A Mozgó Világ internetes változata. 2010 október. Harminchatodik évfolyam, tizedik szám

«Vissza

Podmaniczky Szilárd: Anyu, apu, Karcsi meg én

Nekem úgy hozta az élet, hogy nem kell csinálni semmit. A férjem olyan gazdag, mint egy cár, pontosan nem is tudom, mivel foglalkozik, hanem csak jön-megy.

Amikor hozzámentem feleségül, sokkal fiatalabb voltam nála, de mostanra más a helyzet, mert ő valahogy nem öregszik, csak rajtam telik az idő, és hiába, hogy nem csinálok semmit, a sok napozás tönkretette a bőröm, pedig mindennel kenem.

Még az elején megkérdeztem tőle, amikor azt vettem észre, hogy már nem foglalkozik annyit velem, hogy akkor nekem mi a szerepem az ő életében, és akkor azt mondta, hogy legyek szépen a felesége, mert a nagy férfiak háta mögött mindig ott áll egy nagy nő, és nekem ennek a nagy nőnek kell lenni.

Én olyan családban nőttem föl, ahol még a környéken se volt nagy nő, mind egyforma volt, fáradt és öreg, az egész életüket az töltötte ki, hogy dolgoztak, és örültek neki, ha nyáron volt egy hét szabi, amikor félmeztelen kertészkedtek a kertjükben.

Nekem a nagymamám mesélt arról, hogy létezik ilyen mesebeli herceg, és ő tudja, hogy én nagyon szép leszek, főleg az arcom, de azért sportoljak egy kicsit, hogy a fenekem is gömbölyű legyen, és akkor a mesebeli herceg majd fölismer. Amikor férjhez mentem a Karcsihoz, mindig a nagymamám jutott eszembe, bár sokszor néztem a Karcsit, de valahogy nem olyan herceges, igaz, van neki egy fehér öltönye, de azt csak temetésekre veszi föl. Abban jött el a nagymamám temetésére is, augusztus volt, mindenki feketében, ő meg úgy világított, mint egy neoncső.

A Karcsi nyáron mindig allergiás, a temetésen is úgy szipogott a napszemüveg alatt, mint aki sír, úgyhogy anyám meg volt hatva, mennyire érzelmes ez a férfi.

Amikor anyám megtudta, hogy ilyen idős férfihez megyek feleségül, két napig nem evett, és nem szólt hozzám semmit. Csak azt hallottam, hogy az apámat kérdezgeti, Ferikém, hogy adhatjuk hozzá ezt a virágszálteremtést ehhez a faszhoz. Mire apám kinyitott még egy sört. Anyám meg úgy könyörgött, hogy abba gondolj bele, Feri, hogy mit szólnál hozzá, ha neked derülne ki ugyanez. Apám aztán már hallgatott, mint a sír, nem azért, mintha nem szerette volna anyámat, de előtte egy évvel majdnem elváltak egy kiscsaj miatt, aki bejárt az apuhoz éjjel a portásfülkébe. Nem sokat fizetett neki az apu, de sajnálta a lányt, mert még nem volt tizennyolc, de már egyedül nevelte a kisfiát. Én tudom, hogy apuban hegyeket tud megmozgatni a szánalom, és valójában ezért is nem váltak el, mert aztán anyu teljesen kikérdezte, hogy miért csinálta, és apu elmondta az összes érzéseit, amiknek egyáltalán semmi közük azokhoz, amit anyu iránt érez. Azt még csak flörtnek se nevezi, vegyük úgy, hogy csak álmodta, mert azért mindenkinek vannak szexuális álmai, és néha olyanok, hogy az életben se lesz olyan többet.

Aztán anyu is bevallotta, hogy az utóbbi fél évben az ő álmaiban is rendszeresen visszatér egy néger férfi, már nem emlékszik, melyik sorozatban látta, de olyan izmos és fekete, hogy anya nem tud neki ellenállni, de a férfinak akkora fallosza van, hogy sokszor úgy érzi, hogy a homlokán jön ki, és amikor fölébred, tényleg fáj neki egy kicsit a feje.

Végül annyit beszéltek, hogy csak beletörődtek a házasságba, adtak a Karcsinak két puszit, és mosolyogtak a templomban.

A Karcsi nem vallásos, csak néha, amikor nagyon fáradt, rátenyerel a Bibliára, és abból meríti az erőt, ezért ragaszkodott a templomi esküvőhöz, meg hát két házasságkötő nő van a városban, és mindegyikkel volt már ez-az, az egyiknek abortusza is volt a Karcsi miatt, úgyhogy nem akartunk ilyen emberi körülmények között megfogadni mindenféle hűséget. Meg a Karcsi szerint a pap jó ember, százszor is meggondolja, hogy mit beszél, mert az Isten színe előtt kétszer akkora súlya van a szónak, mint a Polgármesteri Hivatalban.

Nekem a házasság előtt nem sok férfival volt dolgom, és mind szerelmes is volt belém, kivéve az, amelyik fogadásból csinálta. Nyert egy láda sört, de mire megengedtem, hogy megfogja a fenekem, addig nekem fizetett vagy harminc koktélt. És az a furcsa, hogy nem vettem észre, hogy csak fogadás, hanem pontosan olyan volt, mint aki nem hazudik. Még arra is szakított időt, hogy elmagyarázza, miért ölte meg magát az a német katonatiszt a háború végén, most nem jut eszembe a neve.

A legjobb pasim a Tibike volt, vele mindenben megértettük egymást, csak abban nem, hogy ő Ausztráliába akart menni, én meg nem. Hogy majd ott fölépítjük a jövőnket, és ő szobafestő lesz, mert az ausztrálok baromira szeretik a színes falakat, én meg addig takarítok meg tanulom az angolt. Két dolgot utáltam az életben, tanulni meg takarítani. Letörölni a port, az összes szir-szart fölemelni, csipkekendő, virágváza, kiszedni a poharakat a polcról, aztán visszarakni. Hát, ha annyira akarja, töröljön le engem a por. Meg a porszívó, az anyja úristenit, amikor a sarokból akartam kiszívni a pókot, hányszor szippantotta be a mellbimbómat. Ügyetlen vagyok és kész.

A Tibike elvett egy kozmetikuslányt, és nem utaztak sehova, minden hétvégén horgászni jár egy tóra, ahova nem kell engedély. Sokszor láttam a feleségével, aki egy fejjel magasabb nála, tolja a biciklin a gyereket, a Tibike meg megy utána, mint valami alkalmazott.

Úgyhogy végül is azt mondhatom, jól alakult az életem, nem történt velem olyan, aminek ne kellett volna történnie, attól még, hogy a Karcsi fölcsíp egy csajt néha, nekem nem lesz se jobb, se rosszabb. Ugyanúgy, ahogy az apám vallotta anyámnak, én is a megfelelő helyen vagyok a Karcsi szívében, és nem azért csajozik, mert velem nem jó az ágyban, hanem azért, mert az esküvő előtt is voltak mindenféle ügyei, és miért ne lehetnének eztán is. Szerintem nagy hülye ebben a világban, aki érzelmi alapon akarja megváltoztatni a másikat, hogy ne csináld így, ne csináld úgy, mert elmegyek. Én azt mondom, ne menjen senki sehova, ha jól érzi magát, és hagyja békén a másikat, ne ragaszkodjon hozzá, ha el akar menni, akkor úgyis elmegy. Vagy kirúgja.

Ja, erre sokszor gondoltam, hogy esetleg a Karcsi is csak úgy hazudta az esküvőt, hogy semmi nem igaz, és egyszer csak azt mondja, takarodj innen, látni se akarlak többé, nincs rád íratva a ház, nem kapsz egy fillért se. És talán épp ez a szép a Karcsiban, hogy bármikor megtehetné, de nem teszi. Ihatom reggeltől estig a koktélokat, ugrálok az úszómedencébe, eljárunk mindenféle partikra, meg mi is adunk egypárat, és néha érzem, hogy van egy-két pasi, aki szívesen elvinne vacsorázni.

Egyszer el is mentem a Tamással, nálunk volt a buli, azt mondta, hogy megszöktet, és tényleg úgy csinált, mintha kiment volna vécére, és odaállt a kapuba, nekem meg csak be kellett ülni a kocsiba. Levitt egészen a tengerig, pedig megivott vagy hat sört előtte, de olyan szép volt a hajnal, hogy szerencsére nem büntették meg. Aztán megreggeliztünk egy piacon, azt mondta, ha nem próbálom ki a provance-i kagylót, akkor nem visz vissza. Jól megijesztett, úgyhogy visszafelé háromszor is meg kellett állni, annyit hánytam a leállósávba.

Otthon a Karcsi ott ült a medence szélén, a napon, fölforrt a kezében az üveg bor, de várt. Odamentem hozzá, és csak annyit mondtam, hogy ma már láttam a tengert, és akkor magához húzott, így rá a hasára, és összeszakadt alattunk a napozóágy.

Aztán még próbálkozott a Tamás, mozi meg ilyesmi, de aki először elvisz a tengerig, az másodszorra ne jöjjön a mozival.

Anyuék egyszer voltak nálunk a villában, a nagymamám temetése után. Olyan nagy a ház, hogy először megebédeltünk, és csak utána mutattam meg a szobám. Merthogy külön szobában alszunk a Karcsival, annyira horkol, mint egy telivér, és különben is olyan jó érzés, amikor egyedül vagyok, és végre rám nyitja a szobát.

Nem volt nagy halotti tor, a Karcsi rendelt egy négyfogásos fatányérost, hal, nyúl, bárány és a nagymamám kedvence, a kacsasült zsírjával megkent kenyér lilahagymával és pirospaprikával. A nagymamám mindig puritán asszony volt, azt kérte, hogy a temetésén a liturgia mellett csak azt mondja a pap, hogy „Most mindenki gondoljon róla azt, amit akar.” És akkor én azt gondoltam, hogy nem akarok meghalni.

Anyuék sokáig ott voltak akkor, mintha tudnák, hogy nem jönnek többet. Apu azt mondta, nagyon jól érzik magukat, olyan otthonos nekik ez a villa, aztán elment a Karcsival beszélgetni meg szivarozni. Nem tudom, miről volt szó, és amióta erről gondolkodok, már az is eszembe jutott, hogy a Karcsi adott az apámnak valamennyi pénzt, hogy ne jöjjenek ide többet, de aztán ez is máshogy alakult.

Az apámon mindig látszott, hogy tízéves zakót hord, aminek a zsebe teli van papírzsebkendő-darabokkal, a haját meg úgy hordta, mint aki most jött meg a bányából, és csak a belélegzett szénpor tartja össze a tüdejét.

Anyu nagyon szép tud lenni, ha akar, főleg, ha a bajszát is leszedeti. Mondjuk, szerintem azzal is tök szexi, vastagon a piros rúzs, fölötte a fekete pihék. Nem tudom, ha én férfi lennék, megőrülnék az ilyen szájért, úgy szopogatnám, mint ahogy anyu szokta a csirkelábakat. A szemét anyu soha nem festi ki, mert vastag a szemöldöke, és szerinte az már boszorkányos, ha alatta lila a szemhéj. De amit nagyon nem bírok: mindig galléros inget vesz föl, aminek kinyílik a gombolása, és látszik, ahogy a melle bután fekszik a melltartóban. Anyunak nagy előnye velem szemben, hogy széles a csípője, azt mesélte, úgy szült meg, hogy nem érzett semmit, mintha csak kikakilt volna.

Sokszor látom magamon a tükörben, hogy a szám anyámé, a fülem apámé, az orrom a nagymama kicsi orra, és ilyenkor valahogy semmi közöm magamhoz. Persze tudom, ha dolgoznék legalább valamit, nem lenne időm ilyesmire, de már el se tudnám képzelni, hogy kilenc előtt keljek, mondjuk hajnalban, és utána buszozni, és várni a hétvégét, hogy az üzemi koszt helyett főzzek egy húsgombóclevest.

Egyszer-kétszer főztem a Karcsinak, de azt mondta, hogy ez is egy szakma, hagyjam azokra, akik értik. Úgyhogy az évek alatt át is alakult a konyha valami meg nem nevezhető helyiséggé, amiben van víz, tévé meg négy hűtő. Mert a Karcsinak ez a mániája, a hőmérséklet. A fehérbort meg a rozét tíz fokon tartja, a sört ötön, a vörösbort tizennyolcon, a rövidet tizenkettőn, mert azt azért nagyon bírja, ha a jéggép kockái elolvadnak a rövidben.

Egy szó, mint száz, iszik, és engem is rászoktatott, ettől ilyen a bőröm, mint a bőrkesztyű. Azt, mondjuk, nem tudom, hogy mennyit iszik, mert annyi pia van itthon, hogy nem lehet nyomon követni, miből mennyi fogy, hanem csak úgy belealszik az éjszakába. Én meg nézem, hallgatok egy kis zenét, aztán arra ébredek, hogy fönt fekszem az ágyban, és kiszáradt a szám.

Reggel, persze, mindig friss, borotválkozás, parfüm, úgy megy a reggeli tárgyalásra, mint akit becsomagoltak. Persze ha még éppen látom elmenni. És nem öregszik, tizenöt év alatt semmi változás.

Úgy érzem magam, mint egy kislány, akit örökre magára hagytak, hogy játsszon nyugodtan valamit. A bejárónő algír, nem tud magyarul, csak hogy igen meg nem. Házasságot azt tudott kötni.

Egészen így telt az élet, ameddig tudott, mikor egy délelőtt beállított apu. Nem volt nála semmi, hogy hozott volna esetleg valamit, hanem bejött a házba, és föl-alá járkált. Aztán azt mondta, hogy sajnos van egy rossz híre, de nem tudja, hogy fogjon neki.

Hoztam neki széket a medencéhez, meg egy üveg barna rumot.

Látszott a szemén, hogy sírt, vagy sokáig nem tudott aludni.

Gondoltam, kérdezek tőle valamit. De most mit kérdezzek?

És akkor nekilátott.

Tudod, Anett, én ezt nem bírom tovább magamban tartani, mert ha magamban tartom, akkor lassan már semmi más nem lesz bennem, csak ez.

Olyan szépen beszélt az apu, hogy belementem a medencébe, és ott a lábai előtt a vízben hallgattam, és lehetett érezni, hogy ma nem bokszolt cipőt.

Az van, mondta, hogy még jóval az esküvőd előtt szerelmes volt egymásba a Karcsi és az anyu, és úgy volt, hogy elvisznek téged is, és én egyedül maradok. Akkor én, még soha nem csináltam ilyet, nagyon megvertem a Karcsit, de úgy rendesen, hogy eltört a lába, meg kivertem a fogait. Akkor anyád elköltözött, és ápolgatta. Olyan kicsi voltál, hogy te nem láttál semmit. Úgy volt, hogy a Karcsi följelent, de az anyu addig kérte, amíg nem tette, aminek a végén jól összevesztek, hogy döntse el az anyu, hogy kit szeret, és hazazavarta. Az anyu sírt, én meg mondtam neki, hogy úgy érzem, én még mindig szeretem, és megígértem neki, hogy nem fogok folyton arra gondolni, hogy amikor a Karcsival meztelenek. Tudod, ez ilyen hülyeség a férfiaknál, ezzel szokták magukat kiakasztani. És akkor az anyu visszajött, és nem nyalogattuk a sebeket, hanem begyógyultak. Csak amikor nagyobb lettél, és ilyen mostani forma, akkor beállított a Karcsi egy csomó fényképpel, amin öszsze van verve, meg orvosi jelentés, hogy tíz év után meggondolta magát, és mégis csak följelent, ha nem adunk neki téged.

De ez hülyeség, apu, én szeretem a Karcsit, és nem hiszem el az egészet. Berúgtál. De aztán már nem mondott semmit, hanem fölállt és elment, és úgy megfagyott bennem a levegő, hogy alig bírtam kijönni a medencéből.

Ott vártam a kapuban, hogy hazajöjjön a Karcsi, és elmondjam neki az egészet. Erre nagyot nevetett, hogy csak vicc volt az egész, és egy hülye ötlet a képekkel, de, mondjuk, az anyu meg ő, az igaz volt.

Erre már aztán tényleg nem tudtam, hogy mit mondjak, hiába magyarázta a Karcsi, hogy fiatalok voltak, és nem foglalkoztak semmivel.

De, mondom, hogy bírtál azok után elvenni, hogy lefeküdtél az anyámmal, vagyis nem a lefekvés, hanem, hogy szerelmes. Mert beléd fogok rúgni, ha azt mondod, hogy az anyámat szereted bennem ennyi év házasság után.

Ez nem így van, Anett, nem így. Változik az idő, meg öregszek.

Egy lófaszt változol, csak én.

Na, így beszélgettünk, nagyon csúnyán, végül eljutottam oda, hogy ennek semmi értelme sincs. Így volt, vagy nem így volt, a múlt az már nincs, csak ott ilyen érzelmek kavarogtak, anyu, apu, Karcsi meg én. Így alakult.

Azóta, ha beállok az utcáról a nagy dupla garázsba, hálát adok, hogy nem panelsorra farolok a húszéves Opellal, hogy nem kell a boltban vizsgálni, lejárt-e a májkrém, vagy hogy nem lőnek le a sötét utcán, mert összekevernek egy ribanccal. Most már annyira értek mindent, hogy képes lennék gyereket is szülni. Egy fiút, azzal, szerintem, nem lenne annyi baj.

 

 

Kapcsolódó írások:

Podmaniczky Szilárd: A kis kavics Apuról igazából csak azt tudnám mondani, hogy folyton szerelmes anyuba,...

Podmaniczky Szilárd: Az olasz szerelem Az én szüleim úgy ismerték meg egymást, hogy egyszerre voltak...

Podmaniczky Szilárd: Halott beszéd Apukám 27 éves korában halt meg, amikor hátulról beleszaladt egy...

Podmaniczky Szilárd: A tenger Nem is értem, hogy történhetett ez velem, pedig mindig jó...

Podmaniczky Szilárd: Két repülőjegy Hiába mondtam az anyukámnak, hogy már május van, nem engedett...

 

 

Cimkék: Podmaniczky Szilárd

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK