetsége önálló kibontásának akadályával, Dumas-val való azonosulás csapdájából. A megoldhatatlan belső konfliktust és a kifejezetten saját érdekei ellen dolgozó empátiát Poelvoorde hallatlan érzékenységgel jeleníti meg: bánatos tekintete, az ünneplő forgatagban elveszetten álló alakja, rajongó pillantása egyedül felel egy-egy jelenet állóképességéért. A virágjukon már túl lévő, okos, megértő és néha felettébb szarkasztikus nőalakokat – Maquet feleségét és Dumas hálótárs-titkárnőjét – megformáló Catherine Mouchet, valamint Dominique Blanc szerepfelfogása szintén megér egy misét. A hamvas szépségű „heroinának” azonban nem sok lapot oszt a forgatókönyv – hiába tűnik fel a legtöbb jelenetben, lebbenti meg fürtös loknijait és nyitja tágra ámuló, örvendező, majd síró szemeit, jelenléte alig nyúlik túl a szükséges optikai segédmunkán. Ami nem jelenti azt, hogy Mélanie Thierry ne lenne akár kiváló színésznő – épp csak az említett gárdában nem tud kellőképp érvényesülni, rátermettsége szerényen megbújik attraktivitása mögött.

Az igazi Dumas a filmben kinagyított, egyetlen évszakba sűrített életrajzi morzsák s a 48-as forradalom idején nagyjából félúton volt felemelkedés és bukás, anyagi siker és fiskális csőd, a Maquet-val való megismerkedés és szakítás között. Az 1850-es évek elején hitelezői elől külföldre menekült, 1858-ban pedig végleg elváltak az útjai az őt a szerzőségért többször perbe hívó Auguste Maquet-tól, akit a másodlagos filmcím „a másik Dumas”-nak titulál. Még a csúcson volt, de már a szakadék szélén egyensúlyozott – hiszen minden elképzelhető módon kizsigerelte az életet, s a restauráció árnya is a közelben kísértett.

A gyönyörök mélyén mindig meghúzódik egy kis lelkifurdalás, vallotta – ideje volt már, hogy a történeteiből forgatott, száznál is több kosztümös kalandfilm után Dumas lehetséges „lelkifurdalásának” külön mozidarab állítson emléket.

 

 

 

 

 

 

Dumas (L’autre Dumas/Dumas). Színes, feliratos francia életrajzi dráma, 105 perc, 2010. Rendező-forgatókönyvíró Safy Nebbou; forgatókönyvíró Gilles Taurand; zeneszerző Hugues Tabar-Nouval; operatőr Stéphane Fontaine.

 

 

Kapcsolódó írások:

Győrffy Iván: A fehér néger (Szellemíró (The Ghost Writer). Színes, feliratos francia–német–angol filmdráma, 128 perc, 2010. Rendező-forgatókönyvíró Roman Polanski.) „Ha azt hinném, hogy az emberi szellem sugallásai vezetnek –...

Győrffy Iván: Agyban nagy (Micmacs – (N)agyban megy a kavarás. Színes, feliratos francia vígjáték, 105 perc, 2009. Rendező-forgatókönyvíró-producer Jean-Pierre Jeunet.) Idejétmúlt figurákkal filmvásznat lehetne rekeszteni. Az egyik legtermékenyebb klisé a...

Győrffy Iván: Boldog szomorú film (osás, vágás, ámítás (De vrais mensonges). Színes, feliratos francia romantikus vígjáték, 105 perc, 2010. Rendező Pierre Salvadori.) A francia komédia elvileg sosem tartozott a könnyen emészthető, újranézhetetlen...

Győrffy Iván: A képzelet tündöklése és bukása (Doctor Parnassus és a képzelet birodalma. Színes, feliratos francia–kanadai kalandfilm, 122 perc, 2009. Rendező-forgatókönyvíró Terry Gilliam) Aki az ördöggel köt fogadást, lemond arról, hogy a sorsát...

Győrffy Iván: Még egy Leigh (Még egy év (Another Year). Színes, feliratos angol vígjáték, 129 perc, 2010. Rendező-forgatókönyvíró Mike Leigh.) Mike Leigh a semmiségek angol nagymestere. Legújabb filmje, a Még...

 

 

Cimkék: Györffy Iván

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK