A Mozgó Világ internetes változata. 2010 november. Harminchatodik évfolyam, tizenegyedik szám

«Vissza

Jogtalanítás – Boros László: Ha koncepciós perek lesznek, az már diktatúra – Pikó András interjúja

– Azt látjuk, és Halmai Gábor pontosan le is írta, milyen szisztematikusan és átgondoltan építi le a Fidesz a jogállami berendezkedés elemeit. De látható-e, hogy mi épül majd helyette, leírható-e már az a rendszer?

– Ebben a pillanatban még nem tudjuk leírni, hogy milyen rendszert építenek. Sőt attól tartok, ennél sokkal nagyobb a baj: nem hiszem, hogy ők tudják, végül mit is akarnak ténylegesen létrehozni. Szerintem csak annyit tudtak, amikor kormányra kerültek, hogy el kell rakni az útból a fékek és egyensúlyok rendszerében működő jogállami intézményeket, méghozzá nem úgy, hogy megszüntetik azokat, hanem úgy, hogy a legközvetlenebb irányítás alá vonják őket. A Számvevőszéktől kezdve az Alkotmánybíróságon át minden fontos posztra olyan embereket helyeztek, akik személyükben garantálják, hogy mindig a kormányzó hatalom és annak vezetője érdekében végzik a munkájukat. Mert valóban dolgozni fognak – ekképpen a magyar társadalom anyagi és szellemi forrásai feletti politikai hatalom lehetőségeit maximálisan ki fogják használni.

– Nincs tehát mintájuk, nem a világban másutt már létező valamilyen illiberális demokráciát próbálnak másolni?

– Egészen biztos vagyok, hogy mintájuk nem volt. Egyrészt azért, mert nem lehetett. A korábbi időszakokban vagy akár a kortárs rendszerekben ilyen alternatívák nem nagyon merülnek fel: vagy liberális demokráciák működnek, vagy olyanok, melyek nem tekinthetők demokratikusnak. Egyébként a legközelebb az illiberális demokrácia működéséhez Lengyelország jutott el a Kaczynski fivérek közös regnálásakor, de megtorpedózta ezt a folyamatot egyrészt a független lengyel bíróság hihetetlen helytállása – zárójelben megjegyezném, hogy sajnos nem tartom valószínűnek, hogy a magyar bíróságok is képesek lesznek ilyen karakán ellenállásra –, másrészt pedig a lengyel társadalom ott nagyon hamar ráébredt: nem ezt a lovat akarták.

– Azok a párhuzamok teljesen hamisak, amelyek az orbáni berendezkedést a putyini Oroszországgal vagy Lukasenko Belorussziájával vonják párhuzamba?

– Én nem mondom, hogy az analógiák minden tekintetben hamisak, de Lukasenkót azonnal felejtsük is el. Belorussziában nincs demokrácia. Oroszországban kétségtelenül a demokráciának egy sajátos, nagyon jellegzetes orosz modellje jött létre. Igen, az egy illiberális demokrácia jegyeit mutatja, de ne feledjük, mihez viszonyítunk: Oroszországban ez a demokrácia a korábbi korszakok irányítási metódusaihoz képest. De nagy különbség, hogy Oroszországban nem alakult ki a liberális demokráciának az a modellje, amit Magyarország húsz éven keresztül működtetett. Tehát azért sem mehet a magyar rendszer teljes mértékben abba az irányba, mert Oroszország neki sem indult annak az útnak, amin mi 89–90-ben végigmentünk. Oroszország elhagyta a régi rendszer rengeteg elemét, de azért az orosz hagyományoknak, a militarizmusnak, a világhatalmi vágyaknak és realitásoknak a foglyaként csinálták végig a demokratizálás folyamatát. Végtére is az orosz oligarchiának, sőt az orosz értelmiség jelentős részének a megelégedésére hoztak létre egy új típusú szisztémát. Magyarországon nem erről van szó, Magyarországon már volt egy liberális demokrácia, kiépültek az intézmények, és nem is rövid ideig működtek is.

– Az intézmények megmaradnak. Hogyan képzeljük el majd azt a praxist: itt maradnak a kiüresített, valódi szerepüket elhagyó intézmények, a politikai akarat mindennapos érvényesülését némileg elfedő paravánként vagy épp azért, mert van már demokratikus tapasztalatunk, emlékünk ezek jó-rossz működéséről, a jelenlétük egy idő után kínossá, egyfajta rendszerhibává válik majd Orbánék szemében?

– Ez egy nagyon fogós kérdés. Talán a paravánként működés tűnik most a leglogikusabbnak, azonban az igazi nagy dilemma az lesz, hogy hol áll meg ez a jogállami ellenforradalom. Elmegy-e a koncepciós perek világába, és ott fog majd tobzódni, vagy pedig megáll a jogállam intézményeinek funkcionális kiüresítésénél és elfoglalásánál? Ez leginkább azon múlik, hogy Orbánban működik-e még és majd a természetes politikusi veszélyérzet, amelynek ő mindig is birtokában volt, szemben a körülötte lévő szerényebb képességű Fidesz-vezetőkkel. Ha megvan ez a képessége, és én ezt valószínűsítem, akkor megáll, amikor a jogállami intézmények kézben tartását hosszú időre bebiztosította. Láthatjuk az új vezetők, Szalai Annamária vagy a leendő legfőbb ügyész rendkívül hosszú mandátumait, ezek példátlanok a korábbi időszakhoz képest. Ebből is kitűnik, hogy ő azért pontosan tudja, hogy a politika borzasztóan forgandó, nem beszélve a világgazdaságról, a világpolitikáról. Nem zárhatja ki, hogy nyolc év múlva már nem ő lesz Magyarország miniszterelnöke – épp ezért ad az embereinek minimum kilencéves státust.

– Magyarán a kiüresítés helyett pontosabb az elfoglalás a folyamat leírásaként?

– Ez a kettő bizonyos mértékig ugyanaz, hiszen az elfoglalással kiüresíti az eredeti funkciókat. Persze nem annyira, hogy azok ne legyenek ütőképesek a saját érdekében. Tehát a médiahatóságot nem kiüresíti, hanem saját igényeihez alakítja és elfoglalja. Ha valaki még földugdossa a fejét, akkor a médiahatóság lecsap. Az ügyészséget nem kiüresíti, hanem ráállítja a saját hatalmi pályájára.

– Jogszociológusként mit gondol, mindez milyen hatással lesz ezen intézmények belső működésére?

– Különbséget kell tenni intézménytípusok között. Azokban az intézményekben, ahol hivatalnokok dolgoznak – és most tegyük félre ezt a köztisztviselő, közszolga, egyéb kifejezést, tehát ahol hivatalnokok dolgoznak szervezetszociológiai szempontból, vagyis bürokraták –, ott a bürokrata mindig a vezetőtől függ. Vagy elvállalja az állást, vagy nem vállalja el az állást. Vagy szembeszáll, és akkor kirúgják, vagy nem száll szembe, és akkor esetleg marad. A hivatalnoki rendszer már most a teljes lojalitás állapotában van. Vagy azért, mert már ki is cserélték a régieket, vagy pedig azért, mert akik valamilyen módon maradhattak, azok behódoltak. Megint szervezetszociológiai alaptörvényszerűség, hogy mindig kell hagyni a régi garnitúrából is embereket, hiszen náluk szolgaibb végrehajtók nincsenek. Ezek állandóan rettegnek, míg az új hatalom új embere esetleg még elkezd innovatív lenni vagy pláne kreatív, és akkor abban azért veszélyek vannak, főleg ha kicsit önállósul is – ebben van veszély. Az állandóan sakkban tartott, félelemben tartott hivatalnok, az a legbiztosabb, és ez sajnos az Állami Számvevőszéktől a pénzügyi felügyeletig mindenütt igaz, ahol hivatalnokok dolgoznak. Ezeken a helyeken különösebben izgalmas folyamatokra nem számítok. Az ügyészséget pedig, attól tartok, már egy évtizede magáénak érezheti a Fidesz. Az egy centralizáltan irányított szervezet, ahol az igazságszolgáltatáson belüli ügyészi hatalmat a legfőbb ügyész kezébe teszi le a rendszer. Magyarországon végképp, hiszen semmilyen kontroll nincs, sőt most már az a kevéske, eddig is csak formalitásnak számító kontroll is megszűnik, hogy a legfőbb ügyész interpellálható volt a parlamentben – de minek is? Ha a legfőbb ügyész megbízható, akkor az ügyészség megbízható. Kész. Ez a dolog ezzel el van intézve, hiszen az egy centralizáltan irányított szervezet. Az előfordulhat, hogy olyan lázadások lesznek, mint az előző Orbán-kormány idején is volt, amikor egy-két ügyész egy-egy konkrét helyzetben nem volt hajlandó azt tenni, amit valószínűleg vártak tőle. De ezek szervezetileg nem jelentenek különösebb konzekvenciákat.

Ami természetesen jogszociológusi szemmel is a legizgalmasabb, az a bíróság. A bírák személyükben függetlenek, őket az ítélkezésben irányítani nem lehet. Az ő elmozdításuk még ebben az illiberális demokráciában is különleges procedúra. Az ő magatartásuk nagyon érdekes lesz. A legfrissebb példa a MAL Zrt. vezéreinek előzetes letartóztatásával kapcsolatos, amikor is a bírónő úgy döntött, hogy nem veszi előzetes letartóztatásba a vezérigazgatót, hiszen a büntető-eljárásjogi törvény erre nem ad lehetőséget. Sőt Kahler Frigyes, a Veszprém Megyei Bíróság büntető kollégiumának elnöke valódi bírói magatartást tanúsítva, a törvényt idézve el is magyarázta a sajtónak, hogy miért nem lehetett előzetes letartóztatásba helyezni az illetőt. Kahler Frigyes köztudottan konzervatív politikai beállítódású, ő ezt soha nem tagadta: konzervatív, ám bíró. Vagy ha úgy tetszik, konzervatív bíró, aki ragaszkodik a törvény betűjéhez és a törvény szelleméhez. A bíróságokon azért igen nagy számban vannak ilyen bírák.

– Mégis azt mondta, hogy nálunk nem számít olyasfajta ellenállásra, karakánságra, amilyent a lengyel bírák tanúsítottak.

– Ezt valójában nem lehet megjósolni. Sajnos én úgy látom, hogy kisebb az esély a lengyel példa követésére, mint az ellenkezőre. Az egy más kérdés, hogy egykori joghallgatóként, a jogi kar harminc évig működő tanáraként, a Bíróképző Akadémia előadójaként és értelemszerűen baráti, ismerősi körben, a jogásztársadalomban elég mélyen fürdő emberként én nagyon sok olyan bírót ismerek, akiről nem tudom elképzelni, hogy hajlandó lesz koncepciós pereket végigvinni. Csakhogy ugyanezekben a státusaimból kifolyólag az a tapasztalatom is megvan, hogy ha létszámában kisebbségben is, de egy-egy bírói testületen belül megtalálhatóak azok a bírák, akik hajlandók lehetnek olyan ítéleteket hozni, amelyek megfelelnek a politikai többség által sugallt értékeknek és tartalomnak. Csak azt kell megoldani, hogy azokat az ügyeket rájuk osszák. Ez egyébként még a Rákosi-korszakban sem volt másképp. Én a Rákosi-korszakból is ismerek, ismertem bírákat, akik nem voltak hajlandók meghatározott koncepciós pereket letárgyalni. Őket bizonyos mértékig osztályellenségnek nyilvánították, nem osztották rájuk ezeket a pereket.

– Miért a koncepciós perek létét tartja egyfajta demokratikus választóvonalnak?

– Ha koncepciós perek lesznek, az már diktatúra. Ott már nem szűkített alkotmányosságértelmezésről van szó, mint az illiberális demokráciában, hanem az alkotmányosság teljes félretételéről. Ezért a koncepciós per számomra szükséges kritériuma az alkotmányosságot félretevő rendszereknek.

– Ön hogyan látja: az, hogy a Fidesz ilyen hihetetlenül könnyen le tudja építeni a jogállamiságot, elfoglalni és kiüresíteni a liberális demokrácia intézményrendszerét, az egy sajátos politikai helyzet várható, de nem elvárt következménye, vagy pedig épp azért választották meg ilyen nagy arányban a Fideszt, mert épp ezt látták benne, és épp ezt várták tőle a választók? Röviden: a magyar társadalom ennyire mélyen illiberális, vagy csak a Fidesz, de mivel ezt a pártot más okokból támogatja a többség, most el kell szenvednünk a Fidesz ez irányú kormányzását?

– Azt gondolom, hogy a többség számára az olyan tudatos értékválasztás lehetősége nem állt fent, mint amit a kérdésében megfogalmazott. Tehát a szavazatokat nem egy ilyen értékválasztás motiválta. Ráadásul szociológiailag a választásokat valóban eldöntő tömeg az átállókból állt, tehát azokból, akik 2006-ban hozzájárultak a Gyurcsány-kormány létrejöttéhez Az az érdekes, hogy náluk mi lehetett a motiváció, ugyanis a tradicionális, tehát a vesztes választásokon is a Fidesz mögött állókkal ebből a szempontból nem érdemes foglalkozni, náluk ez értékválasztás volt. Persze az megint egy izgalmas kérdés lenne, hogy ők ezt az értékrendet szavazták-e meg akkor is, meg most is, de most ezt szerintem tegyük zárójelbe. Azoknál a polgároknál, akik váltottak, tehát leváltották a 89-es rendszerváltozást végrehajtó, illetve a végrehajtók követőivé szegődött politikai csoportokat, véleményem szerint döntően egzisztenciális kérdések motiválták a választást. De nem abban az értelemben, hogy akkor most majd a Fidesz alatt nekik talán egy picit több fizetésük lesz, vagy kevesebb adót kell fizetniük. Nem, ők mindenekelőtt az előző két évtized számukra való sikertelensége miatt szavaztak így.

A számukra valót azért hangsúlyozom, mert őket ebből a szempontból nem érdekelte Magyarországnak a nemzetközi pozíciója, a világgazdasági pozíciója, és nem érdekelte különösebben a parlamentáris demokrácia sem. Az elmúlt napokban több e tárgyú tudományos megbeszélésen is részt vettem, tehát részben mások szavait is használom. Volt egy tömeg, amely alapvetően elfogadta a puha kádári diktatúra utolsó évtizedeinek a magyarországi állapotait, a nyugalmat, a biztonságot, a viszonylag szerény teljesítményt, és a rendszerváltozástól azt várta, hogy ugyanilyen életfeltételei maradnak, csak gazdagabb lesz, nyitottabb lesz számára a világ, és adóznia sem kell. Ez a tömeg maximálisan csalódott ebben a húsz évben. Mindig nekifutott, először MDF-re, aztán MSZP-re, majd a Fideszre szavazott, aztán megint MSZP-t választotta, és nem jött be egyszer sem a számítása. Most egyértelműen átpártolt a jobboldalra. Kétségtelen, hogy jellemző erre a tömegre vagy egy nagyobb részére egyfajta rendpártiság is. Megunták a demokráciát, azt, hogy mindent végig kell tárgyalni, hogy sokszor nincsenek egyértelmű döntések, hogy a demokrácia időben is és pénzben is drága. Ezt megunták, számukra a demokrácia kockázatai csak akkor érnek valamit, hogy ha közben ezért cserébe jobban élnek. Azt, hogy a fejük felett az adójukból demokráciát játszanak, és közben ők nem jutnak egyről kettőre, ez nekik már nem kell.

– Az tehát, hogy a liberális demokrácia mint társadalmi berendezkedés az elmúlt húsz évben nem vált kedveltté, leginkább ezzel az egzisztenciális deficittel magyarázható, és nem azzal, hogy elégtelenül funkcionált?

– Igen, ez volt a döntő ok. Az ilyen típusú beszélgetésekben az a legnagyobb gond, hogy mi az értelmiségiek, a véleményformálók, valamint a politikailag aktív, a közügyekről véleménnyel rendelkező és azt kifejezni is képes polgárok értékválasztásairól tudunk bármit is. A társadalom döntő többsége nem foglalja le közélettel az agytekervényeit. Magyarországon az egyik igen fontos különbség a hagyományos parlamentáris demokráciákhoz képest, hogy az a bizonyos véleményirányító szerep egy szűk politikusi csoportra szorult vissza. Mindketten emlékezhetünk rá, hogy a rendszerváltozás idején a progresszív újságíró értelmiség és a szociológus, politológus, történész és jogász garnitúra óriási befolyással volt a közvélemény alakítására. Az ő társadalomra gyakorolt hatásuk lassan fogyott el, és ez rosszabb, mint ha egyszer, valami fölismerés kapcsán szűnt volna meg. Ráadásul mindezt nem is nagyon vettük észre.

– Bízhatunk-e abban, hogy mivel a demokrácia népszerűtlensége alapvetően tőle független, egzisztenciális okokkal magyarázható, és a Fidesz nem tudja az összes ígéretét megtartani, a szükségszerű kiábrándulás megteremti ismét a liberális demokrácia számára a kedvező politikai-társadalmi helyzetet? Hogy akkor fogunk ráébredni, mennyire fontos a működő jogállam, amikor megtapasztaljuk a hiányát?

– Én ennek nem sok esélyt adok. Az illiberális demokrácia mint „időben jókor érkező pofon” elméletét egy szűk, még mindig liberális értelmiség osztja, ők a választások előtt is azt mondták, hogy nem baj, ha jön az illiberális változás, mert egyrészt megért rá az idő, másrészt a társadalom majd ebből is ki fog ábrándulni. A lebontott jogállamból nem fognak kiábrándulni, ami a Fidesz uralmát alááshatja, az ugyanaz a gazdasági és megélhetési problémavilág lesz, ami létrehozta. És az is inkább lesz nem liberális, mint liberális demokrácia, ha az lesz egyáltalán…

– Ugyanakkor azt gondolom, hogy az egyéni fogyasztás szabadságának jogai továbbra is fontosak a magyarok számára. A jobboldal mintha mindig abba is belebukott volna, hogy erőszakosan rá akarta kényszeríteni az értékvilágát, a helyes életmódról való nézeteit a társadalomra. Ma hallottam, hogy a magyarok sokkal hamarabb morognak azért, ha elveszik a kedvenc sorozataikhoz való jogot, vagy ezt nyilvánosan kétségbe vonják, mint ha elvonják tőlük a szabad véleményhez való jogukat.

– Alapjaiban igaz ez a megközelítés, a Kádár-kor utolsó pár évében már elkezdett kiépülni Magyarországon az illiberális demokrácia csírája, fokozatosan alakulgattak meg az MSZP-től különböző politikai szervezetek, de ennél fontosabb volt, hogy az utazás, a kultúrafogyasztás és a mindennapos javak fogyasztása terén is a korábbi állapotokhoz képest sok minden javult nálunk.

– A fogyasztó már megjelent, a polgár még nem?

– Igen, végül is 1989–90-ben csak annyi történt, hogy a politikai szabadságjogok jogi alapot kaptak, és ezekre a politikai szabadságjogokra ráépült egy parlamentáris demokrácia, amelyet elfogadott a magyar társadalom többsége, hiszen látta, hogy ez nem kerül semmibe. Sőt mivel az általa vágyott Nyugat politikai berendezkedése volt a parlamentáris demokrácia, a meghonosítása összekötődött a fogyasztói társadalom egzisztenciális reményeivel, tehát hogy ettől jobban fogunk élni. Az új rendszer azonnal egy gazdasági összeomlással kellett hogy induljon, és innentől kezdve, végül is most már utólag látjuk, én legalábbis korábban nem láttam, hogy végig vesztes pozícióban volt a liberális demokrácia. Pont azt nem tudta nyújtani, amiért valójában támogatták, hogy létrejöjjön.

Hogy mennyire nem láttuk ezt a hendikepet, hadd hozzak egy minapi példát. Egy megbeszélésen vettem részt, kitűnő, a reálszférában is dolgozó vagy azt kutató szakemberekkel, akik elmondása nyomán döbbentem csak rá, hogy az elmúlt húsz évünket végigkíséri egy szinte megoldhatatlan foglalkoztatási probléma: a nagyobb foglalkoztatás nemcsak mint jelen, de mint jövő sem rendelkezik Magyarországon perspektívákkal. Mellbe vágott, hogy e szakemberek szerint a magyar gazdaság jelen állapotában nem igényel több foglalkoztatottat, mint amennyien el tudnak helyezkedni a munkaerőpiacon. A Fidesz láthatóan nagyon jól ismerte föl, hogy társadalom-lélektanilag ez a foglalkoztatási kérdés a központi problémája a mozgatható szavazótömegnek, ezért dobta be az egymillió új munkahely ígéretét. Egészen biztos vagyok benne, hogy ha most egy bűvös székbe ideültetnénk a Fidesz-vezérkar minden tagját, mindegyik bevallaná, hogy pontosan tudta, hogy soha nem tudnak egymillió új munkahelyet létesíteni.

– A túlnövesztett állam segítségével sem?

– Igen, annyiban igaza van, hogy azt is elmondták ezek a szakemberek, hogy munkahelyet csak a túlnövesztett állam tud létesíteni. De azt is levezették, hogy ha ennek az összes lehetőségét kihasználják, akkor is maximum 150 ezer új munkahely jöhet létre, és ennek a költségvonzatai már az államcsőd közelébe juttathatják a magyar államot.

– A rendszerváltás hajnalán tehát a politikai és társadalmi, társadalom-lélektani körülmények szerencsés összejátszása teremtette meg a lehetőséget a jogállam, a liberális demokrácia kiépüléséhez, de bízhatunk-e abban, hogy valamikor még előállhat ilyen szerencsés konstelláció? És ha igen, vajon a lebontott liberális demokráciát lehet-e demokratikus eszközökkel újraépíteni? Vajon a politikai tisztogatással és hatalmi kontraszelekcióval most helyzetbe hozottaktól meg lehet-e válni demokratikusan, és vajon ez garantálja-e majd, hogy a kiüresített jogállami intézményeket ismét átjárja a demokratikus szellem?

– Mindent lehet demokratikusan intézni. De ehhez a gazdasági, a politikai és a nemzetközi politikai körülményeknek is úgy kell alakulniuk, és akkor még nem beszéltünk arról, hogy milyen elit lenne képes megragadni ismét a liberális demokrácia esélyét… Ezekről nem tudunk most mit mondani, de ha a lehetőség és az azzal élni tudók találkozhatnak, akkor nekik demokrataként kell eljárniuk, sokkal céltudatosabban és politikusabban, mint ahogy az elmúlt húsz évben a liberális demokraták eljártak. Mindenre van demokrata megoldás, csak az nem lehet doktriner. Az a legveszélyesebb, hogy ha valami önmagában érték, és nem a társadalom jobbléte, a közjó érdekében érték. Ez a legfontosabb, a többi már könnyebben megy – és persze lehet, hogy most cinikusan hangzik, de demokratikusan is el lehet bocsátani X ezer embert. Ki kell dolgozni a rendszert, hogy hogyan lehet azt megoldani, hogy ők ne ott dolgozzanak, ahol eddig, hanem valahol máshol, ahol hasznosítani lehet őket. Amúgy pedig a hivatalnoksereg egy jelentős részére egy ilyen váltásnál is igaz lenne az, amit korábban elmondtam, tehát hogy lojalitással viseltet minden rendszerrel. Pont az a borzasztóan nehéz a mai helyzetben, hogy a 98-as kormányváltás után radikálisan jelent meg a politikai elem a bürokráciában. Ezért mondom, hogy koncepciózusan kell a demokratikus megoldásokat alkalmazni. Nem az a demokratikus megoldás, amit a Medgyessy-kormány tett, hogy nem rúgta ki a Fidesz által odatett politikai komisszárok egy jelentős részét, és hagyta, hogy azok mindvégig folytassák azt az egészen gyalázatos aknamunkát, ami tényleg hihetetlen sok kárt okozott Magyarországnak. A megoldások mindig lehetnek demokratikusak, ha az a mögöttük lévő koncepció, és az elég erős is. De sajnos ezzel együtt is igaz, hogy a magyar társadalom döntő többsége hordoz magában egy keleties modellelemet, nekik az erő sokkal lenyűgözőbb és dominánsabb, mint bármilyen eszme.

 

 

Kapcsolódó írások:

Jogtalanítás – Halmai Gábor: Elszabadult az alkotmányozási őrület – Pikó András interjúja – Túl vagyunk már azon a vitán, amelyet az ÉS-ben...

A közöny botránya – Iványi Gábor és Donáth László a szolidaritásról és a szolidaritás hiányáról – Pikó András interjúi – Manapság mindenütt azt olvassuk, de akár tapasztalatainkra is hagyatkozhatunk...

Városrendezés, kulturális identitás – Kerekes György, Bojár Iván András, Bőhm András, Rajk László és Gábor Eszter a Fapados Szalonban. Moderátor: Pikó András, hozzászólók: Váradi Júlia, Schiffer János, Sziklai János, Hann Endre, P. Szűcs Julianna – Sokféle módon el lehet rontani egy ilyen beszélgetést: úgy...

Pannónia és Hunnia dilemmája – Gyurcsány Ferenccel beszélget Pikó András a Fapados Szalonban – Ellenzéki alternatívák – ezt a címet szántuk ennek a...

„Egy párt felelős azért, amit a választóiból kihoz” – Mihancsik Zsófiával beszélget Pikó András – Május végén úgy tűnt, be kell zárni a Galamust,...

 

 

Cimkék: Pikó András

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK