A Mozgó Világ internetes változata. 2010 szeptember. Harminchatodik évfolyam, kilencedik szám

«Vissza

Beck Tamás: Sötétben; Mintha önnön tudata alá; Elmaradt vallomás

Sötétben

 

 

Éjjelente a sötétben a férje

arcát simogatja; járomcsontját úgy

nyomkodja, mintha Braille-írással

rögzített Bibliát olvasna,

 

 

– nappal egészen mást mond a férfi arca –

túlhűtött folyadék az éjszaka körötte,

amit ha hajnalban fölráznak, megszilárdul

és összeáll majd a rendje. Aludj, susogja

 

 

férjének, ne halld, az ágak hogyan dobolnak

az ablakon, maradjanak figyelmen kívül

hagyott istenérvek, s a szádban a szavakat

 

 

is titokban forgasd reggel, akár a kokalevelet,

ne mondd el, álmodban miért eredtél futásnak,

mint lázas ember hóna alatt a higanyszál!

 

 

Mintha önnön tudata alá

„Meggondolatlanul tűzre raktunk

valamit, ami most lassan ég el.”

(Kemény István)

 

 

Nem tudom, mért, de még a fényképét is tűzbe dobta

anyám; gyűlölte, azt hiszem. Csak néztem, hogy emésztik el

a lángok a hanyagul lenyírt gyepet, s a rozsda-

marta kerítés mögött nagyanyám, ki feszülten figyelt

 

 

a kamerába. Mint a lángvihar Hirosimában,

amiről olvastam egyszer: úgy tűnt el az a kis darab

világ. S azóta elmúlt húsz esztendő – már hiába

is keresném, hogy melyik kerületben, hányas szám alatt

 

 

állt a vakolatlan ház, melyben utoljára boldog

voltam. Pedig reggelente korán fölvert a nagyanyám.

S miután megjártuk a tejcsarnokot és a boltot,

postát: mosollyal arcán, mintha önnön tudata alá,

 

 

levitt a pincébe. És mennyi értelmezhetetlen

limlom fogadott! Közösen találgattuk, hogy valaha

ez a csorba csésze, filces kanapé mit jelentett

és kinek. Aztán föntről anyám hangja: „Anyuka!

 

 

 

Megint a hülyeségeit mutatja a gyereknek…?” –

Mindegy, most mi fogadna ott: irodaház? Foghíjtelek?

Habár húsz év sem volt elég, hogy mindent elfelejtsek,

korszakonként változunk mi is, akár az utcanevek.

 

 

 

Elmaradt vallomás

Mariannának

 

 

Én láttalak már tévét nézni felhúzott térdekkel; a bokáidon

kidagadó erek, mint hömpölygő folyam vitték a vért a vádlikon

keresztül a nemesebb idomok felé. Egy szép ország vízrajza volt

az egész, amit már annyi férfi, mint maturáló kisdiák, magolt.

 

 

S a Hortobágyon járva, láttalak gémeskútból itatni állatot,

pedig nem is tudta az a szürkemarha, milyen kegyelmi állapot

– nekem sosem volt részem benne – gyengéd kezeidből hörpölni a vizet,

fényképeztelek és te lelocsoltál, akkor értettem meg: azt hiszed

még most is, hogy csak doktornő vagy, én pedig a páciens, terápia

zajlik éppen és semmi más. De nem vágtam hozzád azt, hogy „te hárpia”,

sem akkor, sem később. Beszélgettünk inkább – klímaválság, recesszió,

ilyesmikről, pedig csak annyit mondtam volna: karjaidban lenni jó.

 

 

Kapcsolódó írások:

Beck Tamás: Glückliches neues Jahr! Beck Tamás Glückliches neues Jahr! A Himmelpfortgassén látom, hogy...

Beck Tamás: Kilátás Beck Tamás Kilátás Egy ablakon kinézel, és a szürke...

Beck Tamás: Cukros vízzel Beck Tamás Cukros vízzel Olyan vagyok, akár a cukros...

Beck Tamás: Egy hitoktatónő öngyilkosságára Beck Tamás Egy hitoktatónő öngyilkosságára ?Nem, nem tudok még...

Beck Tamás: Pajzán sorok Beck Tamás Pajzán sorok (egyetértek) Szilvinek Elmondod,...

 

 

Cimkék: Beck Tamás

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK