A Mozgó Világ internetes változata. 2010 szeptember. Harminchatodik évfolyam, kilencedik szám

«Vissza

Almási Miklós: Médiademokrácia (Sipos Balázs: Média és demokrácia Magyarországon. A politikai média jelenkortörténete. Budapest, 2010, Napvilág Kiadó, 230 oldal, 2600 forint.)

A történet (hogyan is volt, hogy is van médiatörténetünk), meg hogy kik kezébe voltak-vannak a lapok és hogy ezzel az egésszel mit csinálnak, jól megírt, sokfelé kitekintő, kritikai elemzés. Végre egységben láttam, amit annak idején átéltem, de csak epizódjairól volt mélységéles képem – most itt a majdnem teljes történelmi mozi lábjegyzetelve. (Jóindulatúan kihagyom a pártállami sajtó- és médiaviszonyok vázlatát; az igazi történet – az életben is, a könyvben is – 89-cel kezdődik.) Az elfuserált médiatörvény, a Hankiss/Gombár ellen indított háború, a kereskedelmi tévék, a „duális média” térfoglalása (a piacon és a fejekben), az „olaszosodás” (egy-egy párt felé orientálódás) és a köztévé lenullázódása. Így egyben látva ez a história a naivitás története. Véres csata folyt a köztévéért, ám több mint tíz évig szinte senki se vette észre, hogy az egésznek semmi értelme: a köztévét (a hatalom szócsövének képzelt fórumot) senki se nézi (nézettsége jó ha 10 százalék körüli); a terepet a kertévék vették át, meg az általuk (is) teremtett bulvármédia (bennük meg a látványpolitizálás). Ez a naivitás vezette a szabad újság- és tévécsinálás kezdeteit, miközben már akkor kemény hatalmi háború dúlt a mélyben (és az utcán), ördögűzésekkel, kirúgásokkal, államilag is támogatott tulajdonosváltásokkal.

A szabadság fantomja elszállt, mert kisült, hogy a pártközpont helyett lett tulajdonos, profitérdek, nézettségi mutató és hirdetői nyomás – és hogy ezekhez igazodni kell (szabadság csak ezen az akadálypályán túl található). Igaz, maradt néhány mindentől független lap (pl. HVG), mert volt pénze önmaga eltartására. De lassanként természetes lett, hogy lett párt közeli, egyikhez, másikhoz húzó (kiszolgáló, rokonszenvező, titokban neki szurkoló) újságírás, valamint a cégtáblán BBC-n iskolázott etika, viszont ennek kiegyenlítéséül szélsőségesen rasszista netportálok. Szóval jó kis kelet-európai véleménykáosz.

A könyv centrumában természetesen a hírmédia szerepe áll, mivelhogy a tájékozottság a köznapi demokratikus döntések alapja. Elhagynám a dolgozat felvezető részeit, ahol a pártállami sajtóirányítás gyakorlatát, valamint a jónép agyonrágott „kódfejtési gyakorlatát” elemzi. (Hogy ti. egy fél ország tanult meg a sorok között olvasni, jelekből helyzetképet rajzolni magának.) Elhagyom a médiaháború tényeit – tanulságos pedig, elhagyom, mert a szerző zsebében van izgalmasabb téma is: mi lesz az újságírás sorsa az internet korában, mi lesz a ma negyvenes generáció kezében használatos hírforrásokkal (portál, blog, on-line hírvilág)? Mi lesz az így betáplált társadalmi tudattal, hiszen ez az on-line világ bizonytalan, minden tényközlésnek (állításnak) az ellenkezője is megtalálható, amiből ki-ki saját álvalóságot építhet magának. És persze az egész mögött ott van az elitkategóriájú papírújság lassú végjátéka: kihal az a korosztály, mely a reggeli kávéját csak lapozgatva tudja élvezni, és vele kihal az elit-újságírás mint gyártmány és mint fogyasztói elvárás…

A legizgalmasabb kérdéseket a könyv vége felé találod, ahol a szerző a politikai média és tömegkultúra összefüggéseibe vág bele. „Kérdés, hogy a médiafogyasztás és a demokrácia működése-működtetése között továbbra is fennáll-e az a kapcsolat, ami a 20. században létezett. Például azért, mert a hírességek, a celebek kultúrájának rendszeres fogyasztóit kevésbé-kevéssé foglalkoztatják a közügyek – azaz a népszerű kultúra (a tömegkultúra) és a demokrácia viszonya másként alakul, mint a populista elbeszélés alapján gondolhatnánk. Lehetséges, hogy a tömegkultúra inkább elfordítja a tömeget saját közössége ügyeinek intéztetésétől? Lehetséges, hogy a közönség igényeit nem helyesen méri fel a politika és a média?” Ezek az igazi kérdések, és nem a politika mediatizálása (hogy ti. milyen képet fest magáról a párt/politikus/intézmény, ezt hogyan akarja a fejekbe verni, és hogy ebből mennyit hisz el a jónép. Szugera-bugeraként elég sokat: naponta töltik a fejébe, hogy a kormány (most ellenzék) milyen béna, tolvaj, hazaáruló és az ismétlés régóta ismert nyomására csak-csak megül a propaganda a fejekben. (Valamire mégiscsak jó a média…) Amit csak azért említek, mert eretnekként úgy vélem, hogy a jónépet ez az egész kacat nem érdekli, és hogy a média küldetése ma, hogy a médiafogyasztó leszokjon a politikáról, azaz tartsa izgalmasabbnak a negyvenharmadik celeb lábszőrtelenítését, mint a jövedelmek átcsoportosítását, a kisebbségek elnyomását, a demokrácia felszámolásának hírmorzsáit. Túlzó vagyok természetesen, hál’ Istennek, Sipos Balázs nem megy bele ilyen egyszerűsítésekbe: hiszen ha az Index (portál) beszól, vagy a Gazdasági rádióban hallasz valami elemzést, az benned marad, és lesz némi spúrod arról, hogy miben is élsz. Technikailag meg az a sejtelmem, hogy a mai tévéformátum – talk show, kerekasztal meg gyorsinterjú – csak részben alkalmas demokráciaépítésre: a hírelemzés nem látványképes, ráadásul amint a szereplők valami fontos rétegre ásnak le, lejár a műsoridő, a moderátor rémülten dob be valami semleges témát.

A hírérték nem önmagában, hanem a médiatérben (kibertérben) jelenik meg, ahol a híradó előtt spanyol soap-opera ment, utána véres thriller, egy másik csatornán agárverseny vagy vulkánkitörés, és ezek között – ugyanezzel a képi logikával – jönnek az ún. hírek. Vagyis: a hír szinte természetesen illeszkedik a szórakoztatás dramaturgiájába (infotainment). (Ez a hírkép régi rikkancsszlogenen modellezve valami olyasmi, hogy „szájba lőtte feleségét, mert nem akart gyereket”, mára tematizálva: kocsija felrobbant, vagy felgyújtotta istállóját, elsöpörte a cunami, zebramamának egyszínű gyereke lett Bangkokban.) Ráadásul a kertévékben nincs külpol-hír (kivéve ha valami szenzáció történik valahol), így aztán a jónép arra nevelődik, hogy a világ nem érdekes, csak az számít, ami itt van. Mindezt a globalizálódás közepette, ahol ha Szingapúrban egy lepkeszárny megrezzen, akkor Londonban megroggyan a tőzsde – ismered a közhelyet. A hazai hírek is felszínesek, töredékei nem állnak össze, rejtett öszszefüggésekre csak ritkán keres rá újságíró, szerkesztő, csatorna vagy lap. Vakulj, magyar…

A köztévé – húsz év vitáinak sztártémája – hasonul a kertévékhez: a piac erősebb, mint az állami irányítás, pláne, ha az nem is tudja, mit akar. Sipos Balázs bekapcsolja a civil médiát (bloggereket, internetfórumokat, véleményblogokat), ám kiderül, attól se jobb a helyzet: „a civil újságírásnak gondolt tevékenység szintén jelentősen átalakította az újságírói normákat, elsősorban is gyengítette a (módszertani) objektivitás követelményét, és hozzájárult a kontrollálatlan indulatokból származó stílus elterjedéséhez”. Vagyis: a közbeszéd nyelvi durvulása ott hatványozódik (anyáznak), a tények, számok pontatlanok (ha vannak), az interpretációk érdektelenek. A média (minőségi újság, köz- és kertévé, internetportál, blogoszféra) nem képes besegíteni a demokráciatudat felnövésébe. Jó, ha nem ront rajta. Az értelmiség néhány újságban, néhány csatornán, időpontban, internet-site-on megkapja a mindennapi politikumadagját (táboronként más színvonalon, mélységgel), feltöltődhet vitaérvekkel. És akkor hol használja? A mai, „fragmentált politikai térben” (a könyv ezt is elemzi) ennek egyre csökken a lehetősége: a politikai szféra zár, beleszólni nem tudsz. De még az is ritka jelenség, hogy egy baráti társaság összeülne csak úgy egy dumapartira, hogy éjszakáig szálazza szét a mi van csomóit. Nem ül össze, így aztán ezek a ritka médiahelyek legfeljebb az értelmiségi lét (a közügyekben való valós/képzelt részvétel) illúziójának fenntartására szolgálnak. Bár ma már az is nagy dolog.

Újságírás. Először kalapemelés a tényfeltárók hihetetlen elszántsága és kitartása előtt. (A könyv Rádi Antóniát említi, akit jól meghurcoltak tényfeltárásáért: öt évig tartó bírósági üldözés után mentették fel, adtak neki igazat, de sorolja Kocsis Györgyit, Juhász Gábort is, én ide venném Vajda Évát is.) Ritka hősök, csakhogy az van, hogy a jogi-bírósági üldözés eredményeképp ez a műfaj kiritkult, elhalt. Ahogy egyik kollégám mondta: kinek lenne kedve egy kis cég vagy kis ürge miatt bíróságokra járkálni? Ezzel és a bulvárosodással az újságírás színvonala zuhanni kezdett, maradt persze néhány kiemelkedő egyéniség, laphely, site, amit a pártkatonaság írásözöne tesz igazán vonzóvá a megmaradt olvasótábor szemében. Egyébként terjed a sivatag. Igaz, Sipos felveti, hogy a pártújságírás voltaképp nem akkora baj: a két tábor mindegyike megírja saját közönségének saját pártja véleményét, a tények? események? ugyan homályosak maradnak, de ne akarj mindent. Ha viszont a kettőt öszszeteszed, mégis kapsz valamit. Jó poén, de csak elméletben: merthogy ez a fogyasztási mód ma már luxus: kevés olyan érdeklődő van, akinek pénztárcája, olvasói ideje ezt a mozaikkirakósdit megengedi.

Sipos Balázs precíz történeti elemzéseiből pesszimista kép rajzolódik ki arról a folyamatról, ahogy a demokrácia szétrohad, és ahogy a média felelőtlen boldogsággal vesz részt maradványainak szétcincálásában. Ám sajnos azt is érzékelheted, hogy a társadalom sem érzi fontosnak saját létének alapkérdéseit. A jónép 70 százaléka érzi úgy, hogy egy autoriter berendezkedés jobb, mint a demokratikus, a fiatalok – a harmincasok, negyvenesek – unalmasnak tartják „az egzigenciák tudományát” (Kossuth) – azaz a politikát úgy általában. Egyetemi tanítványaim és gyerekeim társaságának unisonója: újságot nem olvasunk, tévét nem nézünk – ha kell, ott a net, de a dobozt legfeljebb DVD-re használjuk. (Falun más a helyzet, ott a katódcső egész napos háttérvilágítás…) E szociológiai térben a tévé a csórók biznisze, a médiacsata pedig továbbra is parasztvakítás.

 

 

 

Sipos Balázs: Média és demokrácia Magyarországon. A politikai média jelenkortörténete. Budapest, 2010, Napvilág Kiadó, 230 oldal, 2600 forint.

 

 

Kapcsolódó írások:

Almási Miklós: Majdnem felnőttek tükre (Új ifjúság. Szociológiai tanulmányok a posztadoleszcensekről. Szerkesztette Somlai Péter. Budapest, 2007, Napvilág Kiadó, 164 oldal, 2007 forint. ) Almási Miklós Majdnem felnőttek tükre Ez a könyv egy...

Almási Miklós: A Duna metafizikája (Forgács Éva: A Duna Los Angelesben. Művészet írások. Kijárat Kiadó, 2006. 272 oldal, 2600 forint. ) Almási Miklós A Duna metafizikája Tanulmányok: hogyan látjuk, illetve...

Almási Miklós: Beszólás középről (Paul Krugman: A liberális lelkiismeret. Fordította Orosz Ildikó. Budapest, 2010, Gondolat Kiadó, Demos Könyvek. 346 oldal, 2890 forint.) Krugmant (a New York Times kolumnistáját) „pimasz” gazdasági jegyzeteiért régóta...

Almási Miklós: Lelkünk finomkodó diagnózisa (Hunyady György: A társadalmi közérzet hullámverése. Budapest, 2010, Napvilág Kiadó.) Hogy vagy? Jól. Részletesebben? Roszszul. Naponta játsszuk ezt a miniabszurdot....

Almási Miklós: A depró mint üzlet (Szendi Gábor: Depresszióipar. Budapest, 2005, Sík Kiadó. 306 oldal, 2700 forint. ) Almási Miklós A depró mint üzlet Most Pilátus leszek...

 

 

Cimkék: Almási Miklós

 

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK