A Mozgó Világ internetes változata. 2010 július. Harminchatodik évfolyam, hetedik szám

«Vissza

Csengery Kristóf: Égszakadás, földindulás (Richard Wagner: Trisztán és Izolda. Budapesti Wagner Napok, Művészetek Palotája, 2010. május 29. Rendező Parditka Magdolna, Szemerédy Alexandra, karmester Fischer Ádám.)

Anélkül, hogy erre előzőleg felkészítették volna, a gyanútlan operabarát (ha a wagneri zenedrámák elkötelezettjét egyáltalán lehet ezzel a szitokszóval illetni) akaratlanul is katasztrófaturistává vedlik át a Művészetek Palotája és a Magyar Állami Operaház közös Trisztán és Izolda-produkciójának első felvonása végén, amikor a két címszereplő kiissza a halálos méregnek vélt szerelmi bájitalt. Rendezői-díszlettervezői koncepciónak engedelmeskedve a színpad közepe nagy robajjal beszakad és tűzvörös megvilágításba kerül (fény: Györgyfalvai Károly), a második felvonásban pedig a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem nézőtérrel szemközti részén, az orgonasípok alatti széksorok mellvédjén is jókora hasadás támad, amely a harmadik felvonásban tovább nő és mélyül, a mellvéd korlátja ráadásul le is zuhan. Mit jelentsen mindez? Segítségünkre siet a rendezőpáros, Parditka Magdolna és Szemerédy Alexandra (ők vállalták a díszletek és jelmezek tervezését is): egy nyilatkozatukban kifejtik, hogy az ital által „katasztrófaállapot” jön létre a szerelmesek életében, s ők így „nem követnek el »bűnt«, nem vonhatók felelősségre”.

Hát, nem tudom. Egyrészt hol az a néző, akinek eszébe jutna, hogy egy ilyen szélvészerejű szenvedély esetén a szerelmesek „felelősségéről” beszéljen? Másrészt magam mindeddig úgy hittem, a mondahősök lépteit a Végzet irányítja, velük csak az történhet, ami „meg van írva”, s az nem lehet a szó köznapi értelmében „rossz”, tehát „katasztrófa” sem, hiszen csak az teljesül be, ami elrendeltetett. Ha szenvedés, akkor szenvedés; ha halál, akkor halál. „Felelőssége” itt legfeljebb a Sorsnak lehet. Trisztán és Izolda egymásnak van teremtve, első felvonásbeli konfliktusukon átsüt, hogy elemi erő löki őket egymás felé. Végzetük, hogy egymáséi legyenek, és hogy tragikus szerelmüket a halál teljesítse be. Ha az ital elfogyasztása utáni helyzetet a „rend” felbomlásaként értelmezzük, akkor magát a végkifejletben bekövetkező szerelmi halált is „negatívumként” kellene szemlélnünk, holott nem az, ellenkezőleg: szabadulás, mámoros kiszakadás a Korlátozottból az Egyetemesbe. (A mű romantikus szimbólumrendszerében a Nappalból az Éjszakába.) A Trisztán és Izoldát ugyan Richard Wagner saját személyes sorsának tragikus epizódja, egy gazdag svájci kereskedő-mecénás felesége, Mathilde Wesendonck iránti szerelme inspirálta, maga a mű azonban már az általánosba emeli át az egyes ember, ezúttal az alkotó által megélt szenvedés tanulságát, s a szerelem – minden szerelem – e világi lehetetlenségéről szól. A szerelem az emberi társadalomban, így vagy úgy, pusztulásra van ítélve, s az egyedüli menekülési útvonal a halál. Ha a bájital katasztrófaállapotot idéz elő, akkor Izolda szerelmi halála, ez a 19. századi, nyugat-európai nirvánaélmény micsoda? Pech? Malőr? Sajnálatos esemény?

Az eredetinek szánt, de fals értelmezést nem önmagáért hozom elő, hanem mert az előadás az említett jelképbe csomagolja. Ajánlatos csínján bánni a színi szimbólumokkal: mester legyen a talpán, aki jól használja őket. Ha a jelkép nem oldja föl önmagát, és jelentése rejtve marad – megette a fene a produkciót. Ha feloldódik, de szájbarágósan – akkor is megette a fene a produkciót. Egyetlen keskeny ösvény kínálkozik: azok a zseniális megoldások, melyek esetében a jelkép magától értődő természetességgel sugall valamit. A Parditka–Szemerédy tandem ötletrendezése kevés eszközt használ, ezek azonban többnyire szimbólumok, melyek, sajna, vagy enigmatikusak, vagy didaktikusak. A színpad közepén elhelyezett nagy sakktábla, a MűPa már említett statikai állagromlása, valamint a színpadot időről időre ok nélkül elözönlő, előzmény és következmény nélkül vad vívóedzésbe kezdő „lovagok” felemás (egyik lábon fehér, másik lábon fekete) cipője az előbbi, a színpad szélét szegélyező talpaspohár-gyűjtemény az utóbbi kategóriába sorolható. (Vívó-koreográfia: Pintér Tamás Oroszlán.) Megegyezik azonban bennük a fontoskodó erőltetettség és a színházban idegenül ható, tudálékos-irodalmias attitűd.

A rendezés tehát kevés eszközzel él, az a kevés pedig kimódolt, felesleges és olykor nevetséges. (Eddig nem említettem a mű kezdetének akusztikai élményébe idegen testként erőszakolt hangmontázst, a két címszereplő közti testi kontaktus teljes hiányát a második felvonás nagy szerelmi kettősében, a gyermek Parsifal felbukkanását vagy az olyan, naivan iskolás ötletet, mint amilyen a harmadik felvonásban agonizáló Trisztán teste mellé helyezett koponya.) Önként adódott volna egy másik lehetőség, melyet részben a Wagner-zenedrámák előadópraxisának Mekkája, Bayreuth kínál utóbbi fél évszázadának közismert eredményeivel, részben maga a budapesti helyszín, a MűPa, a maga nem színházi, hanem koncerttermi környezetével. Ez nem más, mint a radikális eszköztelenség, amely Wagner esetében kiváltképp gyümölcsöző, hiszen a zeneszerző elképzeléseivel teljes összhangban a csekély számú külső eseményről üdvös módon a belső, lélektani történésekre irányítja a figyelmet. A díszletek, jelmezek és egyéb rekvizitumok terén mutatkozó brainstorming helyett tehát elég lett volna a színészvezetés. De az is csak módjával, tapintatosan, mivel itt és most olyan kvalitásos, részben külföldi, részben magyar énekes gárda jött össze, melynek tagjai erős személyiségek, és tudják a dolgukat, nemcsak az énekelni-, de a játszanivaló tekintetében is. Őket szinte nem is kell instruálni, legfeljebb tájékoztatni a rendezői koncepció lényegéről, hogy tudják, mihez igazítsák a maguk kimunkált alakítását.

Erények és hiányok dolgában a két címszereplő sajátosan kiegészítette egymást. A budapesti Wagner-napokon évek óta a joker funkcióját betöltő Christian Franz vokálisan izmosabb: kontrollált hangja remekül átüt a zenekari textúrán, és bírja a terhelést. Alkata sajnos nem épp trisztáni – viszont kitűnő Svejk válnék belőle (nem tudom, készült-e opera Hašek művéből). Ezért aztán az első két felvonás heroizmusában és szerelmi pátoszában kevésbé hiteles, mint a harmadik felvonásban, ahol a Szemerédy–Parditka páros rendezői önkénye folytán a Melot kardja által megsebesített Trisztán megvakul. A szerelem vak? – kérdezhetnénk, s válaszában Christian Franz nemcsak helyesel, de azt is hozzáteszi: a szerelem nemcsak vak, de gügye is – a német tenor alakításában ugyanis szegény Trisztán a mű végkifejletéhez közeledve egyre inkább emlékeztet egy jámbor félkegyelműre. Anna-Katharina Behnke Izoldája pompás nőalak jó színpadi mozgással, meggyőző gesztikával és felesleges kilók tucatjai nélkül – viszont hangja nyersebb, viszonylag szűk ambitusú, és nem is olyan strapabíró, mint tenor kollégájáé. Jan-Hendrik Rootering Marke királya, bár kulturált, vokálisan kissé fáradt – az intonációt az évtizedek nagy vibrátóval terhelték meg –, és színészileg némileg formális. (Egy ismerősöm úgy fogalmazott: ezzel a Markéval az a fő baj, hogy a két rendező egyáltalán nem „találta ki” a király figuráját.) Tomasz Konieczny a szó szoros értelmében bődületes Kurwenalt énekel és játszik. Baritonja vastag, durva, szorított torokhang – amit hallunk, tulajdonképpen hibás technikájú éneklés, amely azonban olyan átütő erővel érvényesül, hogy jellemértelmezéssé lényegül át. Belátjuk: Kurwenalt, ezt a remek fickót lehet ilyen faragatlanul tömbszerűnek is láttatni. A szolgálattevő hűség másik, női oszlopa, Brangäne a nagyszerű Németh Judit alakításában a teljes produkció legfényesebb művészi sikere: mind hangilag, mind színészileg kifogástalan, nagy hatású alakítás, megingás, tévedés, sőt egyetlen szeplő nélkül. A nemes, együtt érző Lélek sugárzóan hiteles megtestesülése. A kisebb szerepekben Geiger Lajos (Melot), Megyesi Zoltán (Pásztor), Ambrus Ákos (Kormányos) és Horváth István (fiatal hajós) úgy áll helyt a formátumos énekesek mellett, hogy nem sérül a produkció egysége.

Megkockáztatható, hogy az alapvetően jó, nézhető és hallgatható énekes-színészi teljesítményeknél mindvégig jelentősebb, fontosabb élményt nyújt a karmester. Fischer Ádám olyan biztonsággal tartja kézben az előadást, olyan lendülettel és következetességgel viszi végig a zenei folyamatokat, olyan hibátlan érzékkel viszonyul formához, tagolódáshoz, dinamikához, hogy keze alatt még az Állami Operaház Zenekara is szárnyakat kap. Nem tökéletes a hangszeres játék, becsúsznak olykor gikszerek, kisebb pontatlanságok – de az Egész mégis meggyőző, európai színvonalú zenélés, amely mint hullámzó tenger a hajót, viszi a hátán, magasba emeli és röpteti az énekszólamokat (a zenekart betanította: Kovács László). Hasonló jókat mondhatok a Magyar Állami Operaház Énekkarának megszólalásairól (karigazgató: Sipos Máté). Fischer Ádám az utóbbi évtizedekben kétségkívül korunk meghatározó Wagner-dirigenseinek egyikévé érett – s öröm tapasztalni, hogy ezzel a budapesti publikum tökéletesen tisztában van.

Wagnernél a szöveg ugyanolyan fontos, mint a zene. A Trisztánról elmondható, hogy pusztán költői teljesítményként is a német irodalomtörténet egyik megismételhetetlen remeklése. Jó, hogy ma már magától értődő követelmény az eredeti nyelvű operaéneklés, és jó, hogy nem kell hosszan magyarázgatni, miért kell ennek így lennie. De az sem mindegy, hogy a kivetítőn milyen magyar szöveget olvas a közönség. A MűPában érthetetlen okokból ahelyett, hogy egy tisztességes nyersfordítást kaptunk volna, az énekelhető műfordítást kellett elszenvednünk. Ez utóbbi kétszeresen is mű: nemcsak a prozódiai hűség szándéka okán, de a tartalmi és műfaji hűtlenség miatt legalább annyira. Folyvást azzal szembesülünk, menynyire lefordíthatatlan a Trisztán tömény és balladai súlyú archaizmusa, no meg azzal, hogy a magyar szöveg, mint valamely leckefelmondó nebuló, folyton értelmezni és magyarázni próbálja a rejtvényekkel teli német textust. Ezzel aztán alaposan tönkre is teszi.

Végül a fogadtatásról. Évtizedek óta háborgok azon (más hazai kritikusokkal együtt), hogy Magyarország zeneéletében lehetetlen megbukni. Mindig ugyanaz az udvarias taps, amely könynyen csap át túlzó vastapsba. Most nem így volt, a közönség figyelemre méltó distinkciós készségről tett tanúbizonyságot. Ugyanazt a produkciót kétféleképpen értékelte, s ezzel mintegy felzárkózott a nagy nyugati operaházak gondolkodó, szelektáló közönségéhez. Az énekesek, a karmester és a zenekar hatalmas ünneplésben részesült (Fischer Ádámot már a harmadik felvonás előtt tomboló lelkesedés köszöntötte – teljes joggal), a rendezőpárost azonban határozott búzás-huhogás fogadta. Magam osztom e különbségtételt: akárcsak a néhány évvel ezelőtti Parsifal esetében, ezúttal is úgy gondoltam, Parditka Magdolna és Szemerédy Alexandra kétségtelen kvalitásaik ellenére nem azt a súlycsoportot képviseli, amely illik a MűPa és mindenekelőtt Fischer Ádám ambiciózus Wagner-ciklusához.

 

 

 

 

 

 

Richard Wagner: Trisztán és Izolda. Budapesti Wagner Napok, Művészetek Palotája, 2010. május 29. Rendező Parditka Magdolna, Szemerédy Alexandra, karmester Fischer Ádám.

 

 

Kapcsolódó írások:

Fáy Miklós: Hideg, sötét (Wagner: Lohengrin – opera három felvonásban. Rendezte Marton László, karmester Fischer Ádám. Budapesti Wagner Napok, Művészetek Palotája, 2011. június 9.) A Budapesti Wagner Napok tavaszi rendezvénysorozata az utóbbi években (nyilván...

Csengery Kristóf: Kárhozatrevü, megváltásrevü (Arrigo Boito: Mefistofele. Rendező Kovalik Balázs. Karmester Kovács János. Magyar Állami Operaház, 2010. szeptember 14.) Hajlamosak vagyunk Arrigo Boitót (1842–1918) kizárólag a két kései Verdi-remeklés...

Csengery Kristóf: Lebutított változat (Richard Strauss: A rózsalovag. Bemutató a Magyar Állami Operaházban, 2010. március 20., 21. Rendező Andrejs Zagars.) Miről szól A rózsalovag? Az időről, válaszolja Andrejs Zagars, a...

Csengery Kristóf: A walesi bóvli („A civil kurázsi dicsérete” – hangverseny a Művészetek Palotájában, 2011. június 21. Kodály: Psalmus Hungaricus, Arany–Jenkins: A walesi bárdok. Karmester Takács-Nagy Gábor; Karl Jenkins. ) A civil kurázsi dicsérete – a hangzatos nevű (de az...

Csengery Kristóf: Midlife crisis (Fekete Gyula: Excelsior! Félkomoly opera két felvonásban. Budapesti Tavaszi Fesztivál, Thália Színház, 2011. március 18., 20. Rendező Gothár Péter, karmester Kesselyák Gergely.) Operahős-e Liszt Ferenc? Ha a válasz megfogalmazásakor az életműből indulunk...

 

 

Cimkék: Csengery Kristóf, Richard Wagner

 

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK