A Mozgó Világ internetes változata. 2010 június. Harminchatodik évfolyam, hatodik szám

«Vissza

Csengery Kristóf: Termékeny kompromisszum (Mozart: Szöktetés a szerájból; Figaro házassága; Don Giovanni; Così fan tutte, A varázsfuvola – öt operafelvétel. Warner, 2009)

Nikolaus Harnoncourt (1929) hanglemezkészítő életműve valószínűtlenül gazdag. A karmester e területen megmutatkozó termékenysége a 20. század második felének olyan közönség kedvenceit juttatja eszünkbe, mint Karajan, Abbado vagy Barenboim. Amikor tavaly decemberben 80. születésnapját ünnepelte a zenei világ, kiadója, a Warner nem jelentetett meg tőle friss felvételt – igaz, régebbiekből impozáns kollekciót dobott piacra új kiadásban. Ezekből választottam most Mozart öt „mesteroperáját” (Szöktetés a szerájból, Figaro házassága, Don Giovanni, Così fan tutte, A varázsfuvola). Hogy miért éppen az ismert ötöst, annak megvan a maga magyarázata. Mozart döntő jelentőségű szerző Harnoncourt zenei kozmoszában (az életmű három legfontosabb inspirációforrása Monteverdi, Bach és Mozart), de ha már róla esik szó, szavazhatnánk éppenséggel kevésbé bejáratott művek felvételére is: az Idomeneóra vagy a La clemenza di Titóra (az újabb idők kánonja már ezeket is a „mesteroperák” közé sorolja, az ötös csoportot héttagúra bővítve), netán a Lucio Sillára, a La finta giardinierára vagy az Il re pastoréra (e három művet saját historikus együttese, a Concentus musicus zenekari hátterével vette fel Harnoncourt, tehát az előadó-apparátus ezekben az esetekben minden kompromisszumtól mentesen historikus). Az öt mesteropera mellett szól viszont egy döntő érv: e művek keletkezésük óta folyamatosan benne élnek a köztudatban, előadói hagyományuk több mint kétszáz éve töretlen, amit tehát Harnoncourt a maga felvételeivel róluk mond, azt e jelentős és megszilárdult hagyomány kontextusában, ezzel polemizálva vagy ezt megerősítve mondja. Hasonló megszilárdult interpretációs hagyománnyal Mozart egyéb operái nem rendelkeznek.

Az öt opera felvétele Harnoncourt pályájának csúcsán, 1985 és 1994 között készült (Szöktetés: 1985; A varázsfuvola: 1988; Don Giovanni: 1989; Così: 1991; Figaro: 1994) – a legkorábbi bejátszáskor a karmester 56, a legkésőbbi alkalmával 65 éves. Ez idő tájt már az ötvenes években kezdeményezett korhű előadópraxis túljutott a legitimációs küzdelmek korszakán, elfogadottá, sőt népszerűvé vált a közönség körében, a hanglemezipart pedig még nem érintette meg a manapság tapasztalható recesszió. Ehhez képest akár csalódást is okozhatna, hogy ami az előadó-apparátust illeti, az öt felvétel közül egyik sem historikus. Holott a korhű előadó-apparátusú opera-lemezfelvételeknek is kialakult a maguk virágzó gyakorlata, a sok közül elég René Jacobs, Arnold Östman vagy Sigiswald Kuijken felvételeit említeni. Harnoncourt ez esetben is érvényesíti azt a „termékeny kompromisszumot”, amely karmesteri működését a hetvenes-nyolcvanas évektől jellemzi: a historizmus szellemét, gondolkodásmódját (a kottaolvasást, a zene tagolását, hangsúlyozását, a tételkarakterekkel, tempókkal, műfajokkal kapcsolatos forrásközpontú szemléletet) hirdeti a „túlsó térfélen”, nem historikus együttesekkel (Berlini és Bécsi Filharmonikusok, Amszterdami Concertgebouw, Európai Kamarazenekar) dolgozva. Nem kellenek tehát feltétlenül bélhúrok, natúrkürtök, barokkfuvolák ahhoz, hogy a zene a keletkezés korának szellemében szólaljon meg: nem az előadó-apparátus, hanem a zenélés mikéntje s az azt meghatározó szemlélet a döntő.

Persze a „termékeny kompromiszszum” jegyében született Mozart-operafelvételek mögött ott van az élet, a karmesteri pálya a maga fordulataival. Egy-egy hanglemezprojekt a legtöbb művész esetében nem a semmiből bukkan elő, hanem koncertprodukciók, hangversenykörutak hasznos mellékterméke. Harnoncourt Mozart-operafelvételei mögött részben színpadi munka áll, részben az életút két igen termékeny fejezete, két gyümölcsöző együttműködés. Az egyik munkakapcsolat a Zürichi Operához fűződik: Harnoncourt emlékezetes Mozart-előadásokat vezényelt itt a korszakos jelentőségű operarendezővel, Jean-Pierre Ponnelle-lel együttműködve, s ezek hozama az öt felvétel közül a két Singspiel: a Szöktetés és A varázsfuvola, melyeken a Zürichi Opera Kórusa és Zenekara hallható. A három olasz mesteropera lemeze viszont egy másik szép és hosszabb időn át tartó együttműködést idéz: Harnoncourt sokáig rendszeresen dolgozott az Amszterdami Concertgebouw vendég dirigenseként, a zenekar operaprodukcióiban is részt véve.

Magam lelkesebb volnék, ha az öt nagy Mozart-opera Harnoncourt-féle felvétele is a historikus régi zenei hangzás mozgékony kiszenekari apparátusának áttetsző, friss, olykor nyers hangzásával szólalna meg, de persze érzéketlenség volna nem észrevenni, mennyi mindent megvalósít a karmester a kommersz szimfonikus zenekari letét megszokott keretei között is. Izgalmas, éles hangsúlyok, lélegzően áttetsző zenekari textúra, erős drámai kontrasztok, a ritmika és a tempók sokszor újszerű értelmezése – ezek a tapasztalatok végigkísérik az öt felvétel hallgatóját. A legérdekesebb persze mindig maga a műegész értelmezése. E téren elmondható, hogy Harnoncourtnak az öt opera közül négyről saját közlendője van. A két Singspiel közül a karmester műfajértelmezése A varázsfuvolát „lehozza a földre” – a mű keletkezése óta a kompozícióhoz tapadt misztikum és megilletődöttség (ami a művet a Beethoven 9. szimfóniájáéhoz hasonló, különleges státusba sorolja) A varázsfuvolát szertartássá, szent színjátékká tette (születtek elemzések, amelyek párhuzamot vonnak közte és Wagner „Bühnenweihfestspiel”-je, a Parsifal között). Harnoncourt Varázsfuvolája (akárcsak az Ingmar Bergmané) friss, játékos, meseszerű, és a műfajértelmezés fokozottan érvényesíti a daljáték megszólalásmódjának természetességét. A másik Singspiel, a Szöktetés felvételén viszont a karmester élénkebb színekhez és karakterekhez folyamodik, mint mások, s általánosságban felerősíti a történet egzotikumát. Megint másféleképpen módosulnak a Don Giovanni hangsúlyai: ha A varázsfuvolát a 19. és 20. század szakralizálta, a Don Giovannit démonizálta, a kicsapongó spanyol nemes történetében a csábítás örök érvényű paradigmáját fedezve fel, s a művet filozófiai értelmezés síkjára emelve (Kierkegaard). Harnoncourt e romantizálva súlygyarapító tendencia ellenében ismét a „naiv olvasat” szellemében jár el, lehántva a műről a kulturális hagyomány rárakódott rétegeit, s az eredeti műfajmegjelölés, a dramma giocoso szellemében teremt egyensúlyt vígoperai és tragikus elemek között. Azt is mondhatnánk: azt a filozofikumot, amit a Don Giovannitól elvesz, a Così fan tutténak adja. Utóbbiban, e mozarti „Wahlverwandtschaften”-történetben az utókor nagyjai (például Beethoven vagy Wagner) hajlamosak voltak „erkölcstelen”, színpadi tréfát látni, amely felelőtlenül és destruktívan játszik az emberlét legnagyobb értékeinek egyikével, a szerelemmel. Ennek megfelelően a hagyományosan elfogadott Così-értelmezés a könnyedség és a frivolitás felől közelít. Harnoncourt felvételén több a felemelt mutatóujj: a megilletődöttség, az elgondolkodtató mozzanat, amely jelzi, Mozart és Da Ponte látszólag könnyed játéka mélyebb, tartalmasabb és súlyosabb annál, amilyennek a konvenció sokáig látta.

Ami az énekeseket illeti, első észrevételünk a sok ismétlődés: egy-egy művész több felvételen, több különböző szerepben is feltűnik. Ennek lehet egyfelől örülni, hiszen szilárd koncepciót közvetít, a mozarti mesteroperák korpuszát egységes egészként ábrázolva. Másfelől lehet ezt sajnálni is, hiszen ha mind a Figaro Grófját, mind a Don Giovanni címszerepét, mind a Così fan tutte Don Alfonsóját Thomas Hampson énekli, bizonyos karakterek óhatatlanul közelednek egymáshoz. Ez persze nem feltétlenül baj, mert érdekes elgondolkodni azon, hogy a Gróf gátlástalansága és a Don Giovannié között akadnak találkozási pontok, de talán szerencsésebb lett volna, ha a nagy szerepeket azonos hangfajban mindig más énekes jeleníti meg. Igaz, így viszont az „egy karmester – egy csapat” érzés erősödik a hallgatóban. Thomas Hampsonon kívül még Edita Gruberova (Donna Anna, Az Éj Királynője) Barbara Bonney (Susanna, Zerlina, Pamina), Charlotte Margiono (A grófné, Fiordiligi), Hans-Peter Blochwitz (Don Ottavio, Tamino), Anton Scharinger (Figaro, Masetto, Papageno), Matti Salminen (Osmin, Sarastro) hallható az öt lemezen egynél több szerepben. Egy biztos: Harnoncourt nagyszerű énekesekkel dolgozik, a lemezeken magasrendű szerepértelmezések sorjáznak, makulátlan vokalitásra alapozva. Elgondolkodtató azonban, hogy Harnoncourt nem épített ki egy saját, külön énekesgárdát a maga Mozart-felvételei számára (s a jelek szerint arra sem törekedett, hogy kevéssé ismert fiatalokat fedezzen fel), hanem a korszak mások által is kultivált sztárjait „használta újra” – azokat az énekeseket, akiket a hanglemezipari csúcstechnológia az idő tájt amúgy is a tenyeréből etetett. Peter Schreier a Szöktetésben 1985-ben, ötvenévesen is hozza a maga csodálnivalóan üde, „fiús” Belmontéját, ám őt már más karmesterek (például Karl Böhm) vezényletével is hallottuk ebben a szerepben. Hasonló mondható el Kurt Moll remekbe szabott Bartolójáról (Figaro), mely Solti felvételének is ékessége, Polgár László árnyalt Leporello-alakításáról a Don Giovanniban, vagy ugyanitt Robert Holl monumentális Commendatoréjáról. Elgondolkozhatunk azon, mennyire illik Harnoncourt Mozart-vezénylésének éthoszához a Bernstein által felfedezett kiváló Mahler-énekes, a már említett Thomas Hampson, vagy Sarastróként az olyan márványkemény hangú sztárbasszus, mint Matti Salminen.

Nem tudhatjuk, a szólamok kiosztása során milyen megfontolások hangzottak el a színfalak mögött kiadó és karmester párbeszédében. A lényeg: kompromisszum született. Ez a kompromiszszum azonban valóban termékeny, mégpedig a közösség szemszögéből, mert nem a Harnoncourt-életmű, hanem a hagyományos operai kultúra nyer általa. Harnoncourt ezeknek a felvételeknek az esetében ugyanúgy viszszacsatol bizonyos historikus értékeket a konvencionális gyakorlatba, mint ahogy ezt tette nagy szimfonikus felvételei esetében. És ez a visszacsatolás hosszú távon fejti ki a maga áldásos hatását: ha a karmester „tisztán” historikus Mozart-értelmezéseket vett volna fel, az talán elszigetelt jelenség marad, ez után az öt lemez után azonban már a Mozart-operajátszás főáramában kell e művekről a korábbiaktól eltérően gondolkodni.

 

 

 

 

 

Mozart: Szöktetés a szerájból; Figaro házassága; Don Giovanni; Così fan tutte, A varázsfuvola – öt operafelvétel. Warner, 2009

 

 

Kapcsolódó írások:

Csengery Kristóf: Hangok kertésze (Purcell: King Arthur; Händel: Orlando; Mozart: Die Zauberflöte – William Christie és a Les Arts Florissants felvételei.) Nem vagyok birtokában statisztikai felmérések eredményeinek, de az a magam...

Csengery Kristóf: Pusztító szerelmek (Plácido Domingo: My Greatest Roles – Volume 3: French Opera. Warner, 2010.) Plácido Domingo 70. születésnapja (január 21.) lázba hozta a hanglemezcégeket....

Csengery Kristóf: Herélt nő Pesten (Sacrificium. Cecilia Bartoli és az Il Giardino Armonico koncertje, vezényelt Giovanni Antonini. Művészetek Palotája, 2011. október 11.) Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni. – Régi...

Csengery Kristóf: Önarckép európai háttérrel (Peskó Zoltán: Zenéről, színházról, zenés színházról. Budapest, 2009, Rózsavölgyi.) „Művész hazája széles e világ, / a hírnév országútját lakja...

Csengery Kristóf: Bent és kint Csengery Kristóf Bent és kint Meleg, homályos sarokban, tompán...

 

 

Cimkék: Csengery Kristóf, Mozart

 

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK