A Mozgó Világ internetes változata. 2010 szeptember. Harminchatodik évfolyam, kilencedik szám

«Vissza

Mélyi József: Bálna a palackból (CET Budapest. Tervező ONL (Kas Oosterhuis–Lénárd Ilona), beruházó Porto Investment.)

A Moby Dick harminckettedik fejezetének címe: Cetológia. Melville „a legjobb és legfrissebb forrásművek” segítségével részletesen bemutatja a cetek fajtáit, osztályozza őket, s bár a cetet a halak közé sorolja, olyan halként jellemzi, amelynek tüdeje és meleg vére van. Ha ebben a tipológiában keresnénk a pesti Duna-parton CET néven most épülő kulturális és szabadidőközpont formájához hasonlót, akkor Melville rendszerében az első könyv harmadik fejezetéig, a „hátúszós bálnáig” kellene eljutnunk. A hátúszós bálna a sziláscetek közé tartozik, apró állatokkal táplálkozik, „mindig egyedül jár, váratlanul emelkedik a felszínre a legtávolabbi és legmogorvább vizeken”. Lehet persze, hogy nem is kellene a cetre gondolnunk hogyan is kerülne egy bálna a Dunába, sőt annak partjára! –, elég lenne, ha a beruházók másik magyarázata szerint a CET rövidítésként csupán a közép-európai időt jelentené, bár ennek értelmezése valószínűleg csak nagy erőlködéssel mutatna tovább önmagánál.

Akár így, akár úgy, a bálnaformájú CET most már megépül, a tavaszi hírek szerint a bérleti szerződések egy részét is megkötötték, „lezárultak az egyeztetések két étterem, több üzlethelyiség, köztük belsőépítészeti szalon, képzőművészeti galéria, valamint iparművészeti és designboltok jövendő bérlőivel is”. Úgy tűnik, attól eltekintve, hogy a holland sztárépítész, Kas Oosterhuis időközben összekülönbözött a megbízókkal, és nem vesz részt a kivitelezésben, minden a legnagyobb rendben van, és a projekt megvalósul; néhány hónapon belül a Duna-parti látvány meghatározó eleme lesz a régi, felújított Közraktárak és az új üveg-fém szerkezet együttese. A legtöbb kérdés persze nem is a markáns formához kapcsolódott, az szinte természetesen nő ki a régiből, hanem a belső tartalomhoz: kulturális központ, kultúrpláza, multifunkcionális rendezvényközpont – a meghatározások hosszú ideig csak halványan írták körül az új komplexum lényegét. Mára a helyzet némileg világosabb. A CET-ben, a második emeleten biztosan lesz egy több mint ezer főre méretezett, többfunkciós rendezvényterem, amelyben divatbemutatókra, konferenciákra, filmfesztiválokra és koncertekre kerülhet sor. Lesz még legalább két étterem, az egyik közülük ötcsillagos, a másik elérhetőbb árfekvésű. Lesznek galériák és üzletek, környezettudatos közlekedőterek, de a beruházók elsősorban találkozóhelyként reklámozzák a készülő projektet: „Pleasure seekerek, party kutyák, táncolni vágyók ugyanúgy a CET-ben fognak kikötni, mint azok, akik egy finom pohár bor vagy egy jól behűtött sör társaságára vágynak. A CET-ben randevúzik Budapest jobbik arca, itt élmény lesz horogra akadni esténként!” A marketingszöveg szerint haladva a lényeg tehát maga a keveredés vagy stílszerűbben a crossover: a kiállítások összekapcsolódhatnak a borkóstolókkal, a koncertek a kulináris élvezetekkel. A leírásokból olyan helyszín rajzolódik ki, amely mintha az A38-at keresztezné a Mammut 1-gyel. Vagy Andrássy úti párhuzammal: a CET inkább lesz majd Alexandra Könyvesház, semmint Írók Boltja.

A funkció körülírása után térjünk azonban vissza a tartalmat befoglaló forma természetességére, mert mindez talán mégsem annyira egyértelmű. Az Oosterhuis által a viták különböző fázisaiban sokszor taglalt non-standard építészet egyik alapvonása az egyes építőelemek látszólagos egyformaságán, de gyakorlati egyediségén alapuló, illetve abból kibontakozó dinamika. A dinamikus non-standard, valamint a 19. századi standard alapján készült, klasszikus gazdasági épület egymásba írása valóban meglepő hangsúlyt helyez el a komplex elképzelések szintjén talán utoljára a hatvanas években végiggondolt dunai partszakaszon. A fent említett természetesség pedig talán abból adódik, hogy Budapest egyszerűen ki van már éhezve valamilyen építészeti attrakcióra, egy vitatható, de valamiképpen mégis látványos és esetleg világszínvonalú épületre. Az elmúlt húsz évben az infrastruktúra fejlesztése – vagy inkább életben tartása – mint prioritás mögött ugyanis az ikonikus épületek emelésének szándéka olyannyira háttérbe szorult, hogy most – talán már az elmúlt három-négy évben is – az erre irányuló igény nemcsak elementáris erővel tör ki az időközben egyre markánsabban formálódó szakmai közeg nagyobb részéből, de a szélesebb – Berlinhez vagy Párizshoz mérten erősen konzervatív – közönség számára is elfogadhatónak tűnik. Ezt elsősorban az ötletek felbukkanásának sűrűségén és a velük szemben formálódó ellenállás alakváltozásain lehet lemérni; elég ha megfigyeljük azt a különbséget, amely Zaha Hadid vagy Norman Foster belvárosi tervének története között kimutatható. Az utóbbi években még a felhőkarcolók iránti vágy és az őket kísérő ellenszenv vagy a Kormányzati Negyed tervezésének mostoha története is ebbe a – legalábbis Bán Ferenc Nemzeti Színház-tervének bukása óta – szinte hermetikusan lezárt budapesti palackba töltődött be. Oosterhuis – pontosabban az általa és Lénárd Ilona által vezetett ONL iroda – terve, amely egyszerre dinamikus, látványos és szokatlan, most mindenképpen csökkenti a palackban uralkodó nyomást.

A régit és az újat egyedi módszerrel vegyítő épületegyüttes új távlatokat nyithat nemcsak a Duna-part újraélesztése, de egy teljes negyed számára is. Elképzelhetővé válik, hogy a kultúrpláza-szerűen működő intézmény új tengelyt nyit a Ráday utca felé, egyesítve a két vigalmi terület erőit, vagy az egyetemi épületek támogatásával a Nehru part felé is megnyitja a várost. Ahhoz, hogy ez a kétirányú nyitás valóban bekövetkezzen, a sikeres üzemeltetésen túl még legalább két feltételnek kell teljesülnie. Az első, hogy az épületkomplexum valóban élő kapcsolatot alakítson ki a Dunával. Nem véletlen, hogy már a Duna Intercontinental tervezése idején is az egyik legfontosabb városépítészeti probléma a Dunához való hozzáférés kérdése volt; a lépcsőkön üldögélő, tanuló, csókolózó fiatalok képe a hetvenes évek óta felnőtt generációknak legfeljebb fekete-fehér filmekből lehet ismerős. A másik feltétel a közlekedés átgondolása. Ez a probléma szintén a hatvanas évek óta húzódik, de a válaszkísérletek nem jutottak túl a 2-es villamos pályájának lesüllyesztésénél, illetve a Millenniumi Városközpont felé a HÉV felszíni mozgásának eltüntetésénél – természetesen mindez legfeljebb a tervezőasztalon. A Fővámháztól délre már a második világháború előtt készült rendezési terv szerint is sétány indult volna a Petőfi (Horthy Miklós) híd felé a Közraktárak Duna felőli oldalán – ma ennek kialakítása éppoly aktuális, mint hetven évvel ezelőtt.

A Duna-part kialakítása, a közlekedés megoldása és a sétányépítés városi-állami feladat, ám a CET PPP-konstrukcióban készülő magánberuházás: az épület és a terület a főváros tulajdona marad, a beruházó harmincöt éven át rendelkezik a működtetési jogokkal. A kulturális PPP-beruházások negatívumai a Művészetek Palotájának megvalósítása óta ismertek – előzetesen ki lett volna az, aki aláírja, hogy állami kulturális büdzsénk tíz százaléka évtizedeken át egyetlen épületbe folyjon? Egy másik hátulütő a funkció bizonytalansága lehet. Akármennyire kötik is a szerződések a beruházó kezét, a kulturális hasznosítás rendkívül flexibilis fogalom lehet, értelmét elsősorban a piaci érdek határozza meg. A beruházások előkészítésekor a kulturális funkció még általában az együttműködés legfontosabb záloga, később aztán a tapasztalatok szerint egyre világosabban jelenik meg a kultúra árukaraktere. A magánberuházásokból kikopó – majd időnként vissza-visszatérő – kultúra jellemzően 21. századi példája a Wax Kultúrgyár, az egykori MEO, amely valaha nagy kortárs művészeti tervekkel indult, majd – az állami és önkormányzati támogatás, valamint a működőképes üzleti modell hiányában – egyre inkább a céges rendezvények felé vette az irányt. Még élesebb az ellentmondás a kezdeti vállalások és a későbbi realitás között a látogatottság szempontjából sikeresnek mondható, a felújított ingatlanra épülő VAM Design esetében. A CET kultúrplázamodellje valószínűleg sem a „kultúrgyár”, sem a „kultúringatlan” mintáját nem követheti.

Az új komplexum a városi térben elfoglalt helyével, hangsúlyteremtő tömegével, egyediségével – a követett mintáktól tulajdonképpen függetlenül – rövidebb-hosszabb ideig fontos szerepet tölthet be Budapest kulturális életében. Abban a kulturális intézményrendszerben, amely ezzel az új beruházással – sőt lehet, hogy ezt már évekkel megelőzően – kibogozhatatlanul szövevényessé vált. Úgy tűnik ugyanis, mintha a Millenáris, a Gödör és csatolt részei (lásd a reménytelen Design Terminált), a Trafó, a Merlin, az A38, a Művészetek Palotája és a többi helyszín mind ugyanarra a kultúrára pályázna. Ráadásul mintha mindenütt mindenki az étterem-kultúra kombinációban lenne kénytelen gondolkozni, amelyet egy-egy jól szponzoráltatható fesztivál vagy adott esetben blockbuster-kiállítás színesíthet. A képet tovább árnyalja a függőben lévő vagy még nem teljesen megszilárdult kulturális beruházások sora, a Kopaszi-gát értelmes hasznosításra váró üvegdobozaitól a Városliget Kapujának egyelőre tisztázatlan végeredményén át egészen az Erkel Színház e pillanatban még tisztázatlanabb jövőjéig.

Ha valaki egyszer majd összeszámolja a rendszerváltás óta eltelt húsz év kulturális nagyberuházásainak költségeit, és ezt összeveti a kulturális „termékek” előállítására fordított állami-önkormányzati támogatások összegével, valószínűleg könnyebben talál majd hasonlatot a jelenlegi helyzetre, amelyben a bálna kiszabadul a palackból. Most annyi azért elmondható, hogy a döntéshozók – a színházelmélet párhuzamával élve – mintha Sztanyiszlavszkij helyett Mejerhold módszerét követnék (amely szerint a mozgás nyomán keletkeznek majd az érzelmek – nem pedig a beleélés nyomán a cselekvés). Mintha az elképzelések komplexitása és dinamikája nem érne tovább annál a feltételezésnél, hogy az egyre-másra épített helyszínek majd önmaguktól, puszta létük önsúlyánál fogva teremtik meg a kultúrát. A Mejerhold-módszer alkalmazása persze nemcsak Budapesten figyelhető meg, ugyanígy tetten érhető a pécsi Európa Kulturális Fővárosa projekt keretében létrejött beruházások vonatkozásában. Ebben a rendszerben pedig óhatatlanul egyre növekszik a kultúrplázák száma, és egyre csökken a Trafó-szerű műhelyek esélye. A fogyasztható kultúra – a hátúszós bálna fő tápláléka – ugyanis egyelőre végesnek tűnik, a finanszírozási keret – a környező vizek világa – pedig egyre mogorvábbá válik.

 

 

 

 

 

CET Budapest. Tervező ONL (Kas Oosterhuis–Lénárd Ilona), beruházó Porto Investment.

 

 

Kapcsolódó írások:

Mélyi József: Életszerű öszvér (Párizsi Nagyáruház (Divatcsarnok), Budapest, Andrássy út 39. Vezető tervező Tiba János, projektépítész Kiss Ida, Gerle Ákos, megrendelő ORCO Hungary Zrt.) A városépítészet modern mítoszai általában egy fajsúlyos döntéssel vagy egy-egy...

Mélyi József: Tiszta udvar, rendes ház (A budapesti Március 15. tér felújítása – Város-Teampannon Iroda, vezető tervező Koszorú Lajos.) A Március 15. tér átnevezése egyelőre nincs napirenden. Nem is...

Mélyi József: A tér mint lakmuszpapír (Budapest, V. kerület, Szabadság tér.) A kilencvenes évek eleje óta van egy külön bejáratú budapesti...

Mélyi József: A magyar polgári kultúra története (Gábor Eszter: Az Andrássy út körül. Budapest, 2010, Osiris.) A polgári kultúra kialakulásáról, virágzásáról és hanyatlásáról valószínűleg nem lehet...

Mélyi József: Miért érdekes? (Rostás Péter: Mágnások lakberendezője. A Friedrich Otto Schmidt lakberendezőház története (1858–1918). Budapest, 2010, Geopen Könyvkiadó.) Rostás Péter, a Kiscelli Múzeum igazgatója könyvet írt a Friedrich...

 

 

Cimkék: Mélyi József

 

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK