A Mozgó Világ internetes változata. 2010 június. Harminchatodik évfolyam, hatodik szám

«Vissza

Takács Ferenc: Ünneplés módozatokkal (Agárdi Péter: József Attila, a közös ihlet – Egy irodalmi centenárium tükre és anatómiája. Budapest, 2010, Napvilág Kiadó.)

Ünneplés módozatokkal – tulajdonképpen idézőjelek közé kellene tenni a címet, amellyel Agárdi Péter mostani könyvét, a József Attila, a közös ihlet – Egy irodalmi centenárium tükre és anatómiája című munkát igyekszem jellemezni. Hiszen egy réges-régi verseskötet borítójáról származik, Györe Imre 1965-ös gyűjteményének volt a címe. Azé a költőé, aki az évtizedek során forgalomba kerülő József Attila-variánsok közül végig hű maradt a baloldalihoz, sőt kommunistához. Így azután már az érett kádárista időszakot is balos fél- (vagy egész?) ellenzékben, irodalmilag félreszorítva volt kénytelen végigélni, a rendszerváltás, azaz az időközben restaurált kapitalizmus pedig végképp nem tett jót sem életének, sem költői hírének. A hajdani „pártos” antológia, a Tűz-tánc (1958) szerkesztője tavaly őszszel hunyt el, szegényen, betegen, elhagyatva és elfeledve – olcsó szellemességnek hangzik, bár igazán nem annak szánom, amikor azt mondom, hogy stílusosan József Attila-i életének vége is stílusosan József Attila-i volt.

Emlékét azért idézem, mert vele ellentétben József Attilának jót tett a kapitalizmus restaurációja. Legalábbis erre a következtetésre kell jutnunk Agárdi Péter könyvének olvastán, s ha jól olvasom könyvét, kimondva kimondatlanul (itt-ott inkább kimondva, mint kimondatlanul) maga is ugyanennél a konklúziónál köt ki, persze a helyzet bizarr iróniájának a tudatában („Vasat bele, dőljön a rend” – vélekedett, még életében, erről a társadalmi berendezkedésről a költő). Az évfordulós ünnepnek, a József Attila centenáriumi évnek (2005), és emez ünneplés módozatainak a „tükre és anatómiája” a könyv, mely egyébként 2005-öt mintegy krono-kontextualizálja, amikor az ünnep „előttjét” és „utánját” is vizsgálva a 2002 és 2008 közötti időszak egészére kiterjeszti a József Attila ügyében történtek és elhangzottak számbavételét és értelmezését. A főszövegben tárgyalt adalékok és összefüggések, a bibliográfiával és az eseménynaptárral együtt, meghökkentő és első pillantásra szinte valószínűtlennek tűnő következtetésnek a levonására késztetik az olvasót. Arra a (természetesen aligha számszerűsíthető) következtetésre ugyanis, hogy a jelek szerint a korábbi időszakokban, alighanem még az érett kádárizmus intézményesített József Attila-kultuszának tetőzése idején sem jelent meg ennyi szakmunka a költőről, folyt ilyen élénk és komoly szakmai téttel bíró vita róla, készült ennyi dokumentumfilm, regény- és színműfeldolgozás életéről és művéről, mint ebben a mintegy öt-hat éves időszakban. Mint ahogy a különböző politikailag-ideológiailag motivált József Attila-felfogások spektruma, s persze gyakori szembenállásuk, sőt csatájuk sem mutatott korábban ilyen színdúsan drámai képet – a popzenében újraforgalmazott versanyagról, a mindennapi nyelv klisé- és idézetkészletében jelen levő József Attila-izmusokról, vagy a csillagászati mutatószámú internetes hivatkozásokról nem is beszélve. Az ezredforduló utáni első évtized, ez a legtöbb más tekintetben keserű és kellemetlen időszak, a jelek szerint kedvezett József Attila utóéletének, a kultúra majd minden szegmensében a költő reneszánszát hozta, valóságos József Attila-aranykor volt, mondhatnánk némi túlzással. József Attila jelenléte (egy költő jelenléte egy időközben költőietlenné, költészet-közömbössé, sőt költészet-ellenessé vált környezetben!) sohasem volt ennyire erős – Agárdi, ezt érzékelvén, még azt az állítást is megkockáztatja, hogy „a nem bennfentes magyar olvasók számára lassan ő maradt a költő – talán az »utolsó«, mert újabban már Petőfi és Ady csillaga, recepciója is leáldozóban”. (211. old.)

Tükör és anatómia: a könyv ezt a tényegyüttest és jelenségkomplexumot igyekszik leírni és értelmezni-okadatolni. Ha műfaját próbálom megjelölni, pozitív tanácstalanság fog el. Irodalmi ünnepélyekről és ünneplésmódozatokról persze korábban is készültek rövidebb-hosszabb tanulmányok Magyarországon. A Kegyelet és irodalom (PIM, 1997) és Az irodalom ünnepei (PIM, 2000) c. kiadványok számos e tárgyban írott kitűnő értekezést tartalmaznak, s magam is többször szóltam (írásban) az írországi és nemzetközi James Joyce-ünnepről, a Bloomsday-ről. De átfogó monografikus feldolgozás eddig nem készült ilyesféle témáról nálunk, azaz a könyv ebben a tekintetben (egyelőre) társtalan műfaji újdonság, ennélfogva mindenképpen üdvözlendő, bár csupán bizonytalanul elhelyezhető írásmű – ez persze, ha úgy vesszük, jót is tesz neki.

Ugyanígy némi előzetes bizonytalanságot ébreszt az olvasóban a könyv módszertana, a leírás és értelmezés során alkalmazott szaktudományos eljárások együttese. Agárdi maga jelzi, hogy – őt idézem – a „József Attila-centenárium nyilvánosságszerkezetének az átvilágítására” az irodalomtörténet, a kultusztörténet, a művelődésszociológia, az ideológiaanalízis, a szociálpszichológia és a médiatartalom-elemzés módszereit és szempontjait használja, s ennek folyományaként mindvégig váltogatja „a tudományos, a politikai, az alkotás-lélektani és a köznyelvi narratívák s természetesen az ún. kulturálisörökség-diskurzus beszédkereteit”. (16–17. old.) Termékeny multidiszciplinaritás és önkioltó eklekticizmus egyaránt lehet ennek az eredménye, a különböző illetékességű és investmentű (eszmei befektetésű) megközelítések gazdagíthatják egymást, de összeférhetetlenségük révén (hiszen azért különböznek, mert nem ugyanarra valók) a szó viszonylag szoros értelmében keresztbe is tehetnek egymásnak.

A feldolgozás módszerei eme polifóniájának kétségtelen haszna – és ez a haszon a könyv talán legértékesebb vonása –, hogy Agárdi hatalmas mennyiségű adatot képes egybeterelni, és egymástól igencsak távol eső, s elsőre rendkívül heterogén tények (mi köze van a József Attila-i késő modern én-hiányról szóló irodalomtudósi fejtegetéseknek, mondjuk, Hobó „Tudod, hogy nincs bocsánat” című lemezéhez) halmazát képes rendezni viszonylag egységes, értelmes és meggyőző „narratívába”. (Ez utóbbi szó Agárdi kedvenc terminus technicusa – azért tettem idézőjelbe, mert én még csak most kezdek barátkozni vele, s nehezen áll rá a klaviatúrám.)

Ebben a – jó, legyen – narratívában aztán nagyjából mindenki és minden megtalálja a maga értelmezett és értelmes helyét. Még a centenáriumi év szervezési-logisztikai esetlegességei is: az évfordulót államilag bonyolító-támogató, bár a támogatási összegeket gyakran késve átutaló Nemzeti Évfordulók Titkársága, a „központi” rendezvények tartalmáról gondoskodó József Attila Társaság, és természetesen maguk az ünnepi események. Közöttük a nem feltétlenül ünnepi botrányok és a botrányba fulladt – vagy legalábbis botrány-szaggal belengett – ünnepi alkalmak, például a Szabad-ötletek jegyzéke kiadása körüli, pereskedésbe torkolló jogvita, a síremlék-állítás hercehurcája, vagy a hódmezővásárhelyi szoboravatás ügye (a szobor állítólag nem készült el idejében, „egyes részei mintha viaszból lettek volna odaillesztve”, írja Agárdi).

Több fejezet foglalkozik az évforduló és a tágabban vett évfordulós időszak egyik legfeltűnőbb jelenségével, a különféle markánsan artikulált és gyakran egymással konfliktusba kerülő József Attila-variánsokkal (-imázsokkal, -felfogásokkal, -értelmezésekkel). Itt voltaképpen – Horváth Márton utólagos engedelmével – a „lobogónk: József Attila”-kérdésről van szó, ezen belül is a lobogó színéről és mintájáról: a tárgyalt időszakban láthattunk – és azóta is láthatunk – színegyszerűsödési sorban haladva – piros-fehér-zöld, piros-fehér, piros, azaz vörös és nagyon vörös József Attilát, illetve József Attilákat. Ezek a József Attilák nyíltabban és virulensebben politikai-ideológiai jellegűek, de megvannak az irodalomtörténetnek-irodalomtudománynak is a maga „szakszerű” tálalású József Attilái, korábbról a „proletárköltő József Attila”, későbbről a proto-egzisztencialista „kései József Attila”, utóbb „az istenkereső, hitetlenül is hívő József Attila” stb.

Ezek mellett egy mostanában forgalomba került új variánst is érzékel Agárdi az évforduló köztudati erőterében. Szerinte az ifjabb olvasók tudatában József Attila vonásai a lúzer-sorsminta szerint rajzolódnak ki: egy siker-orientált és empátia-hiányos világban ez az imázs az azonosulásra és együttérzésre alkalmas meditációs tárgyként szolgál. A szerző érezhető rokonszenvvel szól erről a variánsról – viszont amikor ennek a variánsnak egy messianisztikus-apokaliptikus változatával találkozik Jelenczki István Elégia József Attila életéről című filmjében, ahol a költő a mindenkori, többnyire „nem magyar”, de legalábbis nemzetietlen hatalmasságok által megnyomorított, lehetetlenné tett és halálba hajszolt örök magyar lúzerként ölt alakot, egyoldalú és tarthatatlan kisajátításról beszél – mint ahogy kisajátításban találja vétkesnek a többi, számára ideológiailag-politikailag elfogadhatatlan József Attila-képet is.

Az önmagában teljesen helyénvaló tudásszociológiai és teljességgel méltánylandó ideológia-analitikus szempontok keveredése itt némi zavart okoz. Tudásszociológiailag ugyanis nincs minőségi különbség az egyes József Attila-képek között, nincs „igazi József Attila” (mint ahogy „igazi Ady” sem volt soha), nincs „önmagában” szemlélhető József Attila. Minden tudás valakinek (vagy valakiknek, a mostanában sokat emlegetett „értelmező közösségeknek”) a tudása, és minden tudás valamire való tudás; minden tudás appropriált tudás, minden tudás az appropriáció aktusában jön létre. A tudás (és az ember) persze esendő: többnyire úgy gondoljuk, hogy a magunk kisajátítása (olvasata, értelmezése) az „maga a dolog”, „az igazi József Attila”, „az eredeti mű”, míg az ugyanarról mások által alkotott s nekünk ideológiailag-politikailag vagy „szakmailag” ellenszenves kép jobb esetben ilyen-olyan „laikus olvasat”, rosszabb esetben „megengedhetetlen kisajátítás” csupán.

Félreértés ne essék: ideológiai-politikai szempontból itt egyetértek Agárdival, számomra is ellenszenvesek ezek a mérsékelten vagy szélsőségesen „nemzeti” jobboldali József Attilák, de be kell látnunk, hogy ha tudásszociológiailag szemléljük szerkezetüket és dinamikájukat, logikai státusukat tekintve nem különböztethetők meg a mérsékelten vagy szélsőségesen „baloldali” és „szocialista” József Attiláktól. Ettől a dilemmától egyébként nem szabadít meg bennünket az az évforduló során gyakran hallott, meglehetősen gyermeteg közvetítő-békítő álláspont sem, miszerint József Attila műve olyan páratlanul sokarcú, gazdag és kimeríthetetlenül sokféle (a jelzők folytathatók) költészet, amelyben mindenki mindenkor talál magának valami neki valót és tetszőt stb.

Persze tényleg talál benne minden és mindenki valami használhatót. Agárdi egy remek fejezetben foglalkozik avval az eddig kellőképpen nem kutatott ténnyel, hogy József Attila költészete afféle köznyelvi folklór, hogy szövegének számtalan eleme működik kliséként és szállóigeként, hogy életének-halálának tényei és költészetének közszájon forgó idézetei a szleng humoros célzatú nyelvteremtésének szolgálnak állandó nyersanyagául. (Kedvencem, amit a szerző történetesen nem idéz, úgyhogy megteszem helyette: „sínen vagyunk, mint József Attila”.) Máshol pedig a parlamenti képviselők által retorikai hatás-erősítésként vagy illusztrációként használt József Attila-idézetekkel és -utalásokkal foglalkozik – ez könyvének talán egyetlen felhőtlenül mulatságos fejezete. És szintén nagyon jó, amit „a kreatív irodalmiság” övezetéről ír: a kortárs magyar költészet mostani pastiche-hulláma, át- és újraírói láza szinte magától értetődő természetességgel csatlakozik rá a József Attila-i szövegkorpuszra.

Mindennek forrása és eredete, egyben mozgatója és fenntartója a József Attila-kultusz: József Attila – immár hetvenhárom éve – nem egyszerűen jó költő, nagy költő vagy nagyon nagy költő, hanem kvázi-vallásos tisztelettel övezett megváltó- és vértanú-figura, aki értünk halt meg és értünk emel szót, s akinek életéből és tanításából erőt és útmutatást merít egyén és közösség. Agárdi a könyvben sokat hasznosít az irodalmi kultuszkutatás módszertanából, bár például az olyan feltűnően vallási mintájú ünneplés-módozatokkal, mint a különféle József Attila-virrasztások és húsz-egynéhány órás életmű-felolvasások (kollektív imák és igehirdetések), nem foglalkozik részletesebben. S mintha a maga számára sem tudná igazán eldönteni, hogy mármost a kultusz rossz dolog (archaikus, irracionális tudati maradvány, babonaság-gyanús ügy) vagy jó (ébren tartja az érdeklődést a költő és műve iránt, élteti a kultúrát), vagy egyik sem: létezik, tehát megértendő és megmagyarázandó, lévén maga is értelmező-appropriáló, azaz tudás- és jelentés-konstituáló intézmény és működésmód.

Viszont leírja, a kultusszal való önkéntelen és teljes azonosulás jegyében, ezt a mondatot: „József Attila életműve a XX. és most már a XXI. század profán magyar Bibliája”. (82. old.) Egyetértek, mint ahogy úttörő munkájának a konklúziójával is: „a nemzet közös ihlet. De az maga József Attila is: ő a közös ihlet”. Bár hozzátenném, hogy ha József Attila a közös ihletünk, akkor mi vagyunk a költők, és ő, József Attila a mi közös költeményünk. De talán így is van ez: magunknak költjük meg, újra és újra, mindig olyanra, amilyenre szükségünk van, hogy azután ünnepelhessük, ki-ki milyen módozatban.

 

 

 

 

Agárdi Péter: József Attila, a közös ihlet – Egy irodalmi centenárium tükre és anatómiája. Budapest, 2010, Napvilág Kiadó, 374 oldal, 2900 forint.

 

 

Kapcsolódó írások:

Agárdi Péter: Bulvártémák és politikai elbeszélések Metszet a József Attila-centenárium nyilvánosságszerkezetéből Agárdi Péter Bulvártémák és politikai elbeszélések Metszet a József...

Almási Miklós: Majdnem felnőttek tükre (Új ifjúság. Szociológiai tanulmányok a posztadoleszcensekről. Szerkesztette Somlai Péter. Budapest, 2007, Napvilág Kiadó, 164 oldal, 2007 forint. ) Almási Miklós Majdnem felnőttek tükre Ez a könyv egy...

Agárdi Péter: József Attila a Tisztelt Házban Agárdi Péter József Attila a Tisztelt Házban Mutatvány a...

Takács Ferenc: Vér-baj (György Péter: Apám helyett. Budapest, 2010, Magvető.) György Péter nem először rugaszkodik neki a Kádár-korszaknak; hirtelenjében az...

Almási Miklós: Lelkünk finomkodó diagnózisa (Hunyady György: A társadalmi közérzet hullámverése. Budapest, 2010, Napvilág Kiadó.) Hogy vagy? Jól. Részletesebben? Roszszul. Naponta játsszuk ezt a miniabszurdot....

 

 

Cimkék: Agárdi Péter, József Attila, Takács Ferenc

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK