A Mozgó Világ internetes változata. 2010 szeptember. Harminchatodik évfolyam, kilencedik szám

«Vissza

Várhegyi Éva: Függetlenségi háború

A nyár közepén, július 17-én, szombaton egy szokatlan hír röppent világgá: a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a vele szorosan együttműködő Európai Bizottság bejelentették, hogy elhalasztották a Magyarország számára nyújtott pénzügyi segítség esedékes felülvizsgálatának lezárását. Az eredeti terv szerint két nappal később, hétfőn tartottak volna közös sajtótájékoztatót a magyar kormányfővel, addig kellett volna megállapodásra jutniuk a vitás kérdésekben. Ám már szombaton áthidalhatatlannak érzékelték a nézetkülönbségeket, így hiábavalónak látták a továbbmaradást.

A furcsa eseményről tudósító, diplomatikusan megfogalmazott közlemények szerint a 2008 őszén a nemzetközi pénzvilág támogatására szorult ország új kormányának láthatóan még „több időre van szüksége” ahhoz, hogy kidolgozza a vállalt hiánycélok elérésének részleteit. Az IMF és az EU delegációi ittlétük alatt nem látták a jelét annak, hogy a magyar fél hajlandó lenne a költségvetés tartós konszolidációját biztosító változtatásokra, jóllehet ez is feltétele volt a hitel megítélésének. Az EB közleménye szerint „a kiigazító lépések valamivel elmaradnak a szükségestől, és jellemzően átmeneti jellegűek, emiatt a kormánynak növelnie kell az erőfeszítéseket a fenntartható, 2011-ben 3 százalék alatti költségvetési hiány elérése érdekében”. A hiány leszorítására tervezett intézkedéseket (köztük a legnagyobb tételt jelentő pénzintézeti különadót) nem minősítették olyan lépéseknek, amelyek hosszabb távon is megteremtik a szükséges egyensúlyt. Az IMF delegációja azért is kifogásolta a bankadót, mert az visszaveti a hitelezést és aláássa a gazdaság növekedését. De azt is hiányolták, hogy a kormánynak nincs terve arra, miként szabadulhat meg a nagy veszteségtermelő állami vállalatok (főként a MÁV) terhétől, amivel tartósan mérsékelhetné a költségvetés hiányát.1

A delegációk távozását követő első kereskedési napon, hétfőn máris tíz forinttal gyengült a forint az euróhoz, és hat forinttal a svájci frankhoz képest. A befektetői bizalom megingását az országkockázati felár és az állampapírhozamok emelkedése is tükrözte. Hiába nyugtatgatta őket a gazdasági miniszter, hogy nincs ok aggodalomra, hiszen tartják az idei hiánycélt, a pénzügyi befektetőket ez hidegen hagyta. Ők jobban figyeltek az IMF és az EU közleményeire, amelyekből azt olvasták ki, hogy a magyar kormány nem hajlandó megfelelő intézkedéseket hozni az aggasztóan magas államadósság mérséklése érdekében. Vagyis nincs kellő biztonságban itt a pénzük, s aki mégis idehozza, az megfizetteti a magasabb kockázat árát.

Bár a következő hetekben a forint lassan visszaerősödött (igaz, a korábbinál gyengébb szintre), nem került le a napirendről az a kérdés, hogy a magyar kormánynak a nemzetközi intézményekkel szemben indított „függetlenségi háborúja” milyen hatást gyakorol az ország finanszírozása szempontjából kulcsfontosságú befektetők értékítéletére. Az első hetek felemás reakcióit többféle módon lehet értelmezni – s ezt politikai hozzáállástól függően meg is teszik az elemzők, valamint a kül- és belpolitikai élet szereplői. A konkrét ügyön felül az is kiélezi a vitákat, hogy nemzetközi pénzügyi válság hatására elbizonytalanodó, sok tekintetben újraformálódó tőkés világban nehéz megfellebbezhetetlen igazságokra hivatkozva „osztani az észt”. Ez az oka annak, hogy Orbán IMF-ellenes kirohanása néhány nyugati elemző tetszését is kiváltotta, bár az általános vélekedés szerint a nehéz gazdasági helyzetben lévő ország vezetőjétől ez igencsak felelőtlen lépés volt.

Hogy ebben a cikkben mégsem az egyfelől-másfelől, az „ez is lehet, az is lehet” jóindulatú megközelítését választom, annak oka az, hogy a kritikám tárgyát képező kormány magatartása sem mondható jó szándékúnak. Az új kabinet és a mögötte álló pártszövetség pár hónap alatt oly mértékben rombolta le a húsz év alatt felépített jogállami és piacgazdasági kereteket és intézményeket, amivel egyértelművé tette, hogy itt nem egy tökéletlen rendszer hibáinak kijavításáról van szó, hanem nyers és brutális hatalomgyakorlásról, amely minden útjában álló akadályt gátlástalanul, más érdekekre tekintet nélkül ledózerol. A kormány már az első két hónapban hozott személyi és egyéb döntéseivel a lehető legnagyobb mértékben igyekezett hatástalanítani a jogállamiság kereteit biztosító fékek és ellensúlyok rendszerét, beleértve a köztársasági elnök intézményét, az Alkotmánybíróságot, a médiahatóságot, az Országos Választási Bizottságot, az Állami Számvevőszéket, a Magyar Nemzeti Bankot, a Gazdasági Versenyhivatalt.2

Mindezek fényében a meghirdetett „gazdasági szabadságharcra”, az önrendelkezés visszaszerzésének hangzatos szólamára is nehéz másként tekinteni, mint a hatalom megszerzésének és bebetonozásának eszközére. Ebben a megközelítésben nem az a fő kérdés, hogy van-e racionalitása a fennálló tőkés rendszer kereteit feszegetni, benne olyan nemzetközi intézményekkel, mint az EU és a magját képező Gazdasági és Monetáris Unió vagy a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank. A globális gazdaság intézményeinek és szabályainak újragondolása a maga helyén és módján ma is folyik, abban a magyar fél érdekérvényesítésének is megvannak a fórumai. Az Orbán-kormány beindította látványos szabadságharc azonban e tereken kívül zajlik, és sokkal inkább a kormány mögött álló pártszövetség belpolitikai pozíciónyerése céljából, mintsem az ország nemzetközi pozíciójának javítása érdekében. Ezért lehet indokolt – az egyoldalúság vádját vállalva – pusztán abból a szempontból vizsgálni törekvésük hatásait, hogy miként befolyásolják az ország jövőbeli gazdasági helyzetét s a benne élők lehetőségeit.

 

A szabadságharc isteni szikrája

 

 

A két nemzetközi szervezet hirtelen távozása és udvarias, ámbár korántsem barátságos közleménye lehetett az a szikra, amely szokatlan gondolatot gyújtott a magyar kormányfő agyában: formáljuk erénnyé a tárgyalási kudarcot! A delegációk váratlan elutazásának napján kiadott közleményében a nemzetgazdasági miniszter még reményét fejezte ki a megszakadt tárgyalások folytatására, hangsúlyozva: „a kormány elkötelezett az iránt, hogy Magyarország minél előbb Közép-Európa legversenyképesebb, legmegbízhatóbb és legkiszámíthatóbb országa legyen”. A magyar kabinetet a tárgyalásokon képviselő miniszter még nem „értesült” arról, hogy voltaképpen ő ebrudalta ki a nemzetközi partnereit, akik segítségére úgy sincs szükség a jövőben.

A fáma akkor még arról szólt, hogy a rút nemzetközi szervezetek hagyták cserben az országot. Ezt tükrözte a Professzorok Batthyány Körének keddi nyilatkozata is, amelyben „megdöbbenésüknek” adtak hangot amiatt, hogy az IMF és az EU tárgyaló delegációja megszakította Magyarországgal a tárgyalásokat. A professzorok szerint a küldöttségek azért függesztették fel a tárgyalásokat, mert a magyar fél nem fogadta el az általuk javasolt újabb kemény megszorító csomagot, hanem helyette a bankoktól kívánja behajtani a szükséges összeget. Holott a kétharmados többséggel megválasztott kormány előtt áll a történelmi lehetőség, hogy „megtörje a negyvenéves ördögi kört, éljen azzal a jogával, hogy az egyensúlyteremtés terheit a társadalmi igazságosság és a gazdasági fellendülés szempontjai szerint maga határozza meg, és vessen véget a magyar gazdaság sodródásának és alávetettségének”.3

A „professzorok” talán kissé elhamarkodottan nyilatkoztak (ezért hitték még azt, hogy a nemzetközi delegációk borították a magyar tárgyalókra az asztalt), de a lényegre (hogy a válasz csakis a függetlenségi háború megindítása lehet) már rátapintottak. Azzal nem számoltak, hogy a hét közepén „megvilágosodás” éri a magyar miniszterelnököt, és új forgatókönyv szerint tárja elénk az előző hét szokatlan eseményét. Ebben az olvasatban már nem a két nemzetközi delegáció hagyott itt csapot-papot a magyar kormány makacssága láttán, hanem éppen fordítva történt: a vendéglátó félben ébredt fel a nemzeti öntudat, s hagyta abba a tárgyalásokat. Csütörtöki sajtótájékoztatóján Orbán Viktor egyértelművé tette, hogy – a korábban hangoztatott tervvel ellentétben – nem szükséges új hitelprogramról megállapodást kötni a Nemzetközi Valutaalappal.

Délutáni parlamenti beszédében előállt a farbával: „Bennünket valóban az a gondolat vezet, hogy helyre akarjuk állítani Magyarország elvesztett gazdasági önrendelkezését, mert hiszünk abban, hogy nincs felemelkedés, nincs gazdasági felemelkedés a gazdasági önrendelkezés lehetőségének visszaszerzése nélkül. Tehát bennünket az vezet, hogy ebből az adósságcsapdából és ebből a logikából kitörjünk.” Addigra már Matolcsy György nemzetgazdasági minisztert is elérte a „megvilágosodás”, s a Gazdasági és Szociális Tanács ülésén főnökével összhangban nyilatkozott: Magyarország akkor lesz képes a jövőbeni stratégiáját megvalósítani, ha tágítani tudja mozgásterét a pénzügyi függetlenség megteremtésével. Ekkor már ő sem beszélt a korábban emlegetett új (óvatossági) hitelmegállapodás szükségességéről. Másnap újabb stiláris fordulat következett be. A HírTV Péntek 8 című műsorának adott interjújában Orbán Viktor úgy fogalmazott, hogy mivel a fennálló hitelmegállapodás „október végén teljesülésbe megy, mind a két fél szabad, az IMF is és mi is”.

Így vált alig egy hét leforgása alatt a tárgyalási kudarc a pénzügyi függetlenségi háború gyúanyagává. A pálinkafőzésért vívott évszázados szabadságharc sikerét követően az új cél az ország pénzügyi szuverenitásának visszanyerése lett. Most már szó sincs a korábban emlegetett „óvatossági” hitelmegállapodás megkötéséről. Óvatosság helyett egy a politikai blöffök sorozatára épülő pókerjátszma kezdődött meg, amelyben az ország pénzügyi biztonságát tették fel tétként a politikai és gazdasági hatalmuk megerősítése és kiterjesztése reményében.

Milyen „blöffök” szolgálják a választók megnyerését? Az egyik az IMF és az EU szembeállítása, amely alkalmat teremt az ősi bank- és bankárellenes érzelmek szítására és a bűnbakképzésre. A másik blöff a nemzetközi szervezetektől való függetlenségnek a gazdasági önrendelkezés zálogaként való beállítása, mintha az eladósodás veszélyeire figyelmeztető „hírhozók” lennének az akadályai a magyar gazdaság felvirágoztatásának. S végül, a mindezek eredőjeként előálló szuperblöff: a forradalmi kormány megszorítások, vagyis „az emberek” áldozatvállalása nélkül képes kivezetni az országot a válságból s eljuttatni a Kánaánba.

Ki az, aki nem szeretne hinni egy ilyen forgatókönyvben? Sajnos azonban csupán a mesékben lehet sikerrel szembemenni a világ folyásával, csak ott győzheti le a legkisebb királyfi a hétfejű sárkányt, csak ott nő az égig a paszuly, korlátlanná téve az emberi lehetőségeket. Bármennyire jól csengenek is a Fidesz-kormány blöffjei a reményre vágyó füleknek, bármennyire vágyunk is már a biztonságra a rendszerváltással, majd most a gazdasági világválsággal járó földindulások után, a való világban nem hitegethetjük magunkat sokáig mesékkel. A keserű valóságot álcázó blöffökről is előbb-utóbb lehull a lepel.

 

Első blöff: a fő gonosz az IMF,

az EU-val meg lehet egyezni

 

 

Az első blöff meglehetősen gyermeteg. Orbán Viktor az új típusú hatalomgyakorlás alapjait lerakó nyári rendkívüli (forradalmi) parlamenti ülésszakot záró beszédében szembeállította egymással az uniót és a Valutaalapot, mondván: az előbbivel folytatják a tárgyalásokat, s csak az utóbbit tekintik nem kívánatos partnernek. „Nem az IMF-fel, hanem az EU-val kell megállapodnunk arról, hogy az idei 3,8 százalékos GDP-arányos költségvetési hiányt hogyan csökkentjük az Európai Unió által elvárt 3 százalékos szint alá; ám erről még az EU-val egyeztetnünk kell, és ezt meg is teszszük” – nyilatkozta az Angela Merkelnél tett látogatását követő sajtótájékoztatón, hozzátéve: a jövő évi költségvetés e tárgyalások függvényében alakul majd.4

Az „önrendelkezés” visszaszerzéséért folyó függetlenségi háború címzettje tehát a nemzetközi pénzvilágot képviselő, washingtoni székhelyű Valutaalap lett. Mert bár a korábbi kormányciklusában Orbán még beszélt az unión kívüli élet lehetőségéről, most, alig fél évvel a magyar elnökség rá váró megtisztelő posztja előtt különösen nagy badarság lett volna ellene uszítani. És bár júniusban Barroso uniós biztos, júliusban pedig Merkel kancellár is az orrára koppintott, amikor a költségvetési fegyelem lazítása céljából puhatolózott, nehéz lenne hátat fordítani egy olyan közösségnek, amely a kormány nagyszabású fejlesztési elképzeléseinek (lásd Új Széchenyi-terv) is a fő finanszírozási forrását jelenti.

A jelentős hitelforrások felett rendelkező IMF-fel szembeni fellépés a rövid távú belpolitikai haszonszerzés, a közelgő önkormányzati választások szempontjából logikus lépés, ráadásul nem is új vonása a mostani kormánynak. Az 1998 és 2002 közötti kormányciklusában Orbán verbálisan többször nekiment a különböző pénzügyi köröknek. Igaz, közben gondosan ügyelt rá, hogy az érintettek ne vegyék túl komolyan a dolgot, vagyis a kettős beszéd a technikájának részét képezte. Emlékezzünk a gyorsan „zsírosodó” biztosítók ellen az árvízkárosultak érdekében tett kirohanására vagy a magas banki kamatok miatti zúgolódására, amelyek végül azért nem vezettek különösebben zsebbe vágó intézkedésekhez. Ha rájuk testált is anyagi terhet jelentő vállalásokat (pl. államkötvények lejegyzését), azokat ügyes píárral a maguk javára is fordíthatták az érintett szervezetek (lám, mi szolidárisak vagyunk a magyar lakossággal).

Most is a bankárokkal és más pénzemberekkel, illetve a „pénzgyártó” intézményekkel szembeni ellenérzéseket próbálta meglovagolni Orbán. Már maga a nemzetközi összevetésben kirívó mértékű bankadó kivetése is azt a látszatot szolgálta, mintha a „népnyúzó” bankok és más pénzügyi szervezetek fizethetnék meg a nép helyett a költségvetési konszolidáció árát. A 29 pontos gazdasági akciótervének leglényegesebb, a költségvetési konszolidációt biztosító eleme a 200 milliárd forintos bankadó volt, amelynek bejelentését szinte az egész parlament vastapssal honorálta. Hiszen aligha van népszerűbb kormányzati intézkedés a bankok (és biztosítók) megsarcolásánál!

Vélhetően a bankvilággal szembeni averzióra építették Orbánék az IMF és az EU szembeállításával meghirdetett függetlenségi háborút is. Hiszen a magyar közvéleményben a Valutaalap már bő két évtizede a mumus szerepét tölti be, miközben az Európai Unióhoz még nem társulnak zsigeri ellenérzések a magyar népben. 1982-es megjelenésekor még nem váltott ki negatív érzelmeket az IMF, hiszen az amerikai központú szervezethez való csatlakozást előnyös megvilágításba hozta az a tény, hogy Magyarország a Szovjetunió érdekszférájába tartozott. Akkoriban egy washingtoni székhelyű nemzetközi pénzügyi intézmény éppen hogy a függetlenség üzenetét hordozta: legalább részleges szabadulást ígért az állampárt politikájától.

A nyolcvanas évek második felében azonban kiderült, hogy az IMF-háttér nyújtotta biztonságot a magyar kormány arra használta fel, hogy további eladósodás árán folytassa korábbi politikáját, hogy a bármilyen hatékonyságú munka (teljes foglalkoztatás) és a „boldogulás” (a fogyasztás kialakult szintjének fenntartása) kapcsolatának biztosításával („aki dolgozik, az boldogul”) tartsa fenn a társadalmi békét. A nyolcvanas években Magyarországnak juttatott alig kétmilliárd dollárra rúgó IMF-kölcsön5 segítséget nyújtott ahhoz, hogy a piacról ennek sokszorosát kitevő hiteleket vehessen föl a pénzügyi lehetetlenülés határán táncoló Nagy Testvértől anyagi segítséget már nem kapó ország.

Igazi mumussá azonban a rendszerváltást beköszöntével vált az IMF. Egyrészt azért, mert a súlyos (20 milliárd dolláros) eladósodás tényével szembesülve szükség volt egy jól megfogható entitásra, amelyre a tehetetlen düh irányulhatott. Jóllehet 1990-ben már nem volt adósságunk a Valutaalappal szemben (igaz, ennek folyományaként vészesen elapadtak a devizatartalékaink, borotvaélen táncolt az ország). Másrészt az 1991-ben megkötött, mintegy másfél milliárd (akkori) dolláros készenléti hitelszerződés kapcsán az IMF és a vele szorosan együttműködő Világbank – küldetéséhez híven – gazdaságpolitikai tanácsokkal látta el a magyar kormányt, javaslatokat tett a gazdasági intézményrendszer átalakítására és strukturális reformokra. Bármekkora ellenérzés társult is akkor és (főleg) most, utólag a gazdasági rendszerváltásnak a részben az IMF–Világbank páros ösztökélte folyamatához, nehéz lenne elvitatni, hogy mind a pénzügyi, mind a szakértői segítségük nélkülözhetetlen volt a piacgazdaságra való áttérés rögös útján.

Ma már sok kritika és önkritika éri e szervezeteket azért, mert sémáikat ráerőltették a pénzügyi nehézségekkel küszködő, hitelekkel megsegített országokra. A bírálatok között vannak jogos felvetések, sok esetben valóban kudarcot vallottak a stabilizációs programok (igaz, sok esetben meg sikeresek voltak). Mégsem szerencsés a mai tudásunkat visszavetíteni másfél-két évtizeddel ezelőtti helyzetekre és eseményekre. Különösen nem a mai pénzügyi világválság tükrében, hiszen az sok korábban érvényesnek hitt tételt megingatott, s a nyugati világ most éppen az újraértelmezés stádiumát éli.

Nem véletlen, hogy a nemzetközi sajtóban sok pozitív visszajelzést is kapott a magyar kormány IMF-fel szemben felmutatott „keménysége”. Bár a fő áram a magyar gazdaság finanszírozhatóságáért aggódó, negatív reakció volt, néhány elemző és kommentátor hangot adott afeletti örömének, hogy végre valaki nemet mondott a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Unió megszorító intézkedésekre felszólító követeléseire. Van, aki egyenesen abban reménykedik, hogy „Magyarország lázadása a kapitalista despotákkal szemben ezúttal talán szikrát gyújt”, ha már 1956-ban nem indult be a láncreakció.6

Orbán „szabadságharca” olyan külföldi szakértőktől is megerősítést kapott, akik régóta ágálnak az IMF stabilizációs programjai ellen. A washingtoni Center for Economic and Policy Research (nem azonos a csak az „and” szócskában különböző nevű, tekintélyes londoni kutatóműhellyel!) elemzője a Guardian hasábjain azzal támogatja meg a magyar döntést, hogy négy év megszorító politikája után, amely jelentősen csökkentette a költségvetés hiányát, és egyensúlyba hozta a folyó fizetési mérleget, ugyanakkor magas munkanélküliséget és stagnáló gazdaságot idézett elő, „a magyarok szeretnék végre látni a fényt az alagút végén”. Emiatt érthető, hogy a magyar kormány visszautasította az IMF követelését a deficit további csökkentésére. A Valutaalap prociklikus politikáját és a jegybanki függetlenség „ortodoxiáját” ostorozó cikk nem ejt szót arról, hogy mind a deficitmérséklés, mind a jegybanki függetlenség legalább annyira része az EU követelményrendszerének, mint az IMF-ének.7

Pedig, éppen a korábbi kudarcok és a mai válság miatt, sokat változtak az IMF szakértőinek nézetei és a hitelmegállapodáshoz kapcsolódó követelményei. Újragondolták például az egyensúly és gazdasági növekedés viszonyát, melynek következtében ma már sokkal kevésbé mereven ragaszkodnak az államháztartás hiányának gyors lefaragásához, mint az Európai Bizottság és az Európai Központi Bank. A Valutaalap, rövid távon legalábbis, fontosabbnak tartja a válságból való kilábalást elősegítő gazdaságélénkítést, mint az egyensúly helyreállítását, de persze nem bármilyen áron: csak akkor, ha az fenntartható (tartósan finanszírozható) módon valósul meg. Most éppenséggel nem az IMF viseli a doktriner álláspontot, hanem az EU.8

Gondolom, ez Orbánék számára sem újdonság. Különösen annak fényében, hogy a felülvizsgálati tárgyalás megszakadását követően az Európai Bizottság közleménye semmivel sem volt barátságosabb, mint a Valutaalapé. Az EU küldöttsége hangsúlyozta, hogy „a költségvetési konszolidáció folytatása, összhangban azokkal a költségvetési hiánycélokkal, amelyekről korábban megállapodás született, alapvető fontosságú az államadósság mérséklése, a finanszírozási feltételek javítása és a fenntartható gazdasági növekedés szempontjából, valamint a magyar közpénzügyek hitelességének növelése érdekében is”.

Ez is jelzi, hogy az IMF szembeállítása az EU-val és bűnbakká kikiáltása jelentős részben a bank- és bankárellenes kártya kijátszása volt, ami a mostani pénzügyi-gazdasági válság során világszerte bevett gyakorlattá vált. Obamától Cameronon és Sarkozyn keresztül Merkelig minden népszerűsége növelésére vágyó politikus kijátszotta már ezt a kártyát, s nem vitás, hogy jót tett a tetszési indexüknek. Egy dologban azonban nem tudták felülmúlni Orbán Viktort: a náluk tervezett bankadó mértéke meg sem közelíti a minálunk bevezetettet.

Nem lehet nem észrevenni, hogy az IMF elleni kirohanásnak – a tuti nyerő bankellenes fellépés mellett – van egy súlyosabb üzenete is: az, hogy van számunkra élhető élet a nyugati típusú piacgazdaságon és demokrácián kívül. Ez sem túl eredeti gondolat, hiszen a nemzetközi hitelválság kirobbanása az egész világon felerősítette a kapitalizmusellenes érzelmeket, amit a politikusok is jó érzékkel meglovagoltak. Orbán már a világválság előtt is gyakran élt antikapitalista retorikával, amit a választási győzelmet követően még inkább felerősített. A parlamenti expozéi mellett különösen szabadjára eresztette ezt a hangot a tusnádfürdői beszédében, amelynek már a címe is a „nyugati típusú kapitalizmus válságára” utal. Mintha csak a „van élet az IMF–EU-tengelyen kívül” tételt akarná bizonygatni, hemzsegnek a másféle rendszerekkel példálózó, látszólag „reálpolitikusi” megállapítások.9 Csak remélhető, hogy nem a felsorolt példákkal (Kína, Oroszország) óhajt véget vetni az átmenet korszakának, „amikor a rendes, becsületes emberek állandóan vesztesekké váltak”, és fölépíteni egy olyan „berendezkedést”, ahol „a tisztességes emberek előtt tér nyílik”, szemben „a spekulánsok eddigi húsz sikeres évével”.

 

Második blöff: önrendelkezésünk záloga az IMF-től való függetlenség

 

 

Feledésbe merült, de Orbán Viktor már június elején, az Európai Bizottság elnökével, José Manuel Barrosóval való kudarcos tárgyalásakor kijelentette: Magyarország „nem a Bizottság vagy a piac miatt” fogja csökkenteni a költségvetési deficitet és az államadósságot, „hanem azért, mert a deficit egy rossz dolog, a költségvetési egyensúly pedig jó”.10 Ez a bölcselet akár előrevetíthette a másfél hónappal későbbi parlamenti beszédében felvetett „önrendelkezés” gondolatát, amelyet egy meglepő csavarral zárt: „Legyőzzük az adósságcsapdát, visszaszerezzük a gazdasági önrendelkezést, hogy végre munkahelyeket kezdhessünk teremteni Magyarországon. Ezért és ennek érdekében mindenkivel tárgyalunk. Minden nemzetközi szervezettel.”

A dolognak csak az a szépséghibája, hogy a beszéd későbbi része szerint nem arról szándékozna tárgyalni a magyar kormány az EU-val, hogy a költségvetési hiány gyors lefaragásával az ország mielőbb megszabaduljon hiteleitől, és így kiléphessen a pénzügyi függőség bűvös köréből, hanem éppen ellenkezőleg: a deficitmérséklés lassításáról. Mivel ma már a legtöbb tagországgal szemben túlzottdeficit-eljárás folyik – szól Orbán érvelése –, minden reményünk megvan arra, hogy az Európai Unióhoz tartozó államok miniszterelnökei „egységes megoldást fognak találni, egyenlő mércével fognak mérni és világossá fogják tenni, hogy milyen időre, milyen ütemben kell az Európai Unióban elvárt 3 százalékos költségvetési hiányszintet elérni”.

Valójában tehát nem az adósságcsapdából szeretné Orbán kiszabadítani az országot, hanem ahhoz próbál felhatalmazást nyerni, hogy továbbra is hitelekből lehessen finanszírozni költekező gazdaságpolitikáját. S minthogy a kormány eddig megismert intézkedései és tervei között nem találunk olyat, amely a belföldi megtakarításokat ösztönözné, az ország külső adóssága és ezzel együtt függősége nemhogy csökkenni nem fog, de borítékolhatóan tovább nő. Sőt ha az IMF védőhálója nélkül kíván eladósodni a magyar kormány, azzal is számolnia kell, hogy lényegesen rosszabb feltételekkel jut csak hitelekhez, és így tovább mélyül az adósságcsapda. Nem csupán azért, mert a pénzpiacokon már ma is mintegy másfél százalékponttal magasabb kamatra lehet hitelt felvenni, mint az IMF-től, hanem azért is, mert a Valutaalap „tanúsítványa” nélkül romolhat az ország hitelminősítése és a finanszírozás kockázati felára. A hitelminősítők és pénzügyi befektetők árgus szemmel figyelnek arra, hogy miként vélekedik az IMF egy-egy problémás országról; márpedig a bizonyítványt akkor is kiállítják rólunk, ha nem megyünk el a bizonyítványosztásra.

Ennek első jele már pár nappal azt követően látszott, hogy megszakadtak a tárgyalások a magyar kormány és az IMF–EU delegációi között. A Moody’s emiatt leminősítési felülvizsgálat alá helyezte Magyarországot, mivel az, hogy a kormány nem is tervezi a további együttműködést a Nemzetközi Valutaalappal, a forintra nehezedő nyomás, illetve az államadósság megemelkedő finanszírozási költsége miatt beárnyékolja a magyar gazdaság növekedési kilátásait. Leminősítést helyezett kilátásba, ha a következő tárgyalási fordulón az eddiginél lassúbb hiánycsökkentési pályáról állapodnak meg a felek. A tervezett felülvizsgálat során elsősorban azt nézi majd a hitelminősítő, hogy a magyar kormány képes lesz-e egy átfogó reformprogramot letenni az asztalra. A Standard and Poor’s ugyanekkor stabilról negatívra rontotta a magyar államadósság amúgy pocsék, BBB-mínusz besorolásának kilátását, arra hivatkozva, hogy a magyar kormány eddig bemutatott gazdaságpolitikája elégtelen a magas államadósság középtávú leszorítására. Ezzel hajszálra került az ország a befektetésre nem ajánlott („bóvli”) besorolástól. A leminősítést arra az esetre helyezte kilátásba a szervezet, ha úgy látja, hogy a kormány gazdaságpolitikája nem járul hozzá középtávon a GDP-arányos államadósság határozott mérséklődéséhez, vagy ha gyengül a növekedésbarát gazdaságpolitika iránti elkötelezettség.11

Ha valóban az adósságcsapdából szeretné kiszabadítani az országot a kormány, annak fontos feltétele lenne, hogy az ország külső finanszírozási igényét mérséklő gazdaságpolitikát folytasson. Például úgy, hogy növeli a háztartások megtakarítási hajlandóságát, mondjuk, az öngondoskodásra való nagyobb késztetéssel (nyugdíjrendszer, egészségbiztosítás) vagy legalábbis a fogyasztás elhalasztására való ösztönzéssel. Azzal is mérsékelhető a mai jelentős, a hazai össztermék bő öt százalékára rúgó adósságszolgálat, ha csökken a fennálló (közel 72 milliárd dolláros) adósság kamatterhe, ami csak a pénzügyi befektetőket megnyugtató, fegyelmezett költségvetési politikával érhető el.

A jelek szerint Orbán nem így képzelte el az „önrendelkezés” visszaszerzéséért folyó szabadságharcot. Láthatóan egyáltalán nem az adósságcsapdából való mielőbbi kikecmergés a kormány célja, hanem pusztán az, hogy ne a nemzetközi pénzügyi szervezet diktálja a gazdaságpolitikát.12 Az önrendelkezés ebben a felfogásban azt jelenti, hogy a magyar kormány szabad teret kap bármilyen ötlete megvalósítására; se ember, se isten nem mondhat ítéletet fölötte. És tényleg, miért is akadékoskodunk? Hiszen, hála a „fülkeforradalomnak”, megkapták a felhatalmazást a néptől, hogy saját belátásuk szerint, bármiféle kontroll nélkül alakítsák a jövőnket: mi szavaztunk, ők (ön)rendelkeznek velünk.

Erről szólt a parlamenten gyorsan átnyomott, nemcsak a szakmai érdekképviseletekkel nem egyeztetett, de még az alkotmányosság próbájára sem bocsátott első gazdasági akcióterv, valamint a szintén mindenféle szakmai kontrollt nélkülöző Új Széchenyi-terv. Amelyek talán alkalmasak arra, hogy a kormány mögött álló pártszövetség megőrizze támogatottságát az önkormányzati választások idejéig, de sem a külső adósságállomány csökkentésére, sem a gazdasági növekedés felpörgetésére nem képesek; vagyis sem rövid, sem hosszabb távon nem szolgálják az ország pénzügyi függetlenségét.

Tetszik vagy sem, az „önrendelkezés” visszaszerzéséhez egyetlen út vezet: az ország adósságának mérséklése. A mégoly impozáns gazdaságfejlesztési programok (ilyen ambícióval készült az Új Széchenyi-terv) sem tudják áthidalni azt a problémát, hogy előbb kell törleszteni az adósságokat, minthogy a gazdaság bővülése érzékelhetően növelné a belső forrásokat. Ráadásul az előző Orbán-kormány ciklusával szemben most olyan alacsony az ország potenciális növekedési üteme, ami mellett végképp komolytalan volna a hétszázalékos növekedési csoda ígéretével előállni, miként 1998-ban tették. Így aztán nincs mese: előbb szépen törlesztünk, s aztán jöhet az „önrendelkezés”.

 

Szuperblöff: a függetlenség árát nem mi fizetjük meg

 

 

„Mondja ki a nemzet azt a nagyszerű határozatot, hogy koronájának, szabadságának, önállásának védelmére a legnagyobb áldozatokat is meghozza, szabadsága s önállósága sérelmével semmiféle alkuba sem bocsátkozik, de minden méltányos kívánatot kész akárkivel szemben is teljesíteni. A komoly, becsületes béke előkészítése végett emelje az ország hadierejét 200 ezer főre; ebből azonnal állítson ki 40 ezret, s adjon a hadi költségekre 42 millió forintot adóban és hitelben. A nemzet jövője ennek elhatározásától függ.” Ezt nem Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter, hanem Kossuth Lajos pénzügyminiszter mondta az 1848-as szabadságharc győzelme érdekében július 11-én tartott „megajánlási” beszédében a parlamentben, amire valamennyi képviselő esküre emelt kezekkel, „Megadjuk!” kiáltással válaszolt. „Az elnök azonnal kimondta az egyhangú határozatot, mely egy ihletett pillanatban hadsereget és anyagi erőt teremtett a megtámadott nemzeti becsület védelmére. Július 14-én a felsőháziak is mindnyájan felállottak, midőn Wesselényi elmennydörögte, hogy készek életüket és vagyonukat áldozni a hazáért. Szebb és nagyobb áldozatról alig emlékezhetnek a forradalmak történetei.”13

Az Orbán Viktor és hű fegyverhordozója, Matolcsy György által meghirdetett „szabadságharc” nem ilyen nemes, önkéntes áldozatvállalással történik. Ők nem bíznak semmit a véletlenre, vagyis a nagylelkű „megajánlásokra”. Az ország pénzügyi függetlenségéhez szükséges költségvetési egyensúlyt a pénzintézetek vagyondézsmájával teremtik meg (bankadó), miközben a „nemességnek” további jövedelmeket adnak (csökkentett társasági adó, egykulcsos személyijövedelemadó-rendszer), a „köznépnek” pedig az autodafé örömét nyújtják (a korábbi kiváltságosok leváltása és meghurcolása, jövedelmük utólagos elkonfiskálása).

Orbán Viktor bankadós akciópontját a parlament megtapsolta, s bár a törvénycsomag záró vitájában már ellenérvek is előjöttek (szigorú szabályozás nélkül a bankok az ügyfelekre hárítják a többletterhet), túl kemény bírálat azért nem érte az ötletet. Mégiscsak népszerű dolog azokkal megfizettetni a pénzügyi konszolidáció költségét, akiknél „hivatalból” sok pénz van. Ha az ellenzéki pártok nem látták is politikailag kifizetődőnek kritizálni a bankadót, a Költségvetési Tanács helyettük is megtette. A nemzetközi tapasztalatokra építő kalkulációjuk szerint arra lehet számítani, hogy a pénzügyi szervezetek a különadó mintegy kétharmadát hárítják majd át részben a különféle jutalékok, biztosítási díjak megemelésén, részben a lakossági hitel–betét kamatkülönbözet növekedésén keresztül a lakossági ügyfeleikre. A tanács szerint további súlyos gazdasági hatásokkal is számolni kell: romlik a bankok hitelezőképessége, ami visszaveti a gazdaság növekedését, s így a jövőben elérhető jövedelmeket is.14

A bankadóval együtt sem úszhatják meg azonban „az emberek”, hogy megfizessék a nemzetközi szervezetekkel szemben meghirdetett „szabadságharc” árát. A forint árfolyamával és kamatával való hazardírozással a kormány a szélesebb néptömegek, vagyis „az emberek” jövőjét közvetlenül is elbizonytalanította. Az IMF-hitelmegállapodás védőhálója híján a pénzpiacok legkisebb rezdülése megrendítheti a magyar állampapírokba és részvényekbe befektetők bizalmát, illetve spekuláció tárgyává teheti a magyar valutát. A pakliban egyaránt benne van a forint meggyengülésének esélye, amely a devizahiteleseknek jelent végzetes csapást, valamint a forintkamatok emelkedésének lehetősége, ami a hitelfelvevők és a gazdaság bővülése, így végső soron a magyar lakosság munkalehetősége és jövedelme számára hordoz komoly kockázatokat.

Miközben a kormány látványosan aggódik a devizahitelesek sorsáért, a nemzetközi pénzügyi kapcsolatokat aláásó, a befektetői bizalmat erodáló megnyilvánulásaival éppen az ő törlesztési terhüket növeli. Gondoljunk a Kósa–Szijjártó páros június eleji produkciójára, amely nemcsak a forintot és a budapesti részvényindexet gyengítette, de még az eurót is megingatta, vagy később az IMF–EU-delegációval folytatott tárgyalások kudarcára, amely szintén a hazai valuta leértékelődését idézte elő. A jóhiszemű feltételezések szerint csupán ügyetlenkedés, meggondolatlanság történt, de nem volt kizárható a nemzeti valuta tudatos gyengítésének szándéka sem; vagy egyszerű spekulációs okokból, vagy azért, hogy a leértékelődött forint javítsa a hazai vállalatok (főként agrárvállalkozások) jövedelmezőségét.15 Bármi volt is az ok, a lényegen nem változtat: azon, hogy a lakosság túlnyomó többsége vesztese az ilyesféle játszmának. Mint ahogy a nemzetközi pénzvilág bizalmának elveszítését kockáztató függetlenségi háborúnak is.

Mert nem kétséges, hogy finanszírozási bizonytalansággal és jelentős költségekkel jár, ha magunk ellen fordítjuk a nemzetközi pénzügyi szervezeteket. Orbán Viktor oly laza könnyedséggel beszélt arról, hogy milyen szépen megszabadulunk az IMF jármából, mintha a mai helyzetünkben volna számunkra biztonságos lét e szervezetek nyújtotta támasz nélkül. Minthogy az EU tagjaként elemi érdekünk (lásd a vágyott uniós fejlesztési forrásokat), hogy eleget tegyünk a tagsággal vállalt feltételeknek, mindenekelőtt a költségvetési fegyelemnek, kénytelen-kelletlen az IMF – sok tekintetben megengedőbb – elvárásainak is meg kell felelnünk. Az unió ráadásul csak a Valutaalappal együttműködve tud és hajlandó szükség esetén olyan készenléti hitelt nyújtani számunkra, amely egy szuverén államadósság-válság esetén igénybe vehető.16

De tegyük fel, hogy a két szervezet egymástól függetleníthető, és fogadjuk el Orbánnak azt a tételét, hogy az EU jó (vagy legalábbis elfogadható vitapartner), az IMF eleve rossz (szóba se érdemes állni velük). Akkor csak az a kérdés, hogy milyen áron nélkülözhetjük az IMF védőhálóját. Mivel nyer/veszít többet az ország: azon, ha kiszakad az IMF öleléséből, vagy ha újból szorosra fűzi vele a kapcsolatot?

Minderről természetesen megoszlanak a vélemények. A kormány és egyes tanácsadók szerint jól megvagyunk új hitelmegállapodás nélkül is, és a gazdaságpolitika alakításának nagyobb szabadsága megéri a finanszírozási költségek megemelkedéséből fakadó áldozatot.17 Arra hivatkoznak, hogy a következő években esedékes törlesztések a piacról is finanszírozhatók, hiszen a külső egyensúly helyrebillenése miatt javulhat az ország megítélése, így nincs szükség újabb elköteleződésre az IMF-fel, amely amúgy is rossz politikát akar ránk erőltetni, s nem hagyja, hogy a kormány a saját elképzeléseit valósítsa meg. „A nemzeti önrendelkezés kérdése nem megkerülhető. Az nehezen fogadható el, hogy egy külső szereplő mondja meg egy ország vezetésének, hogyan csökkentse a hiányt. Az elmúlt húsz év magyar gazdaságpolitikai modellje csőd: az eladósodás után duális gazdaságot alakított ki az ország, és rendkívül sérülékennyé váltunk. Ha hasonló recepteket akar az IMF megvalósítani, akkor próbáljunk meg egy másik utat járni. De persze a költségvetési hiány tekintetében a szigorúságból nem lehet engedni” – mondta erről a Századvég Gazdaságkutató Zrt. elnöke.18 A nemzetközi sajtóban felbukkanó (már idézett) támogató cikkek a kibic szerepében szólalnak meg, hiszen meg sem kísérlik felmérni, mi az ára a függetlenség elnyerésének.

Mások viszont komolyan aggódnak azon, hogy ha a kormány nem állapodik meg a korábban tervezett ún. elővigyázatossági készenléti hitelkeretről, akkor gondot okozhat a lejáró hitelek visszafizetése a következő években. A Valutaalap magyarországi tárgyalásvezetője, Christoph Rosenberg azt nyilatkozta a Le Monde-nak, hogy bár most ténylegesen nincs szükségünk a hitelre, de jövőre megnő Magyarország refinanszírozási szükséglete. „És láttuk már, milyen brutális hangulatváltozásokra képes a piac” – mondta, hozzátéve, hogy a hazai össztermék 80 százalékát közelítő, a felzárkózó piacú országok közül a legnagyobb arányú közadósságával Magyarország továbbra is „nagyon sérülékeny”.19

Az Economist már a delegációk távozását követő napon foglalkozott a szokatlan eseménnyel és annak lehetséges következményével. A cikk borúlátón zárul: „Orbán úr két évvel ezelőtt üzletembereknek már adósságátütemezésről beszélt, mondván, a megszorítások elérték határukat. Hasonlóképpen a hitelezők türelme is elérte.”20 A Nomura londoni elemzői arra figyelmeztettek, hogy a devizatartalékokban felhalmozott IMF-pénz csak idén pótolhatja az államadósság piaci finanszírozását. Arra is figyelmeztettek, hogy a jegybanki tartalékok sem elegendők egy forint elleni esetleges támadás kivédésére. A nemzetközi szervezetekkel való megállapodás szükségessége mellett szól továbbá, hogy bár jelenleg a régiós országok finanszírozásához megfelelő mennyiségű tőke áramlik a feltörekvő piacokra, de egy negatív fordulat alaposan megváltoztathatja a kedvező helyzetet.21

Hasonló megállapításra jut a Portfolio.hu elemzője is az Államadósság Kezelő Központ adatai alapján.22 Ha továbbra is kedvező marad a nemzetközi befektetői környezet, és a magyar államadósság hitelminősítése nem romlik, akkor az esedékes törlesztések elvileg finanszírozhatók a nemzetközi tőkepiacokról, de a feltételek teljesülése korántsem biztos. Az is egy új IMF-hitelcsomag mellett szól, hogy annak összegét akkor is beleszámíthatjuk a nemzetközi tartalékokba, ha nem hívjuk le a pénzt, vagyis nemcsak az ország pénzügyi biztonságát növeli, de még a gazdaság- és monetáris politika mozgásterét is szélesíti.23 Az ING elemzője szerint ha a magyar állam kizárólag piaci alapon képzeli el a lejáró adóssága refinanszírozását, már a következő években az éves GDP 10–12 százalékára rúgó államkötvény-kibocsátással kellene kirukkolnia, ami minden idők legnagyobb összegű éves kötvénykibocsátását jelentené.24

No persze senki sem látja pontosan a jövőt. Lehetséges, hogy minden a legkedvezőbb forgatókönyv szerint alakul, és tényleg nem lesz szükség az IMF–EU nyújtotta biztonsági hálóra. Erre azonban semmi garancia nincs, miközben a védőháló hiánya még kedvező esetben is évi több tízmilliárd forintos költségtöbblettel jár, részben a magasabb piaci kamatszint, részben a megemelkedő kockázati felárból fakadóan. De ennél is nagyobb társadalmi ára lehet egy olyan gazdaságpolitikának, amely mindenféle független intézmény kontrollját nélkülözi: az alig két hónap parlamenti munkájával sikeresen kiiktatott vagy semlegesített nemzeti intézmények mellett immár a nemzetközi szervezetekét is.

 

Van élet október 3-a után?

 

 

Orbán Viktor az új kormányciklusa kezdetén nem kért száznapos türelmi időt, sőt július 23-i parlamenti beszédében büszkén sorolta mindazokat a forradalmi intézkedéseket, amelyeket az addig eltelt 56 nap alatt hozott kormánya és parlamentje (a dolgok mai állása mellett nyugodtan fogalmazhatunk így). Titkon mégis számított rá, hogy sokan adnak neki száz napnál kicsit hosszabb türelmi időt: éppen annyit, amennyi idő alatt az önkormányzati választások „forradalma” is lezajlik.

Most, augusztus közepén még csak remélni lehet, hogy a nyári pihenők során a befektetők idegei megnyugszanak, az ellazult reflexek és lelassult reakciók jótékony hatása kitart őszig, s e békés, nyugalmi állapotot nem zavarják meg itthonról vagy máshonnan érkező sokkoló hírek.25 Bízni lehet abban, hogy az IMF és az Európai Bizottság tisztviselői kellően immúnisak a magyar kormány részéről megnyilvánuló illetlenségekkel szemben, s türelemmel kivárják a kijózanodás pillanatát. Ami, sokunk reménye szerint, az önkormányzati választások lezajlását követően jöhet el.

Több jel is mutat egy ilyen forgatókönyvre. Mindenekelőtt az államháztartási törvény módosítása annak érdekében, hogy a jövő évre szóló költségvetési törvényjavaslatot szeptember vége helyett elegendő legyen október végéig az Országgyűlés elé terjeszteni, illetve a költségvetésért felelős miniszternek augusztus 31. helyett október 15-ig kelljen a kormánynak benyújtania. Vagyis – az általános választási évre hivatkozva, hogy ti. ilyenkor nincs elég idő a kidolgozásra – pont úgy lettek kicentizve a konkrét dátumok, hogy a nyilvánosságra kiszivárogható bármilyen információ eleve csak az önkormányzati választás után keletkezhessen. A dolog ott sántít, hogy jóllehet az időhiány általában lehet indoka a késleltetésnek, de konkrétan a mostani, szuperaktív és hipergyors kormány esetében ez aligha állja meg a helyét. Hiszen a forradalmi hevületben szűk két hónap alatt soha nem látott mennyiségű és súlyú törvényjavaslatot (köztük az alaptörvény többszörös módosítását) nyújtottak be. Ennek fényében már aligha okozott volna gondot a költségvetés összerakása.

A költségvetés benyújtásának elhalasztásából mindenesetre lehetséges arra következtetni, hogy talán nem kívántak a helyi választásokat megelőzően előállni a farbával. A „megszorítások helyett bankadó” típusú szlogenek mellett nehéz lett volna hitelesen elővezetni egy a hiánycélnak megfelelő, ezért megszorításokat tartalmazó költségvetési tervvel. Mert bár nem kétséges, hogy Orbán Viktorban és régi harcostársaiban megvan a készség és képesség arra, hogy a fehéret feketének tüntessék fel, mégis jó okuk volt tartani attól, hogy az 1998 és 2000 közötti retorikai bravúrt a mai körülmények között már nem tudják megismételni.

És nemcsak a saját képességeik hanyatlása miatt (bár ez is kétségtelen – hiába, a keserűséggel teli, hosszú ellenzéki évek nem múltak el nyomtalanul), hanem azért is, mert a helyzet gyökeresen megváltozott. 1998 tavaszán egy még éppen prosperáló (az őszi orosz és ázsiai válságokkal is csak időlegesen megtört) világgazdaságban, az előző kormány eredményes konszolidációs programjának köszönhetően növekedési pályára állított gazdaságot vett át az első Orbán-kormány. A mindezek hatására már éppen javuló életszínvonal mellett könnyebb volt elhitetni, hogy a kormány ad és nem elvesz, holott egy ideig éppenséggel folytatta elődje szigorú költségvetési politikáját. Most, amikor a súlyos világválság mellett a korábbi kormányok felelőtlen gazdaságpolitikájának örökségeit is kezelnie kell, aligha van olyan retorikai bravúr, amellyel sokáig leplezni lehetne az elkerülhetetlen megszorító intézkedések kellemetlen hatásait.

Márpedig nagy valószínűséggel nem tudja elkerülni. Hiába hangoztatja Orbán Viktor, hogy egyenlő feltételeket kell kiharcolni az EU-ban. Nyilván ő is tudja, hogy mi, akik hatodik éve állunk túlzottdeficit-eljárás alatt, nem léphetünk fel ugyanazzal az igénnyel, mint azok az országok, amelyek valóban csak a nemzetközi pénzügyi válság kivédésére hozott intézkedéseik miatt lépték túl a határt. Egy olyan ország, amely kezdettől fogva folyamatosan megszegi a klubtagság feltételeit, aligha állhat elő komolyan vehető követelésekkel. Ha és amikor ezt teszi, megalázó elutasításban lehet csak része.

Különösen nehéz elképzelni a sikeres fellépést annak fényében, hogy az Európai Tanács most éppenséggel a költségvetési fegyelem megerősítésén munkálkodik. Az unióbeli pénzügyminiszterek (köztük Matolcsy Györggyel) július közepi tanácskozásának vezérfonala pont az volt, hogy kemény szankciókkal – például bizonyos támogatások megvonásával – kell sújtani a túlzott költségvetési hiányt felhalmozó tagországokat. Ha viszont nem sikerül az EU-t „megpuhítani”, semmi értelme nem marad az IMF-fel szembeni „dacpolitika” fenntartásának. Valódi „önrendelkezésre” esélyünk sincs addig, ameddig az adósságállomány nem csökken, erre viszont jobb feltételek kínálkoznak a nemzetközi pénzügyi szervezet védőernyője alatt, mint anélkül.

Sokan kétlik, hogy az önkormányzati választásokat követően, a belpolitikai nyomás enyhülésével megváltozik a kormány magatartása, és nekilát azokhoz a strukturális átalakításokhoz, amelyeket az IMF és az EU delegációi is megpedzettek.26 Magam úgy vélem: aligha van más esélye a kormánynak akkor, ha nem egy romokban heverő országba szeretné bebetonozni magát. Ha a vak ló bátorságával szembeszáll mindennel és mindenkivel, ami és aki Magyarország normális létezését, ne adj’ Isten, fejlődését biztosíthatja, akkor előbb-utóbb úgy jár, mint Dürrenmatt drámájában a Római Birodalom hanyatlásának végstádiumához asszisztáló nagy Romulus, aki utolsó napjaiban már csak a tyúkjainak parancsolhatott.

Persze én is csak erősen remélni tudom, hogy a romokon való uralom hiábavalóságát még időben felismerik Orbánék. Igaz, ha ezt képesek volnának belátni, akkor mivel magyarázhatnánk azt a nagyfokú dilettantizmust, amit gazdaságpolitikai ügyekben kormányzásuk első heteiben felmutattak, s ami annyi kézzel fogható kárt okozott az országnak?! Aminek nyomán, apró módosítással, újra érvényessé vált a Professzorok Batthyány Körének 2010 tavaszán közzétett választási felhívása: „Tombol a kormányzati felelőtlen ostobaság. Ezért fontos, hogy menjünk el szavazni, és mindkét szavazatunkat az egyedül kormányképes (…) erőre adjuk. Teremtsünk ezáltal biztonságos, boldog jövőt magunknak és utódainknak!”27

A felhívás kipontozott részében akkor még a „mérsékelt polgári” kifejezés szerepelt. Ma már látható, hogy ilyen erő nincs, hiszen mérsékelt polgárok nem számolják föl a demokratikus jogállam intézményeit. Ezért szabad a gazda: ki-ki kedve szerint választhat. Csak tessék, csak tessék! Amíg egyáltalán lehet.

 

 

Jegyzetek

 

 

1 Az Európai Bizottság elhalasztja az Európai Unió Magyarország számára nyújtott pénzügyi segítségnyújtás ötödik felülvizsgálatának lezárását. Europa Press Releases IP/10/964, 2010. július 17. www.eu.int., ill. Statement by the IMF Mission to Hungary. Press Release No. 10/295, 2010. július 17. www.imf.org.

2 A júliusi sajtó dúskál az ilyen intézkedések (törvények és kinevezések) ellen ágáló, a jogállamiságért aggódó megszólalásokban. Csak mutatóban néhány közülük: Hack Péter: Rossz helyett roszszabbat? Népszabadság, 2010. július 21., Halmai Gábor: Búcsú a jogállamtól. Élet és Irodalom, 2010. július 23., Szigeti Tamás: A közjogi cinizmus rendszere, Népszabadság, 2010. július 20., Várhegyi Éva: Féktelen nagy változás, Népszabadság, 2010. július 19.

3 A Professzorok Batthyány Köre a hiteltárgyalások megszakadásáról. 2010. július 20. www.bla.
hu/professzorok.

4 Portfolio.hu, 2010. július 21.

5 1982 decemberében 547, 1984 januárjában 425, 1988 májusában 265 millió SDR hitelt kapott a magyar kormány az IMF-től, 1 SDR 1,46-1,48 USD között mozgott. Forrás: www.imf.org.

6 Adam LeBor: Bully for Hungary, standing up to the bullies. The Times, 2010. július 26.

7 Mark Weisbrot: To Viktor go the spoils: how Hungary blazes a trail in Europe. Orban’s centre-right party is pioneering an alternative to austerity. www.guardian.co.uk.

8 Erre az ellentmondásra hívta fel a figyelmet Soós Károly Attila: EU igen, IMF nem? (Népszabadság, 2010. július 28.) cikke, megjegyezve, hogy azért persze az erősen eladósodott Magyarországnak az IMF sem javasol kormányzati túlköltekezést.

9 „Az a helyzet, hogy az elmúlt húsz-harminc év kapitalista torzulásának az eredményeképpen más, Európától különböző területek viharos gyorsasággal emelkedtek föl, mert ők ragaszkodtak bizonyos értékekhez. Ilyen Kína, ilyen India, és vannak még jó néhányan.” Vagy: „Teljesen nyilvánvaló, hogy ha Európa nem akar még tovább süllyedni, akkor valamilyen módon ki kell egyeznie a szintén keresztény gyökerű, de Európához még nem kapcsolódó, vagy ahhoz csak lazán kötődő nagy területekkel. Ne kerteljünk, itt Oroszországról van szó.” A nyugati típusú kapitalizmus került válságba. Orbán Viktor beszéde a XXI. Bálványosi Nyári Szabadegyetemen és Diáktáborban, Tusnádfürdőn. 2010. július 24. www.
orbanviktor.hu.

10 Bár Orbán a költségvetési fegyelem lazításának igényével érkezett Brüsszelbe, Barroso egyértelművé tette, hogy az új magyar kormánynak fel kell gyorsítania a fiskális konszolidációt, hangsúlyozva, hogy ezt nem Brüsszel, hanem a piacok követelik Magyarországtól. Orbán 72 órán belül gazdasági „akciótervet” ígért. www.euractiv.hu 2010. június 3.

11 Portfolio.hu, 2010. július 23. A tudósítás megjegyzi, hogy leminősítés hírére az addig is alulteljesítő magyar tőzsde lemaradása tovább nőtt, és a forint is gyengült az euróval szemben.

12 Ilyen értelmezést láthatunk például a Századvég Gazdaságkutató Zrt. közleményében, amely ugyanakkor világosan leszögezi, hogy az önrendelkezés visszaszerzésének komoly ára van: gyorsabb adósságleépítésre, vagyis fegyelmezettebb költségvetésre van szükség, mint az IMF-hitel megújítása esetén. Közlemény az IMF-EU-tárgyalások kapcsán. (Jegyzi: dr. Mellár Tamás kutatási igazgató.) www.szazadveg-eco.hu

13 Forrás: Szilágyi Sándor: A magyar nemzet története. Budapest, 1898, Athenaeum Könyvnyomda. http://mek.niif.hu.

14 Költségvetési Tanács: Becslés a T/581. számú törvényjavaslat külső tételeket érintő költségvetési hatásairól. 2010. július 7. és Becslés a T/581/187. számú egységes javaslat külső tételeket érintő költségvetési hatásairól. 2010. július 21.

15 Ma már a PSZÁF vizsgálati jelentése alapján kizárhatjuk a forint elleni spekulációt.

16 Losoncz Miklós: Az önrendelkezés kérdőjelei. Élet és Irodalom, 2010. augusztus 6.

17 A Századvég Gazdaságkutató Zrt. már hivatkozott közleménye bár elismeri, hogy teherrel jár az eltávolodás az IMF-től, de szerinte „az elmúlt negyven év tapasztalata arra figyelmeztetett bennünket, hogy a kívülről várt segítség és tanácsok újabb adósságokat okoztak és egy állandósult restrikciós spirálba torkoltak, amely ellehetetlenítette a felzárkózás és modernizáció célkitűzéseit”.

18 Heim Péter: a kormány 3/4-et érdemel. Index, 2010. augusztus 11.

19 MTI, 2010. augusztus 14.

20 Fund to Hungary: drop dead (maybe). The Economist, 2010. július 18.

21 Tíz mítosz Magyarországról – Nem lesz itt már megállapodás (Nomura). Portfolio.hu, 2010. július 22.

22 Ebből kiderül, hogy a 2008-as hitelcsomagból lehívott 12,8 milliárd euró fejében 2011-12-ben 5,4 milliárdos törlesztési kötelezettségünk van, s ezt még a piaci devizaadósságok 3,3 milliárd eurónyi törlesztésigénye is tetézi.

23 Weinhart Attila: Elküldtük az IMF-et – Jó lesz ez így nekünk? Portfolio.hu, 2010. július 23.

24 Összehasonlításul: a bruttó kötvénykibocsátás nemzeti össztermékhez viszonyított aránya 2008-ban 6,5 százalék, 2009-ben 4,9 százalék volt, 2010-ben pedig a tervek szerint 6,2 százalék lesz. Pájer Tamás: Milyen jövő várhat ránk IMF-hitel nélkül? Index, 2010. augusztus 10.

25 A hazai gazdasági hírek kétlelkűek. A befektetőket megnyugtathatja a kedvezően alakuló folyó fizetési mérleg, a mérséklődő infláció és az idei költségvetési hiánycél teljesíthetőségének prognózisa. Ugyanakkor aggodalomra adhat okot az alig pozitív gazdasági növekedés, ami különösen a fő kereskedelmi partnerünknek számító német gazdaság dinamikája fényében kiábrándító. A kormány eddig megismert – bár a maga valójában csak a költségvetés benyújtásakor feltáruló – gazdaságpolitikája sem ad okot az optimizmusra a jövő évi növekedést illetően.

26 A már hivatkozott elemzésében a Nomura például úgy véli: októberben már késő lesz ahhoz, hogy a jövő évi költségvetési folyamatokat rendbe tegye a kormány.

27 Professzorok Batthyány Körének választási felhívása. 2010. március 22. www.bla.hu/professzorok.

 

 

Kapcsolódó írások:

Várhegyi Éva: Butaságok a gazdaságpolitikában Általában is nehéz szétválasztani az emberből természeténél fogva felszínre törő...

Várhegyi Éva: A frankhitelek fogságában 2011 őszére kényes helyzet állt elő. Egymilliót meghaladó, a lakását...

Várhegyi Éva: Píár a gazdaságpolitikában “Én átlátok a szitán, öregem, engem nem tudnak átverni,...

Várhegyi Éva: Kormány a pácban Várhegyi Éva Kormány a pácban A magyar gazdaságpolitika nehézségei...

Várhegyi Éva: Illúziók és csalódások a gazdasági rendszerváltásban Várhegyi Éva Illúziók és csalódások a gazdasági rendszerváltásban Hazudnék, ha...

 

 

Cimkék: Várhegyi Éva

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK