A Mozgó Világ internetes változata. 2010 június. Harminchatodik évfolyam, hatodik szám

«Vissza

Almási Miklós: A „másik társadalom” költője (Nico Naldini: Pasolini élete. Fordította Gál Judit, Pasolini verseit fordította Barna Imre, utószót írta Kelemen János. Budapest, 2010, Európa.)

Nem cifrázom: a proliké. Akikhez rövid élete végéig hű maradt. Rémes, boldog idők. Olaszország, ötvenes évek. Még volt proletár, meg osztályharc (igaz: robbantás is) – és volt olasz film is. Pier Paolo Pasolini leírhatta, hogy ő komcsi (igaz, kirúgták az olasz KP-ból… hm). Ezek persze csak forgácsok. Ami izgalmas Nico Naldini életrajzírásában, az az alkotási láz diagnózisa, az olthatatlan belső lobogás nyomon követése: Pasolini író is volt, költő, elméletgyártó, szenvedélyes publicista, forgatókönyvszerző, és csinálta filmjeit (nálunk ebben lett igazán híres). A könyv e polifon életet (nem az életművet) szólaltatja meg, miközben elsősorban az alkotói lázra fokuszál. Ami gyerekkorától kezdve üldözi PPP-t. Munkanélküliként lődörög Rómában, és közben ír, éhbérért dolgozik sokáig, és ír, nyelvészeti tanulmányokba mélyed, miközben párhuzamosan két filmet is forgat. Költőként indult – amiről semmit se tudtam –, meg regénnyel, de esszéket is írt, éles nyelvű – kormányt, a kereszténydemokráciát támadó – publicisztikát ugyancsak. Majd negyvenévesen kezdett – autodidakta módon – filmeket csinálni. Ma már elképzelhetetlen, hogy valaki csak úgy besétáljon, és elkezdje forgatni remekműveit. Persze ez nemcsak ma, a maga idejében is hihetetlen sztori volt. Hogy a túróba tanulta meg a „csinálás” technikáját? És hogy bíztak rá milliós költségvetésű filmeket? De az is csoda, hogy szinte név nélkül sztárokat tudott szerezni filmjeihez (Maria Callast, Anna Magnanit). A kor volt más? (Az is – hisz Godard is így kezdte…) Vagy zsenialitása volt annyira átütő? Valószínű, hogy ez utóbbi: karizmatikus figura volt.

Naldini nem kommentálja a történteket, kortársak leveleiből, interjúkból, Pasolini jegyzeteiből, naplóiból idézve rakja össze a mozaikot, ezen túl azonban végig szűkszavú, művekről (azok elemzéséről) pedig végképp nem szól egy kukkot se. Pasolinit 1975-ben meggyilkolják – de még ez a rémes tény is csak egy mondat ebben a könyvben: se leírás, se magyarázat, se sajtóvisszhang, se írói komment. Máig rejtvény. Ha már itt, csak említem, hogy az Ostiában történt rémség előtt ellopták a Salo, avagy Szodoma százhúsz napja c. épp elkészült (vagy végső simításra váró) film tekercseit (máig nem kerültek elő, a ma is látható – több verzióban forgó – filmet resztlikből rekonstruálták…). Hát ez önmagában hajmeresztő. Már csak azért is, mert a lopás után pár nappal gyilkolták meg. Egy gyilkos volt? (akit elfogtak és bevallotta, pár évre rá visszavonta vallomását) több gyilkos volt? (ahogy előkerült tanúk állítják) – nem tudni pontosan. Azt sem, hogy mennyi volt ebben a homoszexuális szubkultúra manővere, és mennyi a politikai bosszú. (Az utóbbi időben egyre erősebb a gyanú, hogy befolyásos körök keze is benne volt az agyonverésben. 1995-ben, a közvélemény nyomására újra megnyitották a PPP-dossziét, Naldini ezt természetesen már nem említi: életrajzot ír.)

Mert Pasolini a rendszer ellen harcolt írásaiban, a fogyasztói társadalom ellen, meg név szerint a korrupt hatalmi elit ellen – az elbódított nyomorultakért. Megint csak a kor: akkoriban robbant az ún. P2-es titkos hatalmi klub (kormányzat, egyház, bankvilág hálózatának) botránya, és folyt a miniszterelnök maffiakapcsolatait piszkáló sajtóháború. Neofasiszták és szélsőbal bombagyártók kavartak. (Aldo Morót 1978-ban, alig valamivel Pasolini kivégzése után a Vörös Brigádok nevű szélsőbal-anarchista szervezet gyilkolta meg. „Veszélyes élet” járta akkoriban…) De PPP csak mondta a magáét – nem félt. Pedig a számtalan halálos fenyegetés között volt baloldali ökölrázás is…

Mondom: Naldini életrajza nem megy bele művek és filmek elemzésébe – keletkezésüket (szűkszavúan) elintézi, jelentésváltozatokkal, szociológiai hatással stb. nem foglalkozik. Az élet hálóját szövi újra, barátok, tanúk, emlékiratok, újságcikkek, beszélgetések dokumentumaiból – személyes kommentet alig találsz benne. De még így is olyan bonyolult ez az olasz társadalmi-irodalmi-művészeti-intézményi „háló”, hogy Kelemen János okos utószava nélkül eltévednél benne.

Pasolini igazi, ellentmondásokkal teli egyénisége a művekben mutatkozott meg. Aminek pl. a Teoréma c. filmje egyik mintapéldája. Felnőtt nézőknek vetítettem anno, akik beszóltak és nevetgéltek is ugyan, a filmet követő vita mégis komolyba fordult: az együttélés osztálynormáiról, az össztársadalmi képmutatásról, a jóság és szexus kapcsolódásának lehetőségéről meg a megváltás utópiájáról folyt a beszélgetés. A kinevetés és istenítés nemcsak nálam, a vetítőben kísérte a filmet – a kettő együtt foglalta keretbe később is ezt a művet. Egy nagypolgári családban feltűnik egy Idegen – Terence Stamp kékszemű szépfiúja –, szelíd, Miskin hercegszerű figura, vigasztalásként mindenkivel lefekszik: e sorozatban kiderül a családi tabló hazugsága: ki-ki alig várja, hogy magába fogadja. Az erotikus élmény harmóniát képes teremteni közöttük, bennük, velük. Ami akkor derül ki, amikor az Idegen egyszer csak eltűnik – a hátrahagyottak viszont boldogtalanok maradnak… Csak azért említek filmpéldát, hogy érzékeltessem az antinómiák költőjének látásmódját: az Idegen krisztusi figura, aki végigdugja a családot, burzsoáellenes totálkritika és „felháborító” szexus mint megváltásüzenet – mindez egy homoszexualitását nyíltan vállaló rendezőtől. Képzeld el ezt Olaszországban, egy katolikus országban a hatvanas évek végén. Nem elég a sarló és kalapács PPP reverjén… Csak zárójelben: Pasolininek legalább negyven alkalommal volt jelenése rendőrségen, bíróságon vagy párszor még sitten is – nem babra ment a játék. Még szélsőségesebb reakciókat váltott ki a már említett Salo c. filmje (halála után mutatták be), ez a film – voltaképp Sade/Dante/fasizmus szürrealista adaptációja – azóta is az elátkozott művek listáján állomásozik. Ezek után érthető, hogy se Cannes-ban, se Velencében nem kapott díjat.

 

Első verseskötete 1948-ban – huszonhat éves korában – jelenik meg, első regénye (Utcakölykök) 1955-ben. Éhező korszakában is benne van az irodalmi életben. (Akkor még írtak levelet, kézzel vagy írógéppel, postán feladva… – onnan tudjuk élete részleteit.) Naldini mégsem az írót (meg regényeit) mutatja be, hanem a nyelv szerelmesét. A vidéki tájnyelv szavait, később a római utca szlengjét kutatta, versei ezeket idézik, publicisztikájának vadsága e nyelvi készletre is épít: durva és képszerű. Számára az emberi kapcsolatok alapszövete a nyelv és a benne való változás. A Salo forgatása idején így beszél erről: „A nemi aktus egyfajta nyelv. (Ez különösen a Teorémában volt világos és egyértelmű számomra.) Márpedig a nyelvek, avagy jelrendszerek változnak. A szex nyelve vagy jelrendszere Olaszországban néhány év leforgása alatt gyökeresen megváltozott. Nekem pedig kötelességem lépést tartani a társadalom valamennyi nyelvi egyezményének, így a szexuális nyelvnek a fejlődésével is.”

Sokáig csak reméli, hogy egyszer filmes is lehet. Pedig ott sürög-forog a filmesek körül. Ő írja Fellini Cabiria éjszakáinak egy jelenetsorát, jó viszonyba is kerül a nagy rendezővel, de A csóró c. filmkísérletét Fellini nem támogatja. Végül talál más producert, és 1961-től (e mozi bemutatójától) PPP igazi szenvedélye a filmcsinálás.

Naldini könyve halálprecíz, hihetetlen mennyiségű dokumentumot fűz fel – a „PPP day by day” (mikor hová utazott, ki mit mondott, mit vacsorázott stb.) sorozatos ismétlése azonban fárasztó. Bár vannak kivételes pillanatai. Így a Máté passió az egyetlen, ahol – a hatást, a kuriózumot illetően – megáll és nézelődik. Mondjuk, tényleg fura: egy marxista művész az egyik evangéliumot viszi filmre – ráadásul a textust szóról szóra. Pápai elismerést kap érte – a KP értetlen, de elfogadja, rajongói csodálkoznak. A lázadó Krisztust jelenítette meg, aki a végtelen sivatagnak mondja el hegyi beszédét – vagyis az Istentől és embertől elhagyott világnak… Pasolini a protestáló, kegyetlen és aktuális.

Botrány, bírósági tárgyalás követte A csórót is meg a Mamma Rómát is. Ma viszont az európai filmtörténetben a kevés proletárfilm sorában e két alkotás a leghitelesebb lenyomat. Úgy értem, olyan mű, amely a maga összetettségében mutatja be a lumpen, a bűn, a mindennapos erőszak, a rafinált elnyomás sokszögét. Valamint ezeket az arcokat, amelyek ma is többet mondanak el az akkori Rómáról, mint bármely szociológia. Csak PPP tudta így szeretni ezt a prostit (Anna Magnani) és fiát, Ettorét, ezt a hülye kamaszt (Ettore Garofolo) – azaz csak ő tudott így undorodni ettől a lumpenproli léttől. Ettore teng-leng, utálja az iskolát, lenézi a munkát, nagy pofája van, anyját strichelésre kényszeríti, s közben lopásból él. Persze elkapják, lecsukják, a börtönben megnyuvasztják. (A fekvő, leszíjazott, halott fiú döbbenetes, Mantegna Halott Krisztusát idéző filmkép.) PPP kinek a pártján áll? Nem tudod eldönteni, mert nem „áll sehol”. Csak tiltakozik a nyomor romantikája, netán krimiszerű felturbózása ellen – az a feladata, hogy dokumentálja azt a „második társadalmat”, amiről senki sem beszél. És csak mindezen túl, valami túlvilági jóság emelkedettségében érezheted, hogy mégis ezeket szeretné megmenteni. Csak neki szabad ezen a nyelven beszélnie. Csak ő látta ezt a római külvárost, és főképp ezeket az arcokat. A filmen alig beszélnek, az író PPP-képekkel vádol – „utálom őket”, és: „értük szenvedek”. Ezt csak ő mondhatja, csak ő mutathatja meg őket ilyen kegyetlenséggel. Csak ő, mert élete végéig maga sem tudta levetkőzni ezt a habitust.

Naldini életdokumentumot kínál, s benne kulcsot e ritka zseni világlátásához. Amikor visszavonja az „Élet trilógiáját”, így ír kritikusairól, üldözőiről és híveiről: „Nem veszik észre, hogy a legkisebb folytonossági hiány sem választja el a tényleges bűnözőket a nem bűnözőktől, hogy a fiatalság egésze előtt ugyanazok a gátlástalan, embertelen, kegyetlen viselkedésminták állnak. Nem veszik észre a bírálóim, hogy az éjszaka olyan kihalt és baljóslatú, mint a múlt legsötétebb századaiban, de ezt ők nem tapasztalják, odahaza ülnek, a tévé segítségével igyekeznek erősíteni modernségtudatukat. Nem veszik észre, hogy a tévé és a közoktatás kényeskedő, gátlásos, fajgyűlölő, másodosztályú kispolgárokká csökevényesítette a gyerekeket… nem veszik észre, hogy a szexuális szabadság ahelyett, hogy könnyebbséget és boldogságot hozna a fiatalok és a kamaszok életébe, boldogtalanokká, zárkózottakká, következésképp ostobán követelőzőkké és agresszívekké tette őket.” És önmagáról: „Az elutasítás mindig lényegi gesztus volt. Lásd a szenteket, a remetéket, de az értelmiségieket is. Azok a kevesek írták a történelmet, akik nemet mondtak, véletlenül sem az udvari nemesség meg a bíborosok titkárai. Ahhoz, hogy az elutasítás működjék, totálisnak kell lennie, nem hogy csak ebben vagy abban nem ért egyet az ember, az elutasításnak »abszurdnak« kell lennie, nem a józan ész szerint valónak.”

Ma – utóéletében – is ilyen. Vad és törhetetlen.

 

 

 

 

 

Nico Naldini: Pasolini élete. Fordította Gál Judit, Pasolini verseit fordította Barna Imre, utószót írta Kelemen János. Budapest, 2010, Európa, 488 oldal, 4900 forint.

 

 

Kapcsolódó írások:

Almási Miklós: A félkezű és a pofozkodós (Alexander Waugh: A Wittgensteinek. Egy békétlen család. Fordította Sipos Katalin. Budapest, 2010, Európa Könyvkiadó.) Nem a filozófus, Ludwig Wittgenstein, a 20. sz. klasszikusa izgatott...

Almási Miklós: A végtelenített romantika (Rüdiger Safranski: Romantika. Egy német affér. Fordította Horváth Géza. Budapest, 2010, Európa.) A posztmodern fedezte fel, hogy a romantika izgi sötétszoba, és...

Almási Miklós: A Serenissima pipereasztalon (Casanova Velencéje. Irodalmi útikönyv. Összeállította, az összekötő szövegeket írta és a másként nem jelzett Casanova-szövegeket fordította Kovács Ilona. A képeket válogatta Miklós Tamás. Budapest, 2010, Atlantisz Könyvkiadó.) A Szent Márk tér már megint víz alatt, a város...

Almási Miklós: Szófukar ember ötszáz oldalon: Woody Allen (Woody Allenről. Beszélgetések Stig Björkmannal. Fordította Hungler Tímea. Budapest, 2010, Európa.) Mindig azt hittem, hogy filmjei nagy hányadának modellje saját maga,...

Almási Miklós: A resztli bája (Umberto Eco: Ellenséget alkotni és más alkalmi írások. Fordította Sajó Tamás. Budapest, 2011, Európa Könyvkiadó.) Hát persze hogy lecsaptam a címadóra, mintha tegnap írták volna....

 

 

Cimkék: Almási Miklós, Pier Paolo Pasolini

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK