A Mozgó Világ internetes változata. 2010 szeptember. Harminchatodik évfolyam, kilencedik szám

«Vissza

Csengery Kristóf: Liszt Ferenc, a jövő zenésze (Liszt: Complete Symphonic Poems. London Philharmonic Orchestra, Bernard Haitink. 4 CD. Decca 2010.)

Ha megkockáztatjuk azt az állítást, mely szerint a 18. századi zene három alapműfaja a szonáta, a vonósnégyes és a szimfónia, akkor a gondolatmenetet folytatva hozzátehetjük: ugyanezt a funkciót a 19. században a dal, a szimfonikus költemény és a zenedráma tölti be. A szembeállítás plasztikusan érzékelteti, hogy az előbbi korszak milyen eredendően az elvont logikájú abszolút zenei formák talaján állt, s hogy vele ellentétben az utóbbi milyen döntően a zenén kívüli – irodalmi – hatások alatt bontakozott ki. Ezt mutatja uralkodó stílusirányzatának neve is: romantika = regényesség. Ellenvetésként fogalmazhatná meg valaki, hogy a három alapműfajnak nevezett 19. századi műforma közül csak kettő, a dal és a zenedráma él szimbiózisban a szóval s általában a fogalmi gondolkodással, de ez nem igaz: a szimfonikus költemény egyfelől valóban szimfonikus, másfelől azonban költemény, s utóbbi minősége éppen azt jelenti, hogy olyan zenekari művel van dolgunk, melynek jelentéséhez s annak megértéséhez a szerzői szándék által vállaltan szükséges a szóbeli magyarázat, a program.

A dalt, ha úgy tetszik, a művészettel foglalkozó emberiség őskorától örökölte a romantika: a primitív népek is énekelnek. A zenedrámát Richard Wagner találta fel, pontosabban ő fejlesztette ki az opera konvencióinak megszüntetése-átformálása útján. De ki a szimfonikus költemény atyja? Minden jel arra mutat, hogy Liszt Ferenc (1811–1886). Liszt életét három nagy korszakra szokás osztani: a pályakezdés úgynevezett „virtuóz éveire”, melyekben az ifjú és szép zongoristafenomén sikert sikerre halmozva járta Európát és tiporta a női szíveket, a középső, „weimari korszakra”, amely a megállapodást, elmélyülést, a valóban tervszerű kompozíciós munka kezdetének időszakát jelentette Liszt pályafutásában, végül a „Weimar–Róma–Pest háromszög” sarkai közti utazások éveire, melyeknek során Liszt egyrészt nagy hatású zongorapedagógusként fejtette ki tevékenységét, lelkes fiatalokat gyűjtve maga köré, másrészt a 20. századi modern zenei törekvések bámulatosan merész előfutáraként kibontakoztatta (kortársai által értetlenül fogadott, de leginkább észre sem vett) kései stílusát. A szimfonikus költemények a második, weimari periódusból származnak.

Mi a szimfonikus költemény jelentősége? Felszabadította a zenekari írásmód területén a gondolkodást, amelyet az 1850-es évekre már igencsak béklyóztak a 18. századi szimfóniaműfajtól örökölt kötöttségek: négytételesség, kötött tételrend (gyors szélső tételek, középütt lassú tétel és tánc), bizonyos formatípusok (szonátaforma, triós szerkezet, variáció, rondó) meghatározó jelenléte. A négytételes szimfónia helyett egytételes, tömör műtípust kínált, melynek logikáját a szabadon szárnyaló teremtő képzelet valamilyen külső tényező (egy vers, egy regény, egy hős életútja, egy történelmi esemény ábrázolása stb.) tagolódásához igazodva alakíthatja. És mindenekfelett: az ábrázoló szellemet, amely a romantikának mindig, minden műfajban oly fontos volt. Tegyünk hozzá még valamit: a szimfóniaműfaj mint kötött, megszilárdult (és az idők során megmerevedett) forma, alkalmas volt arra, hogy bizonyos akadémizmus találja meg benne a maga megnyilvánulásainak keretét. A szimfonikus költemény fejlődésének egyetlen szakaszában sem volt táptalaja doktriner gondolkodásnak, egyszerűen azért nem, mert az új műfajtól lényegét tekintve volt idegen minden formalizmus.

„Elvhű” muzsikusokat sem termelt ki az új műfaj: ezt mi sem mutatja meggyőzőbben, mint hogy néhány szimfonikusköltemény-szerző (Csajkovszkij, Smetana, Dvorák, Sibelius) szimfóniát vagy szimfóniákat is alkotott. Magától Liszt Ferenctől mindenfajta dogmatikus gondolkodás idegen volt: tudjuk, hogy sok nála fiatalabb komponistát pártfogolt, lelkesedve műveikért, és jellemző, hogy közöttük három olyan is akad (Borodin, Franck, Saint-Saëns), aki Liszt iránti csodálata ellenére is látott még fantáziát a szimfónia műfajában, s legalább egy jelentős, a koncerttermekben ma is nagy sikert arató szimfóniát komponált. (Sőt maga Liszt is írt két szimfóniának nevezett művet – Faust-szimfónia, Dante-szimfónia: ezek többtételes alkotások, de a programatikus gondolkodás meghatározó szerepet játszik bennük.) A szimfonikus költemény hatásának erejét bizonyítja, hogy Liszt után egy olyan szerző vált legfőbb művelőjévé, aki egyébiránt semmi másban sem volt a magyar mester követője, sőt alkata, habitusa nagyban különbözött az övétől: Richard Strauss.

A szimfonikus költemény tehát – a mindig mindenben teremtő szellemű Liszthez híven – nem rombolt, csak épített, nem vett el semmit a zene történetétől, csak adott. Ezt mutatja, hogy Liszt után még egész szimfónia-életművek születtek. Mindenekelőtt a Brahmsé: Johannes Brahmsnak mind a négy szimfóniája már a liszti szimfonikusköltemény-műfaj megléte idején keletkezett. És ne feledkezzünk meg Anton Brucknerről, Gustav Mahlerről, majd nyomában a 20. század legnagyobb szimfóniaszerzőjéről, Dmitrij Sosztakovicsról. Hármuk közül kettőt, Mahlert és Sosztakovicsot azért is érdemes ebben az összefüggésben említeni, mert nagy jelentőségű szimfóniatermésük nemcsak a műfaj nem szűnő erejét, továbbélésre való képességét mutatja, hanem azt is, miként termékenyült meg a szimfónia a szimfonikus költemény által. Mahlernél és Sosztakovicsnál ugyanis rendkívül erős a szimfóniák hátterében munkáló narrativitás szerepe, márpedig ez a szimfonikus költemény újdonságai közül az egyik legfontosabb. A másik a szimfonikus költemény tematikus egysége, amely rendkívül koherens műveket eredményezett, a variációs elv és a tématranszformáció mint munkamódszer markáns jelenlétével.

Nem véletlenül kezdtem ezt a kritikát öt bekezdésnyi zenetörténeti összefoglalással. Azt szerettem volna érzékeltetni az Olvasóval, hogy a szimfonikus költemény műfajának megalkotása nagy tett volt a zenetörténetben, olyan elhatározó újítás, amely páratlan erővel hatott a zenekari zene komponálására, és paradigmaváltást hozott. Ehhez képest közel negyvenévi koncertre járás és még régebbi lemezhallgatás tapasztalatai azt sugallják számomra: Liszt szimfonikus költeményei máig nem foglalták el a repertoárban az őket megillető helyet. Cikkem címét Bárdos Lajos zeneszerző és zenetudós egyik elméleti munkájától kölcsönöztem. Liszt Ferenc kétféle értelemben is „a jövő zenésze” – egyrészt mert még életében úttörője volt a Zukunftsmusik névvel (eredetileg gúnynévvel) illetett 19. századi modernség irányzatának (a terminus technicus egyébként alapvetően Wagner munkásságához kapcsolódik, de Liszttel összefüggésben is említették), másrészt azonban szomorú módon azért is, mert Liszt, bizonyos szempontból, úgy tetszik, máig megmaradt olyan zeneszerzőnek, aki felfedezésre vár. Mert mit is játszanak ma Liszttől a hangversenytermekben? A virtuóz szólózongora-repertoárt, a versenyműveket, és örülhetünk, ha egy-két igényesebb előadó olykor válogat a Zarándokévek sorozataiból. A Krisztus-oratórium, Liszt életművének izgalmas kései termése, valamint a szimfonikus költemények tucatnyi remekműve máig a periférián tengődik.

Jól mutatja ezt az is, hogy a Decca nem a Liszt-évben (2011), hanem egy évvel korábban adott ki albumot a szimfonikus költeményekből, s akkor sem új produkciókkal rukkolt elő, hanem olyan bejátszásokkal, amelyek 1968 és 1971 között készültek. Mindez azt sugallja, hogy ezekből a kompozíciókból új felvételek nem várhatók a nagy jubileum idején. A régieket hallgatva azonban beláthatjuk: Bernard Haitink és a Londoni Filharmonikusok felvétele valóban etalon, olyan interpretáció, amely kiállta az évtizedek próbáját. Az idén 81 éves holland karmester értékeit egyébként nem olyan könnyű észrevenni: fontos muzsikus, aki alapvető felvételeket készített Beethoven, Brahms, Schumann, Csajkovszkij, Bruckner, Mahler, Sosztakovics, Vaughan Williams, Debussy műveiből, és teljes Ring-ciklust is lemezre vett, muzsikálását azonban minden feltűnő gesztustól mentes, mértéktartó karakterizálás és diszkrét jó ízlés jellemzi. Egyfajta szellemi elegancia, mondhatnánk. Ha hozzávesszük, hogy Haitinknak nincsenek sztárallűrjei, kirajzolódik egy összkép, amely olyan karmestert mutat, aki soha nem a feltűnést kereste, s akit csak az igényesebbek vesznek észre.

És valóban, keze alatt a Londoni Filharmonikusok (melynek a felvételek idején, 1967 és 1979 között Haitink vezetőkarmestere volt) Liszt szimfonikus költeményeit nem a külsőséges hatás oldaláról közelítik meg. Természetesen működnek a nagy fokozások, kiemelkednek a drámai csúcspontok, de fontosabb a formák plaszticitása, amely ezekben az előadásokban világossá teszi a magyar verbunkoshagyományból a Liszt-rapszódiákba átmentett lassú-gyors alapképlet itt is gyakran érvényesülő hatását: azt a dramaturgiát, amely oly nagyon illik egy lamento e trionfo típusú, a sötétből a fénybe tartó (a Tassón kívül nem egy más liszti szimfonikus költeményt is meghatározó) folyamat érzékeltetéséhez. Értelmező és értékelő interpretációk ezek, amelyek megmutatják, hogy Liszt zenekarkezelése milyen fejlett: sohasem zsúfolt vagy nehézkes, mindig plasztikus és transzparens.

A színek választékosak: bársonyosan telt vonóskar, karcsú és individuális fafúvós szólók, telten zengő rézkórus, izgalmasan központozó, markáns ütők. És ami a legfontosabb: Haitink igazságot szolgáltat a kevésbé ismert műveknek is: keze alatt nemcsak a népszerűbb, elfogadottabb művek kelnek életre méltóképpen, de a műfaj mellőzöttjei is. Természetesen a maga tömör erejével és pátoszával hat a Les préludes, dinamizmust és optimizmust áraszt a Tasso, lágyságával fegyverez le az Orfeusz, és ellenállhatatlanul sodor magával a Mazeppa, de felfénylenek a súlyos és drámai Héroide funebre elvontabb tartalmai is, zordságával lenyűgöz a Prometheus, filozofikumával a Hamlet, átszellemültségével az Ideálok és ábrázoló modorával A bölcsőtől a sírig. Bernard Haitink képes arra, hogy felvételeivel a teljes liszti szimfonikusköltemény-termés jelentősége mellett érveljen, arra figyelmeztetve, hogy még mindig bőven van mit felfedeznünk Liszt Ferenc, a jövő zenésze életművéből.

 

 

 

Liszt: Complete Symphonic Poems. London Philharmonic Orchestra, Bernard Haitink. 4 CD. Decca 2010.

 

 

Kapcsolódó írások:

Csengery Kristóf: Angolabb az angolnál (O Solitude – Purcell-dalok és -áriák Andreas Scholl és az Accademia Bizantina előadásában. Decca, 2010.) Milyen tapasztalatai vannak a magyar hangverseny-látogatónak Henry Purcell (1659–1695) zenéjéről?...

Fáy Miklós: Brahms öröksége (Brahms: B-dúr zongoraverseny Julius Katchen, London Symphony Orchestra, Ferencsik János – DECCA, 1960; Anda Géza, Berliner Philharmoniker, Herbert von Karajan, Deutsche Grammophon, 1968. ) Fáy Miklós Brahms öröksége Belebotlik az ember egy írásba...

Csengery Kristóf: Mindkettő – és egyik sem (Puccini: Tosca. A New York-i Metropolitan 1978-as és a Zürichi Operaház 2009-es előadásának felvétele, rendezte Tito Gobbi és Robert Carsen, vezényel James Conlon és Paolo Carignani. 2 DVD, Decca 2010.) Két Tosca-DVD egyszerre, ugyanattól a cégtől. Elgondolkodhatunk: marketing-melléfogás vagy kiadáspolitikai...

Csengery Kristóf: Soha kétszer ugyanúgy (Vladimir Horowitz: Complete Recordings on Deutsche Grammophon. Deutsche Grammophon, 7 CD.) Egy esztendeje itt, a Mozgó Világ hasábjain kritikát írtam egy...

Csengery Kristóf: Bent és kint Csengery Kristóf Bent és kint Meleg, homályos sarokban, tompán...

 

 

Cimkék: Csengery Kristóf, Liszt Ferenc

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK