A Mozgó Világ internetes változata. 2010 június. Harminchatodik évfolyam, hatodik szám

«Vissza

P. Szűcs Julianna: Szép, mint egy gép (Centrale Montemartini – Musei Capitolini. Az ipari műemlék rekonstrukcióját az ACEA végezte 1989-ben, a múzeum 1997-től látogatható. A kiállítás rendezője Francesco Stefanori. Továbbá: Caravaggio, Scuderie del Quirinale, február 20. – június 13., kurátor Claudio Strinati; De Chirico: La natura secondo, Palazzo delle Esposizioni április 9. – július 1., kurátor Achille Bonito Oliva; Edward Hopper, Fondazione Roma, február 16. – június 13., kurátor Carter E. Foster.)

Témát kerestem Rómában. Caravaggio a Scuderiében? Talán. Sikkes dolog írni ilyesmiről. Merengeni, hogy ez a nehéz életű, moráltalan zseni – akár kortársa, Shakespeare – mennyi szenvedélyt rejtett a mélysötétből indított, fénytől ittas romlott figuráiba, és hogy milyen nehéz technikájának fölfejtése is. (Tanulmányrajzok nem maradtak utána. Mondják: talán tükrökkel és trükkökkel alla prima festett.) Aztán láttam a Quirinale lejtőjéig húzódó hisztérikusan hosszú sort, majd leszámoltam a kiállított festmények számát. 24! Az életmű ennek ötszöröse, a gyanúba kevert vásznak is duplája a látottaknak. A katalógus komolytalan, a válogatás esetleges, az apparátus gagyi. Tényleg csak azért citáltak ide huszonhárom közhelyképet (na jó, húszat, három tényleg nagy szám), hogy egy, azaz egyetlen vitatható képet, a Texasban lapuló Kártyázókat az akkreditált életmű szintjére árazhassák? Sorozatgyilkoshoz méltó észjárás. Caravaggio ugrott.

Aztán De Chirico az Esposizioniban? Esetleg. Középiskolás fokon őt (is) illik ismerni. Jól lehet írni róla, sok a szkriptogén motívum: zöld ég, horizonton robogó vonat, rejtélyes bábuk, amint a gyomrukból antik városok türemkednek elő, és még talányosabb lakatlan szobák, amelyek hajópadlóin időnként átcsónakázik egy onirikus idegen. Mellette szól, hogy a méretes tárlat kurátora az az Achille Bonito Oliva, aki anno földúlta a Velencei Biennále hagyományait, s aki mindent és mindenkit dekonstruálni képes, ami és aki keze ügyébe kerül. Ugyanez szól ellene is. A Második természet fedőcímmel, igen gondos apparátussal és ikonografikus furorral megerőszakolt életműtárlat arra jó ugyan, hogy az időrend okos összezavarásával a korai kevés eredeti és a későbbi rengeteg kontáran festett epigon műcsoportot egytálétellé főzze, de arra már nem, hogy ez a koszt le is menjen a gyomorba. De Chirico pláne ugrott.

Próbálkozzam Hopperrel a Via del Corso Fondazionéjában, e tehetséges és új kiállítóhelyiség importált látványával? Megfontolandó. A realista Amerika egykori hűvös mestere mostanában jobban hat, mint valaha. Hitchcockot idézi, meg a new dealt, Sinclair Lewist és a slow foxot. Valami bánatos magány telepszik kisvárosi tájaira, magány a világosra színezett szobákra és magány a saját létezésüktől sújtott figurákra. Ráadásul reprón át se jön, hogy milyen jól vannak megfestve a képek, és hogy mennyivel igazabbak, mélyebbek, többek, mint azok a De Chiricók, amelyeket minden alkalommal – e pazar tárlaton és katalógusában is – fölemlegetnek! De most tényleg, a New York-i Whitney Museum vendégkiállítása legyen a római téma? Becsületből, a hely iránt érzett tiszteletből sajnos Hopper is ugrik. Majd egyszer máshol, máskor…

Jó, hogy Caravaggiót, De Chiricót és Hoppert láttam előbb, mert így nagyobb volt az élmény, az antik szobrok egy jól körülhatárolt csoportjának láthatása.

A Via Ostiense 104 egy gyár címe. Ipari műemléké. 1912-ben avatták föl, 1960-ig üzemelt. Olyan dízelolajjal működtetett hőerőmű volt, amelynek jelentősége messze túlnőtt tényleges feladatkörén, Nyugat-Róma áramellátásán. A névadó Giovanni Montemartini, a koncipiátor és Franco Tosi, a tervezőmérnök a „Centrale” megalkotásával egyszerre tört meg külföldi energiamonopóliumokat és mutatott példát a modernitásra akkoriban oly kiéhezett Olaszországnak. A gépterem két nagy turbinájának látványától elélveztek a futuristák. Később a fasiszta állam büszkeségének számított. Még később addig bővítették, ameddig a Porta San Paolo műemlékegyüttese és a technológiaváltás határt nem szabott a növekedésnek. Negyedszázadig árván aludt a tenger és a Tevere között. Hasonlíthatott a londoni dokklandre, a bécsi Gazometerre, a mi Ganzunkra. Valamennyi új – többnyire kulturális – gazdára talált. A római orrhosszal valamennyit megelőzte.

Másfél-két évtizede irdatlan pénzt, tudást, energiát öl az újraértelmezett antikvitásba az olasz állam. A muzealizált „Centrale” e gigavállalkozás különös része. 1997-ben, a nagy építkezések idején a Palazzo dei Conservatori gyűjteményét, tehát a capitoliumi „antikokat” gyárlátogatásra küldték. Az amortizált gépházakban legalább hely volt. Egy gőzgép – egy Venus. Egy turbina – egy najád. Egy hengersor – egy ősgaléria. A márvány fénye és a vas árnyéka, a nagy kontraszthatás volt a siker kiváltója? (Úgy, ahogy a kontraszthatás élteti mind a mai napig Caravaggio festészetét?) A modernitás és az antikvitás váratlan randevúja okozta a zajos tetszést? (Úgy, ahogy De Chirico operált motívumaival, amikor festett timpanonjait összeeresztette robotosított bábuival?) A relativizált múltból fakadó melankolikus életérzés hatott ekkora erővel a közönségre? (Úgy, ahogy Hopper magánytól didergő figurái szinte kívül kerülnek saját idejükön?)

Akárhogy történt, a „Centrale” bejött és maradt. Tömegsikere lett, és praktikusnak is bizonyult. Az eredeti Capitolium ugyanis kicsi lett, még a Mussolini ajándékozta Braccio Nuovóval is azzá vált. Legalábbis ahhoz kicsi, amilyen követelményeket a mai régészet a mai prezentációval szemben támaszt. Könnyű volt Rodolfo Lancianinak, a 19. századi nagy ásatások szellemi fejének. Valamennyi földből kinyert tárgy akkoriban magát és csakis saját magát képviselte. Az esztétikai érvényesség minden szempontot fölülírt. Ha egy orr letörött – kipótolták. Ha egy szoborkompozíció egyik tagja megsérült – raktárban felejtették. Ha a szobrok eredeti jelentése csak a „hortusok”, a „villák”, a „templumok” kontextusában volt megfejthető, nem sokat bíbelődtek a szövegösszefüggésekkel – találtak nekik újat, a múzeum pedáns fegyelmét, a művészet második természetét.

Furcsa történelmi kárpótlások színtere lett a gépház. Mint ismeretes, a két világháború közötti Olaszországban az ókori Róma föltámasztása több volt szimpla nacionalista ügynél: az a nemzetpolitika stratégiai részét képezte. A stratégia epicentrumában pedig a császárkor állt, ezen belül is az elfelejtett, belakott, átalakított császárforumok minél gyorsabban kivitelezett, minél karizmatikusabban díszletezett és minél hatékonyabban érvényesülő bemutatása.

A kísérlet első pillantásra sikeresnek látszott. 1938-ban, a Rómát látogató Führer például el volt ragadtatva a testet öltött birodalmi álomtól. (Albert Speer főépítész is sok ötletet merített innen, csak hát a végső győzelem elmaradása nem használt a nagy reprezentáció megalkotásának.)

Második pillanatra azonban kiderült: a Fori degli Imperatori gyorsítva kivitelezett bemutatási szándéka száz és száz emléket hamisított meg és tett tönkre. Közülük is kiemelkedik a „Centrale” főattrakciója: a Sosianus állította Apolló-templom, amelynek visszaidézése – legalább nyomelemeiben – igazi szenzáció. Szegény késő köztársaságkori hadvezérnek már saját korában sem volt szerencséje. Marcus Antoniusra tett annak idején, görögös ízléssel alkotta meg a kor leglátványosabb templomát valahol a Marcellus színház és a mai Piazza Venezia közötti területen. Rossz lóra fogadott: Augustus az actiumi csata után lefejeztette, művét már anno bedarálta a császárok növekvő étvágya. Mussoliniék sem tudtak a „vesztes” töredékeivel mit kezdeni, a rehabilitáció a posztmodern korra maradt az egyetemes kultúra nagyobb dicsőségére. A kilenc figura most ott áll egy szürke háromszögű háttérépítmény előtt egy klasszikus amazonomachia fenséges darabjaiként. Például egy gyönyörű torzó, amelyből nem maradt más, csak egy jelzett rekeszizom, fölötte a leheletszerűen faragott bordakosárral. Például egy Niké-fej, enyhén nyitott ajkakkal és merész szemöldökívvel. Például egy lovaglóamazon-tompor kacér szoknyácskával. Efféle szilánkok. Montemartini profeszszor műve nélkül valószínűleg a raktárban várnák feltámadásukat sohanapján.

Már az újrarendezett Capitoliumi Múzeumban, fönt a dombon is összenövesztették, ami összetartozott: ott Maecenas és Lucullus kertjeinek adták viszsza többek között az első természetet, legalábbis annyit, amennyi a kétezer év előtti restitúcióból még megvalósulhatott. A múzeum leányvállalataként működő „Centraléban” egyebek mellett Sallustianus és Licinius patríciusok kapták vissza, azt, ami nekik járt: az üzem kazánrészlegében, az ipari műemlék szívében, a szertekanyargó csövek, a gigászi elszívóberendezések, az otromba vaslétrák, az imponáló méretű kerekes indítók, a ki tudja, hogyan működő és mit mutató műszerfalak tövében történt meg a művészettörténeti családegyesítés. Hiányzó orrokkal, csonka végtagokkal, rongyossá kopott drapériákkal, állnak, ülnek, térdepelnek, megfogyva bár, de törve nem. Az ipari háttér jót tett velük, fölszabadította aurájukat. Tehetségesebb, tömörebb, tapintatosabb légkört teremtett köréjük, mintha a túl ambiciózus kurátorok szerkesztői önkénye dirigált volna számukra lehetetlen koreográfiát. Igen, a kertek eredetileg vegyesek voltak, ez sokáig sok magyarázatot igényelt. Az egyik darab igazi görög mű volt, még a klasszikus korból. Úgy rabolták, ahogy Görögország-szerte tették volt a rómaiak a késő-köztársaság korától kezdve. A másik darabot már Rómában készítették, de nyilván görög rabszolgák tartották a római kézhez nehezen idomuló vésőt. Azóta is vitatkoznak: most ez görög műnek „számít” vagy rómainak? A harmadik darab harmadik kategória. A rabszolga igazi mesterember lett, talán föl is szabadult, talán polgárjogot nyert, talán a presztízse is megnövekedett. Jó fizetségért sorozatban imitálta a kevésnek bizonyuló Pheidiasz- és Praxitelész-, Krészilasz- és Myron-kompozíciókat. Ezeket nevezi a szakirodalom „görög szobrok római másolatának”.

A kertekben ők mind megfértek egymással. A „Centraléban” is szeretik egymás szagát. Mind együtt, leigázottak és leigázók, művészek és tisztes mesteremberek munkái együtt zengik a tanulságot; a nagy művészeti élmény, a kiállításrendezői tehetség rejtélyes ügy. Ott születik, ahol az ember nem várná. Ezúttal a gépházban.

 

 

 

 

 

Centrale Montemartini – Musei Capitolini. Az ipari műemlék rekonstrukcióját az ACEA végezte 1989-ben, a múzeum 1997-től látogatható. A kiállítás rendezője Francesco Stefanori. Továbbá: Caravaggio, Scuderie del Quirinale, február 20. – június 13., kurátor Claudio Strinati; De Chirico: La natura secondo, Palazzo delle Esposizioni április 9. – július 1., kurátor Achille Bonito Oliva; Edward Hopper, Fondazione Roma, február 16. – június 13., kurátor Carter E. Foster.

 

 

Kapcsolódó írások:

Bán Zsófia: Ami a levegőből is jöhet (Laurie Anderson médiaműveinek kiállítása. Pixel Galéria, 2007. június 13. – augusztus 20., kurátor Július Gyula. ) Bán Zsófia Ami a levegőből is jöhet Vegyük sorba,...

P. Szűcs Julianna: A kínai katalógus (Magyar művészet. Peking, Kínai Szépművészeti Múzeum, 2011. június 14.–július 4. Kurátor Tóth Norbert, kiállításigazgató Fan Di’an. A katalógus kiadója a Forrás Galéria, szerkesztette Sárba Katalin.) Az előzményekről. 2011. június 14. és július 4. között Pekingben,...

Bán Zsófia: Genderközivé lesz (Gender Check – Gender Roles in the Art of Eastern Europe. Kurátor Bojana Pejic. Ludwig Museum, Bécs, 2009. november 13. – 2010. február 14.) Ha azt mondom, gender, te azt mondod, beszélj magyarul; ha...

Győrffy Iván: Főzőcske, de… (Mokka, 2006. február 9., csütörtök Tv2 6.55. Műsorvezető Liptai Claudia, Havas Henrik. Reggeli – Süss fel nap!, 2006. február 7., kedd RTL Klub 6.00. Műsorvezető Stohl András, Szily Nóra. ) Győrffy Iván Főzőcske, de… Bár reggeltől kora délutánig magasan...

Fáy Miklós: Vivaldi, a strici (Vivaldi: 12 hegedűverseny op. 8. Piero Toso, Pierre Pierlot. I Solisti Veneti – vezényel Claudio Scimone. Warner, 1973-2007. ) Fáy Miklós Vivaldi, a strici Az a legjobb ezekben...

 

 

Cimkék: P. Szűcs Julianna

 

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK