A Mozgó Világ internetes változata. 2010 július. Harminchatodik évfolyam, hetedik szám

«Vissza

Kőrizs Imre: Mi újság?

 

 

Egy ilyen naplóféle olvastán talán felmerül a kérdés: mi újság? A kérdés jogos, de azért visszakérdezhetnék – Wilhelm von Humboldtnak a tudományos újdonságok királyi firtatására adott válaszát parafrazeálva –: miért, a nyájas olvasó a régit már mind tudja?

Szóval mosom kezeimet: íme az újdonságok a könyvek, a tudomány és az alkohol világából, már ami ezekből engem érint.

Az utóbbi hónapban két hetet fordítással töltöttem: rohamtempóban pótoltam egy elmaradásomat. Az eredmény nem lett minden tekintetben kielégítő, a fáradságért tehát még a jól végzett munka öröme sem kárpótolt, de két tanulságra szert tettem. Az egyik, hogy nemcsak sorról sorra, hanem úgyszólván ipari méretekben is lehet verses szöveget fordítani, mert egy-két oldalanként néhány sor óhatatlanul jobban sikerül, és utána ezekhez már hozzá lehet polírozni a többit. Valahogy így dolgozhatott Vergilius a Georgicán: reggel lediktált egy csomó hexametert, aztán napközben javítgatta őket, és így estére maradt véglegesnek néhány jó sora. A másik felismerés a késés természetével kapcsolatos. A késést, akárcsak a túlsúlyt, szokták hajlammal is magyarázni, de azt hiszem, ez csak bizonyos fokig állja meg a helyét. Most nagyon elkéstem a munkával, úgy, mint az az egyetemista, aki egyszer kiszámolja, hogy a kollokviumra elég mindennap százötven oldalt olvasnia, de nem olvas egyet sem, és ahogy közeledik a vizsga, az még mindig teljesíthetőnek látszik, de már csak napi ezerhétszáz oldalas tempó árán. Vagyis ha a késésre hajlamos embernek nem kell folyamatosan, éjjel-nappal dolgoznia, akkor lazábban végzi a munkát. A felismerés: amíg nem szorongat a határidő, nyilván nem dolgozom éjt nappallá téve, a szolid tempóban végzett munka pedig olyan csekély eredménnyel jár a téboly végső fesztiváljához képest, hogy nyugodtan lehet helyette mást csinálni, így aztán – az önbeteljesítő jóslat egyre szűkülő spirálja szerint – egyre több minden marad a majdani éjszakákra. (És így mellesleg, de szükségszerűen vagy azért ingerült folyamatosan az ember, mert sokat dolgozik, vagy a lelkiismeret-furdalástól, hogy sokat kéne.)

Három hete volt a kétévente – idén Pécsen – megrendezett ókortudományi konferencia. Szerencsére sikerült rendesen felkészülnöm. Végül is az előadásom anyaga már korábban együtt volt, csak kicsit át kellett alakítani – ezzel legalább nem késtem el. A vonattal viszont igen: az intercitymet az árvízi helyzet különös törvényei folytán lényegében beérte a következő. Egyébként sem volt idő túl sok előadásra bemenni, a saját szekciómon kívül csak két-három másikba tudtam belehallgatni. Nehéz az ilyen reprezentatív, országos konferenciákról abszolút véleményt alkotni, talán a szünetekben fogyasztható kávé minősége jelenthet relatív mércét. Most a kávé – meglepő módon – nagyon magas színvonalát egyik-másik előadásnak sikerült elérnie. De voltak gyengébbek is, például az, amelyikben az előadó ahelyett, hogy mondott volna valamit egy versről, változó létszámú strófacsoportokra osztotta fel, megszámolva és megmérve azt, amiről jobb lett volna inkább gondolni valamit. Egy másik – sokkal jobb – előadás bemutatója pedig azóta helyettes államtitkár lett – igaz, ez nem helyezi új fénytörésbe az általa elmondottakat. (Előadásának csak egy mellékes, de nekem személy szerint fontos mozzanatába tudtam belekötni: izgágaságomat nem is kísérte a közönség szimpátiája, ellentétben a későbbi, versszakszámlálós előadáshoz fűzött megjegyzéseimmel.)

Egy hete volt a Könyvhét. Kétszer is kint jártam a fiammal a Vörösmarty téren. Találkoztunk P.-vel, aki a hétéves fiával volt. Az én fiam ősszel óvodába megy majd, az övé iskolába. Mondtam, hogy Mihály osztatlan csoportba fog járni, és nem tudjuk, mit gondoljunk, hogy fog kijönni a nagyobbakkal, illetve később a kisebbekkel. (Az anyja szavai szerint ez utóbbiaktól mostanában rosszul van.) P. elmondta, hogy az ő fia is osztatlan csoportba járt, eleinte a nagyobbak húzták magukkal, később pedig jól megértette magát a kisebbekkel is. Ezt bizonyította az is, hogy miközben beszélgettünk, a két gyerek kiválóan elszórakozott a kút oroszlánjai között: hangoskodtak, spriccelgettek, lovagoltak a szobrokon, mosdatták őket és hasonlók. Ekkor odaszólt nekünk, sőt attól tartok – megengedhetetlen módon – közvetlenül a gyerekeknek két nő, aki a színpad mögött, a kút közelében üldögélt egy asztalnál, hogy csendesebben játsszanak, mert itt hangfelvétel folyik. Szerintem eleve csacska kérés gyerekeket téren, kút mellett, kirakodóvásárban – végtére is ez a Könyvhét – csendre inteni, de igazán az érvelés logikája volt az, ami megdöbbentett. Egyrészt a színpadi produkció tökéletesen ki volt hangosítva: az emelvénnyel szemben, tőle tíz méterre még élvezhetetlenül hangos is volt a zene, másrészt meg ha valami hátulról mégis beszűrődhetett volna, hát, azt oldják meg a hangmérnökök. De a nőket nem győzte meg maradéktalanul a levezetés, úgyhogy végül arra a kompromisszumos álláspontra helyezkedtem, hogy a gyerekek ne kiabáljanak, ha nem akarnak – és kiabáljanak, ha igen –, ők pedig nyugodtan dohányozzanak tovább a kút mellett. (Az nyilván finomabb és illőbb – ezt nem tettem hozzá, csak gondoltam.) P. kicsit később elárulta, hogy az egyik nő ismert rádiós, meg kurátor is valahol, de hát ezt az információt nem sikerült összefüggésbe hoznom a fiam viselkedésével. Mindenesetre P.-t felhatalmaztam, hogy adott esetben nyugodtan mondjon el mindenféle bunkónak, amit ezennel nyájas olvasóimnak is felajánlok.

A múlt héten beszélgettem egy pálinkafőzde tulajdonosával. Talán a legnevesebb magyar főzdét vezeti, sőt a legeredményesebbet, ha a cégnek a bécsi Destillata nevű párlatversenyen elért eredményeit tekintjük. Tavaly – már nem először – „nemzetgyőztesek” lettek, azaz ők voltak a legtöbb éremmel kidekorált magyar versenyző, talán ezért is nem indultak idén. (2010-ben egyébként egy osztrák szakember lett a magyar nemzetgyőztes, három aranyérmet is szerezve áfonya- és Irsai Olivér szőlőpálinkájával, illetve levendulapárlatával.) Beszélgetőtársam azt mondta, szerinte a pálinka minden nemzetközi versenyeredmény ellenére sem lesz soha olyan világhírű, mint a whisky vagy a cognac, mert egyszerűen nincs belőle elég. Ha egy exportőr hirtelen rendelne tízezer palack kajszibarack-pálinkát, nem tudna neki adni, mert akkor a magyar piacra nem jutna elég. Arra a kérdésre, hogy akkor miért kerül ugyanannyiba a magyar pálinka, mint, mondjuk, az osztrák, azt felelte, hogy azért, mert a berendezés és a jó minőségű gyümölcs ugyanolyan drága, az adók pedig nálunk még magasabbak is. Az emberi munka elvileg olcsóbb, de a pálinkafőzés ebből nem igényel túl sokat.

A pálinkák minősége egyébként érezhetően javul. A tavalyi Destillata-díjkiosztó gáláján még sikerült technokolos illatú tételbe belefutnunk, amely – mint a téma jelen lévő egyetemi tanárától megtudtuk – előpárlat nemkívánatos jelenlétére utal, és a németek egy másik ragasztóra utalva UHU-Geruchnak hívják, de idén már nem találtunk hibát. Egyetlen pálinkának volt muskátlis illata, amit a ránk jellemző tétova krakélerséggel rögtön szóvá is tettünk. A főzőmester ezt lényegében becsületsértésnek vette, mivel borban például kimondottan hiba a muskátlisság: a kálium-szorbát nevű tartósítószer lebomlásából származik, márpedig hogy kerül a borba ilyesmi, és ha már ott van, miért bomlik le? De a dolog nem hagyta nyugodni az illetőt, most megtudtam, hogy más kiállítókat is megkérdezett, és bizony ők is érezték a gerániumot. Az ügy végére a tanárnő tett pontot: tényleg muskátlis az illata, de ez nem technológiai hiba, hanem arról van szó, hogy a tétel túl sokáig állt darabban, azaz nem volt egészen tele a tartály vagy ballon, amiben tárolták.

Végül két kis színes hír a felsőoktatás, illetve a magánélet területéről.

Nemrég záróvizsgáztattam, magyar szakosokat. Volt egy hallgató, aki szerint Mikszáth nyugatos volt, egy másik pedig úgy tudta, hogy Az ember tragédiájában van kínai szín. Őket megbuktattuk, és sajnos nem is csak ezért.

Mondom a hároméves fiamnak (a könyvheti hangoskodónak): „Kisfiam, én olyan boldog vagyok veled. Tudod, mit jelent ez? Mit csinál, aki boldog?” Mihály, meglepő éleslátással: „Szeret.”

 

 

Kapcsolódó írások:

Kőrizs Imre: Tíz bor tízért Van egy kedves barátom, egy igazi Stimmführer, vagyis az énekkar...

Kőrizs Imre: A kék halál Nem tudom, más hogy vág csirkét, igaz, a múlt hétig...

Kőrizs Imre: Átvilágítás Már rég láttam ezt az embert. Nem is tudom, öt-hat...

Kőrizs Imre: Étteremkritika „Forrott e haza mindenütt – mondja a költő egy történelmi...

Kőrizs Imre: Sámson Azzal áltatom magam, hogy nem bánom a hajam. Illetve akár...

 

 

Cimkék: Kőrizs Imre

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK