A Mozgó Világ internetes változata. 2010 június. Harminchatodik évfolyam, hatodik szám

«Vissza

Győrffy Iván: Agyban nagy (Micmacs – (N)agyban megy a kavarás. Színes, feliratos francia vígjáték, 105 perc, 2009. Rendező-forgatókönyvíró-producer Jean-Pierre Jeunet.)

Idejétmúlt figurákkal filmvásznat lehetne rekeszteni. Az egyik legtermékenyebb klisé a naiv főhősé/hősnőé, aki nem találja helyét az erodálódott emberi kapcsolatok között, a felgyorsult ritmusú életvitel sem neki való, szeretetre méltó, magányos és meg nem értett alakja égővörös pipacsként virít a száraz kórókkal tűzdelt réten, egyszerre kivívva csodálatunkat, sajnálatunkat és irigységünket. Jean-Pierre Jeunet – a szenzitív francia film egyik nagymestere, olyan elődökkel és mesterekkel a háta mögött, mint Jacques Tati vagy Eric Rohmer – nem először nyúl ehhez a sablonhoz, ám az ő rendezői szemszögéből a kortárs filmek átlagánál varázslatosabb miliő kel életre.

Legújabb filmje, a Micmacs – (A)gyban megy a kavarás (egy igazán gyomorforgató című vígjáték) szintén efféle figurával próbálja a moziba csábítani a publikumot. Bazil, a társadalom félperifériáján élő/dolgozó egyedülálló férfi gyermekkorában egyik napról a másikra vesztette el szüleit: apja egy szaharai aknamentesítő hadműveletben hunyt el, anyja összeroppant, így a fiú egyházi nevelőintézetbe került. Felnövekedve sem eresztett mély gyökeret a talajba, egy videotéka alkalmazottjaként hamar az utcára került, miután egy utcai lövöldözés vétlen áldozataként hosszú ideig a kórházi ágyat nyomta; közben albérletét is kiadták, holmijait pedig széthordták az utcagyerekek. Alkalmi pantomimes koldusként próbálja megkeresni a létszükségletre valót, míg egy idős ócskás el nem viszi egy roncstelepre, ahol hulladékokból összefércelt bunkerben lakik a legkülönösebb „család”, amit csak el lehet képzelni. A társadalom számkivetettjeiből verbuválódott sorsközösségben már otthonra talált egy magát a hűtőszekrényben összecsomagolva kényelembe helyező guminő, egy kis termetű ezermester bábművész, egy élőágyúgolyó-rekorder, egy szólásmondásokban kommunikáló afrikai néprajzkutató, egy gyermekei eltűnését pazar ételkölteményekkel és mesterséges családteremtéssel kompenzáló, terebélyes tomporú hölgy, egy vastag szemüveges, a számok világában verhetetlen fiatal lány, valamint az említett kedélyes ócskás öregúr. Valamennyien meg nem értett, elfeledett, a konzumvilág értékrendjétől elidegenedett s így fokozottan egymásra utalt alakok, akiknek már csak egy közös cél hiányzik ahhoz (legalábbis Jeunet értelmezésében), hogy megtalálják életük értelmét, s visszavághassanak hányattatásaikért az őket kiközösítő társadalomnak.

A célt éppen Bazil adja kezükbe, az eszközöket pedig maguk gyártják vagy sajátítják ki: a főhős két rivális fegyvergyár ellen indít hadjáratot a clochard-család hathatós segítségével – az egyik gyár Bazil sérüléséért és a fejében hagyott pisztolygolyóért „felelős”, a másik az apját kivégző gyalogsági aknát ajándékozta a civilizált világnak. A legkülönfélébb praktikák tucatjait vetik be az agyafúrt hajléktalanok, hogy tönkretegyék a hatalmas cégóriásokat és nagyvilági életet élő vezetőiket – álöltözetek, besurranó és lehallgató taktikák, pornós statiszták, akció- és detektívfilmekből jól ismert, ám bájosan lebutított és szemétből összefércelt kütyük szegélyezik ámokfutásukat, amelynek végén – ne áruljunk zsákbamacskát – a mese szabályai szerint a jók elnyerik méltó jutalmukat, a gonoszok pedig súlyosan sínylődni fognak. Persze mindez nem ilyen egyszerű, hiszen saját korlátaikkal, ellentéteikkel is szembe kell nézniük hőseinknek, s a multimilliomos menedzserek, valamint egy fegyverre éhes afrikai diktátor emberei is alaposan megkavarják a feketelevest.

A Micmacs hősei – akik bátran nevezhetők antihősöknek is, hiszen a fennálló világrend anarchoszindikalista-pacifista ellenzékének is beválnának, jellemvonásaik, megjelenésük pedig cseppet sem heroikus – a végsőkig eszményített, tipizált és elvont alakok, akik minden szerethetőségükkel és életszerűségükkel együtt is csak bizonyos értelemben tekinthetők önálló szubjektumoknak. Ugyanúgy, ahogy Jeunet korábbi nagysikerű filmjében, az Amélie csodálatos életében Amélie vagy Nino is egyfajta rokonszenves álomvilágban lebegő, élhetetlen jelenségek voltak, s a Delicatessen szelíd lelkű bohóca, Louison, valamint vegetáriánus terrorista segítőtársai sem éppen életrevalóságukról híresültek el, a Micmacs akcióbrigádja is mentes a túlzott egyéniesítéstől. Az említett alakok ereje éppen törvényen és lélekábrázoláson kívüli létmódjukból ered. Az Amélie és Jeunet időrendben következő filmje, a Hosszú jegyesség azonban a szélmalomharcot vívó antihősök belső rezdüléseire jobban figyel, míg a Delicatessen vagy a Micmacs abszurd komédiáiban a némafilmes gesztusok fontosabbak, mint az egyéni mimika, a személyes színészi aura, az átható rendezői-forgatókönyvírói jelenlét. Amikor a kamera az arcokon pásztáz, eltúlzott, az érzelmeket és gondolatokat egy az egyben a felszínre vetítő némajátékba bonyolódik, s a szereplő fejében megforduló információk is animációs betétekkel válnak szemléletesebbé – nem pedig egy-egy mondat vagy arcrezdülés festi meg lassú ecsetvonásokkal a hős portréját. Dany Boon játéka – aki az Isten hozta az isten háta mögött című frenetikus közönségfilm rendező-forgatókönyvíró-főszereplőjeként népi hőssé vált Franciaországban – és Jean-Pierre Jeunet színészvezetése, látványkoreográfiája főhajtás a klasszikus némafilmek öröksége, elsősorban Buster Keaton és Charlie Chaplin előtt. Egyúttal ellenpontozza a filmkölcsönzőben látott film noir részletet Humphrey Bogarttal a főszerepben (hősünk ugyanis a legkevésbé sem ambivalens figura, minden ízében és gesztusában egydimenziós); ráadásul Jeunet saját munkásságát sem kíméli, hiszen filmidézeteivel nemcsak összemérhetővé teszi, de egyben karikírozza is direktori ténykedését.

A Micmacs képsorait átitatja a jó értelemben vett infantilizmus. Gyermekded szereplőkkel tölti meg a vásznat, akik tudatosan nem „nőnek fel”, kényszeresen áthágják a felnőtt élet normáit és szabályait. De Jeunet gyermeki énje nem csupán a szerepeken, hanem a dramaturgián, a látványvilágon is nyomot hagy: Amélie szíve választottját játékos rejtélyekkel igyekszik becserkészni, Bazil macska-egér játszmája pedig mindvégig komolytalannak, vértelennek tűnik, dacára a tényleges áldozatoknak (Bazil apjának, a diktátor embereinek). Maga Dany Boon ezt a következőképpen fogalmazta meg egy interjúban Jeunet-ről szólván: „Egy nagyon személyes és rendkívül eredeti világban él… filmkészítői lángelme, akinek jellegzetes a világa, és ugyanakkor mégis törékeny – mindig van valami gyermeki abban, amit csinál.” Hát lehet azt komolyan venni, amikor Bazil a rászegeződő pisztolyok karéjában komikusan a fejét ütögeti, és (rajzfilmként is megjelenített) logikai feladványokkal szórakoztatja magát, hogy el ne veszítse hidegvérét és eszméletét? Lehet azon nem nevetni, amikor Zúzda, a Guinness Rekordok Könyvében is szereplő élőágyúgolyó-rekorder egy ágyúból kilőve egyenesen az ég és nem a Szajna túlpartja felé vesz repülőstartot, majd nagyot toccsanva káromkodik a folyóban? Lehet közömbösnek maradni az antipatikus vállalatvezetők döbbent arcát szemlélve, amikor megszabadítják őket legféltettebb kincseiktől, a különleges autócsodáktól, illetve a bizarr ereklyegyűjteménytől? És lehet-e száraz szemmel bámulni a jelenetet, amelyben a csúnya fegyvergyári munkásokat egy megvadult méhraj teszi harcképtelenné, vagy amelyben a végső leszámolás egy jól kivitelezett tréfába torkollik? Jean-Pierre Jeunet, aki nagyjából négy-öt évente alkot egy-egy új nagyjátékfilmet, úgy helyezi el rendezői kézjegye lenyomatait, hogy azok tetőtől talpig beborítsák még leggroteszkebb komédiáit is (az Alien 4 – Feltámad a halál egyszeri és megbocsátható kivételével). Mint leopárd a foltjaitól (mondja maga Jeunet), ő sem tud megszabadulni a komikum és gyermekiesség kettősségétől, amely a legjobb vígjátékokban mind megtalálható, de nála a megszokottnál is látványosabban kidomborodik.

A Micmacs atmoszférája – köszönhetően ezúttal a japán operatőr jártasságának is a Párizsról szóló szerelmi vallomások művészi fotografálásában – hihetővé teszi, hogy a Montmarte-on túl is van élet, a külvárosi szeméttelepeken, utcákon, lakónegyedekben is történhet isteni csoda. Csak egy maréknyi együttérzés, megbocsátás, odafigyelés kell ahhoz, hogy az elfeledett kisközösségek „örököljék a földet”, amelyet a mindenkori hatalmasok maguknak sajátítanak ki. Jeunet Párizsa olyan, mintha Michel Gondry infantilis álmodozásaiból és Otar Joszeliani bukolikus idilljeiből lenne összerakva. Ám az ő sárgásbarna színszűrőjén, az elveszetten ténfergő hontalanok iránti megkülönböztetett empátiáján keresztül a francia főváros úgy költözik át a meseországba, hogy mindvégig megőrzi valódi építőköveit, igazi házait és lakóit, ebbe a városba azonban voyeur-ként is könnyebbnek tűnik beilleszkedni, mert szívdobogását a miénkhez igazíthatjuk.

Messze nem hibátlan film a Micmacs, különösen a rendező korábbi munkáival összevetve – a beleszőtt politikai szatíra talán csak Nicolas Sarkozy ellenfeleinek élvezhető, a színészi játék jelzésszerű, a gyermeki báj pedig egy árnyalattal fakóbb a megszokottnál. Nonkonform hősei, finom sziporkái, élményszerű díszletezése és sajátos jeunet-i bukéja miatt azonban mégis a jelenkori francia vígjáték legjobbjaihoz sorolható, megtekintése a csavaros elme és kézügyesség rajongói számára kötelező, az emberiség nagyobbik felének pedig feltételesen ajánlott.

 

 

 

 

 

Micmacs – (N)agyban megy a kavarás. Színes, feliratos francia vígjáték, 105 perc, 2009. Rendező-forgatókönyvíró-producer Jean-Pierre Jeunet; forgatókönyvíró Guillaume Laurant; operatőr Tetsuo Nagata; producer Frédéric Brillion, Gilles Legrand; vágó Hervé Schneid; szereplők Dany Boon, Jean-Pierre Marielle, Yolande Moreau, Omar Sy, Dominique Pignon, Michel Crémadés, André Dussollier, Nicolas Marié.

 

 

Kapcsolódó írások:

Győrffy Iván: Boldog szomorú film (osás, vágás, ámítás (De vrais mensonges). Színes, feliratos francia romantikus vígjáték, 105 perc, 2010. Rendező Pierre Salvadori.) A francia komédia elvileg sosem tartozott a könnyen emészthető, újranézhetetlen...

Győrffy Iván: Derűs önkínzás (Egy komoly ember (A Serious Man). Színes, feliratos amerikai vígjáték, 106 perc, 2009. Rendező-forgatókönyvíró-producer-vágó Joel Coen, Ethan Coen.) Az Újvilág legsebezhetőbb testtájainak szadomazochista élvezettel történő boncolgatása után most...

Győrffy Iván: Álmodni arany? (Az álom tudománya. Színes, feliratos francia-olasz vígjáték, 105 perc, 2006. Rendező-forgatókönyvíró Michel Gondry; operatőr Jean-Louis Bompoint; zeneszerző Jean-Michel Bernard; szereplők Gael García Bernal, Charlotte Gainsbourg, Alain Chabat, Miou-Miou, Jean-Michel Bernard. ) Győrffy Iván Álmodni arany? Álmodni tudni kell, legalábbis Michel...

Győrffy Iván: Lukianosz a moziban (Becstelen brigantyk. Színes, feliratos amerikai–német háborús film, 153 perc, 2009. Rendező-forgatókönyvíró-producer Quentin Tarantino.) A rablók és pandúrok, a B-szériás filmek és a mozimitológia...

Győrffy Iván: A képzelet tündöklése és bukása (Doctor Parnassus és a képzelet birodalma. Színes, feliratos francia–kanadai kalandfilm, 122 perc, 2009. Rendező-forgatókönyvíró Terry Gilliam) Aki az ördöggel köt fogadást, lemond arról, hogy a sorsát...

 

 

Cimkék: Györffy Iván, Je

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK