A Mozgó Világ internetes változata. 2010 július. Harminchatodik évfolyam, hetedik szám

«Vissza

Ripp Zoltán: Jobb- vagy balmagyar – Az ungváryzmus téziseiről

„Sokan voltunk, de nem elegen” – foglalta össze annak idején hívei előtt a 2002-es parlamenti választások keserű tanulságát Orbán Viktor. 2006-ban is sokan voltak, de megint nem elegen, viszont 2010 tavaszán valósággal tarolásszerű győzelmet aratott a jobboldal. Amikor ezt írom, már megalakult az új Országgyűlés a Fidesz–KDNP kétharmad fölötti többségével, de még csak készül a második Orbán-kormány a hatalom átvételére. „Forradalom ment végbe a szavazófülkékben” – állítja a dezignált kormányfő, szokásához híven csak üzenetének erejére és egyértelműségére figyelve, nem sokat törődve avval, hogy mondatainak önmagukban értelmük is legyen. Nem kevesebbet állít, mint hogy a választók (az összes választásra jogosult egyharmada) szavazataikkal megdöntötték az 1989/90-es rendszerváltás rendszerét, tehát felhatalmazást kapott a magyar emberektől, hogy a bukott rendszer helyén újat teremtsen. Sosem árulta el, hogy pontosan mire készül a vágyott többség birtokában pártjával, nevezetes kötcsei beszéde csupán azt tette világossá, hogy szerinte a parlamenti váltógazdaságosdi nem vált be. „Megvan a reális lehetősége annak, hogy a magyar politika következő tizenöt-húsz évét ne a duális erőtér határozza meg – állapította meg, majd előre jelezte: – Létrejön egy nagy kormányzó párt, egy centrális politikai erőtér, amely képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza.” A megalakítandó „nemzeti együttműködés kormánya” tehát az új Egységes Párt, a nemzeti érdekképviselet letéteményese, „az emberek” akaratát kifejező politikai formaként jelenik meg.

Ungváry Rudolf írásaiban már jó ideje a tartós jobboldali többség elkerülhetetlenségének koncepcióját fejti ki,1 nem csekély vitát váltva ki álláspontjával.2 A Mozgó Világ 2009. októberi számában már röviden kitértem erre a felfogásra, a „történelmi kényszerek lassan ható ereje” forgatókönyveként megnevezve.3 Ezúttal alaposabban igyekszem megvizsgálni az általa fölvetett kérdést: vajon tényleg a jobboldal és csakis a jobboldal hivatott arra, hogy Magyarországon végrehajtsa a szükséges változásokat? Vajon a történelmi örökség miatt tényleg végzetszerűen azt az utat kell végigjárnunk, amely egyébiránt Ungváryt is elkeseríti?

Ungváry Rudolf kritikusai már igyekeztek rámutatni felfogásának vitatható elemeire, mégis érdemes visszatérni rá, hiszen írásaiban az elmúlt két évtized politikatörténetének alapvető problémáját érinti. Végső soron arról szól, hogy az erőviszonyok alakulása, a szemben álló „oldalak” politikája mennyiben felelt meg a történelmi kihívásnak, azok jutottak-e hatalomhoz és ezáltal cselekvési lehetőséghez, akiket az adott helyzetben ez leginkább megilletett, vagyis Magyarország fejlődése számára a legjobb lehetőséget kínálták. Elsősorban nem is a „másként kellett és lehetett volna” megállapítása vagy elvetése a fontos, hanem hogy a folyamat vizsgálatából milyen következtetések adódnak a jövőre.

 

 

Az „ungváryzmus” tézisei

 

 

A korrekt vita érdekében az alábbiakban Ungváry Rudolf fentebb említett írásai és nyilatkozatai alapján megkísérlem összefoglalni koncepciója főbb téziseit, még ha ezzel kényszerűen le is egyszerűsítem mondanivalóját.

1. A magyar társadalomban 1989 óta kisebbségben voltak és maradtak a nyugatos polgári átalakulás, az euroatlanti integráció hívei. Baloldali és liberális kormányzás mellett nem is hajthatók végre a mélyre ható reformok, amelyek egy ilyen ország létrejöttéhez szükségesek. Szükségképpen bukásra volt és van ítélve minden baloldali-liberális „felvilágosult abszolutista” kísérlet, amely a polgári Magyarországot nem a hagyományos jobboldal kormányzati szerepe mellett kívánja kialakítani.

2. A mai jobboldal a 20. századi magyar történelmi jobboldal utódaként lép fel, annak áthagyományozódott örökségét folytatja, kiterjesztve frusztrációit és anakronisztikus nézeteit a társadalom más részeire is. Magát tekinti a magyarság kizárólagos hiteles képviselőjének és az ország vezetésére egyedül hivatottnak. Indulatokat, gyűlöletet keltve, demagóg populista propagandával megakadályoz minden „nemzetidegen” erőt a sikeres modernizációban, miközben maga nemigen áll elő korunkra érvényes, az ország optimális fejlődését biztosítani képes elképzelésekkel. Ezzel a fajta „minél rosszabb, annál jobb” ellenzéki politikával szemben baloldali és liberális ellenfeleik tehetetlenek.4

3. Magyarországon az utóbbi években végbement változás csak annyit jelent, hogy a többség magára talált a magyar történelmi jobboldaliságban. „Az a Magyarország jelenik meg végre, amely eddig is volt, csak a világháborús vereség, az azt követő »alámerülés«, a felelősség feldolgozatlansága és a társadalom »torkán« lenyomott baloldali megváltásba csomagolt diktatúra eddig eltakart.”5 A rendszerváltással felszabadult magyarok többsége először lassan, majd egyre határozottabban ráébredt, hogy a harmincas évek világát érzi igazán magáénak, amely örökségre jószerivel hatástalan maradt a több évtizedes kommunista propaganda. A jobboldal hagyományos mentalitásának újraéledése szorosan kapcsolódik a domináns jobboldali párt választott stratégiájához. „A nemzeti érdekek képviseletének jobboldali kisajátításához, a tekintélyelvű politikai berendezkedés újjászülető vágyához az utat a populista nemzeti-konzervatív Fidesz és vezére, Orbán Viktor taposta ki 1994 után.”6

4. A modernizáció nem változtatja meg automatikusan az emberek mentalitásában tartósan rögzült kulturális hagyományokat. A baloldaliak és liberálisok számára taszító, elborzasztó ez a hagyomány, a többség azonban ezekben lel otthonra, ezek teremtenek számára közösséget, különösen hogy a másik oldalon nem találja meg a számára nélkülözhetetlen identitás- és közösségképző erőt. A többség azért jobboldali, mert az oda tartozók képviselik a rendpártiságot, etatizmust és populizmust, amelyet a kádárizmusban szocializálódottak is igényelnek. Ennek a mentalitásnak, habitusnak történelmünkben mélyre nyúlnak a gyökerei. A közéleti hazugságok Bibó István által leírt rendszere mélyen áthatotta a magyar világot.7

5. Valóságos szerencsétlenség volt, hogy 1994-ben, majd 2002-től baloldali-liberális kormányok kerültek hatalomra, hiszen nem lehettek képesek a szükséges reformokra, a szocialista vezetéstől támogatóik a társadalom többségére jellemző paternalista, az állami gyámkodást fenntartó politikát reméltek.8

6. Sikeres modernizáció, polgári átalakulás csakis a jobboldal kormányzása alatt mehet végbe, erre azonban csak azt követően, illetve azzal együtt kerülhet sor, hogy maga a jobboldal modernizálódik, múltjával őszintén szembenéz, leszámol tarthatatlan eszmei és politikai örökségével, vagyis az 1945 utáni német minta szerint átalakul, europaizálódik, behozza azt a lemaradást, amelyet sok évtizedes elnyomatása, „alámerülése” miatt szenvedett el. A jobboldal azért lehet képes inkább modernizálni az országot, mert számíthat arra, hogy az ehhez kapcsolódó erőszakot a többség támogatja. Mindez azonban nem jelenti, hogy a modernizációi híveinek ne kellene vállalniuk a küzdelmet, e nélkül az európaivá válás aligha mehet végbe.9

7. A jobboldal szélsőségesedéséhez hozzájárult a szociális feszültségek megoldatlansága, amely etnikai színezetet is kapott. „1989 után a kapitalista átalakulás és a politikai elit felelőtlensége a társadalom (s vele a történelmi egyházak) közönyétől kísérve a kilátástalanságba taszították a romák jelentős részét. A roma és nem roma magyarok közötti növekvő együttélési feszültségekre, az ennek kiszolgáltatott vidéki lakosság kormányzati cserbenhagyására a raszszista Jobbik ad megoldásnak képzelt válaszokat.” Nemcsak a hátrányos helyzetű kistelepüléseken erősödött meg rendkívüli mértékben a Jobbik, hanem a lepusztult északkelet-magyarországi iparvidékeken is, ahol 1939-ben különösen magas volt a nyilasok támogatottsága. A közeljövőben az várható, hogy a Jobbik és a populista, tekintélyelvű jobboldali Fidesz küzdenek majd az „egypólusú” hatalomért. A kialakuló pártpolitikai arányok a második világháború előttit idézik. 2010 után mégis elkezdődhet a keserves folyamat, ami 1945 után elmaradt: Magyarországnak fájdalmas úton kell kitermelnie azt a jobboldalt, amely képes lesz végre megbirkózni a múlttal.10

A fentieken kívül is számos érdekes és megfontolásra érdemes gondolat található Ungváry Rudolf okfejtéseiben, de talán ezeknél is fontosabb megvesztegethetetlen moralitása, konzekvens kiállása a szabadság és a demokrácia elvei és értékei mellett. „Heroikus pesszimizmusa” alighanem éppen abból származik, hogy ezeket az eszméket és értékeket a rendszerváltás reményeire rácáfolva a politikai erők nem tudják megfelelően érvényre juttatni. Ez azonban még semmit nem mond arról, hogy vajon igaza van-e. Nem egyes állításaiban, hanem koncepciója egészét, lényegét tekintve. Ha téziseit külön-külön vizsgáljuk, mindegyikben megtalálhatjuk azokat a tényeket, valós – vagy annak vélhető – történeti, szociológiai, kulturális tényezőket, amelyek logikus rendszerbe foglalva egymást erősítik. Szilárdnak tűnő gondolati építménye egyes elemeit kikezdve, egyes állításainak „teljes igazságát”, valósághűségét kétségbe vonva, azok részleges jellegét kimutatva azonban koncepciója nem igazán megingatható. Mindig találhatók olyan képlékeny társadalomtudományi fogalmak, történelmi analógiák és „puha” teóriák, amelyek támasztékot adnak hozzá. A nemzetkarakterológiai elméletek, a „milyen a magyar” kérdésre adott válaszok tipikusan ilyenek.

 

 

A magyar lélek

 

 

Eszemben sincs tagadni, hogy egy-egy nemzeti közösségnek létezhetnek sajátos megkülönböztető jegyei, de óvatosságot ajánlanék ezek túldimenzionálását, történeti és szociológiai használhatóságát, magyarázó értékét illetően. Tapasztalható, hogy nagyon is van igény a politikai fejlemények ilyesfajta magyarázatára. Vegyünk két példát napjainkból!

Gerő András megállapítja: „A 2010-es választások (is) sokkal inkább érzésekről, indulatokról s egyfajta társadalmi méretű intellektuális igénytelenségről szóltak. Elsősorban nem tartalmak, hanem legfőképpen érzetek versengtek egymással. Nem racionális diskurzuslogika érvényesült, hanem érzelmi manifesztációk uralták el a teret. Nem zajlottak tartalmi viták, hanem érzelmekre alapozódó identitásverseny zajlott.” Majd Széchenyi István gróf nevezetes Kelet népe című röpiratának gondolatát idézi, amely szerint Magyarországon a politikára fogékony közéletet egyfajta keletiesség jellemzi, vagyis „nem racionális diskurzusban gondolja el a közügyeket, hanem egyfajta érzelmi viszonyrendszerben. Amire érzelmileg fogékony, az népszerű, miközben az, ami az ország javára szolgálna, csak racionálisan kezelhető, ezáltal viszont népszerűtlen.” A szerző ehhez hozzáilleszti a magyar szellemiség nagy ismerőjének, Ady Endrének a gondolatát, amely arra utalt, hogy a magyarok többsége messze elmarad, nem követi az előrefutott, európaivá vált csekély kisebbséget. A tanulságot levonva Gerő András Ungváry kindulópontjához némiképp hasonló megállapításokra jut: „…a magyar társadalmat csak létező kulturális beállítottságai ellenében lehet eredményorientáltan, nemzetemelő módon kormányozni. Ha tehát mindez igaz – s én hajlok arra, hogy ha nem is a teljes igazság, de az igazságnak egy szelete itt rejtezik –, akkor egy nagy változásokra szoruló ország felelős kormányzata olyan kulturális csapdába kerülhet, amely könnyen a politikai szétmorzsolódáshoz vezethet. A magyar társadalmat persze nem lehet leváltani. De az sem jó, ha a politikai változásokat csak a saját kulturális attitűdjéből származó csalódások váltógazdaságaként éli meg.”11

Csizmadia Ervin Babits Mihály A magyar jellemről című, 1939-ban megjelent esszéjét idézi, amely magyarázatot adhat arra, mi formálta évszázadok során – mai szóval élve – versenyképtelenné a „magyar jellemet”. Eszerint „a magyar történelemben kialakult állandó tulajdonságok (jó értelemben vett megalkuvás, nem cselekvés, szemlélődés, alkotás) voltak azok, amelyek »megvédték« az országot, s akkor történt baj, amikor az ország vezetői »elfeledték« ezeket, vagy hirtelenjében újakat akartak a helyükbe állítani”. Lomha nemzet a magyar, márpedig a lomhák ritkán és csak rövid időre szánják el magukat a cselekvésre, ahogy Babits írja: „a magyar mennél kevésbé cselekvő nép, annál fájdalmasabban és haragosabban érez nyugalmából és méltóságából való minden kizavarodást”. Csizmadia nem kevesebbet állít, mint hogy az új díszletek között is a régi történelmi küzdelem zajlik egyfelől a Cselekvés, Európa, Alkalmazkodás, Felzárkózás, Makrogazdasági Egyensúly, Átalakítás, Progresszió, másfelől a Társadalmi Ellenállás, Nemzeti Értékmentés, Adóelkerülés, Passzív Rezisztencia, Politikaundor, Elitellenesség, Gazdaság- és a Piacellenesség között.12 Gyurcsány kormányzása nyomán a baloldal bukása valójában az előbbi oldal veresége, ha úgy tetszik, a lomhaság diadala. A magyarok többsége a Fidesz totális ellenzékiségétől is feltüzelve a változással szembeni ellenállást választotta.

Könyvtárnyi az irodalma a magyar nemzeti karakternek, csupán azért választottam e két napjainkban megjelent írást, hogy rámutassak, a politikai fejlemények magyarázatában az ilyesfajta elemzések jól megférnek a más típusúak között, minden bizonnyal „van bennük valami”. A múlt példáiból jószerivel bármi alátámasztható, ezek sem föltétlenül alábbvaló magyarázó elvek a tartós jobboldali többség teóriájánál. Ugyanaz elmondható azonban róluk, mint amit Sipos Balázs írt vitacikkében Ungváry számos múltra vonatkozó állításáról: nehezen vagy inkább sehogyan sem bizonyítható az igazságtartalmuk – empirikusan bizonnyal nem.13

Mindazonáltal dőreség lenne vitatni az eszmei-kulturális hagyományok tartós túlélőképességét az emberek mentalitásában. A politikában ennek megnyilvánulása gyakorta csak közvetetten, áttételekkel, sok tényezőtől befolyásolva történik, amint arra egyébként Ungváry is utal. A választáskutatások – mindenekelőtt Hubai László 20. századi választási atlaszára, illetve annak eredményeire utalnék – éppenséggel a politikai mentalitások túlélőképességét, rendszereken is áthúzódó jellegét bizonyítják.14 De nemcsak a maradandóság, hanem a beállítódások, mentalitások pluralitása is tanulsága a kutatásoknak. A hirtelen eltolódások, netán trendváltások éppen ezért különösen gondos elemzést és értelmezést igényelnek, ha a választók beállítódására próbálunk belőlük következtetni.

 

 

Bal–jobb megosztottság
a választásokon

 

 

Ungváry Rudolf koncepciójának fundamentuma a politizáló magyar társadalom múltban gyökerező, a rendszerváltást követő időkre is érvényes jobboldali többségének tézise. A pártok népszerűségi adatai hektikus változásaival szemben a választási eredmények empirikus tényei, illetve a változások trendjei biztosabb kiindulópontot szolgáltatnak a magyar társadalom politikai beállítottságának felmérésére. A pártválasztásban megnyilvánuló politikai mentalitások felmérésének nehézségei miatt azonban érdemes csínján bánni az egy-egy választás során megmutatkozó adatokkal. Ugyancsak nehézséget okoznak a politikai erők változásai, amelyek az összehasonlítás érvényességét tehetik kérdésessé. Pusztán az erőviszonyok alakulása nyilvánvalóan nem elegendő érv kategorikus megállapításokhoz a társadalom többségének attitűdjéről, habitusáról, tartós politikai kötődéséről, de el sem tekinthetünk a választási adatok mérlegelésétől.

2010-ben a korábbiakhoz képest extrém arányok alakultak ki a választásokon. Vajon speciális okokból bekövetkezett kisiklás történt, vagy a dolgok visszatértek rendes magyarországi medrükbe? Ungváry Rudolf a Klubrádiónak adott nyilatkozatában a rendszerváltás időszakára utalva így fogalmazott: „Akkor kezdődött el az a folyamat, amelyben a szabaddá vált magyar társadalom fokozatosan rátalált saját valóságos politikai attitűdjére, ezt több-kevesebb ingadozással folyamatosan kialakította magának, és a mostani választásokon a magyar társadalom, mint valódi arcát megmutató társadalom, tulajdonképpen révbe ért.”15

Ha már választási eredményekből vonunk le messzemenő következtetéseket, mindenekelőtt nézzük meg a számok nyelvén, hogyan is alakult a magyar társadalom szavazatokban megnyilvánuló politikai beállítottsága! Az adatok kreatív csoportosításával sok minden és annak az ellenkezője is alátámasztható, meg kell tehát indokolni az összevetés szempontjait.

Az alábbiakban az 1998 óta lezajlott négy parlamenti választás pártlistás eredményeit vetem össze (mellőzve az egy százalékot el nem érő pártok számbavételét). Indokaim a következők: a társadalom politikai polarizációja ebben az időszakban vált markánssá és tartóssá, kialakult a két domináns tömb. Befejeződött a Fidesz átállása a jobboldalra és kibontakozott egységpárti törekvése. A liberálisok pólusképző esélye elenyészett, a szabad demokraták önállóságuk fenntartása mellett is a szocialistákhoz szorultak, különösen miután elhagyták a baloldallal kérlelhetetlenül szemben álló támogatóik. A rendszerváltó időkben megjelent, az „oldalak” szempontjából nehezen besorolható alakulatok a harmadik ciklusra felszívódtak, nem érték el az egy százalékot sem. Az első két ciklusban a választók találkoztak mindkét oldal kormányzati teljesítményével, és mindkét kormányzás alaposan próbára tette a nagy társadalmi csoportok tűrőképességét, feltehető tehát, hogy szilárd híveik tartottak ki mellettük. Mindezek alapján vélem úgy, hogy az 1998 utáni adatok lehetnek alkalmasak a választásokon megmutatkozó tartós politikai beállítódások érzékelésére.

1998-ban egy nehéz kormányzati periódus után az MSZP 1 445 909 szavazatával annak ellenére is a legerősebb párt maradt, hogy az abszolút többséghez vezető négy évvel korábbi eredményéhez képest csaknem 336 ezerrel kevesebben támogatták. A legnagyobb veszteséget (712 ezernél is több szavazatot) az SZDSZ szenvedte el, ezúttal mindössze 353 ezren szavaztak rá. Immár nem volt számottevő a baloldalon belül a Munkáspárt 183 ezer voksa. E három pártot, a baloldalt és a liberálisokat 1 982 159 választó támogatta a pártlistán. A Fidesz 1 263 522, a kisgazdák 617 740, Csurka MIÉP-je 248 825, a KDNP 116 065, az összetöpörödött MDF 139 934, az MDNP pedig csupán 62 568 szavazatot kapott. Az összes jobboldali pártot együttesen 2 448 654-en választották, mintegy 466 ezerrel többen a baloldalhoz képest. Ilyen mértékű vereség könnyedén betudható a válságkormányzás során bekövetkező természetes eróziónak, politikai hibáknak, rossz kampánynak.

2002-ben a jobboldalra csaknem 94 ezerrel többen szavaztak, mint négy évvel korábban, a Fidesz mégis elveszítette a választásokat. A Fidesz–MDF közös lista 2 217 755, a felszámolódó kisgazdapárt 67 401, a MIÉP pedig 257 430 szavazatot szerzett (többet, mint négy éve, de ezúttal nem érte el a parlamentbe jutási küszöböt). Az összes nem jobboldali párt támogatottsága magasabb volt a teljes jobboldalénál. Sőt a közös kormányzásra készülő MSZP 2 361 997 és az SZDSZ 313 084 támogatója is felülmúlta a teljes jobboldal mintegy két és félmilliós táborát. A Munkáspárt 121 503 szavazatot kapott, a bizonytalan besorolású, de a jobboldaltól elkülönülő Kupa Mihály-féle Centrum pedig kevés híján 120 ezret.

2006-ban a választásokon a mandátumarányok nagyobb különbséget mutattak, mint ami az oldalak között a szavazatok számában jelentkezett. A jobboldal három listájára összesen 2 667 814 voks jutott. A Fidesz–KDNP 2 272 979 támogatója kissé elmaradt a szocialisták eredményétől, a MIÉP–Jobbik 119 ezres támogatottsággal kimaradt, az ezúttal önállóan induló MDF viszont 272 831 szavazattal bekerült a parlamentbe. A másik oldalon az MSZP 2 336 705, az SZDSZ 351 612 szavazatot kapott, összesen tehát 2 688 317-et, vagyis kevéssel, mindössze húszezerrel, de ismét fölülmúlták a teljes jobboldalt.

Ezekhez a szoros eredményekhez képest következett be az a hatalmas átrendeződés az erőviszonyokban és ezáltal a pártrendszerben, amelyet a 2010-es választások mutattak. Mindazonáltal a Fidesz–KDNP 2 706 292 szavazata csupán 369 587 szavazóval több, mint amennyivel az MSZP nyert 2006-ban, vagyis nagyjából annyival, amennyi a szabad demokraták széthulló pártjának a támogatottsága volt. A Jobbik döbbenetes előretörése, 855 ezer fölötti szavazata eredményezte, hogy a jobboldal 3 561 728 ezresre duzzadt tábora hatalmas fölényt mutat a baloldalon egyedül maradt MSZP-vel és a másik két párttal, a konzervatív-liberálissá átalakult MDF-fel és a nehezen beazonosítható Lehet Más a Politikával szemben.

Akkor is hatalmas az eltolódás, ha tudjuk, hogy a Fidesz–KDNP a választásra jogosultak egyharmadának a szavazatával szerzett kétharmad fölötti, alkotmányozáshoz is elegendő többséget. A diagram szemléletesen mutatja, micsoda földrengésszerű változásnak kellett bekövetkeznie az elmúlt négy év során, hogy ilyen mértékű átalakulás menjen végbe.16

 

A szavazatok számának alakulása „oldalak” szerint

 

Aligha csodálható, hogy az Ungváry nézeteit vitatók közül sokan élnek a gyanúperrel: nem valószínű, hogy azokban a választókban, akik ezt a gyökeres változást szavazataikkal létrehozták, egyszeriben felszakadt az eddig lappangó, ám valójában bennük mélyen rejlő jobboldaliságuk. Inkább arra hajlanak, hogy a baloldali-liberális kormányzás hibái és hiányosságai, no meg az ellenzék szívós aknamunkája következményeként állt elő a jelen helyzet – nem függetlenül a világban zajló átalakulástól.

Balsorsok és jobblétek
húsz esztendeje

 

 

Ungváry Rudolf problémafelvetéseinek és téziseinek az elfogulatlan vizsgálata termékeny lehet akkor is, ha már a kiindulópontban kételyek merülnek fel érvényességével szemben. Egyetértő és kétkedő-cáfoló gondolatok egész tárházát vonultatta fel a Galamus Jobboldali-e Magyarország? cím alatt lefolyt vitája, s ha ezúttal nincs is módom külön kitérni rájuk, természetesen figyelembe veszem az ott megjelenteket. Úgy próbálok hozzájárulni a tisztázáshoz, hogy a magyar jobboldaliság alakulásában azokat a tanulságokat igyekszem felmutatni, amelyek a rendszerváltás, illetve az azóta eltelt két évtized történetéből kibonthatók.17

Az 1990-es választási kampányban nagy feltűnést, sőt botrányt keltő cikket írt Tamás Gáspár Miklós Új reformkor vagy új Horthy-korszak? címmel.18 A címben foglalt alternatíva nyersen és túlozva, de jelezte, hogy a hatalomba készülő MDF-ről és társairól mit feltételeztek vagy inkább „rémálmodtak” a velük mereven szemben álló liberális ellenlábasaik.

Érdemes megvizsgálni, milyen jobboldal kapott többséget egy olyan választási hadjárat után, amelyben az előző rendszerrel való leszámolást célzó antikommunizmus és az utódpárt diszkreditálásában való vetélkedés állt a középpontban, olyannyira, hogy a hatalomért vetekedők egymás lejáratására is kedvtelve vetették be ezt a fegyvert. Miért fontos ez témánk szempontjából? Mert nem volt igazi oka annak, hogy a szavazók óvatoskodjanak pártszimpátiájuk kinyilvánításában. Másfelől kevés tudomásuk lehetett arról, hogy milyenek valójában azok a pártok, amelyek választékként felkínálták magukat. E bizonytalanság tudatában is kijelenthető: semmi nem bizonyítja, hogy a szocializmus leváltása mellett hitet tévő nagy többség foglalt volna állást a hagyományos jobboldal mellett.

Legtisztábban a két történelmi párt, a Független Kisgazdapárt és a Kereszténydemokrata Néppárt esetében mutatható ki a politikai mentalitások túlélőképessége, jóllehet a kisgazdák esetében egy rétegspecifikus érdekmozzanat, az 1947-es földtulajdoni viszonyok helyreállításának programja is számottevő tényező volt. A magukat nyíltan ideológiai pártként meghatározó kereszténydemokraták a politikai katolicizmus újraélesztésével próbálkoztak, ennek megfelelően elsősorban az erősen vallásos, a klérus befolyása alatt álló választók voksaira számíthattak. A kisgazdák ugyan propagandájukban az 1945-ös abszolút többségre utaltak vissza, valójában nem számíthattak rá, hogy betölthetik a domináns jobboldali párt szerepét. A kisgazdák középpárti súlyukat mindig csak akkor tudták meghaladni, amikor vagy tőlük balra, vagy tőlük jobbra álló párt nem indult a választásokon – mint 1920-ban, illetve 1945-ben.19 A rendszerváltás idején az agrárius kisgazda tradíció felélesztése idején csak csírájában volt megtalálható a hamarosan Torgyán József nevéhez fűződő radikalizálódás. 1990-ben még nem ezért, hanem ettől függetlenül szavaztak az FKGP-re azok, akikben az államszocializmus évtizedeit túlélte a kisgazda-mentalitás. Igaz, az elszenvedett sérelmek miatt különösen fogékonyak voltak mindenféle kommunistaellenes retorikára. Nem maga a tradíció, hanem a sérelmekre alapozott politika, majd a sérelmek elvárt mértékű helyrehozásának elmaradása tüzelhette fel a kisgazda híveket – egyúttal ez volt a táptalaja a hamar szárba szökkenő jobbos torgyáni demagógiának.

Antall József 1989 októberében, a politikai erőviszonyok átrendeződését elindító négyigenes népszavazás előtt jó egy hónappal került a legnagyobb és így győzelemre hivatott ellenzéki párt élére. Ha a Magyar Demokrata Fórum mint antallista gyűjtőpárt kudarcát nem értjük meg, akkor a hazai jobboldal állapotát sosem fogjuk tudni feltárni. A harmadikutas „népnemzeti” radikálisokból, a nemzeti liberálisokból és a keresztény-konzervatív szárnyból álló háromtényezős néppártot Antall a korszerűsített magyar konzervatív hagyományok és az Adenauer-féle nyugatnémet modernizációs minta szintézisével szerette volna az új korszakban a politikai élet meghatározó erejévé tenni. Nem az ő szándékán múlott, hogy nem sikerült a „kamikazekormány” élén a koalíciót, sőt még saját pártját sem egyben tartani. Nem önmagában a párt belső irányzatainak divergenciája eredményezte a kudarcot. A gyűjtőpárt széttöredezése a kormányzás nehézségei nyomán következett be, de ugyanakkor a szilárd társadalmi bázis hiányának a jelensége volt.

Az 1990-es rendszerváltó választásokon az MDF nem egyértelműen a jobboldal pártjaként szerzett viszonylagos parlamenti többséget a maga 24,72 százalékos listás eredményével. Egyszerre mutatta a „tovariscsi konyec” és a „tavaszi nagytakarítás” radikalizmusát, illetve a „nyugodt erő” arcát. A győzelem döntő tényezője volt, hogy az MDF-et (különösen a második választási fordulóban) „kisebb rossz” gyanánt – netán félreismerve a párt természetét – a baloldaliak is nagy számban támogatták. Sokan ismerték félre a kommunistázó propagandában a célon talán túllövő szabad demokratákat is, akikhez nem elsősorban konzervatív liberális gazdasági stratégiájuk, hanem radikalizmusuk miatt csapódtak jobboldali választók. A jobbos „radi-szadi” vonzereje is hozzájárult, hogy a rendszerváltás adekvát programját megfogalmazó liberális párt 21 és fél százalékos listás eredményt érhetett el. Utólag úgy tűnhet, több kárt okozott a nagykoalíció elmaradása, mint amennyi előnnyel járt a pártviszonyok tisztázódásában. Az a konstrukció talán gátja lehetett volna a liberálisok „nemzetietlenítésének”, és talán nagyobb esélyt adott volna a jobboldal belülről véghezvitt modernizálódásához.

Nem állítható, hogy az Antall-kormány ne próbálta volna meg a hagyományos magyar jobboldal értékeit, gondolatvilágát, eszmerendszerét kiszolgálni és egyúttal a nemzeti középosztályt újrateremteni. Utóbbi törekvést elsősorban a gazdasági-pénzügyi válsághelyzet tette esélytelenné. A politikai élet kettészakadásában döntő szerepe volt annak, hogy a jobboldal a kormánypolitikában nem tudott meggyőző teljesítményt nyújtani, amit kezdettől erőteljes ideologizálással, a szimbolikus politika középpontba állításával, a kultúrharcot felszító magatartással próbált ellensúlyozni. A „posztkomcsi” baloldalt és a „nemzetietlen” liberálisokat egyre jobban megvető tradicionális jobboldal hívei ki is tartottak a kormánykoalíció valamely pártja mellett, de hamar látszott, hogy ez a társadalmi bázis nem lehet elég a hatalom megőrzéséhez. 1990-ben a kormánykoalíció három pártja összesen 42,92 százalékkal szerzett többséget, a két liberális párt együtt 31,35 százalékos eredményt ért el, a sokfelé szétszavazó, a rendszerváltó választásokon természetes módon háttérbe szoruló baloldal pedig 23,13 százalékot – beleszámítva nemcsak a szocialistákat, a szociáldemokratákat és a kommunistának megmaradó MSZMP-t, hanem az Agrárszövetséget és a centrumba igyekvő Hazafias Választási Koalíciót is.

Hogy a tradicionális jobboldal menynyire nem volt többségben, azt nem a szocialisták karanténból való kijutása és megerősödése, sokkal inkább a Fidesz felemelkedése, majd zuhanórepülése mutatja. Addig tartott a fiatal demokraták szárnyalása, amíg a kormánykoalíció legkövetkezetesebb elvi kritikusának mutatkoztak. Magatartásukat és arculatukat az az elv határozta meg, hogy már csak generációjuk értékrendje miatt is akadályai lesznek a két világháború közötti avítt jobboldaliság újraélesztésének. Hosszan sorolhatók ennek megnyilvánulásai kezdve a kivonulással a puccsszerű Trianon-évfordulós megemlékezésről, folytatva a Jeszenszky-afférban kifejtett állásponttal, a Justitia-terv kritikájával meg a többi hasonló gesztussal. Ez a fajta, a tradicionális jobboldallal keményen szembeforduló elvi ellenzéki magatartás emelte a Fideszt magasra: népszerűségi mutatója negyven százalék fölé kúszott. Innen zuhant a mélybe kevesebb mint egy év alatt, miután a választók úgy ítélték meg, hogy kokettálni kezdett a legnagyobb kormánypárttal, így a fiatal liberálisok támogatása a jobboldal hatalomban tartásával fenyeget. Frissen szerzett szavazóit szándékával ellentétben a két biztosan kormányváltó párthoz, kisebb részben az SZDSZ-hez, de elsősorban az MSZP-hez „irányította”. Az első ciklus második felére egyáltalán nem tűnt úgy, hogy a maga értékrendjére ráismerő tradicionális jobboldal a koalíció három pártjával, illetve az abból kiszakadó szélsőséges MIÉP-pel többségben lenne a magyar társadalomban. Éppen ellenkezőleg. Annak ellenére, hogy a megszállt – akkor monopolhelyzetben lévő – közszolgálati médiából a választóközönség nagy dózisokban kaphatta a komcsizó és a liberálisokat támadó üzeneteket.

A tradicionális jobboldal szilárd bázisának korlátozottságát jól mutatják az 1994-es választási adatok. A négy jobboldali párt, az MDF, a kisgazdák, a kereszténydemokraták és Csurka MIÉP-je együttesen is éppen 30 százalék alatt maradt, míg az MSZP egymagában 32,99 százalékot kapott, a formálisan egymással szövetséget kötött két liberális párttal együtt 60,15 százalékos fölényben voltak. A tradicionális jobboldallal határozottan konfrontálódó SZDSZ 19,74 százalékkal magasan a 7,42 százalékos Fidesz fölé kerekedett.

Ugyan mitől tántorodtak volna viszsza a tradicionális jobboldaliság hívei, ha szellemiségükben valóban többségben vannak? Pártjaikat kormányozni látva sem ébredtek volna rá, hogy vége az alámerülés, a kibekkelés korszakának? Eszmei beállítottságuknál és értékelkötelezettségüknél erősebb volt a csalódásuk, mert a kormány nem képviselte kellő hatékonysággal a nemzeti középosztály érdekeit? De hiszen folyvást az őket akadályozó, hatalomátmentő, idegenbérenc stb. ellenfeleiket támadták! Ennek az állítólagos többségnek, ha értékrendjében valóban oly determinált volt, ha mentalitása oly egyértelműen kijelölte a helyét a politikai mezőben, nem lehetett alternatíva a választásoktól való távolmaradás vagy pláne az „átszavazás”. Legfeljebb a saját oldalukon belül kereshettek volna másik támogatható pártot. A csurkisták nem véletlenül a budai úri kerületekben értek el mindig jó eredményt.

Magyarán: az ötvenes évek terrorját és a kádárizmus puhuló diktatúráját politikai mentalitásában túlélő, de nem eleve többségi magyar jobboldaliságot nem egyszerűen kiszabadítania kellett a rabságából annak a pártnak, amely tartósan erre kívánta alapozni hatalmát. Ennél többre volt szüksége annak, aki győzelemre esélyes és kurzusteremtésre képes erőt kívánt formálni a jobboldalon. Nem volt elég, hogy a meglévő bázist kiszolgálva megszilárdítsa a jobboldal eszmei magabiztosságát, hitét nézetei érvényességében, hanem emellett új rétegeket is hozzákapcsolva kellett felnövelnie a domináns jobboldali pártot.

A Fidesz erre az útra lépett, és következetesen haladva rajta jóvátehetetlen rombolást hajtott végre a hazai politikai kultúrában. Másfél évtizednyi kemény munkával nem megalapozta, hanem jószerivel ellehetetlenítette a magyar jobboldal européer fejlődésének esélyeit. Ez bizony nagyon mást jelent, mint a tradicionális jobboldaliságnak az a „kiszabadítása” az elfojtásból, amit Ungváry Rudolf feltételez. Politikai hittérítésnek inkább nevezhető, még ha azzal kezdődött is, hogy az ifjú liberálisok pártját kellett eszmeileg átfazonírozni. Nem ritkaság, ha „bűnös előéletű” neofitákból lesznek a legagresszívabb miszszionáriusok.

Antall magához akarta hasonultatni a jobboldalt, ilyen módon szerette volna domesztikálni és modernizálni. Orbánnak ellenben magának kellett hasonulnia hozzá, feladva a Fidesz „belgaságát”, a kultúrharc elutasítását, az elvált szülők gyermeke attitűdöt. Szellemiségében „demodernizálódnia” kellett, hogy el tudja foglalni a jobboldali gyűjtőpárt üresen maradt helyét. Másként nem tudta feledtetni, megbocsáttatni liberális eredetét és kritikáját.

A jobboldal első ellenzéki periódusának tanulságai alapján érdemes megvizsgálni: vajon igaza van-e Ungváry Rudolfnak, amikor arra utal, hogy a többség azért jobboldali Magyarországon, mert az oda tartozó politikai erők képviselik a rendpártiságot, az etatizmust és a populizmust, amely vonásokat a kádárizmusban szocializálódottak is igénylik, továbbá azért, mert ők képesek megteremteni a nemzeti közösségi érzés „akolmelegét”, amelyben az ilyesfajta beállítódással otthonosságra lelhetnek, s ahonnan a baloldaliakat és a liberálisokat az avítt keresztény-nemzeti hagyományokat fölelevenítve ki lehet tagadni.

Az első szocialista-liberális kormányzati periódusban két döntő fejlemény volt a jobboldal változása szempontjából. Az egyik a durva antiliberális demagógia elszabadulása, amelyben Torgyán és Csurka vitte a prímet, de a Fidesz sem akart nagyon lemaradni: a Bokros-csomagot démonizálva keményen támadta a Horn-kormány egész politikáját. A MIÉP a „liberálbolsevik” koalíció ellen hergelve a szélsőséges retorika iránt fogékony jobbosok táborát antiglobalista, integrációellenes, a Horthy-korszak szélsőjobboldali hagyományait idéző nézeteit hirdetve képes volt tízezreket utcára vinni, de sosem volt esélye rá, hogy a jobboldal vezető ereje legyen. A Kisgazdapárt ellenben a ciklus első felében a jobboldal magasan legnépszerűbb pártja lett. Torgyán József szociális populizmusa és nacionalista demagógiája hatásos volt a plebejus indulatok fölkeltésében, de emelkedése csak addig tartott, amíg uszító retorikájával túl nem lőtt a célon, illetve amíg ezzel egyidejűleg a Fidesz képében meg nem jelent a színen egy ugyancsak keményen kommunistázó és antiliberális nézeteket hirdető, ám kormányképesnek mutatkozó ellenzéki párt.

Éppen ez, vagyis a Fidesz színeváltozása volt a másik döntő fejlemény, amely a jobboldal pártviszonyainak átalakulását hozta magával. A Fidesz a szélsőjobboldaliak és a radikális populisták kormányellenes rohamai idején arra törekedett, hogy a keresztény-nemzeti jobboldal véleményformálóit meggyőzze fordulatának komolyságáról és hitelességéről. Orbán Viktor fütyült a baloldali-liberális leleplező kritikákra, arcrezdülés nélkül adta fel korábban oly meggyőzően hirdetett elveit, hogy helyettük a magyar jobboldal hagyományos eszméit, hívószavait idézze fel. Elérte, hogy a történelmi egyházak megbocsássák az „első Fidesz” antiklerikalizmusát, olyannyira, hogy a katolikus klérus a KDNP-t leváltva nyíltan hozzá irányította híveit. Ennél azonban fontosabb volt, hogy azok számára is elviselhetővé, megszokottá, majd elfogadhatóvá tette ezt az anakronisztikus retorikát, akik az Antall-kormány idején még az ezzel ellentétes felfogás alapján tekintették a Fideszt hiteles ellenzéki pártnak. Nagyon is lényeges a későbbi fejlemények szempontjából, hogy nem tűnt el a Fidesz generációs jellege, tovább érvényesült fiatalos arculatának hatása. Előnnyel indult a radikalizmusra és könnyen befogadható nézetekre fogékony fiatalok fantáziájának megragadásában. Mindenekelőtt ezzel, nem egyszerűen a Horthy-korszak eszméinek túlélésével és áthagyományozásával magyarázható, hogy az ifjak számára elfogadhatóvá, majd vonzóvá vált az avítt jobboldaliság számos eszmei és kulturális eleme, miközben mindennapi életvitelüknek semmi köze nem lehetett azokhoz az ókonzervatív értékekhez, amelyeket ez az ideológia megidézett.

Az első szocialista-liberális koalíció politikája olyan súlyos közvetlen érdeksérelmeket okozott a baloldalt szokásosan támogató társadalmi csoportoknak, a töretlen folytatást kilátásba helyező választási ígéretek pedig oly csekély vonzerőt jelentettek a polgári átalakulás iránt egyébként elkötelezett választóknak is, hogy mindez az ellenzék számára tálcán kínálta a lehetőséget. Valójában csak az a kérdés, hogy az 1994-ben még szétesett állapotban lévő jobboldal miként tudta összeszedni és győzelemre esélyessé szervezni önmagát. Miként az MSZP a társadalom kétlelkű – utókádárista mentalitású és a modernizáció kedvező hatásában reménykedő – többségét megszólítva válhatott vezető kormánypárttá, a Fidesz egy másfajta kétlelkűségre alapozva lett váltópárt. Egyesítette a győzelemhez önmagában elégtelen hagyományos jobboldali tábort a nemzeti-polgári modernizációt óhajtó, a külföldi tőkebevonásra alapozott modernizációban az érdekei sérelmeit érzékelő csoportokkal, valamint nagy számban magához vonzotta a kormánypártokra egyszerűen csak haragvó választókat. Semmi nem támasztja alá, hogy a tradicionális jobboldal többségben lett volna a társadalomban. Mindazonáltal a Fidesz koncepciójában benne volt, hogy a késztermékként raktáron álló ideológiát egyre határozottabban állítsa hatalmi céljai szolgálatába.

A Fidesz jobboldali fordulatát követően politikáját a szabad demokraták körében született, a Tellér Gyula által kifejtett és a Tölgyessy Péter fémjelezte platform révén képviselt koncepcióra alapozta. Eredetileg ez az elképzelés arra irányult, hogy a polgári Magyarország minden hívét összefogja a kései kádárizmus „megalvadt struktúráit” felbontó rendszer-átalakítás érdekében.20 Orbán lényegesen módosította az eredeti elgondolást, miután úgy látta, hogy a jobboldal törzsválasztóira kell a „polgári közép” politikát alapoznia, hiszen azzal nem érhetné el célját, a kormányváltást, ha eredeti liberális elvei alapján próbálna meg kiegyezni velük. Így aztán skrupulusok nélkül átvette a tradicionális jobboldal retorikáját, alkalmazta ideológiai paneljeit.

A Fidesz egyaránt ígérte a középrétegek polgárosodását és a rendszerváltás veszteseinek érdekképviseletét. A tradicionális jobboldal és a modern polgárosodás híveinek együttes megnyerésében fontos volt az a felismerés, hogy a rendszerváltás alapvető társadalmi kérdése az új gazdasági elit kialakulása. A Fidesz támadta a magát átmentő kádári elit tulajdonosi és vezető menedzseri pozíciókba kerülését, összefonódását a multinacionális tőkével, és mindezt a formálódó rendszer olyan anomáliájának tekintette, amely a rendszerváltásban a felemelkedés és polgárosodás reményét látó középréteg elől veszi el az esélyt. Jó érzékkel idézte fel, hogy mi mindent várt a magyar társadalom a rendszerváltástól, és új reményt kínált a széles középosztály számára vonzó polgárosodás eléréséhez. A „kormányváltásnál többet, rendszerváltásnál kevesebbet” jelszó számukra nem hangzott fenyegetőnek. A Fidesz az országot mereven kettéosztó, kirekesztő módon nacionalista és antiliberális ideologizálás ellenére sem tűnt olyan pártnak, amely komolyan a keresztény-nemzeti kurzus felélesztésének lehetőségét hordozza.

A szilárd pártkötődés nélküli választók közül is sokan álltak a Fidesz mellé, akiket szociálisan vagy mentálisan megviselt a szocialista-liberális kormány politikája. 1998 tavaszán azonban velük és a polgári jövőben bízókkal együtt sem tudott a hagyományos jobboldal bázisán újraépítkező Fidesz a szocialisták fölé kerekedni. Csak a kisgazdákkal összefogva értek el mandátumtöbbséget. A szabad demokratáktól a Fideszhez áramlott szavazók aligha a tradicionális jobboldal társadalmi többségére utaltak. Nem is beszélve arról, hogy a jobboldal győzelméhez az MSZP-ben csalódók távolmaradása, a szocialisták morális vétkei és Horn Gyula durva kampányhibái is kellettek. A tradicionális jobboldaliság tehát a stabilizáció és a gazdasági átalakulás társadalmat legkeményebben megviselő évei nyomán sem jutott többségre, és aligha azért, mert nem volt kellően nacionalista és populista.

Ungváry Rudolf okkal utal rá, hogy a jobboldal ideológiai offenzívája sikerében nagy szerepe volt a másik oldal identitás- és közösségképző ereje elégtelenségének. Az Orbán-kormány négyéves elszánt kurzusteremtő ideologizálása alkalmas volt a Fidesz-oldali Magyarország felépítéséhez, politikai közösségteremtéshez, elválasztásához a „nemzetietlen balliberális” oldaltól, de tartós hatalomgyakorláshoz szükséges többséget mégsem tudott szerezni. Annak ellenére sem, hogy gazdaság- és társadalompolitikáját is ennek a célnak a szolgálatába állította, feladva a modernizációhoz korábban nélkülözhetetlennek ítélt reformokat. A Fidesz az országot nemzeti-nemzetietlen oldalakra kettéosztó stratégiájához tartozott a média uralása,21 a történelemátíratás, a térnyitás az egyházias propaganda előtt, a szentkoronázás és az egész millenniumi cirkusz, aminek a koronaúsztatás csak az egyik kirívóan ízlésromboló momentuma volt. A választóközönség extrém dózisokban kapta a keresztény-nemzeti ideológiát. Aki fogékony volt rá, csak éppen önkéntelenül elfojtotta, vagy korábban rejtegetni valónak vélte, most felszabadulhatott minden gátlás alól. Orbán nem azért nem modernizálta a jobboldalt, mert az ellenállt neki, hanem hatalmi megfontolásból. Nyilván azt feltételezte, hogy a tradicionális jobboldaliság terjesztésével biztosítható tartós többség. Talán tévedett, talán nem, de az biztos, hogy négyesztendőnyi kormányzás az agresszív hitterjesztés ellenére sem volt elég hozzá. A vereség után az is kiderült, hogy a Fidesz-vezérkar nem a politikáját tekintette elhibázottnak, hanem az ellenállás letörését elégtelennek, illetve a „panelprolik” fertőzöttségét túl erősnek.

A Fidesz egy téren kétségkívül tartós sikert ért el: a fiatalok ideológiai megmérgezésében. Mint említettem, Orbán Viktor az antalli politikát bírálva még arról beszélt, hogy a fideszesek már csak életkoruknál fogva is gátjai lesznek az anakronisztikus keresztény-nemzeti kurzus újraéledésének. Ezzel szemben éppen fiatalos arculatuknál, rendszerváltó radikalizmusuknál és eredeti modernizációs elkötelezettségüknél fogva hitelesítették, sokak számára követhető mintának mutatták jobboldali fordulatukat. Szó se róla, az is kellett hozzá, hogy az utódpárti baloldal képtelennek bizonyult a fiatalok megnyerésére. Hozzájárult a kudarchoz továbbá, hogy a szocialista-liberális kormányzás alatt kiépülő kapitalista rendszerben nehéz helyzetbe került az új nemzedék jelentős része. Kritikájukat még nem az új rendszer, hanem a rendszer ellenfelének beállított „nemzetellenes balliberálisok” ellen lehetett fordítani, megteremtve ezzel az alapját a későbbi, immár szélsőségesebb jobboldali útkeresésüknek.

2002 tavaszán a Fidesz addig példátlan hisztériával reagált a választási vereségre, amelyet képtelen volt saját útválasztása hibáinak betudni. A mai napig erősen tartja magát az a vélekedés, hogy az MSZP az ígéretverseny megnyerésével jutott kormányra. Biztosan volt szerepe a mindkét oldalról bőven mért ígéreteknek a választási eredményben, de egy lényeges megszorítások és megterhelő reformok nélküli, bőséges „osztogatással” megfejelt kormányzás után legalábbis kétséges, hogy más szempontok ne hatottak volna döntően a választásra. Feltétlenül ilyen volt a Fidesz-Magyarország tömeges elutasítása, éppen annak a mentalitásnak a tagadása, amelyre Orbán a kormányzását felépíteni igyekezett, és amely a vereség tudomásulvételét elhessentő kijelentésben mutatkozott meg: „a haza nem lehet ellenzékben”. Újra ellenzékbe kerülve a Fidesz mindent megtett a két Magyarország világának fenntartása és a törésvonal elmélyítése érdekében, mintha a választás nem azt tanúsította volna, hogy a tradicionális kirekesztő jobboldaliságnak nincs többsége, pusztán arra nem lehet győzelmes politikát felépíteni.

Medgyessy Péter árokbetemető, „nemzeti közepes” kísérletének nem volt esélye a fideszes gyűlöletpolitika megfékezésére. A totális ellenzékiség fideszes stratégiájával éppen ellenkező tendencia erősödött meg: a gyűlöletbeszéd expanziója, az egyre bővülő jobboldali média végletes eltorzulása, szélsőségesedése.22 A második szocialista-liberális többségű kormányzati ciklus idején a Fidesz minden erőfeszítése ellenére sem igazolódott, hogy a jobboldal a társadalomban többségben lenne, legfeljebb ilyen látszat keletkezhetett a közvélemény-kutatások hullámzó népszerűségi mutatóiból. Amikor az MSZP a leghagyományosabb baloldali jóléti politikát folytatta, esélye nem volt a legitimációs válság gerjesztésével kísérletező jobboldalnak a sikerre, ám amint kénytelen volt visszavenni ezekből a jótéteményekből, amint a szakadék előtt be kellett húznia a féket, nyomban visszaesett a népszerűsége – már csak a kormányzási képességei iránti kételyek felébredése nyomán is. Ennek viszont semmi köze nem volt a többség bármiféle jobboldali beállítottságához, a folyamatos jobboldali uszítás ellenére sem. Mi sem természetesebb a világ bármely táján, mint hogy hasonló esetben a baloldali választóközönség elégedetlensége kifejezéseként megvonja támogatását a kormányon lévőktől.

„A hála nem politikai kategória” – szólt Pozsgay Imre klasszicizálódott mondása, s ez bizony nagy igazság. Ha a választókkal elhitetik, hogy csupán elhatározás kérdése az életviszonyok radikális javítása, hogy lehet teljesítménnyel megalapozatlanul emelni a béreket, növelni a költségvetés kiadásait, ha nem tartják szem előtt, hogy ennek még böjtje lehet, ha a juttatásokat nem kíséri elégséges mértékű növekedés, illetve nem lesznek a fenntarthatóságot biztosító rendszer-átalakító lépések, akkor nem kell csodálkozni, hogy a jótétemények a pokolba vezető utat kövezik ki. Akinek a politikához nincs megfelelő ütemérzéke, az jobb, ha más elfoglaltságot keres. Medgyessy ebbe bukott bele, nem a jobboldal gerjesztette ellenállásba. Már csak azért sem, mert nem kezdett semmiféle érdemi reformba, aminek a jobboldal ellenállhatott volna.

Mint láttuk, Ungváry Rudolf szerint nagy hiba volt, hogy 1994-ben, majd 2002-től baloldali-liberális kormányok kerültek hatalomra, hiszen esélyük sem volt, hogy a jobboldal ellengőze mellett következetes modernizációt folytassanak, választóik többsége nem is ezért szavazott rájuk, hanem mert paternalista beállítottságukat kielégítő kormányzást vártak tőlük. Szükségképpen kudarcot kellett tehát vallaniuk vagy azért, mert nem vállalták a szükséges lépéseket, vagy azért, mert csalódást keltettek. Ha ilyen egyszerű lenne! Az 1994–1998-as kormányzásról nem állíthatjuk, hogy az ország jövője szempontjából sikertelen lett volna, azt sem, hogy a kormánypártok veresége elkerülhetetlen volt. A program pedig, amivel az MSZP eredetileg nekivágott a 2002-es választásoknak, négy évre szólóan tartalmazta azokat a jóléti intézkedéseket, amelyeket Medgyessy stábja egy váratlan ötlettől áthatva az első száz napba sűrített. Tartalmazta továbbá azokat a rendszerszerű átalakításokat, amelyek fenntarthatóvá tehették volna a növekedést és azokkal arányban a jövedelmek emelését. Egyáltalán nem volt lehetetlen, hogy végrehajtsa a koalíció a programot, csak rendesen átgondolt politikai tervezés, tehetséges politikusi garnitúra és alkalmasabb pártok kellettek volna hozzá.

Gyurcsány Ferenc őszödi beszédében erős túlzásokba esve fogalmazott, de a lényeget illetően nem tévedett, amikor keresetlen szavakkal minősítette az MSZP és az SZDSZ – finoman szólva – elrontott kormányzását, a kirívó „böszmeséget”. Nem volt eleve elrendelt, hogy a sárból kelljen kirángatni a kormányzást, és hogy a győzelem esélyének visszaszerzése érdekében fékezett habzású ténykedéssel próbálja a koalíció valahogy kihúzni a választásokig, a következő ciklus kormányzására zúdítva a felgyűlt bajok orvoslását és a mulasztások pótlását. A Medgyessy- és az első Gyurcsány-kormány négy évét folyamatos gyűlöletkampánnyal, karaktergyilkos uszítással, populista hangulatkeltéssel, a kormányzás akadályozásával töltő ellenzéknek is megvan a maga történelmi felelőssége, de azért a lehetetlen helyzetet döntően saját erőből, „kemény munkával” sikerült előállítania a szoclib koalíciónak.

A jobboldal megemészthetetlen népszavazási kudarca volt igazán tünetértékű a választópolgárok beállítottságának jelzésére. 2004 őszén a Fidesz biztosra ment, Orbán Viktor még azt a kijelentést is megkockáztatta, hogy politikai jövőjét teszi fel a kettős referendum sikerére. A jobboldali pártok mégis képtelenek voltak megfelelő számú támogatót felvonultatni a számukra szimbolikusan legfontosabb kérdésekben. Le is vonták a következtetést: a nemzeti retorika kevés a győzelemhez, boszorkánykonyhájukban tehát több szociális összetevőt kell keverniük a populista propaganda bájitalába a választók elcsábításához. Csakhogy a 2006-os választási harcban túllőttek a célon, messziről bűzlött a depressziókampány és a gátlástalan ígérgetés hamissága. Nem számítottak rá, hogy Gyurcsány vezetése alatt egy önbizalomtól duzzadó, pozitív érzelmeket keltő, „divatba jött” MSZP-vel kell megmérkőzniük.

2006 tavaszán tehát nem egy öreges, nosztalgikusan a kádári múltba révedő, tessék-lássék kormányzásra készülő párt képét mutatta az MSZP. Az új identitásteremtéssel próbálkozó „büszke baloldaliság”, amivel a Gyurcsány vezette párt a jobboldal fölé kerekedett, azt mutatta, hogy a társadalomban volt fogékonyság a tradicionális jobboldaliságot legyűrő modern baloldal iránt. Gyurcsány giddensi–blairi ihletésű új szociáldemokrata koncepciója a polgárosodás programjának szociáldemokratizálását jelentette. Miként a 2005-ben megjelent Útközben című könyvében fogalmazott, célként egyebek között „a bennünk élő lelki, kulturális és morális feudalizmus” levetkezését, a populizmuson való felülkerekedést tűzte ki.23 2006-ra sem igaz, hogy a kampánynak a populista ígéretverseny megnyerése volt a meghatározó vonása. Gyurcsány vezetésével az MSZP egy nemzetközi aktivitással megtámogatott, modern, fejlődő Magyarország vonzó jövőjét felvázoló kampányt folytatott, nem titkolta el, hogy a cél elérése érdekében végre kell hajtani a régóta halogatott alapvető strukturális reformokat, a kampány finisében még bemutatta a később sajnálatosan üresnek bizonyult dossziékat is, amelyek állítólag ezek terveit rejtették magukban. A lényeg jelen témánk szempontjából nem az, hogy Gyurcsány és az MSZP mennyire festett hű képet az ország helyzetéről és egy jövendő szociálliberális koalíció kormányzásának kilátásairól, hanem hogy 2006-ban nem egy poros, posztkádárista, paternalista osztogatásra készülő pártot kínált fel támogatásra (meglehet, ez a párt csak álmokban létezett) a jobboldallal szemben. Először fordult elő, hogy fiatalok is tömegével néztek bizalommal és szavaztak a szocialistákra.

A politika legfőbb árucikke a remény. Az MSZP iránti közhangulat gyors megváltozását az okozta, hogy a kampányban magasra srófolta, majd ismét kormányra jutva nyomban lehűtötte a hozzá fűzött pozitív várakozásokat. A gyors hitelvesztés a támogatók körében nem a leküzdhetetlen jobboldaliság felülkerekedésének, de nem is valamiféle jobboldali populizmusba fordítható kóros „utókádáriságnak” a tünete volt, bármennyire kelhetett is ilyen látszat. A baloldal támogatói nem egy kádárista osztogató politikára vártak, hanem egy optimista hangulatú, új fejlődési pályára lépő országot reméltek. Helyette depressziós korszak kezdődött, súlyos megszorítások jöttek, összegubancolódva kidolgozatlan, a kormánypártokon belül is vitatott reformtervekkel. A hitelvesztés már az előtt bekövetkezett, hogy a restriktív intézkedések ténylegesen hatottak volna az életviszonyokra, illetve napvilágra került volna a hírhedt őszödi beszéd. A hitelvesztés nyomán Gyurcsány Ferenc meghirdetett céljai közül a legfontosabb nem teljesülhetett: a mentalitásbeli rendszerváltás.

A 2006. évi választásokat követő események a korábbi évek jobboldali politikájának egyenes folytatását jelentették, mégis sorsdöntő változásokat indítottak el. Az új körülményektől támogatva a gyűlöletpolitika nem egyszerűen fokozódott, hanem új minőséget jelentett, ennek megfelelően hatása is eltért a korábbi években megszokottól. Erre az időszakra tekinthetők a leginkább érvényesnek Ungváry Rudolf állításai. Nem is téved, aki az előzményekre utalva visszavetíti e jobboldaliság kibontakozását a rendszerváltás idejére és az azt követő egész korszakra.

A Fidesz erőszakolta ki, hogy a 2006-os választások ismét a két Magyarország összecsapásáról szóljanak, de Gyurcsánnyal az élen az MSZP fel tudta venni a harcot. Négyévi szakadatlan uszító kampány és nem túl meggyőző szociálliberális kormányzás ellenére ismét a jobboldal maradt kisebbségben. Orbán megint nem magában kereste a hibát. Rögtön intenzív destabilizációs és delegitimációs politikába kezdett, amellyel szemben a baloldal nyomokban sem tudta felidézni a választási küzdelem idején mutatott arculatát. Orbán a négy évvel korábbi bukás idején is hasonló offenzívával erősítette meg helyzetét a jobboldal vezérének szerepében, de ezúttal a körülmények többre adtak lehetőséget. A Fidesz vezére mint született politikai ragadozó megérezte a vér szagát, és könyörtelenül bánt sebzett áldozatával.

Éppen ez az időszak mutatja meg világosan, hogy nem egyszerűen kiszabadult fogságából az idejétmúlt magyar jobboldaliság, hanem kemény munkával újjáteremtették, fáradságot nem ismerve a politikai propaganda hagyományos és a média összes korszerű eszközét bevetve terjesztették el, fecskendezték be vírusait a társadalom egészséges szöveteibe is. Hatékonyságához döntően hozzájárult, hogy a baloldal képtelen volt változtatni defenzív helyzetén. Jámboran tűrte a támadásokat, jószerivel nem tett semmit megfogyatkozott hitele helyreállítására, beleveszett a kormányzási feladatokba, ahonnan meg-megújulóan gyöngécske kommunikációs akciózással próbált kitörni, hogy valami társadalmi támogatottságot szerezzen. Enervált és megosztott, s mint hamarosan kiderült, súlyos erkölcsi problémákkal terhelt, passzivitásba süllyedt párt állt a kormány mögött. Az elszánt politikai harcot nem helyettesíthette, hogy a parlamenti frakció többnyire engedelmesen, máskor némi huzakodás után megszavazta a kormány előterjesztéseit. A baloldali választó okkal érezte nemcsak megcsalatottnak, de elhagyottnak is magát. Ugyan mit tehet, ha éveken át alig kap pozitív impulzusokat korábbi választottjától a depresszióból való kimozduláshoz?

A Fidesz nem egyszerűen szabadjára engedte a hagyományos magyar konzervatív jobboldaliságot, hanem a legroszszabb hagyományokra alapozva egy új populista és nacionalista jobboldalt hívott életre, amelyet a 2006-os választások utáni helyzetet kihasználva minden addiginál nagyobbra növesztett, és minden korábbinál nyitottabbá tett a szélsőségek iránt. A szélsőjobb retorika és ideológia eltűrése, indirekt legitimálása nélkül a rasszista újnyilas párt nem válhatott volna számottevő erővé. Évek óta zajlott az indulatok felkorbácsolása, a jobboldali médiabirodalom agymosoda-hálózata teljes kapacitással működött, de 2006 ősze merőben új helyzetet teremtett. Annak idején már megírtam véleményemet a verbális ellenforradalommal kísért alattomos hatalomátvételi kísérletről,24 azt azonban nem gondoltam volna, hogy néhány év múlva ebből csupán a rendőri brutalitás gondosan ápolt emléke maradt meg. Márpedig ez annak jele, hogy a széthúzó, eszmétlennek tűnő, hitehagyott baloldal nem tudott tenni semmi érdemlegeset az akkor megkezdődött rendszer-visszaváltó ellenforradalom lépéseivel szemben. A radikális populista jobboldaliság elszabadulásának, elterjedésének és szélsőségesedésének ez a tehetetlenség döntő tényezője volt. Miért fontos ezt kiemelni? Mert ilyen vereség után bármilyen defetista, a hibákat elkendőző, lefegyverző álláspont csak a bajokat szaporítja, a baloldal nélkülözhetetlen önvizsgálatát nehezíti.

„A magyarországi baloldal és liberalizmus nem azért veszített, mert roszszul kommunikált, rosszul kormányzott (ez mind igaz), hanem azért, mert nem rendpárti módon, nem populistán tette mindezt” – állítja a megvesztegethetetlen demokrata, mindig példásan gerinces magatartást tanúsító Ungváry Rudolf,25 aki nyilván utolsó leheletéig szembeszegül az ilyesfajta rendpárti és populista politikával. Nem szemrehányást tesz a populizmus elkerüléséért, kijelentése pusztán konklúzió, szomorú ténymegállapítás. Nem állítja, hogy a baloldalnak ölbe tett kézzel kellene szemlélnie a fejleményeket, mélán undorodva kibírnia, amíg a jobboldal méltóztatik magát és az országot európai módon modernizálni. „Mindössze” azt mondja, hogy más nem lehet képes megoldani ezt a feladatot, eddig is kár volt próbálkoznia.

A gondolatmenetéből levezethető legkeményebb következtetés abban a peszszimista tételben foglalható össze, hogy a daliás rendszerváltó időkben elképzelt demokratikus úton nem valósítható meg az européer modernizáció. 1989 előtt is sokan vélték úgy, hogy reformdiktatúra révén lehetséges a kibontakozás, a felzárkózás, az ország fokozatos nyugatosítása. A tárgyalásos rendszerváltó átalakulás viszont éppen azon a felismerésen alapult, hogy valódi demokrácia, szabadság, jogállamiság hiányában nem lehetséges a nyugatos fejlődés. Ezt a békés rendszerváltást nevezte Antall József 1990. május 22-i kormányra lépése alkalmával példaszerű, vértelen forradalomnak.

Húsz év telt el azóta. A demagóg jobboldalhoz sodródó választók nem egyszerűen a demokráciában csalódtak, hanem az igazságtalanságokat, a kirívó és méltánytalan egyenlőtlenséget, a biztonságérzet elvesztését, a közmorál züllését hozó új rendszer egészében. Ezért szaporodtak meg magának a rendszernek a legitimációs nehézségei, amelyeket a nacionalista és szociális populizmus teljes eszköztárát fölvonultató Fidesz kihasznált; ezért léphet fel Orbán új rendszerváltást ígérő „forradalmi” retorikával. Ám ezzel még aligha tette eltökélt jobboldalivá a szocialista-liberális kormányzásból kiábrándult tömegeket.

„Valódi demokraták, állampolgárok híján a demokrácia üres mészváz, amelyben nincs élet. A demokratikus intézmények és technikák értelme abban rejlik, hogy elősegítik az emberi méltóság térhódítását, az autonóm honpolgár szaporodását. Ha erre valami oknál fogva nem kerül sor, a demokrácia értelmét veszti; csupán a mindenkori hatalmi elit lesz a haszonélvezője, meg persze az, aki részesedhet a növekvő fogyasztásból” – írta jó három éve a szociálpszichológus Pataki Ferenc Bibó István demokráciafelfogását elemezve.26 A demokratikus köztársaság valódi honpolgári közösség híján csupán formálisan létezik. „Ruha a nemzet testén” – állíthatta róla a jobboldal vezére. Vajon a kereszténység és a nemzeti eszme, a tradicionális jobboldal ideológiai patentjei használhatók-e ma is olyan kiközösítő eszközökként, amelyek megakadályozzák a valósággal való szembenézést? – miként azt Bibó a Horthy-korszakra vonatkozóan megállapította.27

A demokratikus rendszer legitimációs gondjainak szaporodása közepette a posztkádárista és a keresztény-nemzeti attitűd a totális ellenzékiség katyvaszideológiájában jól összekapcsolható volt a hatalmi célok elérése érdekében. De vajon mi történik, ha kormányozni kell? Alkalmas eszmei alap-e ez az ideológia a „szavazófülkés forradalom” új rendszerváltó fordulatának eszmei legitimációjához? A közjogi rendszer gyökeres átalakítása, az irányító pozíciók és a nemzeti intézmények napirenden lévő teljes megszállása eredményezheti ugyan a hatalom „bebetonozását”, ennek azonban vajmi kevés köze van a magyar társadalom többségének tényleges eljobboldaliasodásához. Egy erősen központosított, a pluralizmust látszattá silányító, a demokráciát csupán papírmasé kulisszának tekintő új kurzus hiába rendelkezik hiánytalanul az összes hatalmi eszközzel, aligha képes annak a fajta modernizációs feladatsornak a megoldására, amelybe Ungváry szerint a szoclib oldalnak beletörött a bicskája. Gazdaság- és társadalompolitikai koncepciója enyhén szólva is problematikus.

Ha nem akarja tempósan csődbe vinni Magyarországot, a Fidesznek fel kell adnia a közgazdasági tankönyvek kidobására, a kalandor „matolcsyzmusra” és Orbán Viktor voluntarizmusára épülő elgondolását. Akármily fájdalmas lesz is ez a csodákban reménykedő választói számára, tudomásul kell vennie a realitásokat. Olyasfajta, részint a konzervatív-liberális követelményekhez fogcsikorgatva alkalmazkodó, részint a nemzeti középosztályt preferáló etatista-protekcionista gazdaság- és társadalompolitikára számíthatunk, amilyet korábban már megismertünk. Súlyos csalódást okozva a balos retorikával megtévesztett választóknak. Ezúttal azonban Orbán és társai a „több mint kormányváltás” radikálisabb formájával készülnek megalapozni és hosszú kurzussá tenni politikájukat. Láthatóan arra a következtetésre jutottak: az egykori „egész pályás letámadás” túlságosan puha volt. Az alkotmányozó többség birtokában az 1989-es demokratikus köztársaság alapjait megrengető közjogi ellenforradalom érlelődik, a korábbiaknál is gátlástalanabb hatalmi térfoglalással, a szellemi életben megkezdett hittérítő agresszióval párosulva.

Az autoriter, „demokratúrás” orbáni politika nemcsak a hátra lévő modernizációs feladatok megoldására nem alkalmas, de nem vezet feltétlenül a tartós jobboldali többség fenntarthatóságához sem. Kudarchoz és ebből fakadó öngerjesztő negatív spirálhoz azonban könynyen eljuthatunk, ez pedig ellenhatásként az orbáni ellenforradalom kiteljesítését eredményezheti. A tekintélyelvű modernizáció keresztény-nemzeti mázzal bevonva ugyan mitől lenne eleve vonzóbb vagy elviselhetőbb a magyar társadalom többsége számára?

Az alattvalói mentalitás erősítésének kísérlete nincs eleve sikerre ítélve, még ha nem is érdemes lebecsülni a mindent elborító demagóg, nacionalista-paternalista propaganda hatását. Az erőből akkor lesz erőlködés, ha komoly ellenállásba ütközik.28 A Fidesz viszont akkor éri el célját, ha a más meggyőződésűek érdemi ellenállás nélkül hagyják, hogy a fideszizmus váljon uralkodó eszmévé, ha a sokféle baloldaliak, az önbizalmukat és pártjukat vesztett liberálisok, a korszerűen gondolkodó, politikailag hontalan demokrata konzervatívok, az újfajta alternatív koncepciót vallók politikai képviselete megmarad a mai szánalmas állapotban, vagyis ha a társadalom nagyobb része nem képes politikailag újjászervezni magát, hanem beletörődik az áldozat szerepébe.

Jelen pillanatban még csak találgatni lehet, mire vezet Orbán Viktor meghirdetett „forradalma”. Első kormányzása idején sem viccelt, amikor a több mint kormányváltás jelszavának valóra váltását megkezdte. Akkor nem állt mögötte alkotmányozásra is alkalmas parlamenti többség. Attól tartok, rosszabb a helyzet annál, mint amit Ungváry Rudolf feltételezett: nem egy kínkeserves, sok gusztustalansággal járó – antidemokratikus, ám ilyen mivoltában hatékony – modernizációs folyamat indul el, hanem egy új jobboldali rendszerváltás kísérlete fenyeget. Útját állni a törvényhozásban nem lehet. A széles értelemben vett baloldal becsületének helyreállítása, hitelességének visszaszerzése, politikai újjászervezése, elveinek tisztázása és programjának napjaink teendőihez igazítása a napirenden lévő feladat. Ez a feltétele annak, hogy a baloldal visszaszerezze társadalmi többségét. Különben semmi nem állja útját Orbán jobboldali „forradalmának”.

A baloldali választók áprilisban megmutatták tűrőképességük végességét. Bertolt Brecht ironikus megjegyzését idézi a gyakran emlegetett anekdota, miszerint ha a nép eljátszotta a párt bizalmát, a népet le kell váltani. A nép nem bölcs, de nem is komplett idióták gyülevész hada – hol így, hol úgy dönt a többség. A parlamenti demokrácia arról szól, hogy a választók idővel korrigálni próbálják legutóbbi rossz döntéseiket. A demokráciának akkor van vége, amikor a korrekció lehetőségét felszámolják.

Jegyzetek

1 A továbbiakban Ungváry Rudolf következő írásait és nyilatkozatait teszem vizsgálat tárgyává: A jobboldal kormányzása felé (Népszabadság, 2008. március 14.); A magára találó többség (Élet és Irodalom, 2009. október 9.); Történelmi lecke öregfiúknak (Heti Világgazdaság, 2010. április 7.); Az egypárti „demokrácia” győzelme (Népszabadság, 2010. április 13.); Klubrádió, Kontra, 2010. április 13. Orosz József interjúja Ungváry Rudolffal (szövegét lásd a galamus.hu internetes lap vitaindító cikkeként Az ország visszatalált saját politikai énjéhez cím alatt:

http://www.galamus.hu/index.php?option=com_
content&view=article&id=7289%3Aaz-orszag-visszatalalt-sajat-politikai-enjehez&catid=
66%3Akoezoes&Itemid=102&limitstart=1

2 A legjelentősebb vita a Galamus.hu internetes lapban bontakozott ki. Vitacikkeket publikáltak: Sipos Balázs, Boros László, Bitó László, Bauer Péter, Heller Ágnes, Lánczos Vera, Kis Ádám, Fazekas Csaba, Ranschburg Jenő, Lengyel László, Lendvai L. Ferenc, továbbá megjelent Ungváry Rudolf vitazáró válasza. A HVG Online oldalain 2010. április 16-án Papp László Tamás vitatta Ungváry felfogását, amelyre a szerző április 19-én válaszolt: http://hvg.hu/velemeny.publicisztika/
20100419_horthy_ungvary_rudolf_jobboldal

3 Ripp Zoltán: Hunniában készülget valami. Mozgó Világ, 2010/10, 5–7. o. A Galamus.hu a vitában újraközölte ennek az írásomnak a vonatkozó részletét.

4 Népszabadság, 2008. március 14.

5 Élet és Irodalom, 2009. október 9.

6 Heti Világgazdaság, 2010. április 7.

7 Élet és Irodalom, 2009. október 9.

8 Népszabadság, 2008. március 14.; HVG, 2010. április 7.

9 Élet és Irodalom, 2009. október 9.

10 Heti Világgazdaság, 2010. április 7.

11 Gerő András: A politikai kultúra csapdájában. Galamus, 2010. május 3. http://www.galamus.hu/
index.php?option=com_content&view=article&id=8606:politika-a-kultura-csapdajaban&catid
=9:vendegek&Itemid=66

12 Csizmadia Ervin: Lehet-e a lomhából fürge? A magyar politikai hagyomány az alkalmazkodás korában. Élet és Irodalom, 2010. április 23.

13 Sipos Balázs: Jobboldali Magyarország? Galamus, 2010. április 22. http://www.galamus.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=7289%3Aaz-orszag-visszatalalt-sajat-politikai-enjehez&catid=66%3Akoezoes&Itemid=102&limitstart=2

14 Hubai László: Magyarország XX. századi választási atlasza 1920–2000. I–III. kötet, Budapest, 2001, Napvilág Kiadó.

15 Az interjú szövegét közli: http://www.galamus.hu
/index.php?option=com_content&view=article&id=7289%3Aaz-orszag-visszatalalt-sajat-politikai-enjehez&catid=66%3Akoezoes&Itemid=102&limitstart=1

16 Az 1998–2006. évi adatok forrása: www.vokscentrum.hu (Hubai László munkája), illetve a 2010-es adatokra: www.valasztas.hu

17 Bővebb, bár ugyancsak vázlatos elemzése a történteknek: Ripp Zoltán: Eltékozolt esélyek? A rendszerváltás értelme és értelmezései. Budapest, 2009, Napvilág Kiadó.

18 Beszélő, 1990. március 24.

19 Hubai László: Politikai irányzatok választási eredményeinek kontinuitása 1920–1947. http://
www.vokscentrum.hu/tanulm/index.php?jny=hun&mszkod=300012&tankod=2&tanulmid=15

20 Tellér Gyula nézeteiről lásd korábbi írásomat: Egy szürke eminenciás színeváltozásai. Mozgó Világ, 2010/1.

21 A Fidesz médiapolitikájához lásd Vásárhelyi Mária: Médiafronton elkezdődött. Mozgó Világ, 2009/12.

22 Bővebben írtam erről: Gyűlöletpolitika Magyarországon. Mozgó Világ, 2008/5.

23 Gyurcsány Ferenc: Útközben. Budapest, 2005, Napvilág Kiadó.

24 Ripp Zoltán: Haza a mélyben. Mozgó Világ, 2007/1.

25 Élet és Irodalom, 2009. október 9.

26 Pataki Ferenc: Bibó és a „moralizált demokrácia”. Mozgó Világ, 2007/1.

27 Bibó István: A magyar demokrácia mérlege. Válogatott tanulmányok. Budapest, 1986, Gondolat. 2. köt. 176. o.

28 Ungváry Rudolf hol azt állítja, hogy nincs más út, mint hogy kibírjuk – ellenállva-küzdve a destruktív vonásokkal szemben –, amíg a jobboldal kényszerűen modernizálva magát elvégzi a kikerülhetetlen feladatokat, hol pedig úgy nyilatkozik, hogy a jobboldal előbb-utóbb tönkre fog menni abban, hogy rá akarja kényszeríteni magát az egész országra. Lásd a jóval e cikk elkészülte után megjelent interjúját a Népszava 2010. június 5-i számában (riporterek: Sebes György és Simon Zoltán).

 

 

Kapcsolódó írások:

Ripp Zoltán: Hunniában készülget valami Ripp Zoltán Hunniában készülget valami A 2009. júniusi európai parlamenti...

Ripp Zoltán: A populizmus árnyéka Ripp Zoltán A populizmus árnyéka Induljunk ki egy tényből....

Ripp Zoltán: Gyűlöletpolitika Magyarországon Ripp Zoltán Gyűlöletpolitika Magyarországon Ha majd a jövő történészei...

Ripp Zoltán: Rendszerváltók változásai A kelet-európai rendszerváltó "annus mirabilis", a csodákat hozó 1989. esztendő...

Ripp Zoltán: Egy szürke eminenciás színeváltozásai Éppen egy esztendeje arról írtam itt a Mozgó Világ lapjain,...

 

 

Cimkék: Ripp Zoltán, Ungváry Rudolf

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK