A Mozgó Világ internetes változata. 2010 október. Harminchatodik évfolyam, tizedik szám

«Vissza

P. Szűcs Julianna: Isten fogai közt az oltalom – Vígh Tamás halálára (Vígh Tamás: Sztehlo Gábor emlékműve, Budapest, V. kerület, Deák Ferenc tér.)

„Egy óriásnak idomtalan, tördelt fogain jártam / én! Ó borzalom! / a szikla emelkedett, és a felhő jött lefelé. Csöpp / meleg élet, két nagy hideg fogsor között álltam. Puhán a kemény / sziklán. És jött a felhő, jött az alkonypír. A fehér fogak közeledtek! / A piros foghús mozgott! Csöpp kis meleg húsfalat, reszkettem.”

Nem illusztrációnak szántam Babits egyik talán legszürreálisabb vagy talán leginkább dantei ihletésű szakaszát. Vígh Tamás 2009-ben felavatott szobrán nincs fogsor, felhő, alkonypír, még fehér fogak sem. Nem szólva arról, hogy a vízió egyik lényege az iszonyatnak és az esendőnek szörnyű összetalálkozása a lélek áttekinthetetlen bugyraiban. Az egybecsengés a megidézett formák konfliktusában rejlik.

Babits „óriás”-ról, „sziklá”-ról, „hideg”-ről, továbbá „csöpp meleg élet”-ről, „puhá”-ról, „húsfalat”-ról beszél. Vígh emlékművén kristályos anyagból szilánkosra faragott forma, továbbá a hajlíthatatlan tömbök közé szorult lágy, antropomorf gyermekalak látszik. A költő szavakkal két olyan matériát idéz föl, amelyben az egyik alkalmas a másik elpusztítására. A szobrász a formakontraszttal viszont két olyan állagú testet idéz föl, amelyben az egyik védi a másikat. Ellentmondana egymásnak szó és szobor? Igen is, nem is. Benne van mindkettő, ettől bonyolultan rétegzett és elemzésre csábító a mementó mélyebb mondanivalója.

Nyugtalanító művet emeltek tehát Sztehlo Gábor, a harmincöt éve elhunyt evangélikus lelkész emlékére a Deák téren. Egy mit sem sejtő vad befogadó számára a „sziklaszerű” kompozíció, ráadásul előtte a könyörtelen élekben találkozó két szabálytalanul heverő hasáb (mindez Törökországból származó black storm stone-ból, azaz fekete viharkőből – Hetényi Ágnes szíves közlése) olyan, mintha egy láthatatlan óriáskéz hatalmas erővel zúzta volna ízzé-porrá a korábban ép kőtömböt, és mintha idő sem maradt volna az ismeretlen erő okozta kár után a körletrendet megteremteni.

Nyugat felől a nézet leginkább Caspar David Friedrich összetorlódó jégtábláira hasonlít. Észak felől szellemalakra emlékeztet, „koronája fehérlik, uszálya suhan”, akár a gyermekrabló Erlkönignek Goethe költeményében. Dél felől az alakzat ismét más: az óriásszilánk fölső fele lehetne félredőlt sírkereszt is, de a dinamika akár merészebb asszociációt is engedélyez. Repülőgép ez vagy szárnyas bomba, talán valami más halált hozó masina. Egyetlen nézet maradt még: a kelet. A keleti nézet pedig mást sugall. A torlódó jégtáblák vastag köpennyé alakulnak, a szellemkirály átalakul apává. „aki karjába szorítja gyermekét, / átadja teste melegét” (Vas István fordítása), a keresztből nem látszik semmi, a repülőgép pedig nyilván rossz álom volt csupán.

Ismerjük a történetet. Sztehlo lelkész 1944 márciusától karácsonyig a svájci Vöröskereszt támogatásával harminckét otthonba rejtve ezerhatszáz zsidó gyermek életét mentette meg. Ismerjük a folytatást is: 1945 tavaszán a háború után elvadult, elárvult gyerekek számára létrehozta a Gaudiopolist, ezt a csodálatosan optimista és utópisztikus vállalkozást, amelynek a valóságban nálunk párja nem akadt, a művészetben is csak egy: a tények által ihletett film, a Valahol Európában. Továbbá ismerjük a csodálatos élet végjátékát. Amely élet, ha nem sikeredett is oly botrányosra és horrorisztikusra, mint a hasonló célokért fáradozó Raoul Wallenbergé, azért bánatra adott épp elég okot az övé is. Sztehlo lelkész 1961 után örömtelenül vállalt svájci emigrációjának nem a hazatérés nehéz, de gyönyörű kötelességét teljesítő parancsa vetett véget, hanem a váratlan halál. Ha két hónappal tovább él – külföldi állampolgársággal a tarsolyában –, büntetőjogi következmény nélkül kockáztathatta volna meg a visszautat. De nem élt tovább. Utókorára várt a moralitásában kivételes Nagy Mű méltó emlékének fenntartása.

A történet kapcsolódik is a holokauszthoz meg nem is, a magyar közelmúlt eseményeihez is meg nem is. A historikus téma interpretációjára a köztéri plasztika két lehetséges megoldás felé szokott csábítani. Az egyik a szimbolikus, statikus jelállítás formulája, a másik a konkrét, realisztikus portréemlék módszere. Az egyikre a legkézenfekvőbb külföldi példa Ossip Zadkine méltán híres rotterdami emlékműve, a másikra – ez a ritkább – markáns külföldi példa Fritz Cremer berlini Brecht-szobra. A hazai, ezen belül budapesti köztéri emlékműállításban is akad mindkét változatra illusztráció, elég Kiss Nagy András szemfedőket ábrázoló Margit körúti mártírmementójára hivatkozni, vagy a legismertebb illusztrációra, Varga Imre Wallenberg-plasztikájára a Szilágyi Erzsébet fasorban. De akár elvont, akár konkrét ikonra van bízva a mondanivaló, egy dologban valamennyi plasztika egyezik. A forma egyértelműen a halálba torkolló mártíriumra és az emberi helytállásra utal, a körülmények hatalma pedig csak mint hangulatszínező elem vesz részt a főtéma kiemelésében. (Zadkine-nál a tépett lyuk, Cremernél a frivol hokedli, Kiss Nagynál a börtönfal, Vargánál a szárnyszerűen megnyíló kapu.)

Vígh Tamás különös és különösségében megrázó alkotása azonban nem csak Sztehlo Gábornak állít emléket. Négy nézetből három az atmoszférát jeleníti meg. Azt az emberfelettien kegyetlen világot, amely valamennyi szereplőjét vagy hőssé, vagy bukottá, vagy angyallá, vagy áldozattá minősíti fel vagy le. A negyedik nézet, „a pozitív mondanivaló” is emberfeletti, a fenséges menedéket nyújtó kabát, a pátosszal teli kapaszkodó gyerekfigura, a szakralitást sejtető óvó kéz szenvedélyessége és látomásossága eleve kerüli a realitással parolázó valamennyi kapcsolatot. Csakhogy ezt az emberfelettiséget a történet belső logikája és a körplasztika belső koherenciája indokolja. Ha a három „terribilis” nézet nem körítené a főtémát, akkor az irgalomról és oltalomról szóló negyedik oldal már-már melodrámai hangsúlyt vagy retorikus töltetet kaphatna.

Magától értetődik a kérdés: milyen eszközökkel válik lehetségessé a befogadóból kikényszerített hermeneutikai séta, s milyen fortélyok segítettek abban, hogy az „uno actu”, azaz egyetlen pillanat alatt fölmérhető jelentés helyett csak térbeli mozgással és időben mérhető terjedelemmel váljék érvényessé a bonyolult recepció? A kérdésre két formalista válasz is adható, de előre bevallom, számomra egyik sem magyarázza a szobor titkát. De mellékismeretként talán nem fölösleges gondolkodni róluk.

1. A holokauszt-téma térbeli művészi ábrázolása a 20. század utolsó negyedében nyerte el az ügy komolyságához és egyszervalóságához illő méltó formát. Korábban a téma interpretációja nem haladta meg az allegorikus-szimbolikus történeti tárgyú emlékműtípus szokványos közhelyeit. Különösen igaz ez a keleti blokkból érkezett megoldásokra. Elég itt Nathan Rapoport a Varsói gettólázadás emlékére készített bombasztikus óriásreliefjeire vagy megint csak Fritz Cremer Buchenwaldi emlékművére utalni, illetve a jeruzsálemi Jad Vasem átalakítás előtti szoborparkjának plasztikai frázisaira. Tulajdonképpen a neoavantgárd, azaz a hetvenes-nyolcvanas évek művészeti megoldásai fosztották meg a témát a poros közhelyektől, mindenekelőtt Christian Boltanski krematóriuminstallációi és Zbigniew Libera legóból kirakott koncentrációstábor-objektjei kavarták föl a közvéleményt, és mértek csapást az előítéletek rendszerére. Mire 2001-ben Daniel Libeskind, a posztmodern építészet (és látványkultúra) fenegyereke átadta a közönségnek a berlini Jüdisches Museumot, ezt az épület-álruhába rejtett giga emlékművet a befogadók lassan már hozzászoktak a legextrémebb formai megoldásokhoz is. A berlini múzeum karizmatikusan erős nyelve szinte elválaszthatatlan lett a vészkorszak ábrázolásától. Alaprajza etalon lett, anyaghasználata köznyelvivé vált. A cikcakkvillám alakjában kibomló tartalom, az éles fény–árnyékra épített tektonika úgy illeszkedett a témához, mint korábban a rücskös felület és a feltartott kéz. S íme: a cikcakkvillám megjelenik a budapesti szobron is, le se tagadhatnánk, hogy az új évezred első évtizedében született a mű.

2. Vígh Tamás köztéri szobrászata közel fél évszázadot ölel át. Tudjuk – a művészettörténet sokszor szólt erről –, hogy e nagyszerű teljesítmény mögött mennyi kudarc, meg nem értés, hivatali packázás húzódott. Egy-egy felállított emlékművére rengeteg meg nem valósított terv, torzóban maradt vázlat, végleges formát el nem nyert alkotás esett. Még akkor is így van ez, ha az elmúlt években valamennyit javult az arány: a folyószabályozásnak emléket állító Vásárhelyi Pál Tiszalökön és az Életfa Visegrádon némi kárpótlást jelenthetett a sok sérelem ellenében. E nagyszerű művek a hatvanas évek organikus, lágy harmóniájú világát csempészték vissza jelenünkbe. Akkor valósultak meg, amikor ezt a formarendet Vígh már régen meghaladta. A lemezplasztikából eredő hajlékony tömegformálással – szobrászatának sokáig meghatározó kézjegyével – mára szakított. A lágyságot a keménység, az áramlást a szaggatott tömegelrendezés, a fémlemezt leggyakrabban a kőtömb váltotta fel. (Hála a terveit rendre megvalósító kongeniális faragómesternek, Markolt Györgynek!) A Tudományos Akadémia előtt 2006-ban fölállított emlékmű, az I. Tóth Zoltán-szobor a legerősebb példája Vígh új nyelvének. Mintha szélvihar csavarná a leszegett fejet a posztamensnek tekintett nonfiguratív szobor tengelyétől föl a magasba, mintha az antropomorf büszt ívelt formái és a tört vonalú, rosszat sejtető másik alakzat, az oszlop egymással harcban állnának. Ekkora feszültségre, dinamikára, a formák összetűzésére csak egyetlen múltbéli stiláris példa akad. A futurizmusé. A századelő nagy kísérletéé, amelyben a statikus rend megküzd a plasztikától oly idegen létformával, a mozgással. Posztmodern à la Libeskind? Neofuturizmus à la Tony Cragg (Boccioni nyomán)? Nem többek, nem igazabbak ezek a felvetések, mint ami elvárható a „ki kire hasonlít” régi művészettörténeti társasjátékánál. Ne fogadjuk el, de ne is vessük el egészen őket. Van bennük valami…

A valaminél többet, a lényegest viszont a szobrász maga mondta el egy interjúban. „Azért nem hajlított fémet választottam a szobor anyagául, mert nem állna ennyire sziklaszilárdan. A kő a vészt kifejező bántó és sértő éleivel és a benne lévő lágy és puha vonalakkal egyszerre tudja kifejezni a rossz és a jó találkozását, egymásra hatását, konfliktusát.” Azt az iszonyú élményt, amelyet Babits a húsfalat és a szikla kibékíthetetlen ellentéteként írt le, s amelyet Vígh Tamás a síkok közé szorult didergő emberrel jelenített meg. S amelyet e mostani világ nézője félelemmel vegyes reménnyel, izgalommal teli megnyugvással, oltalomra várva, de tanácsot hiába keresve jár körül.

 

 

*

 

 

Az írás a szoborállítást kezdeményező Csillaghegy-Békásmegyeri Evangélikus Gyülekezet Hét Hárs című lapjának felkérésére készült.

 

 

 

 

 

 

Vígh Tamás: Sztehlo Gábor emlékműve, Budapest, V. kerület, Deák Ferenc tér.

 

 

Kapcsolódó írások:

P. Szűcs Julianna: Ketten a Morandi-törzsből (Várhelyi Tímea – Fischer Balázs kiállítása 2011. március 28-tól április 28-ig, Budapest, Aulich Art Galéria.) Élt egyszer a 20. század derekán Olaszországban, ezen belül Bolognában...

P. Szűcs Julianna: Konok magabiztos önazonossága (Konok Tamás festőművész kiállításai: Ultima Realita, Aulich Art Galéria, 2010. március 8. – április 8.; Ars Dictandi, Klauzál 13 Galéria, 2010. március 19. – május 7.) Paraméterek. Úgy alakult, hogy márciusban egyszerre látható Konok Tamás két...

P. Szűcs Julianna: Mit tehet egy lap? P. Szűcs Julianna Mit tehet egy lap? (többek közt Pikó...

P. Szűcs Julianna: – 100 nap – a becsapott Magyarország 100 nap – a becsapott Magyarország Konferencia a Fapados Szalonban,...

Mélyi József: A tér mint lakmuszpapír (Budapest, V. kerület, Szabadság tér.) A kilencvenes évek eleje óta van egy külön bejáratú budapesti...

 

 

Cimkék: P. Szűcs Julianna, Vígh Tamás

 

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK