A Mozgó Világ internetes változata. 2010 június. Harminchatodik évfolyam, hatodik szám

«Vissza

Rainer M. János: Felelet előtt gondolkodási szünet (Széchenyi Ágnes: Lélegzetvétel. Válasz 1946–1949. Budapest, 2009, Argumentum.)

Február végén beszélgetésre hívott a Történelemtanárok Egylete: egy sorozat részeként (címe: Egyezzünk ki a múlttal! – a 20. század kritikus kérdéseiről szól) a második világháború után következő néhány év történéseiről kellett rövid bevezetőt tartanom. Tizenöt-húsz tanár, tankönyvírók, -szerkesztők, -bírálók, tantárgyfejlesztők, kísérletező, kreatív emberek társalogtak, vitatkoztak azután okosan, olykor szenvedélyesen – benne volt a levegőben, hogy amit tanítanak, mélyen személyes ügyük. No nem úgy, hogy átélték a hat évtizednél is régebben történteket, hanem hogy amit átadnak róla, azért szeretnének minőséggel, megfelelő kérdésekkel és válaszokkal jótállni.

A kérdés, amit a tanárnők és tanár urak nekem szegeztek, pontosan így hangzott: Demokrácia volt-e Magyarországon 1945 után? Ellátták egy tanárosan pontos alcímmel is: A koalíciós korszak és a Rákosi-korszak átmenetének kérdése. Igyekeztem tőlem telhetően pontos válasszal szolgálni: javaslatokkal arra vonatkozólag, hogy ezt a furcsa, valóban átmeneti periódust pontosan mettől meddig számíthatjuk, milyen nemzetközi politikai, nagyhatalmi közeg határozta meg Magyarország új berendezkedését. Vajon kezdettől (1944–45 fordulójától, amikor felállt az új magyar állam) szovjet típusú rendszer készülődött (vagy készült), ahogyan ma oly sok történeti elbeszélésben olvashatjuk? Vagy a kor szereplői látták jól, amikor népi demokráciáról beszéltek, mint valami eredeti, új társadalmi-politikai formációról? Vagy mindez csak a remény kifejezése volt csupán?

A jó tanár – ebben egyetértettek a vitázók – mindenképpen érzékelteti mind a kor dilemmáit, mind az utókor vitáit. Ugyanakkor didaktikai szempontjairól sem mondhat le: megnevezéseket, definíciókat javasol, lehetőség szerint világos tartalmi kritériumokkal látva el őket. Természetesen fordult tehát a beszélgetés arra: hogyan nevezzük ezt a néhány háború utáni évet?

Jó pár héttel később került kezembe Széchenyi Ágnes könyve, a Lélegzetvétel. Azonnal eszembe jutott az Egyletben folytatott beszélgetés, és a könyvet elolvasva azt hiszem, Széchenyi Ágnes megvilágító erejű, pontos kifejezést talált könyve címével a történeti-definíciós problémára. Mert 1945 után néhány éven át pontosan ez történt. Országot, világot megrendítő történeti trauma és teljességgel bizonytalan jövő egyszerre tett fel kérdéseket. A válasz előtt pedig, jöjjön akár kívülről, akár belülről, szükséges jó mély levegőt venni. Akár többször is, huzamosabban, amíg elgondolható a múlt, a jelen, meg ami utána következhet.

Széchenyi Ágnes persze nem történetpolitikai esszét írt az 1945 utáni évekről, átmenetről, demokráciáról. Könyve a magyar népi mozgalom legjelentősebb háború utáni orgánuma, a Válasz című folyóirat története. Több mint tíz éve írta meg az első korszakot (Sznobok és parasztok. Válasz 1934–1938. Elvek, frontok, nemzedékek, 1997). A Válasz második korszakáról írott könyvével a folyóirat története teljessé vált. A nagy történetnek azonban akár még folytatása is lehet, bár lehetséges, hogy a Válasz köre fórum nélkül már nem is nevezhető körnek. A Lélegzetvétel amellett érvel, hogy ez a fórum nem egyszerűen a népi mozgalom háború utáni lenyomatát őrzi, hanem maga formálja azt. 1946 októberében jelent meg a Válasz új folyamának első száma, 1949 nyarán pedig az utolsó. Ami pedig közte van, egy művészetről, társadalomról, emberről való gondolkodói kör lélegzetvétele.

Egyszer már keresett választ a magyar társadalom alapkérdéseire a múlt század harmincas éveiben egy nemzedék, a nagy háború előtt születettek generációja. Azt a csoportjukat, amelyet a harmincas évek második felében az akkori Válasz csak egyebek mellett szólaltatott meg, elsősorban a magyar paraszti milliók sorsa foglalkoztatta. Állapotukat írták le falukutató útjaik és programjaik eredményeképp született szociográfiákban, jövőjüket próbálták elképzelni vitairataikban, az okokat keresték esszéisztikus történeti víziókban, a megoldáson vitatkoztak szenvedélyes és gyakran tévelygő publicisztikákban. A háború, a negyedszázadon belüli második magyar összeomlás tabula rasát teremtett, vagy legalábbis zárójelbe tette, súlyos és fájdalmas kérdőjellel látta el teljesítményüket. A Válasz 1946-ban új válaszokat keresett. Nem csupán a magyar politikai és társadalomkritikai gondolkodás, a népi gondolat reprezentánsaiét, hanem egy politikai párt, mégpedig kormányzó, a (nagy)koalíció baloldalán helyét kereső párt, a Nemzeti Parasztpárt képviselőiét is.

Széchenyi Ágnes könyve rendet tesz e válaszkísérletek között. A Válasz politikai, társadalmi és irodalmi folyóirat volt, hűen a népi írói csoport műfaji korlátokat felbontó, szertelen sokszínűségéhez. Ezeket a válaszokat a monográfus tematikák és személyiségek szerint csoportosítja. A szociográfia, a szépirodalom és a történeti-politikai esszé az előbbi, Illyés Gyula, Németh László, Bibó István, Sarkadi Imre és Sárközi Márta az utóbbi csoportosítás gerince. Széchenyi Ágnes körültekintően adatolt keletkezés- és megszűnéstörténetet ad, de közben nem időrendben nyújtja át a folyóirat történetét, a megjelent számok rendjében. A közleménytípusok, művek és alkotók kis szigetei között hajózgat; útleírás ez, valahonnan valahová, de útirajz is, a magyar szellem háború utáni számvetésének szociográfiája. Igen, a könyv több a Válasz történeti szociográfiájánál, mivel benne foglaltatik a Válasz és alkotói korabeli fogadtatása, a kritikáké és a vitáké, amelyek végül a megszűnéshez vezettek.

A népi irodalommal ma többnyire a magyar parasztság és a magyar földkérdés feltárását és megoldási elképzeléseit társítja az emlékezet. Az 1945-ös földosztás utáni Válasz a reform szociográfiájának talán legteljesebb antológiája. Meg a továbbgondolásé – agrárpolitikák, szövetkezetpolitikák tervezeteinek fóruma is lehetett volna – ha az a felelet úgy és onnan érkezett volna, ahogy szerzői remélték.

Ám ez az emlékezet szűkkeblű, mint mindig. Irodalmi folyóiratról beszélünk, amely a Nyugat örökségétől a háborúval és egy befejezett korszakkal, annak stílusával és nyelvével való számvetésig ugyancsak válaszokat keresett. Ezért adott helyet Németh László regényétől Illyés versein át Pilinszky Jánosig és Weöres Sándorig az akkori irodalmi lét színe-javának. Széchenyi Ágnes finom műleírásai és visszafogott elemzései nem sok ügyet vetnek változó kánonokra – de ahogy a szociográfiák és tervezetek politikai hátterét, úgy az irodalmi szövegek keletkezésétől a recepcióig terjedő gondolati folyamatot pontosan körülírják. A könyv külön fejezetet szentel a békeszerződés visszhangjának, nem hallgatva a népi írók egy részének kirekesztő állásfoglalását, amely elfogadta a hazai svábság kollektív felelősségét, így az országból való kitelepítését is.

A Válasz Bibó István folyóirata (is) volt. Amennyiben önálló fejezet 1946(1945)–49 a magyar politikai gondolkodás történetében, a Válasz önálló alfejezet. Nem kizárólag Bibótól – Kovács Imre A demokrácia útja Magyarországon című esszéje, Kovács utolsó hazai szava emigrációja előtt ugyancsak itt jelent meg –, de elsősorban tőle. A lélegzetvétel jobbára a vélt és várt új feladatokra való felkészülést szolgálta. Ha így volt, szükségképpen nem lehetett teljes: abban az elmúltak felmérése, a mérleg elkészítése is benne foglaltatik. A népi írói csoport esetében még a felelősség kérdése is: nem annyira a cselekvésekért, mint a hallgatásokért, nem cselekvésekért vagy éppen nagyon is hangos és hatásos állásfoglalásokért. Az irodalmi kísérletek mellett a racionális magyarázat igényével ezt Bibó kísérelte meg. Nyaktörő mutatványra vállalkozott: megpróbálta egyszerre elfogadni (bár kritikusan) Németh László Kisebbségbenjét és a demokrácia imperatívuszait, makacsul úgy téve, mintha olvasói mindannyian osztanák ezt a magyar és európai demokrata értékalakzatot. Hát nem osztották… A közelmúlttal való 1948-as bibói szintézis – a Zsidókérdés Magyarországon 1944 után – többszörös zárójelbe került azonnal; milyen furcsa és sorsszerű, hogy sohasem tudott kibontakozni belőle teljesen. A demokratikus emigráció és a hazai demokratikus ellenzék letörölt néhány zárójelet, de 1989 után is ott maradt pár, s azóta inkább újak kerültek köré.

Széchenyi Ágnes nagyon szépen, érezhető szeretettel ír minderről – amit elsősorban azért tehet, mert könyvének alapegységei alkotói-emberi portrék. A nagy egységet is egy személyiség adja szövegének, de nem Illyés alapító szerkesztőé vagy a Válasz eszéé, „a nemzet tanácsadójáé”, Bibóé. Hanem Sárközi Mártáé, aki nem teoretizálta, vizionálta a Választ és a választ (múltra, jelenre és jövőre), hanem csinálta. Megcsinálta, és sikerült neki, még ha rá is ment mindene, ahogyan azt ma értenénk (és sokan akkor is így vélhették: vagyon, ház, örökség – materiális…). A könyv függeléke Sárközi Márta visszaemlékezése a folyóirat háború utáni korszakáról. „Több papírt nem kaptunk, megszűnt a folyóirat” – írja Sárközi Márta 1949 nyaráról; ebben minden benne van, a kommunista hatalomátvétel álsága és brutalitása egyaránt. Aztán elárvereztek mindent, s ha Losonczy Géza miniszterhelyettes nem segít, „még az ágyat is kihúzták volna alólam”. Sárközi Márta műstoppoló kisiparos úgy érezte, ez a gesztus választ érdemel. „Felkerestem Losonczy[ Gézá]t díszes parlamenti szobájában… Megköszöntem, hogy ilyen emberien bonyolította le az államosítást, és viszonzásul felajánlottam, hogy fordulat esetén bújtatni fogom. Kesernyésen mosolygott, és biztosan ő sem tudta akkor, hogy alig néhány hét múlva már aktuálissá is válik az ígéret: lecsukták, mielőtt bújtathattam volna.” Sárközi Márta biztos megtette volna; szegény Losonczy biztos köszönettel elfogadta volna.

A Válasz második korszaka a lélegzetvételnyi szünetben, abban a néhány évben, amikor legalábbis úgy tűnt, a demokrácia reménye él, válaszokat keresett abban a hitben, hogy azokkal kezdhet is valaki valamit. Szerzői talán többet és többen nézhettek volna vissza, meg magukba – mindegy ma már, mert a felelet, a megfellebbezhetetlen máshonnan, más kérdésre érkezett, mint várták. Sárközi Mártának megköszönhetjük a gondolkodás e keretét, ahogyan Széchenyi Ágnesnek, hogy újragondolta és -gondoltatta. Adódhat ma is olyan helyzet, amikor a leghelyesebb a lélegzetvétel. Sóhajtson mélyet – számvetés és eszmecsere előtt. Aztán ha elkezdődött, de közben is marad rá idő olykor, az se baj.

 

 

 

 

 

Széchenyi Ágnes: Lélegzetvétel. Válasz 1946–1949. Budapest, 2009, Argumentum, 300 oldal, 2900 forint.

 

 

Kapcsolódó írások:

Rainer M. János: Mókuskák, egyem a szívüket (Kasza László: Mókusok az Angolkertben. Ügynökök a Szabad Európa Rádiónál. Budapest, 2009, Noran.) A Mókusok az angolkertben szerzőjét nem kellene bemutatni, mert bizonyos...

Rainer M. János: Másnap lett fácán (is) (Majtényi György: K-vonal. Uralmi elit és luxus a szocializmusban. Budapest, 2009, Nyitott Könyvműhely.) Pontos (al)címe is csak hozzávetőleg érzékelteti Majtényi György könyvének tárgyát:...

Rainer M. Já­nos: Az esz­me­tör­té­nész a tör­té­ne­lem­be lép (Dénes Iván Zoltán: Szabadság – közösség. Programok és értelmezések. Eszmetörténeti Könyvtár 9. Budapest, 2008, Argumentum–Bibó István Szellemi Műhely.) Dénes Iván Zoltán munkáját egy honlap szintézisnek nevezi – ez...

Rainer M. János: A munkás(osztály?) a kapitalizmusba megy (Bartha Eszter: A munkások útja a szocializmusból a kapitalizmusba Kelet-Európában 1968–1989. Budapest, 2009, L’Harmattan Kiadó.) Bartha Eszter a magyar jelenkor-történetírás új hullámához tartozik – harmincas...

Rainer M. János: Elveszett nemzedék – és ami utána következik (Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története. Budapest, 2007, Osiris.) ?Ez a könyv… melynek megírására mindig is készültem…” – óriási...

 

 

Cimkék: Rainer M. János, Széchenyi Ágnes

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK