A Mozgó Világ internetes változata. 2010 november. Harminchatodik évfolyam, tizenegyedik szám

«Vissza

Rainer M. János: Ahová a kapu nyílik (Somlyódy Nóra: A Balkán kapuja? Pécs Európa Kulturális Fővárosa. Pozsony – Budapest, 2010, Kalligram – Pesti Kalligram.)

Somlyódy Nóra könyvének tárgya – bár gyökerei a nem túl távoli múltba nyúlnak – ízig-vérig jelenkori. A pécsi európai kulturális főváros (EKF) története a nyolcvanas évek elején kezdődik, amikor Melina Mercouri egykori filmsztár, görög kulturális miniszter kitalálta az EKF-et. Maga az ötletgazda kínálta fel Magyarországnak – természetesen Budapestnek – a „címet”, nem sokkal a rendszerváltás előtt. Nem meglepő, hogy az idea osztatlan lelkesedést keltett, már ugye, akkori szokás szerint, a Külügyminisztériumtól az MSZMP KB Nemzetközi Kapcsolatok Osztályáig terjedő térben. Emlékezhetünk, az volt az utak, kompok, hidak nagy korszaka, amelyek szimbolikusan a jövőbe, a másik világrendszerbe, gyakorlatilag Bécsbe vezettek. Mire Budapest a világkiállítás mellett az EKF áldásait és terheit is nyakába vehette volna, a másik világrendszerbe más utak (hidak stb.) nyíltak, az egyik, az innenső parton éppenséggel, formailag meg is szűnt, úgyhogy az elgondolások elvesztették aktualitásukat. A kétezres évek elején azután új fejezet kezdődött, megint felvetődött a magyar EKF gondolata. Magyarország immár belül volt, bent abban a közös Európa-házban, amit Mihail Gorbacsov annyit emlegetett a nyolcvanas évek végén, hogy azután kint hagyták. Tíz évvel később bent már nem volt szükség hidakra, kompokra. Itt kezdődik voltaképpen Somlyódy Nóra története.

E sorok íróját e hasábokon azért foglalkoztatják, hogy úgynevezett történeti tárgyú munkákat szemlézzen. Egy érdemben 2002–3 körül kezdődő és formálisan e sorok írásakor sem lezárt történet első pillantásra tényleg nem tűnik történelemnek – de mint annyi más fogalom keretei és határai, a történelemé is erősen fellazultak mostanság. Mellőzve most az elméleti megfontolásokat, szerénytelenül saját gesztusommal tolakodom elő. Úgy olvastam Somlyódy Nóra kötetét, mint egy (meglehet, az első) (mikro)történeti monográfiát egy új korszakról, amit egyelőre nevezzünk a Harmadik Magyar Köztársaság korszakának. Kissé szomorúbb, fájdalmasabb elnevezéssel hívhatjuk a késő modernitás utáni magyar demokrácia korszakának is. Elboronghatunk kezdetén (amelyet mostanság vitatnak, hogy tudniillik kezdet volt-e egyáltalán) és végén (amit mások éppen jelenidőnkre vizionálnak), akkor már határai is kijelöltettek ilyenformán: 1989? – 2010? Akárhogyan is, húsz év történeti szempontból már értelmezhető periódus: a Horthy-korszak például szinte pontosan ugyanennyi ideig tartott (1919/20–1941, mert ami utána jön, azt már egészen más megvilágításba helyezi a háború). A könyv tényfeltáró újságírói eszközökkel készült. Javarészt azokkal, s nem tudnék igazán különbséget tenni történészi búvárlat és tényfeltáró újságírás között. Alighanem a jelenhez való közelség, a jelenbe ágyazottság a fontos, a módszerek nagyon hasonlóak. Az írásos források (Somlyódy mindent elolvasott, amit lehetett) még nincsenek levéltárban, ám éppen ezért a levéltár historikus fogalmi-értelmezési kerete nem erőltet a szerzőre semmit. Begyűjtött hát mindent könyvtárból, adattárból és -bázisból, sajtóból, résztvevőktől, cybertérből, a jó ég tudja honnan… Elment mindenkihez, akihez lehetett (néhány kulcsszereplő halott), meginterjúvolt mindenkit, aki kötélnek állt. Egyszóval ez – nekem – jelenkor-történeti szakmunka.

A történet viszonylag egyszerűen elmesélhető anélkül, hogy a recenzens lelőné a poént. Az EKF, a la Mercouri, eredetileg egy terjedelmes, sok műfajú fesztivál, buli volt. 1990-ben Glasgow új fejezetet nyitott: a közönség és média figyelmét a gondos és koncepciózus szervezők nagyszabású városfejlesztési programokra és beruházásokra használták ki. Számításaik bejöttek – ettől kezdve, de kivált a kétezres években már minden pályázó szeme előtt két buli lebegett. Az első kultúráról, együttlétről, szabad időről szólt – a második is számos rétegből állt össze, de cementje felettébb hétköznapi, mondhatni közönséges volt: pénz és hatalom. Pécs története már ennek jegyében kezdődött. A felívelő szakaszban a pécsi értelmiség erős, a szóban forgó korszakban szokatlanul merész, majdnem költői, de koherens víziót alkotott a projekt számára. Egy közép-európai kisváros hagyományaira épülő kapuét mindarra, ami akkor kicsit távolinak, izgalmasnak, tarkának és nyersnek tetszett innen nézve: kapu a mediterrán, balkáni, dél-délkeleti irányokba. Pécs megküzdött az ország fővárosával – persze nemcsak intellektuális potenciáljával, hanem mert találtattak a szellem mellé a politikai-hatalmi játszmákban jártas ágensei. Aztán a középidőszakban megkezdődött a tervezgetés, hogy most már konkrétan – megkezdődött, csúszott, megint újra, megint csúszott, így, ebben a ritmusban, csaknem szabályosan csúsztak egymásra különféle fázisok. A végén az ötletemberek bizonyára nem sok mindenre ismertek rá – egy konstans elem maradt, a csúszás maga. Csúszás és csőd azért nem ugyanaz: az EKF éve lassan véget ér, a legfontosabb létesítmények tényleg el is készülnek (mostanság), aztán lesz majd valami/valahogy.

A könyv egy vérbeli krimi izgalmát kínálja. Mégsem lőttem el a poént, mert nem szokásos bűntörténet. Az izgalom ugyanis a részletek, a bonyodalom brutálisan pontos és gazdag ábrázolásában, a történetszövés technikájában rejlik. A (bűn)tett szemünk láttára játszódott le éppen, talán kicsit még játszódik. De hamarosan vége lesz. A könyv a tettes(eke)t (is) keresi. Megtalálja, sőt sokkal többe(ke)t talál, mint bárki várná. Mert keresi azokat a strukturális elemeket intézményekben, magatartásokban és mentalitásokban, amelyek szinte kérlelhetetlen szükségszerűséggel idézik elő a (bűn)tettet. És ez még mindig nem elegendő: rengeteg tapasztalat halmozódott fel a túlbürokratizált rendszerek működéséről egyfelől, a partikuláris politikai, lobbi- és más csoportérdekek informális érvényesítésének technikáiról másfelől. A kétféle gyakorlat egymást kontrázó, olykor blokkoló dinamikája itt azonban olyan szemléletes, a bürokraták, a szerencselovagok, az érdekérvényesítők arca olyan éles, az egymásba szövődő szálak felfejtése olyan következetes, hogy az olvasó végül infernálisan levert állapotban teszi le a könyvet. Azt hiszem, Somlyódy Nóra célja éppen ez volt – hát sikerült neki.

A célokat nem támogatja semmiféle búsongó vagy apokaliptikus retorika. Ellenkezőleg, a felütés két szálát – az EKF-gondolat keletkezéstörténetét, illetve a késő Kádár-kori Pécs helyzetének vázlatát – finom humor szövi át, illetve tárgyilagos és lényeglátó leírást kapunk. Semmi baljós előfeltevés, netán előítélet – az EKF Somlyódy felfogása szerint Pécsnek és Magyarországnak egyaránt lehetőség. Hiszi, hogy a kettő találkozásából valami jó jöhet ki. A történet vezetése mindvégig világos; jól követhető annak ellenére, hogy nevek, intézmények, hivatali pozíciók, részlegek, cégek, ügyvivők, ügyvezetők, előrevivők és hátráltatók elképesztő sokasága jelenik meg, majd tűnik el a történet adott pontján. A szerző szűkszavú, de miniportréi (polgármesterekről, ötletemberekről, hivatalnokokról, pártkatonákról) lényegretörőek és pontosak. Egyáltalán, nagyon pontos minden; nemigen éreztem egyetlen mondatról sem, hogy fölösleges. Szerzőnk inkább szűkszavú: vannak lábjegyzetei, nem is kis számban, amelyekben benne rejlik egy-egy komplett 21. századi Mikszáth- vagy Móricz-regény (már ha lehetséges ilyen ma egyáltalán). Történetszövésében – miközben életről, halálról, szeretetről, végtelen önzésről és önérdek-érvényesítésről szól, szóval tisztára, mint a világirodalom – nincs semmi líra. Még a tragikus hősök sem tragikusak, a halál nem hősi halál. Csak úgy jön, és bedönt mindent; igaz, sejtjük, tudjuk: amúgy is bedőlne, csak talán másképp, csak talán később. A komoly poétikai lehetőségeket a szerző nem használja ki, szövege szikár. Ez a minden bizonnyal alkati tárgyilagosság több mint elismerésre méltó. Tényleg csak helyenként nehéz elviselni: akkor például, amikor az olvasónak ültő helyében kinyílik a bicska és a lábába szúr… akkor azért rossz. Ha egyszer a szerző mindent tud, miért nem csinál valamit, hogy ez ne legyen?!

Vajon ez a könyv csupán a Pécs – Európa Kulturális Fővárosa 2010 című „megaprojekt” kudarctörténete? Igaz(i) története? Csak (időrendi sorrendben) számításról, idealizmusról, megint számításról, hazugságról, kapkodásról, látszatról és csalásról szól? Kommunikált és valós világ rafináltan egymásba kövesedett rétegeiről? Bizonyosan erről is, ami lerakódik Pécsre, országra, épületre és köztérre, mint a guanó, és nincs az a flex, ami széttrancsírozni képes. Sajnos vagy szerencsére ennél persze többről van szó. Sajnos a Magyarország (Magyar Köztársaság, magyar demokrácia, magyar élet, hasonlók) nevű, egyes vonatkozásokban mega-, másokban nagyon is miniprojektről. Ama struktúrákról, magatartásokról, attitűdökről, amelyeket a kádárizmus romjain olyan szépen létrehoztunk. Nevezhetjük akár guanónak, de más javaslatok is elképzelhetőek. Ha ez kudarctörténet, akkor a végén maradnak a számlák, az egyenleg – azután majd szépen leírjuk, a könyvelésben. Itt inkább könyvben, de attól még rémes az egész.

Szerencsére nem itt a vége. A szerzőt nyugodt, erős idegzetű, ugyanakkor tépelődő embernek képzelem. Az a gyanúm, hogy egyenlege még őt is kiborította egy kissé (nem csodálom). Úgy képzelem, hogy arra már nem érzett késztetést, hogy kicsit ellenpontozza mindazt, amit talált. Hogy miközben magunkba roskadunk, mellénk üljön, és szépen elmondja, hogy azért nem kizárólag üres duma minden, hiszen nézzük meg, ott a könyvtár, meg lesz mindenféle más, és hogy az ország is működik valahogyan. Ehelyett képes volt leírni az egyetlen lehetséges, értelmes zárómondatot. Egyetlenegyet, ami így hangzik: a 2010-es EKF évnek hamarost vége, és „ennél jobb alkalom nem is kínálkozhat arra, hogy elkezdődjön a világos beszéd az elszalasztott lehetőségről”. Pillanatnyilag tényleg a világos beszéd az egyetlen remény, legyen szó Pécsről vagy Magyarországról. Ám félek, hogy az már be is fejeződött. Ott van a könyvben, a pontos politikai szociográfiában a mi országunkról, projektünkről, elitünkről, da capo al fine. Rájuk nyílik a kapu, úgy tűnik. Bár semmiképp sem lenne rossz Nórával reménykedni, hogy mégsem csak arra.

 

 

 

 

 

 

Somlyódy Nóra: A Balkán kapuja? Pécs Európa Kulturális Fővárosa. Pozsony – Budapest, 2010, Kalligram – Pesti Kalligram.

 

 

Kapcsolódó írások:

Rainer M. János: Revízió és demokrácia (Zeidler Miklós: A revíziós gondolat. Pozsony, 2009, Kalligram.) Már jó ideje nem lehet úgy olvasni egy könyvet a...

Mélyi József: Mediterrán illúzió (A pécsi Széchenyi tér felújítása az Európa Kulturális Fővárosa 2010 program keretében.) E sorok írása közben a pécsi Széchenyi térre irányuló webkamera...

Rainer M. János: A Kovács Tanösvény (Kovács Ákos: A kitalált hagyomány. Pozsony, 2006, Kalligram, 446 oldal, 3500 forint. ) Rainer M. János A Kovács Tanösvény Kovács Ákost és...

Rainer M. János: Önki, 1867–2010 (Feitl István–Ignácz Károly: Önkormányzati választások Budapesten 1867–2010. Budapest, 2010, Politikatörténeti Intézet Budapest-történeti Műhely.) A mostanában nehéz helyzetbe került, állami támogatásától megfosztott Politikatörténeti Intézetben...

Rainer M. János: Mókuskák, egyem a szívüket (Kasza László: Mókusok az Angolkertben. Ügynökök a Szabad Európa Rádiónál. Budapest, 2009, Noran.) A Mókusok az angolkertben szerzőjét nem kellene bemutatni, mert bizonyos...

 

 

Cimkék: Rainer M. János, Somlyódy Nóra

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK