A Mozgó Világ internetes változata. 2010 szeptember. Harminchatodik évfolyam, kilencedik szám

«Vissza

Parászka Boróka: Székely szív, oroszláncsók

„Székelyföld a magyarság szíve.” „Ha kell, megcsókolom azt az oroszlánt az egyenruhájukon.” Ilyen hangulatok, érzések bugyborékoltak fel Vona Gáborból Gyergyószentmiklóson augusztus derekán, egy ifjúságinak nevezett táborban valahol az örmény negyed és a Gyilkos-tó felé vezető út mentén. Nem tudom pontosan idézni a szavait, mert a magashegyi lápvidékben mindenféle különös növény, gomba tenyészik. Keserűlapu, vérehulló fecskefű, zörgőfű, kemény törzsű, acélos tüskéjű bogáncs, sátántinóru, gyilkos galóca. A nyár végi hőségben ezek az élőlények folyamatosan gőzölögnek, nedveikből furcsa, vibráló pára száll fel, keveredik a fenyőgyanta illatával, a frissen kaszált, de sosem száradó széna levegőjével, a mindent válogatás nélkül lelegelő kecskék faggyúszagával, a mocsárban lapuló gyíkok és kígyók nyirkos nyomaival. Itt, Erdély és Moldva határán, az egymásba záruló szurdokok gyomrában beékelődik az állandó romlásból, erjedésből származó ködfal, tapintható az atmoszféraváltás. Nem lehet itt csak úgy áthaladni, menni valahonnan valahova. Az ember belélegzi a világok végéből kipárolgó esszenciát, érzi, ahogy a nyirkos gőzök lecsapódnak a bőrén, bekúsznak a pórusain, átutazóból átváltozóvá válik: megszédül, tévelyegni kezd, és félni, hogy maga is a magasan ködlő mocsarak részévé válik.

Vona Gábor (kocakalandor) nem először járt erre, visszatérő vendégként toborozott itt, ebben a „közéleti és ifjúságinak” nevezett táborban. Olyan hely ez, mint a júliusban Tusnádon szervezett találkozó, ahova Orbán Viktor jár húsz éve makacsul. Csak még olyanabb. Kicsit kisebb, szerényebb költségvetésű (még), de karcosabb: nincs semmi kultúrmáz, nyáriegyetem-díszlet, ez direkt toborzás. Gyergyó most az árnyék-Tusnád, Orbán mögött pedig egyre sötétebben, egyre határozottabb kontúrokkal ott van az árnyék-Vona: kéri a részét Erdélyből. És az Orbán részét is. Másik Erdélyt akar. Székelyföld két sarkában, két területfoglaló: előbb-utóbb döntenek majd, hogy merre az arra, mennyi az annyi, ki az úr a házban. Vona tanult az Orbán-kirándulásokból. Ő is, pontos mérleget vonva, biztos bevételben bízva gyorsan áthaladni és mégis itt maradni akar. Felkészült az idén az alámerülésre: képviselőöltönyben, de tornacipőben érkezett a Békény völgyébe, ahol a semmiből, néhány év alatt szövetségesei igazi katonai tábort építettek ki. Nem kirándulás ez, hanem háborút idéző és háborút ígérő idill: katonai egyenruhát mímelő terepszínű ingekben, nadrágokban bakancsos őrök vigyázzák néhány napon át az Árpád-sávos lobogókkal feldíszített sátrakat. Itt találkoznak évről évre az Erdélyi Magyar Ifjak, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom, a Magyar Gárda, a Jobbik Magyarországért Mozgalom (csupa-csupa nagybetű) emberei. És itt tudhatják meg, kié az igazi jobboldal, kié a valódi nemzetpolitika, ki valósítja meg a másik programját, és ki fut a másik után. (A Fidesz a Jobbik után, naná.)

Itt gomolyog most minden eddiginél sűrűbben, átláthatatlanabbul, a sátántinóruk és gyilkos galócák között ez az új köd, látni se lehet tőle, annyira betölt mindent. Hát nem is csoda, hogy a tornacipős-öltönyös Vonából csak úgy bugyborékolt követhetetlenül és visszaadhatatlanul a székely szív meg az oroszláncsók. Csak úgy szívta magába a táj bódítóan keserű levegőjét, és párologta ki a maga ámítóan negédes gőzét, és mondta és mondta, hogy ő most az új Bethlen Gábor, aki eztán innen, Erdélyből irányítja majd Magyarországot, mert odaát, csonkaországban, az úthengerrel, a médiafölénnyel, a globális tőkével, a hatvan éve romló MSZP-vel, a húsz éve kopó Fidesszel, az SZDSZ farkasbőrébe búvó LMP-vel szemben nem lehet. De majd Erdélyben, ebben a tiszta (gőzöktől terhes) katlanban kiforr valami új, az egész Kárpát-medencét át- és átszövő pártrendszer, az új, határokon átívelő Jobbik. A hamarosan eljövő, legnagyobb, legigazibb, legmagyarabb magyar párt. És nemcsak kettős állampolgárságot kapnak az új Bethlen Gábor új emberei, hanem választójogot, és jön majd (Erdélyből) az új generáció, az új politika, és kitölti majd a régi magyar politika szurdokait, hasadékait, omló és romló sziklaszirtjeit. És most jön majd az igazi forradalom, nem ilyen sunyi, szavazófülkés, golyóstollas, megtrükkölt forradalom, ami eddig volt.

Vona Gábor, az igazi forradalmár és Bethlen Gábor megszédült. És szédülve, mégis fegyelmezett sorokban követték hívei is Gyergyószentmiklósig, a világok határáig, új világok reményében. Az erdélyiek persze tudják (?), hogy melyek azok az ösvények, amelyeken el lehet indulni, és melyek azok, amelyeken nem. Hol kell gyorsan áthaladni, és hol lehet időzni, levegőzni. A Gyilkos-tó övezete nem barátságos hely: gyorsan halad át, aki ide merészkedik. Vonáék toborzótáborába helyiek (erdélyi magyar ifjak) alig látogattak ki (esténként sörözni, harci zenére mórikálni, messziről ismerkedni, ennyi belefért). A Jobbik-vezér saját híveihez szólt, nekik tálalta a hagymázas képzelet teremtette székely szívet és saját, házi oroszlánjainak szórta a csókokat, kihelyezett pártülés, Kossuth tér-nosztalgia kapott egzotikus keretet. Mit is kezdenének a gyergyóiak mindezzel? Hányszor, de hányszor hallották már ezt a székely szívet? Hogy megunták, megutálták már önnön giccsbefojtásukat, kellékké csonkításukat, díszletté butításukat?! Túl vannak azon a naivitáson rég, amelyből még mindig jóllakik és tenyészik a gárdaoroszlán. Az egyenruha-eufórián, a gittegylet-bizalmon. Az újgenerációs Vona avas, sokadszor újrahasznosított jobboldali portékával házal errefelé: kínos.

Kis szerencsével sátorbontás után oszlik majd a köd, amit maguk után hagynak a kiküldetésben táborozók, és marad a keserűlapu és a vérehulló fecskefű fanyar aromája. A kecskék, meg a tinóruk. Kis szerencsétlenség is volt az idén, mert mégsem múltak el a bakancsnyomok. Csíkszeredában a Székely Gárda három (3) tagja tanult az eddigi kiképzéseken. Préselt lemezből készült táblával vonult fel mind a három helyi gárdás a helyi bevásárlóközpont elé, világhálóról lopott, maszatosan nyomtatott képpel demonstráltak: „Szégyelld magad, már megint zsidónál vásároltál” – ez állt a feliraton. Senki sem értette, miről is szól a négy napig közprédára bocsátott üzenet, a demonstráció, és hogy kik ezek a sovány, összeszorított szájú fiatal férfiak. Kiknek a követei? Nyilván senki sem vette a fáradságot, hogy elmenjen Vona Gábor táborába, és megértse, mi is folyik a közvetlen közelében, magánerdők, hétvégi házak, a saját földek határában. Valami bűzlik, ködlik, ezt gondolták az emberek. És azt is, hogy majd elmúlik. Elkotródnak a fal mellett, osonva tüntetők. Elsurrannak a bakancsosok. Biztosan sokakat zavart is ez az új szag, próbálták kerülni, nem észrevenni. Nem oda menni, nem csapdába esni a mocsárba. Bíztak, bíznak az erdélyiek abban, hogy tudják azt, amit nem tudnak, nem is akarnak észrevenni.

Szerinted mi lesz ebből, ebből a „baráti körözésből”, Jobbik-terjeszkedésből? Kérdezem saját baráti köreimtől, és rosszallóan néznek rám. Mert kérdéseimmel zavarom a békésnek tudott és védett köreinket – azt hiszem, azt gondolják, hogy nem kell észrevenni. (Majd jól megmondjuk Magyarországon, hogy tartsátok otthon a kutyáitokat – mondják még, és reménykednek a sosem volt parancsszavakba.) Kényszeredetten nevetnek szembe. „Nem hagyják majd a románok” – válaszolják vállvonogatva, és én nézek rájuk, hogy mi ez az új viszony, ez az új bizalom és remény? A kik? A románok? Majd nem hagyják Vonát, és az ide kiránduló csókos oroszlánokat? A legnagyobb kárpát-medencei magyar pártot? Ezt szeretnénk, ezt a biztonságos, automatikus magyarellenességet? Vagy ki tudja mi-ellenességet? Mégiscsak ez a jó? Nekünk?

Visszakísért a Gyilkos-tó vidéke, az útra omló sziklák, a fullasztó szurdokok, a különös jelek, amelyeket mind-mind úgy olvasnak az erre járó gyergyóiak (székely szívek), hogy ezeken túl ott ködlik már Moldva, és Moldvában ott vannak a románok. Igazából ezt gondolták az erre elsietők: hogy a románok védik-támadják-jelzik saját határaikat, akik éppen ezért nem is szerettek erre járni. És soha nem hangzott el hangosan, de azért mindenki tudta, hogy nem a keserűlaput és a vérehulló fecskefű szagát szimatolták a határkísértők a levegőben, hanem a románokét. Akik elég közel és elég távol vannak.

Most pedig ez a gőz, ez a sokáig került, félve szimatolt szag lesz a „miénk”, ebben bízunk. A románokban. Mégis inkább legyenek közel. Közelebb, mint eddig. A bizalom végül is nem alaptalan, mert a Csíkszeredában préselt lemezre ragasztott maszatos plakáttal zsidózó székely fiúk ellen eljárást folytat a román (!!!) ügyészség. Léptek a helyiek helyett, akik úgy siettek el a felirat mellett, mintha ott sem lenne. És ez így mindenkinek jó: a Vona-különítmény eltűnt az utcáról. A kiképzőtábor volt is, nem is: ahogy jöttek, úgy mentek el a gárdások, a jobbikosok, az importegyenruhás, tornacsukás militáns kirándulók. Senki se mondta, hogy ne gyertek. Senki se mondta, hogy maradjatok. Senki sem mondta, hogy menjetek el. Senki sem mondott semmit. A Hargita megyei önkormányzat még pénzt is adott a majdnem legnagyobb magyar ellenzéki párt rendezvényének, kétmillió forintot kábé. Ebből sorakoztak a szigorúan őrzött sátrak, fényesültek a vörös-fehér csíkos zászlók. (A „román” csendőrök békésen kávézgattak, pihentek munkaidejükben az árnyékukban.) Miért adták? Hogy befogják a szájukat? Hogy ne mondják, hogy nem jut „közéleti, ifjúsági” (Árpád-sávos) rendezvényre? Barátságból? Taktikából? Ki tudja? Ki érti? A biztos az, hogy a románok mindezt nem szeretik, nem hagyják. Mit nem hagynak? Mit nem szeretnek? A zsidózást? A magyar-szervezkedést? Ki tudja, és ma már, most már kit érdekel? Lehet rájuk haragudni, meg lehet köszönni nekik. Ki lehet merészkedni majd a Békény völgyébe, elmerengeni a párák fölött, kilesni a szakadékok résein Moldva felé. Talán nincs is olyan messze. Talán nem is olyan félelmetes. És ez a szag, ez a lápi gőz ez nem is az övék. Nem is a miénk. Lehet, hogy közös? Együtt gőzölögjük, együtt szimatoljuk, féljük.

 

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Farkas Zoltán: Lopott anyagból (Parászka Boróka) Hosszúra nyúlt a 2007-es esztendő. Még valamikor 2006 nyarán...

Parászka Boróka: Egy másik ház Parászka Boróka Egy másik ház Egy másik ilyen ház, ami...

Parászka Boróka: Mindennapi horrorunk Parászka Boróka Mindennapi horrorunk Két bűneset bonyolódik jelenleg a...

Parászka Boróka: Anyám, a vagány csaj Amikor anyám farmerszerkójában titokzatos módon meglépett, láttam rajta, hogy valami...

Parászka Boróka: Miért loptak Koszovóban a románok magyar kabátot? Parászka Boróka Miért loptak Koszovóban a románok magyar kabátot?...

 

 

Cimkék: Parászka Boróka

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK