A Mozgó Világ internetes változata. 2010 augusztus. Harminchatodik évfolyam, nyolcadik szám

«Vissza

Lackfi János: Téglatestek

 

 

REGGEL

 

 

Koponyámat, mint egy még mindig éles világháborús bombát, vigyázva emeltem ki a folyó többméteres iszaprétege alól, csörlők és daru segítségével. Förtelmes lelet, ahogy kiemelkedett a vízfelszín fölé, a szemgödrök valósággal okádták a sarat. A munkavezető izzadt, a munkások arcán is patakokban csurgott a víz. Egy apró hiba, és védőfelszerelés ide, sisak oda, agyam felrobban, és miszlikre szaggatja ezt a tucatnyi, jól képzett, rátermett, inas és izmos férfiembert. Szétszaggatni minden férfit a földön, ó, Istenem! Csodák csodája, mégis sikerrel jártak, a foltos, nedves munkáskesztyűk önfeledt tapsa köszöntötte az apró biccenést, ahogy fejem ráilleszkedett gerincoszlopomra, és mostantól, lám-lám, biztonsággal szállítható!

Jobb kezemről úgy kellett lerázni egy falka turistát, akik éppen hüvelykujjam tornya előtt pózolva fényképezték egymást. Nagyon megrémültek, mikor King Kong szinkronhangján bömböltem oda nekik, hogy vége a látványosságnak, de még röptükben is készítettek egy-egy fotót, mert tudták, hogy a mesterséges földrengés része a látványosságnak, ők maguk fizettek busás felárat az efféle váratlan adrenalinadagot felszabadító plusz-attrakciókért. Többször elhatároztam, hogy véget vetek a kukkolósdinak, de valamiből élni is kell. Bal karomat régészeti műgonddal bontottam ki földburkából, ahogy ez ki is jár egy zöldes patina lepte több ezer éves leletnek, mely a feltételezések szerint azonos a hírneves Durendallal, és aki kezébe kaparintja, annak suhintása előtt nem áll meg a világ legerősebb serege sem.

Ekkor két lábam rettenetes dübörgéssel elevenedett meg, törzsem csavarodása tektonikai rétegeket gyűrt fel és torlasztott össze, civilizációk süllyedtek a mélybe, tevekaravánokat égetett szénné a mélyből felbugyborgó láva, bő vizű tavakat szippantott be a föld kiismerhetetlen mélye úgy, ahogy egy rúzsozott száj tüntet el egyetlen korty száraz martinit. Felültem az ágyban, felnyitott koponyámból flamingók kaptak szárnyra, megdörzsölt szemhéjam mögött porcukorrá omlott a Húsvét-szigeteki szobrok hatalmas feje, sivító leheletem sáskarajokat bocsátott a szobára, melyek rögvest lelegeltek a bútorokról minden színt és mintát. Élek, gondoltam, vagy legalábbis ami most van, eléggé hasonlít az életre.

Az ablakon még homályos tekintettel kipislantva láttam, hogy odakinn sem sokkal jobb a helyzet. A nap, mint egy épületbontáshoz használt izzó golyóbis, ide-oda lengett a házak körül, a tömbök hatalmas robajjal omlottak a mélybe, a még életben lévők pedig a virágforma pléhplecsnivé összenyomódott autók és vérző eperfoltokká szétfolyt járókelők között szlalomozva, üvöltő hangyákként menekültek. Üvöltésük nem hallatszott fel hozzám, csak az arcukon nyíló, lyukforma csöppnyi szájakból következtettem kétségbeesésükre. Mókás volt lehajolni, és felszedni egy villával összetört szardíniára emlékeztető testet, de ahogy közel vittem a szememhez, az arc rettentő ismerős lett, egyre ismerősebb! Mennyit turkáltak ujjaim a most kecsöpfoltos haj csigái közt, mennyit kerestem önmagamat ebben a kimeredő két kékes szemgolyóban, ó, hányszor tévedtem el a már félig leszakadt, pompás ívű fülkagyló labirintusában!

Ekkor hirtelen megszólalt a világ összes autóriasztója és lakásriasztója, az összes légvédelmi sziréna és az összes általános iskola minden tábláján csikorgó összes kréta, és fejhangon visítani kezdett valamennyi hisztizős kisgyerek és valamennyi böllérkés elől menekvő kismalac. Koponyám bombáját két kézzel kellett összeabroncsolnom, nehogy olyasmi történjen vele, ami a tűzrendészeti szabályzatba ütközik. És tudtam, hogy minden igaz: a szennyeskosárban valahol úgyis bujkáló, és majd előkerülő női bugyi, a szemetesbe tuszkolt, széttépett fényképek, a padlón flamingóként sorakozó véres papír zsebkendők, amelyekbe a pofontól vérző orrát törölte, a fél doboz nekem hozott eper, mely kivágott szívek gyanánt hever a hűtőben, és az asztalra dobott kulcsmásolat. Elment.

 

 

 

ESÉLY

 

 

Nem mondom, adódnak az életben reménytelen helyzetek, de nagyapám mindig azt mondta, sose essek kétségbe, mert egységben az erő. Röhögött hozzá – ez félig köhögés volt a sok cigaretta miatt keletkező bőséges váladék miatt –, meg hátba is veregetett. Persze nem volt időm, hogy ezen filozofáljak ott, a templomtorony tetején, mindig is rettentő tériszonyom volt. Már az ingadozó, végtelen falépcsőn felfelé rohanva is szédültem, hát még most, hogy az ajtót egy deszkával betámasztva kimásztam, egészen a toronyóra lapja elé, mint valami rossz krimiben. Igen, a rozsdás mutatókba kapaszkodtam, amelyeknek anyagát már megette az idő, összevissza görbültek, ahogy szorongattam őket. Igen, lentről lőtt rám a többi rendőr, méghozzá rohadt pontosan. Több sebből véreztem, és körülöttem mindenfelé pattogtak a lövedékek. Az állampolgárok pénzéből veszik a töltényt, nem sajnálják. Amúgy is ezt az egy dolgot tudják, de ezt nagyon, erre megtanították őket: hogyan kell lőni a tisztességes állampolgárokra. Belátom, az, hogy tisztességes, egy kis túlzás, valóban elkövettem azt a hülye rablótámadást, megbíztam a társamban, aki beköpött, úgyhogy rajtam ütöttek, de a hülye fejemmel nem hagytam, hogy bekasztlizzanak szépen, elmenekültem, megsebesítve több emberüket. Úgyhogy most vadászhatnak rám, mint valami rühes kutyára.

Egyetlen esélyem maradt már, jól tudom. Összeszedtem néhány pisztolygolyót, megtömtem velük a zsebemet, jó lesz az szotyolának, szűkösebb időkre. Aztán elrugaszkodtam, és kitárt karral, szabadon, mint a madár, átlendültem a szomszédos bérházra. Tudtam, ha elkapom az antennát, megmenekültem. Úgy is lett, engem sem a gólya költött. Egy pillanat alatt magába szippantott a vascső, csusszantam lefelé, egészen pontosan a legelső tévékészülékig. Na, kicsikéim, bottal üthetitek a nyomomat! Most már csak meg kell várnom, hogy este bekapcsolják a krimit, és akkor valami közömbös jelenet hátterében feltűnésmentesen kisétálhatok a készülékből.

 

 

 

GRAVITÁCIÓ

 

 

A tévében valami hülye videoklip ment, ezek mindig újabb és újabb baromságokat képesek kiagyalni. Rasztahajú, piercinges fiatalok vonaglottak, feketék, fehérek vegyest. A hálóköntösben tévéje előtt ücsörgő, elképedt kispolgár szeme láttára felmásztak a nappalija falára, ott ropták tovább, majd a plafonon is lejtettek egy sort. A gravitáció csak annyira hatott rájuk, hogy gönceik némelyike lefelé fityegett, egyiküknek meg pont a tátott szájjal bámuló házigazda sörébe pottyant a napszemüvege. Persze számítógépes trükk az egész, ilyesmivel könnyű pukkasztani a hozzám hasonló átlagembert. Miért baj az, gondoltam, hogy korán kelek, mindennap öt harminckor pontosan, hogy azonnal felülök, és lelógatom lábamat az ágy szélén, nehogy visszaaludjak? Miért baj, hogy miközben a kedvetlen ábrázatot mutató tükörrel négyszemközt vizelek, pontosan tudom, élére vasalt nadrágom, kivasalt ingem és alsónadrágom, hozzáillő zoknim már ott vár összeválogatva a széken? Miért baj, hogy nem szeretem a gyűrött ruhát, a kihűlt ételt, az elvégzetlen munkát? Hiszen mindezért megdolgozom, lopni nem lopok, csalni nem csalok, az asszonyt is csak egyszer, de azt se mondtam el neki, így aztán mintha nem is lett volna semmi. Valóban nem akarok mást, csak kijárni horgászni meg inni a sörömet, mostanában már a tévét is csak a foci meg a krimik miatt nézem, de egyre kevesebbet, mert tele van reklámokkal, meg efféle klipekkel, amiknek az égvilágon semmi valóságalapja. Sohase volt például hálóköntösöm. Jobban teszi az ember, ha szunyál egyet, az legalább kikapcsolja kicsit az agyat. A papucsomat le is dobom a plafonra, majd felfekszem a falon megvetett ágyra: nem telik bele két perc, mélyen alszom!

 

 

 

KÖZLEKEDŐEDÉNYEK

 

 

Hogy utálom a tolakodó mitugrászokat, jó, hogy nem csókol belém hátulról a Fiatjával, mindegy, kit érdekel ez ma, éppen ma, amikor, hogy is szokták mondani, életem legfontosabb döntését hozom meg, időm, mint a tenger, minden takkra kiszámolva, duruzsol alattam a kölcsönzött BMW, majd még rárakják az orrára a szokásos virágdíszt, hátul a csomagtartóban ott a tipp-topp szmoking, az arcom, mint a baba bőre, micsoda fazon ez a borostás elmebeteg itt a visszapillantó tükörben, mellényzsebemben a nászútra szóló repülőjegyek, és Kinga, milyen édes, eszembe jut az a hátkivágás, ha nem templomban esküdnénk, hámozni kezdeném, mint egy gyümölcsöt, de épp ez az izgató, hogy mindenki néz majd bennünket, és kívánom, és mégsem tehetem, aztán meg elrepülünk, és bármikor tehetem, a legfontosabb döntés, hm, csak a kölcsön idegesít, ha nem kapom meg a kinevezést, ha az a hülye Laci kifúr, és tuti ki is fúr a hülyéje, míg egy trópusi szigeten hancúrozok, nézd csak, milyen helyes kis arc az ott elöl, az Opel visszapillantó tükrében, na ne hülyéskedjünk, mégiscsak életem legfontosabb…

Idegesítők ezek a pasik, az egyik bámul a tükrömbe, mint a tulok, és ettől roppant férfiasnak érzi magát, majd pont tőle esem hanyatt, másik meg mögötte folyton kidugja a kocsija orrát, nem fér a bőrébe, az ilyenek nálam labdába sem rúgnak, lapátra tennélek seperc alatt, mint a Kevint, vicces volt szegénykém, döbbenetében lefagyizta a vadiúj fehér Lacoste pólóját, ó, sosem hitte, hogy őt ki lehet rúgni, az állásából is kitették, felvilágosították, hogy ennyi szabadságot összesen nem kaphatnak a munkatársak, pláne nem pályázatleadáskor, én erőszakoskodtam persze, hogy nem is szeret, ha nem képes egy nyamvadt hétre elszabadulni a Balatonra, most meg közlöm, hogy csak a Kriszti miatt álltam bosszút, a legjobb barátnőm, így legalább megemlegeti, nővel ilyen aljasan nem viselkedhet büntetlenül, mellesleg nem is csúnya ez a majom itt a hátam mögött, koslat utánam, mint egy pulikutya, kibírnám, ha valaki ilyen hűségesen, holtodiglan, holtomiglan, ilyen már nincs is, csak a mesében, ha most befékeznék, belém jönne, megismerkednénk, jaj, olyan borzasztóan sajnálom, kávéznánk egyet, a biztosító fizet, kávéznánk még egyet…

Ó, hogy az ég szakadjon rád, mi a francnak tolnak BMW-t a segged alá, ha csak pöfögsz, mint egy nyugdíjas tetű, fejtetű vagy fajtetű, kimosakodva, megborotválkozva, kikenekedve, érzem a pacsuliszagát, az illat, amelyért meg lehet őrülni, be ne rosáljak, a menő pasik illata, tényleg meg lehet őrülni, megőrülök egy cigiért, hová a rákba tettem, oké, megy ez fél kézzel is, állat ez a szivargyújtó, egyszerű, de praktikus, szép tőle, hogy működik, valami legalább működik ezen az ótvar kocsin, vén gebe ez a Fiat, de a húgyagyút meg a kiscsajt azért még megelőzöm vele, nem igaz, megint jön valaki szemben, a francba, csupa bogárragacs a szélvédő, mert az ablakmosó bedöglött, a jobb indexet ki kell cserélni, a szellőzés rossz, nyáron is csak meleg levegőt fúj, kikopott a váltó, és állítani kéne az alapjáratot, folyton lefullad, fenébe, megint nem tudok elmenni, na nézd, ezek itt édelegnek, a csaj meg a BMW-s tahó, az út kellős közepén, jól érzik magukat a rohadékok, bennem pedig már van vagy négy kávé, alig látok ki a fejemből, ha a tükörbe nézek, hát komolyan, egy zombi hozzám képest nudli, na jó, nem vagyok az a klasszikus férfiszépség, de érek annyit, mint más, direkt ez a szexepilem, a negyvenöt évem, a borostám, a jazzgitárom, a szájam sarkából fityegő csikk, kicsit bocs, ez én vagyok, és most akkor is elmegyek, ha beledöglötök, ha meg beledöglötök, akkor pláne, rajta, öreg Fiat, rajta, öregfiú, a koncert óta vezetek, nem vagyok eszemnél, most még itt elmegyek, aztán aludni, aludni, aludni, talán fel sem ébredni többé…

 

 

 

LÉPTEK

 

 

Elég rossz alvó vagyok. Későn fekszem, többnyire olvasok még egy ideig, mielőtt eloltanám a lámpát, és nemritkán a sötétben is hosszan szemlélem az ablak szürkéllő négyszögét, fülelem a ház és az utca neszeit. A tetőtérben aludtak gyermekeink, ezért hosszú évtizedekig megszokott hangjelenség volt, hogy valaki megindul, halk léptekkel végighalad a plafonunkon, benyit az ágyunk felett lévő fürdőszobába, elvégzi a dolgát, lehúzza a vécét, majd megteszi visszafelé ugyanezt az utat. Ha az éjszaka kellős közepén, álmomból riadtam, megesett, hogy a léptek hallatán betörőre gyanakodtam, mígnem az ajtónyikordulás és a csobogó zaj megnyugtattak, ha nincs akkora csend, talán még fel is nevetek megkönnyebbülésemben. Most azonban már meglehetősen régóta ketten élünk a házban, a felső szinten csak hébe-hóba száll meg egy-egy barátunk, aki nem is sejti, milyen nosztalgikus örömet ébreszt bennem éjszakai kirándulásaival. Ilyenkor elmosolyodom a sötétben, alvó feleségem oldalán. Egy ideje azonban minden éjszaka jól kivehetően hallom az ismerős csoszogást, a vizelet csobogását, majd a surrogó visszautat. Ráadásul a hangok mintha nem is fölülről, hanem alulról jönnének. Egyszer-kétszer még feleségemet is felráztam, de mire kábulatából valamennyire magához tért, már túl voltunk a különös jelenségen. Reggelre kelve szerencsére semmire sem emlékezett, mert a fura kaland felemlegetése kínos perceket szerezhetett volna nekem. Még a végén gyanúba keveredem elmeállapotomat illetően, holott jól, nagyon is jól tartom magamat. Amikor megvizsgáltattam a hallásomat, az orvos is azt mondta, kutya bajom. Azért nem hagyott nyugodni a dolog, bár nyár volt, vettem a kulcsot, mely mindig ott lógott a többi között, és lementem az alagsorba. Itt csak a szenet és tűzifát tartottuk, no meg telente némi krumplit, répát egy kupac homokban. Alaposan körbenéztem, és láttam, hogy a mennyezeten szénporos lábnyomok sokasága vezet egy büdös és nedves foltig, amely mintha valami beázásból eredne. Valaki minden áldott éjjel végigsétál itt fejjel lefelé, és levizeli a plafont az ágyunk alatt.

 

 

 

SZŐR

 

 

Fülzúgás, gondoltam, ez bárkivel megesik. Például koncert után akár napokig sistereg így az ember hallása. Vagy ha úszáskor víz megy a fülembe. Ugrálni kell fél lábon, és azt kiabálni: Vízi herceg a vízben, dugaszold ki a fülem. Ezt valami fekete-fehér ifjúsági filmben láttam még gyerekkoromban, de megtetszett, ezért azóta mindig így csinálom fürdés után. Most azonban se koncerten, sem uszodában nem jártam. Vannak érthetetlen dolgok, az ember megtanul együtt élni velük. Az orvosok vizsgálgattak, mindent rendben találtak, de megnyugtatásomra különböző gyógyszereket írtak fel. Az egyiktől hasmenésem lett, a másiktól a hajam kezdett látványosan hullani. Minthogy haj tekintetében amúgy sem állok valami fényesen, gyorsan leálltam a gyógyszerrel. Kezdett idegesíteni a zúgás, különösen mert társalogni se tudtam tőle rendesen. Kénytelen voltam beszélgetőtársaim szájáról olvasni, mert rosszabbul hallottam szavaikat, ha pedig közelebb hajoltam hozzájuk, a zúgás érezhetően felerősödött. Egy idő után éjszaka is felriadtam a sercegő hangra. Talán nem volt erősebb, mint nappal, de a néma csendben a legparányibb nesz jelentősége is megnőtt. Idegességemben fel-felnyüszítettem, fejemet ököllel ütöttem vagy éppen a falba vertem. Szerencsére nem maradt maradandó nyoma, mert a tapétánk lemosható. Kínomban kitaláltam, hogy sétára indulok, így kifárasztom magamat, és talán visszaaludhatok végre. Ahogy az utcán ballagtam, a zúgás hol felerősödött, hol halkult. A mezőre kiérve már csak némi elviselhető mértékű alapzaj maradt. Egészen megkönnyebbültem. Lehevertem a fűbe, és aludni próbáltam, ám a talaj mentén harapós kis szél fújdogált, hol a fülemet, hol az orromat csipdeste. Hazaindultam. Most már biztos voltam benne, hogy a zaj kívülről jöhet, kipróbáltam hát a füldugóval alvást, és valóban be is vált: sikerült minimálisra csökkentenem az ártalmat. Később aztán a fényjelenségek megerősítették abbéli hitemet, hogy a neszezés kibocsátói embertársaim. Először feleségemen vettem észre, hogy a sötétben foszforeszkál a haja töve. Egy este, hazafelé tartva aztán láttam, hogy mások hajának, sőt arcszőrzetének bőr közeli szakasza is ugyanígy világít. Mikor egy este vécére indulva belenéztem a tükörbe, tapasztalhattam, hogy az én arcomon és fejemen is minden egyes szőrtüsző szikrázik. Villámcsapásszerűen hasított belém a felismerés, hogy a percegés és a fényjelenség között egyenes összefüggés áll fenn: hallom és látom, ahogy az emberek szőre és haja, beleértve a magamét is, növekszik. Felfedezésem különös hatással volt kedélyállapotomra. Most, hogy már pontosan tudtam, mitől zúg a fülem, szorongásom egy csapásra szertefoszlott, kaján vidámság lett rajtam úrrá. Rendszeresen feszegettem új képességem határait, próbáltam kitapasztalni a különbséget férfiak és nők, sőt, az egyes személyek szőrnövekedésével járó hangeffektusok között, és mondhatom, egészen kifinomult következtetésekre jutottam. Gyermetegen kedvemet leltem az efféle kísérletezésben. Titokzatos mosollyal hallgatózva járkáltam az emberek között zsúfolt metrómegállókban, népes állófogadásokon, lóversenypályákon fejemben decibeltáblázatok kavarogtak. Éjszakánként járkáltam az utcán, és a kiszűrődő zúgásból próbáltam megállapítani, hányan alhatnak egyik-másik ajtó mögött. Mi több, egyszer egy étteremben szándékosan leejtettem az asztalkendőmet, csak hogy közelről kifülelhessem, hogyan serceg a szőr egy idegen nő, munkatársam barátnőjének epilált lába szárán. Kis híján csókot leheltem arra a sípcsontra: szép kis botrány lett volna, hehe! Ellenálltam a kísértésnek, jól nevelten, kissé vörös fejjel felkászálódtam, körbemosolyogtam és az ölembe terítettem a szalvétát. Aztán megjött nagybátyám hirtelen halálhíre, és attól fogva kevesebb időt szentelhettem a tudományos kutatásra. Mindig fontos volt nekem az öreg, apám helyett apám, ha szabad ilyen elcsépelt kifejezéssel élnem. Kábult állapotomban, amelybe a gyászhír taszított, fülproblémámnak egyszeriben már nem volt jelentősége. Meg persze egy csomó ilyenkor szokásos intézkedést kellett foganatosítanom, nagynénémet támogattam az adminisztráció labirintusában, fekete öltönyt kerestem a kihízott régi helyett. Ám a temetési menetben a koporsó után ballagva neszezés ütötte meg a fülem. Mikor a zene elhallgatott, és a halottaskocsi motorja is leállt, közel léptem, és immár tisztán hallottam a fadobozból szivárgó neszezést. Közel hajolva azt is láttam, hogy a deszkák résein finom derengés szűrődik át. Ekkor billent meg kényes lelki egyensúlyom, felüvöltöttem, és hadonászva, botladozva rohanni kezdtem a sírok között.

 

 

 

KUTYÁK

 

 

A második rohadt cigarettát szívtam el a kertkapunál, a kuka mellett. Az előzőnek a csikkjét is a kukába dobtam, miután gondosan elnyomkodtam a papucsom talpán. Utána lesikáltam a papucsom talpát a járókövön, nehogy bevigyem a kormot a padlószőnyegre. Egy hang bennem azt mondta, a tetves életbe, hogy a saját házamban állandóan cseszegetnek, hogy mindennek én vagyok az oka, azért se megyek be, jöjjön ki ő, és kérjen bocsánatot. Egy másik hang bennem azt mondta, marha vagy, édes öregem, az asszony jót akar neked, ki más akarna neked jót ennyire, hülyeséget csináltál, felkaptad a vizet, ő pedig megmondta egyenesen, a szemedbe, minden bántó él nélkül, menj be, öleld meg. Ha egyszer megölelted, lehet, hogy lesz ott még más is, elvégre hétvége van, idő is van elég, ha el nem húzod. Valahol mentőautó szirénázott fel, látni nem lehetett, csak hallani, csak sejteni az irányt, ahogy végighalad a kertvároson. Mint gyújtózsinóron a láng, úgy szaladt a nyomában a kutyák vonítása is. Ugyanilyen hisztérikus fejhangon ugatják máskor a Holdat, ugyanígy terjed a nyívás utcáról utcára a visszhangos éjszakában. Na jó, bemész, és kész. Na jó, nem megyek be, arról ne is álmodj. Hármat számolok. Ne számolj egyet se, vagy számolj akár százig, bánom is én. Bocsánatot kérsz, slussz-passz. Miért mindig én kérjek bocsánatot? Hát mert te voltál a hülye. Egye fene, hülye voltam, de ezt a harmadik cigit még végigszívom, kis nyugira jogom van azért, nemde? Jogod van, de aztán mars befelé! Mars befelé, bólintottam a füstbe meredve. Közben a szirénaszó elhallgatott, de a kutyák, ha már izgalomba jöttek, nem adják fel egykönnyen. Most is vonítottak tovább, sőt, hirtelen dühös csaholás hangzott fel valamerre. A kuka fedele csattant, sóhajtva befelé indultam. Ekkor történhetett, amint azt utólag annyian annyiszor, annyiféleképpen elmesélték, hogy a mentőautó ajtaja kicsapódott, egy falka kutya szabadult ki belőle, berohantak a házba, és felfalták a bénultan heverő beteget.

 

 

 

A KERET

 

 

Épp egy giroszt eszegettem, komótos lépteim vittek a tömegben, oldalamon fekete számítógépes táska lógott. Két elintéznivaló között a városban járva gyakran választom az étkezésnek ezt a kevéssé elegáns, ám annál fesztelenebb és mozgalmasabb módját. A szembejövők pillantása a kezemben lévő ételre esik, nagyot nyelnek. Időnként a girosznak leve csordul, ajánlatos ügyelni a ruhámra. Van, hogy arcomon is végigfut az öntet. Ha körülnézek, ilyenkor rosszalló tekintetekkel találkozom. És nagyon nehézkes mártásos kézzel zsebkendő után kotorászni a zsebemben. Aznap viszont jól zárt a celofán, amibe a giroszomat csomagolták, falatoztam hát, és kényelmesen szemlélődtem a tömegben. Vöröslő arcú alkoholisták keresték zihálva az első kocsmacégért. Világháborút is megélt nyugdíjas nénik lehajtott fejjel, cekkert cipelve igyekeztek szárazon megúszni az életüket. Emitt egy kisgyerek rángatta anyukája kezét, miközben a hölgy elmerülten beszélgetett valakivel. Ha ez így megy tovább, hamarosan sikerül elszabadulnia. Amott meg egy művészforma, félbolond alak tarka ruhában, színes sityakban, copfba font szakállal, vállán majdnem földig érő, hatalmas, aranyozott képkerettel, hóna alatt fakó ponyva. A keret üres, vászon nincs benne, mindig csak a mögötte lévő valóságot mutatja. Mindig annyit, amennyit a négyszög az utca életéből kimetsz. A művészféle rá is játszik erre. Odapróbálgatja a keretet az alkoholistára, a nénikére, a beszélgető anyukára, majd végül a kisfiúra, akinek végre sikerült elszabadulnia, és most a számítógépes játékokat bámulja egy kirakatban. A művészféle nem veszi észre, hogy látom, mit csinál. Odalopózik a gyerek mögé, kicsit állítgatja a keretet, majd mikor érzése szerint a kirakatot bámuló fiú alakja épp a megfelelő kivágatba illeszkedik, gyorsan fogja a fakó ponyvát, ráborítja a képre, és sietősen odébb áll. Egy darabig még követni tudom távolodó alakját a tömegben. Ekkor azonban az anyuka jajveszékelésére leszek figyelmes. Beszélgetőtársával együtt a járókelőket faggatják, nem látták-e valahol a kissrácot. Az előbb még itt volt, mondják páran. Nem is láttak itt gyereket, mondják mások. A bolt kirakatánál nem áll senki. Elgondolkodva harapok bele a giroszomba.

 

 

 

LEVENDULA

 

 

Ezek a külföldi munkák mindig hoznak magukkal valami újat. Felpezsdít a kihívás, úgy egyensúlyozni egy másik nyelven, mint kötéltáncos a kötélen. Van persze a dologban valami valószerűtlen is: űrhajósként lebeg az ember idegen életek gravitációs terében. Még szerencse, hogy mindez kívülről nem látszott, ugyanolyan borotvált, öltönyös, vasalt inges kis pasas voltam, mint az összes többiek itt, a brüsszeli metrón. Táskám teli a szállodában kinyomtatott, fontos dokumentumokkal, de semmi kedvem belenézni az anyagba. Zsebemből előhúztam a világ legnevezetesebb kémhistóriáit taglaló kis zsebkötetet, a reptéren vettem idefelé. Érdekes történetek, érdektelenül megírva. Szórakozottan fel-felpillantottam, három üléssel odébb terebélyes néger asszonyság ült, hatalmas lepedőnyi ruhája élénk mintás, szemén kerek lencséjű szemüveg, kezében apró imakönyv. A fekete bőrkötésen kopott aranyozású kis kereszt. Irigyeltem a dadust, amiért olyan rendíthetetlen nyugalommal merül el a zsoltárokban. Mintha nem is létezne körötte külvilág. Én bezzeg képtelen vagyok lehorgonyozni olvasmányaimba, ha zajlik körülöttem az élet. Mindig győz a kíváncsiság, sodor a látvány, a történés, a helyzetek kuszasága. Most például le sem tudtam venni szememet erről az öreg hölgyről. Levendulaszagot éreztem, levendulás marseille-i szappan csípős illatát, és kezemben a kemény téglatömb tapintását is, rajta domború felirattal és ábrával, mely a használattól mind jobban elkopik, végül egészen elhalványul. Öblös nevetést hallok, fehér fogak villognak, verejtékben úszó, kövér, fekete arc hajol fölém. Olajbarna kéz szürkés tenyere csattan a fenekemen, na, mars, elég a pancsolásból, hol az a pizsama. A néger asszonyság ekkor felnézett imakönyvéből, tekintetétől bizseregni kezdett a homlokom, a tarkóm. Valahogy az egész arcbőröm hátratűrődött, visszagyűrődött középről a halántékom felé. Mint mikor párnába temeti arcát az ember. A régi párnám… Levendulaillata volt annak is, mint mindennek, amit Marie… Látom fakóbarna kezét, amint hófehér levendulaszappanokat dugdos be a szekrénybe, a ropogósra vasalt, élére hajtogatott ágynemű közé. Végigsimítottam államon, hogy elhessegessem a rontást. Hová lett pár napos kis körszakállam, amelynek vonalát reggelenként olyan aggályosan igazítgatom a fürdőszobatükörben? Ez is felnőttlétem bizonyítéka, akár a külföldi munka, nem is beszélve a pénzről. Hagyjuk a pénzt, hol a szakállam? Ismét magamon éreztem a kerek szemüveglencsén túlról fürkésző olívabarna szempárt. Az előbbi furcsa érzés megismétlődött, szinte tapinthatóan simább a bőröm, és… a hajam is rövidebb. Egy harmadik pillantás után már iskolás rövidségű, nyakkendőmön pedig kitapinthatom a Notre-Dame Líceum hímzett címerét. A csomó megint göbösre sikeredett, Marie megint vacakol majd vele egy kicsit az iskola bejáratánál. A néger dadus feláll, megfogja a kezemet, engedelmesen felállok én is, tekintetem összezsugorodott kezemre esik, mely teljesen elvész az ő terebélyes, érdes markában. Tudom, hogy nem úszom meg, nem létezik, hogy megússzam, Frédéric igenis rájött, hogy én loptam el a gumicukrát. Sokan lesznek, és persze mind erősebbek, mint én. Addig vernek, amíg be nem vallom. Kétségbeesett vágyakozással nézek vissza a metró ülésére, ott árválkodik a fontos iratokkal teli táska.

 

 

 

ÁRADAT

 

 

A fehér inges, kezükben énekeskönyvet tartó hívek arcára a mise egy meghatározott pontján mindig szikrázva tűz a napsütés. Olyanok ezek a darabos, fény-kisikálta arcok, mint a régi barokk freskókon látható. A szemek lebegnek, a száj csak hússzín gyűrődés, a fülek izzanak. Vibrál a világosság, mintha verőfényes nyári napon vízfelszín fölé hajolnának, és az csapná arcukba ezerféle tükröződését. Lehet, hogy tényleg van valami víz, már érzem permetét a bőrömön, egy-két csepp is meglegyint, vajon honnan jöhet? Megvan, a felső ablakon ömlik be, milyen magas a szintje, ekkora árvízről még senki se hallott, a bejáratnál, kis márványtáblán egy nyíl jelzi a százötven évvel ezelőtti áradás szintjét, fejmagasságig érhetett akkor, és most a fenti ablakon zuhog, jön a kapun is, összetorlódik középen, sokkal nehezebb így lapozni az énekeskönyvet, a szájakból bugyborog az ének, csoda, hogy hallani még egyáltalán. Lebeg az oltárterítő is, lehetetlen lesimítani a csücskét. A gyertyák kialudtak, a fehér kardvirágok sodródnak a kavargásban, a templomi zászlók imbolyognak, valaki a szemüvege után kapkod, a hajak úgy viselkednek, mintha csápjaikat nyújtogató polipok lennének, néhány kisgyerek pedig sikoltozva pancsol a váratlan fürdőben, ez életük legizgalmasabb miséje. Mindannyian erősen kapaszkodunk a padban, mert a tüdőnkben megmaradt levegő a felszín felé hajtana. A pap a miseborról már régen lemondott, azt kelyhestül elsodorta az áradat, ám azért mégis védelmező markában tartja a lassan szétmálló ostyát, lesz, ami lesz, megpróbáljuk megőrizni a szertartás méltóságát.

 

 

 

MERÜLÉS

 

 

Betettem magam után a kocsmaajtót, és elindultam hazafelé. Ha hátranézek, láthattam volna, hogy az ajtó üvege megremeg, az egész épület meginog, majd hatalmas porfelhőt kavarva, hangtalanul eltűnik a föld színéről. De nem néztem hátra. Hogy akkor honnan tudom ezt az egészet? Talán elképzeltem, talán kitaláltam. Talán megálmodtam. Talán van szemem hátrafelé is. Ne hasogassuk itt a szőrszálat, kérem, mikor fontos mondanivalóm van! Imbolygó lépteimre koncentráltam, ezért azt sem érzékeltem, hogy az utamba kerülő háztömbök bármelyikére elég futólag ránéznem, máris alábukik a semmibe. Megálltam a zebránál, és átkelési esélyeimet mérlegelve bizonytalanul körülnéztem. Amint kissé jobban szemügyre vettem a forgalmat, az autók legnagyobb elképedésemre himbálózni kezdtek, mint megannyi bárka, majd egyszeriben elnyelte őket a bugyborékolva összezáródó aszfalt. Zavarodottan hordoztam körbe tekintetemet, mire a környék minden eddig még épen maradt térformája kezdett eltünedezni. Beomlottak a hintaállványok, a hintázó gyermekek kiröppentek az éterbe. A fákat valaki odalentről egyetlen mozdulattal visszahúzgálta a földbe. A telefonfülkék liftként indultak meg bolygónk feneketlen bendője felé, hiába kapálóztak szerencsétlen, benn ragadt telefonálók. A kukákat és konténereket nyomtalanul szippantotta magába a felszín, mintha csak a környezetvédők álma vált volna hirtelen valóra. Hamarosan olyan sík és kihalt lett a környék, mint egy üres terepasztal, csak néhány rendetlen felhőtincs rakoncátlankodott az égen. A Hold ott himbálózott közöttük, édeskésen és kristályosan. Úgy tűnt, karnyújtásnyira sincs tőlem, hát könnyűszerrel lekaptam az égről, kicsomagoltam a celofánból, és csámcsogva szopogatni kezdtem. Erős mentolos íz áradt szét a szájamban, menten kitisztult a fejem, mintha biztos kéz markolná meg az agyamat jólesően. Két lábamat erősen megvetettem, egy szörfdeszkányi aszfaltdarabon egyensúlyoztam a süvöltő semmi felett.

 

 

Kapcsolódó írások:

Lackfi János: Isteni dilemma Éjszaka a vécében egy bogár szaladgál Fel-alá a fal mentén...

Lackfi János: Tartalék csontok után kutatva Lackfi János Tartalék csontok után kutatva Új voltam még...

Lackfi János: Igen és nem Lackfi János Igen és nem Lehunyt szemmel fél fogsort...

Lackfi János: Érintkezés Lackfi János Érintkezés leül a külföldi nő és minden...

 

 

Cimkék: Lackfi János

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK