A Mozgó Világ internetes változata. 2010 szeptember. Harminchatodik évfolyam, kilencedik szám

«Vissza

Rainer M. János: Szót érteni, önmagunkét (Bánkuti Gábor – Gyarmati György (szerk.): Csapdában. Tanulmányok a katolikus egyház történetéből 1945–1989. Budapest, 2010, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára – L’Harmattan Kiadó, 436 oldal, 3800 forint.)

Tanulmánykötetet összeállítani hálás, bár mindig némileg kockázatos feladat. Akár egy-egy jelentősebb konferencia, akár valamilyen kínálkozó tematika (évforduló, tiszteletadás stb.) adja az alkalmat, mintegy önmagától, a szövegek hosszabb-rövidebb idő múlva rendelkezésre állnak, aztán a szerkesztő elképzelésétől függ, hogy a finomabb tematikai, módszerbeli, nyelvi koherenciát mennyire „hajtja át”, amíg a könyv öszszeáll. A liberálisabb felfogás megelégszik a tágabb tárgyi összefüggéssel, némi nyelvi szűrővel, és tiszteletben tartja a szerzők autonómiáját. Ilyenkor némiképp a recenzens is kényszerpályára kerül, mert jobbára ismertet, illetve kiragad a műegészből egy-egy emlékezetesebb darabot, amelyre saját mondandóját építi. Ha már az egészet szeretné láttatni, nehezebb a dolga.

A Csapdában című katolikus egyháztörténeti tanulmánykötet bemutatóján, aztán a következő napokban a könyvet olvasva ismételten felötlött egy 2008. nyári emlékem. Egyszerű asszociáció volt nagyon, a bemutatót ugyanis Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát tartotta. Majdnem azt írtam: celebrálta, de Asztrik atya közvetlen és derűs lényétől, azt hiszem, idegen minden fölös ünnepélyesség és kimódolt szertartásosság. Az a két év előtti eset pedig nála történt, az ezeréves bencés monostorban. Egyházi vezetőket és világi értelmiségieket invitált a főapát, beszélgessünk közös közelmúltunkról, de főleg arról, mit is kezdjünk vele. Kitüntetőnek éreztem, hogy ott lehetek, s hallgathatom, ahogy elmeséli többek között, mi módon próbálják feldolgozni múltjukat ők, bencések. Sok mindenről szó esett, többek között nyilvánosságról, együttműködésről, amikor Erdő Péter bíboros, esztergomi érsek emelkedett szólásra (ezt meg így mondanám, noha valójában ültünk mindannyian egy hatalmas barokk asztal körül). Mondanivalójának lényege – nagy ívű egyházjogi és -történeti eszmefuttatás keretezte –, hogy a katolikus egyház papságának a világhoz való viszonyát egyedül az egyház kompetens megítélni. A megítélés módját évezrede kodifikálták, ahogyan a hallgatás parancsát is hasonló időtartamú, megtörhetetlen szokásjog rója az egyházra. Az tehát, hogy egyházi emberek hogyan és miként működtek együtt, mondjuk, a szovjet típusú rendszer állambiztonsági szolgálatával avagy más, kevésbé fedett hatóságokkal, kizárólag az egyházra tartozik, belső ügy. Kivált most tette hozzá a magyar katolikus egyház feje némi baljós, csipetnyit fenyegető éllel a hangjában, amikor az egyház ellen gyűlöletbeszéd folyik…

A főapát gesztusában és az esztergomi érsek deklarációjában két paradigmatikus magatartás jelent meg két éve. Felfokozott érdeklődéssel vettem kezembe tehát a kötetet: melyik szolgál szerkesztői, szerzői számára iránytűként, már ha egyáltalán szükségük van effélére, kívülről. Abból, hogy az egyik szerkesztő Gyarmati György, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára főigazgatója, a másik, Bánkuti Gábor Gyarmati pécsi egyetemi tanítványa, továbbá az ÁBTL az egyik kiadó, nyilvánvaló volt, hogy a katolikus egyház és az állambiztonsági szervezet kapcsolata, a kollaboráció, illetve az ellenállás, a kollektív mártírium a tanulmányok középpontjába kerül. Nem is csalódtam. A könyv meglehetősen szerteágazó tematikája, mint fentebb említettem, nem volt meglepő. Az utolsó tíz-tizenöt év terméséből válogattak a szerkesztők, emellett közös pontot mindössze az jelentett még, hogy valamennyi szerző forrásként használta az ÁBTL gyűjteményét (is – mert persze mást is).

Bár a könyv több mint 430 oldalra rúg, a tanulmányok ebből csak kb. 280-at tesznek ki. Az utána következő másfél száz oldal kellemes meglepetésként egy mini-kézikönyv a katolikus egyháztörténet tanulmányozásához. Vörös Géza levéltáros (ÁBTL) nagyon alapos és szakszerű áttekintése az ÁBTL-ben fellelhető, az egyháztörténet tanulmányozásához releváns forrásokat ismerteti, a fondoktól le egészen egyes, nagyobb jelentőségű dossziékig. Aki végigolvassa, képet kap az állambiztonsági levéltár egész gyűjteményéről, és kicsit bevezettetik az államvédelem hivataltörténetébe. A tanulmányok közös bibliográfiája az egyháztörténet kurrens irodalma – ez is nagyon jó bevezető. Az egyházi intézmények, szakkifejezések kislexikona és egy igen részletes életrajzi (ötvenoldalas!) gyűjtemény csatlakozik mindehhez.

A tanulmányokat felvezető előszó 2009 végén kelt, maguk az írások az utóbbi két-három évben. Az egyetlen kivétel Gyarmati György nagy ívű, Egyház, sok rendszer és a történelmi idő – a 20. századi magyar egyháztörténet nézőpontjából című, rögtön az előszó után következő bevezető tanulmánya, amely 1997-ben látott először napvilágot. E két szövegtől várhatja az olvasó, hogy vezérfonalat nyújt a könyv olvasásához, megokolja a válogatást és az ily módon való közzétételt. Ha jól értettem, a kötet állásfoglalás egy lappangó vitában, amelynek gondolatait Gyarmati az utóbbi években több helyütt kifejtette, és a két felvezetőn túl többen is hivatkoznak rá a könyvben. Eszerint a múltfeltárásnak (ez itt az „államszocializmus korszakára” vonatkozik) s ezen belül az egyház ekkori története vizsgálódásának két markáns iskolája alakult ki az utóbbi két évtizedben. Az egyik ún. ügynökvadász, a másik a „történettudományi feltárás diszciplináris szabályait betartó”. E klasszifikáció megítélését nehezíti, hogy az első iskola képviselőinek és munkáinak megnevezését hiába keressük. Céljuk mindenesetre az azonnali vagy minél gyorsabb leleplezés, a szenzációk hajhászása (szigorúbb megítélés), illetve az „aktuális közélet – nehezen körülírható – tisztaságának igénye” (megengedőbb változat). Ezzel szemben állnak a történészek – őket reprezentálja a kötet, meg a hivatkozott irodalom egy része. Gyarmati egy helyen azt is megemlíti, hogy az „ügynökkérdés” „milyen redundáns hányada volt az egyház közelmúltbeli történetének”. Korábban viszont arra is rámutatott – statisztikai adatokkal alátámasztva –, hogy milyen aránytalan kutatói figyelem irányul az egyház közelmúltjára; ahhoz képest, hogy a „klerikusok” aránya mily csekély az összlakosságon belül.

Az az érzésem, hogy a szembenállás, a vita erősen túl van dimenzionálva. Az aktuális közélet tisztasága valójában nagyon is könnyen körülírható lenne, azokat a „diszciplináris szabályokat” betartó történészeket pedig, akiket a közmorál mint közjó iránti erős elkötelezettség hevít, nem kellene laza mozdulattal holmi bulvárzsurnaliszták kétes társaságába utalni. A „leleplezést” úgy ábrázolni, mint eleve ördögtől valót, egyszerűen dőreség – sovány megítélésem szerint a társadalom joga tudni, hogy választottjai vagy más reprezentánsai kifélék és mit tettek. Különösen furcsa ez azért, mert az elmúlt tíz évben az ún. leleplezők a bíróságra mehettek (és vesztettek…), a leleplezettekkel pedig a nyilvánosság előtt megszólalók többnyire erősen megértően viselkedtek.

A Csapdábant pedig olvasói (akik persze nem azonosak a bulvársajtó és a netes portálok szenvedélyes olvasóival, bár átfedés bizonyára kimutatható lenne) akár leleplező irodalomként is olvashatják. Minden kritériumnak megfelel ugyanis – nemcsak a szakma szabályait tartják meg szerzőik aggályosan, de többségük becsületesen néven nevezi szereplőit. Világos, hogy a hangsúly az előzőn van. Akik megszólalnak, többségükben a magyar (katolikus) egyháztörténet fiatal nemzedékét képviselik. Bandi István 37, Bánkuti Gábor 32, Fejérdy András 33, Soós Viktor Attila 31 éves. A 33 éves Stefano Bottoni csak kirándul (de meglehet, hosszabban…) az egyháztörténet területére, de ott van a 40 éves Gárdonyi Máté vagy a már komoly munkásságot felmutató Szabó Csaba is, aki 43 éves. Mi jellemzi őket? Elmélyült tudás, széles körű forrásismeret, pontosság, jó értelemben vett pozitivista módszertani alapállás. Kétségtelen, hogy nem hatja át őket a megismerés iránti végső kétely, viszont ítéleteikben példásan tartózkodók és megértők. Nagy erényük a nemzetközi tájékozottság – a magyar egyház ügye minimum a vatikáni Ostpolitik összefüggésében jelenik meg, olykor még a mikroperspektívában, az esettanulmányban is. Nem akarják megváltani a világot nagy elméletekben, inkább leltárt készítenek arról, ami megalapozottan állítható, becsületesen jelezve a nyitott kérdéseket. Gárdonyi Máté áttekintése a kelet-európai katolikus egyházak stratégiáiról mintaszerű például ebben a tekintetben. Bár Gyarmati György említett tanulmánya okkal sürgette a katolikus egyház történetének társadalomtörténeti megértését, a szövegek többsége mégis a hierarchia tevékenységének deskripciója. Ezek a hitvallás-, szenvedés-, túlélés- és elbukástörténetek azonban nagyon érzékenyen és pontosan vannak megírva. Így Bánkuti Gáboré a földalatti jezsuita rendről az ötvenes évek közepén, vagy Bertalan Péteré a Központi Szemináriumból 1960-ban állami nyomásra eltávolított kispapok ellenállásáról. Utóbbihoz időben közeli Fejérdy András remek írása az 1960-as titkos püspökszentelésekről.

Minden gyűjteményes kötetnek vannak kiemelkedő darabjai vagy legalábbis a recenzens kedvencei. Ebben a könyvben nekem három is akadt. Balogh Margit tanulmánya az iskolák államosításáról „tárgyaló” Czapik Gyula egri érsekről. A pálya rajzának egy kis szelete, az 1948-as év történései, a Barankovics István társaságában Rákosival és Révaival tárgyaló, ugyanakkor Mindszentyvel és a Vatikánnal kommunikáló, egyeztető érsek portréja metszően pontos. Czapikról máig elterjedt, hogy „kollaboráns” volt – Balogh ezt nagy levéltári anyag birtokában cáfolja. Kollaboráció a tárgya Soós Viktor Attila dolgozatának is, egy beszervezett egyházi személy hálózati karrierjének rekonstrukciója. Forrása nem csupán a fennmaradt állambiztonsági iratanyag, hanem az egykori ügynök kései emlékezése – amelyet persze a felfedeztetés inspirált. Ez a hús-vér történet csábítana leginkább normatív megállapításokra – Soós azonban elkerüli az ítélkezést éppúgy, mint a moralizálást (csak azért nem írom, hogy elegánsan, mert óvatosságát csipetnyivel többnek tartottam a kelleténél; de csak annyival). Stefano Bottoni rendkívül izgalmas záró értekezése pedig (amely magyarul itt jelent meg először) a kollaboráció problémáját egészen új dimenzióba helyezi. Az ő helyszíne Róma, a Vatikán, ahol a katolikus egyház vezetői és a szovjet rendszerű Magyarország diplomatának, újságírónak, pap-tanárnak álcázott titkosszolgái nem egyszerűen szemben állnak egymással. Nem, mert nem háborút vívnak immár (Bottoni a hatvanas-hetvenes évtizedeket vizsgálja), hanem a szótértés lehetőségeit is keresik. Ahhoz pedig információk szükségesek. A magyar hírszerzés ebben az esetben a modus vivendi útjában álló problémák megoldásához is nyújtott segítséget.

Az egyház egy kicsit túlságosan bonyolult – mondotta Várszegi főapát a kötet bemutatóján, némi mosollyal a szája szögletén. A jelenről beszélt. Ha ma ilyen – én elhiszem neki –, milyen lehetett a szorító feltételek falrendszerében harminc, negyven, ötven évvel ezelőtt? Ha ez a kötet segít megérteni az akkor leírt, kimondott, vagy csendesen elmormolt szavakat, érdemes volt kihozni.

 

 

 

Bánkuti Gábor – Gyarmati György (szerk.): Csapdában. Tanulmányok a katolikus egyház történetéből 1945–1989. Budapest, 2010, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára – L’Harmattan Kiadó, 436 oldal, 3800 forint.

 

 

Kapcsolódó írások:

Rainer M. János: A munkás(osztály?) a kapitalizmusba megy (Bartha Eszter: A munkások útja a szocializmusból a kapitalizmusba Kelet-Európában 1968–1989. Budapest, 2009, L’Harmattan Kiadó.) Bartha Eszter a magyar jelenkor-történetírás új hullámához tartozik – harmincas...

Rainer M. János: Önki, 1867–2010 (Feitl István–Ignácz Károly: Önkormányzati választások Budapesten 1867–2010. Budapest, 2010, Politikatörténeti Intézet Budapest-történeti Műhely.) A mostanában nehéz helyzetbe került, állami támogatásától megfosztott Politikatörténeti Intézetben...

Takács Ferenc: Ne legyen Freud a nevem… (James Hillman–Charles Boer: Freud saját szakácskönyve. Fordította Hárs György Péter. Budapest, 2010, Múlt és Jövő Könyvek, 290 oldal, 3800 forint.) Úgy látszik, nehezen múlik a fordításokban realizálódó tájékozódásunk kulturális aritmiája:...

Almási Miklós: A depró mint üzlet (Szendi Gábor: Depresszióipar. Budapest, 2005, Sík Kiadó. 306 oldal, 2700 forint. ) Almási Miklós A depró mint üzlet Most Pilátus leszek...

Rainer M. János: A vitathatatlanról szóló vita (Kovács Mónika (szerk.): Holokauszt: történelem és emlékezet. Budapest, 2005, Hannah Arendt Egyesület-Jaffa Kiadó, 386 oldal, 1990 forint. ) Rainer M. János A vitathatatlanról szóló vita “Talán nincs...

 

 

Cimkék: Rainer M. János

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK