A Mozgó Világ internetes változata. 2010 június. Harminchatodik évfolyam, hatodik szám

«Vissza

Péterfy Gergely: Pannon mese

 

 

Harmadik fejezet: amelyben a színészek elfelejtik a szerepet, Szíriában égnek a városok, és a madarak lehullanak az égből

 

 

Ugyanabban az órában, amikor Gradium városában Magimarus Sabbéhez, A Szellemfejedelem pedig az Ezeréves Tölgyhöz sietett, Pannonia-szerte különös események történtek. Melchior hídépítő, aki egy dunai átkelőn dolgozott, és éppen a leghosszabb hídpillér ívét kellett volna kiszámolnia, hirtelen ráébredt, hogy képtelen megoldani a feladatot, és mérnökszerszámait, úgymint ezüst szögmérőjét, smaragdokkal ékesített körzőjét, amelyet magától a Császártól kapott, továbbá értékes plajbászkészletét földhöz vágva világgá ment, az építők meg ott álltak tehetetlenül a malterosládák között. Sulpicius, a festő, aki egy gazdag úr házában az ebédlőt díszítő freskón dolgozott, és épp egy szarvasra támadó oroszlánt festett, hirtelen olyan ügyetlenül kezdte húzni a vonalakat és festeni a színeket, hogy az oroszlán előbb tevéhez, aztán egy szomorú kisgyerekhez hasonlított, aki nagyon kancsít, végül egyszerűen lefolyt a falról. A papok belesültek az imákba, az írnokok összekeverték a betűket, de volt, aki el is felejtette az összeset, a zenészek olyan hamisan kezdtek játszani, hogy a közönség először morgolódott, aztán dühösen megdobálta őket, a színházakban pedig a színészek fejéből kiment a szerep, és ott álltak tehetetlenül súlyos jelmezeikben, és csak tátogtak, tátogtak kétségbeesetten, mint a partra vetett halak. És így történt ez mindenkivel, akinek a szelleme által kellett volna dolgoznia, és fejetlenség és kétségbeesés támadt szerte Pannoniában. Így történt ez mindenkivel, de azért persze kivétel most is akadt.

A Helytartó városában, az aquincumi Kisszínházban ugyanis Strigonius és színtársulata éppen Seneca szomorújátékát adta elő, és mondhatom, a színészek valósággal brillíroztak. Hát még amikor a hősnő, feláldozva életét a szerelméért, kést döfött saját szívébe! A nézőknek csak úgy záporozott a könnyük, de még az öreg légióskatonáknak is, akik a bejáratnál őrködtek, megremegett a szájuk széle, pedig ők már sok mindent láttak életükben. A legeslegjobban azonban egy vékony termetű, hirtelenszőke fiú sírt, aki a legeslegutolsó padsorban ült, félig elhúzódva egy oszlop mögé. Szívét olyan erősen szorongatta a színpadon látott történet, hogy előadás közben többször is felkiáltott, ha a hősnőt valami veszély fenyegette, sőt egyszer majdnem a színpadra is felrohant, és csak a színházszolgák lélekjelenlétének volt köszönhető, hogy nem történt valami kínos galiba. Ők tuszkolták oda hátra, és ültették az oszlop mögé, és megfenyegették, hogy ha moccanni mer, letépik a fülét. Örülhetett, hogy egyáltalán ép bőrrel megúszta! Most, hogy véget ért az előadás, végre felállhatott a helyéről, és a színpad mögötti épülethez igyekezett, ahová a színészek előadás után visszavonultak átöltözni.

De hát ki volt ez a fiú, kik voltak ezek a színészek, mért nem szállt el a fejükből a szerepük, mint a többieknek, és miért őrködtek légióskatonák a színház környékén?

Elmondom most sorban.

Aquincum városában a Helytartó képviselte a Császár távoli, ködös és mind bizonytalanabbá váló hatalmát. A Császár messze volt, olyan messze, hogy talán már azt is elfelejtette, hogy van neki egy távoli országa, Pannonia, és abban a távoli Pannoniában egy magára maradt és rosszkedvű helytartó az ő hatalmát képviseli.

De nem a Császár hibája volt, hogy nem maradt már ideje mindennel foglalkozni: mert az úgy volt, hogy évtizedek óta már ellenséges népek tucatjai harapdálták a birodalom szegleteit, sőt már nemcsak a szegleteit, hanem egyre beljebb és beljebb rágták magukat a korábban ép szövetben. Britanniában égtek a városok, és égtek Szíriában és Egyiptomban, a tengereken kalózok garázdálkodtak, és jóformán már abban se lehetett biztos az ember, hogy aki korábban a barátja volt, reggel nem az ellenségeként ébred-e. Itt is, ott is lázadások kezdődtek, éjszakánként bandába verődött rablók törtek a békés házakra, és minden mozdíthatót elvittek. De a lázadók nem elégedtek meg ennyivel: nem csupán morzsákat akartak, hanem az egészet; s ennek a célnak az érdekében nemcsak a barbárokkal, hanem a barbároknál sokkal sötétebb erőkkel is szövetkeztek.

A Helytartó városában még nem volt olyan nagy a baj; még úgy-ahogy rend volt, az élet rendben zajlott, a gyerekek iskolába mentek, a pékek sütöttek, a hentesek kolbászt és hurkát töltöttek, a fémművesek műhelyeiből éktelen kalapálás zengett, de a lelkekben már ott bujkált a bizonytalanság és a félelem. Már megtörtént, hogy a békés színházi közönségen rablóbanda ütött rajta, a bejáratokat eltorlaszolták, és addig nem engedtek ki senkit, amíg az összes ékszerétől és pénzétől meg nem szabadították, de bizony olyan is volt, akitől a ruháit is elszedték, és szégyenszemre anyaszült meztelenül kellett hazaosonnia a városon keresztül. Egy templomból távozó csoportot meglökdöstek és lelocsoltak festékkel; a tűzoltóegylet báljának résztvevőit pedig alighanem elvarázsolták, mert hajnalban valamennyien meztelenül szaladgáltak a mocsárban, és vészjóslóan huhogtak. Ezért döntött úgy a Helytartó, hogy mindenhol, ahol nagyobb sokaság gyűlik össze, katonáknak kell őrködniük, így kerültek hát az öreg, érzékeny lelkű légiósok a kisszínházba, ahol Fulvio – mert így hívták a szőke fiút – olyan szertelenül és furcsán viselkedett.

Fulvio konyhainas volt a Helytartó palotájában. Hordta a zöldséget, a húst, töltögette a fügeszörpöt meg a málnabort, hordta a szemetet, a maradékot, és egyáltalán, mindent kénytelen volt megcsinálni, amit csak parancsoltak neki. Történetünk idején töltötte be tizenötödik évét, és a városfal tövében, egy rogyadozó házikóban lakott részeges apjával és gonosz, veszekedős és pletykafészek mostohájával, aki egész nap csak szapulta és szidalmazta a fiút.

– Te, rusnya féreg, te, hát elfacsarodik az ember lelke, ha rád néz! Miféle félresikerült torzszülemény vagy te! Nem is csoda, hogy anyád itt hagyta ezt a világot, hát hogy is tudott volna élni azzal a tudattal, hogy neki van a legrondább gyereke a világon! Szegény apádnak is, nézd csak meg, azért nincs egy józan perce se, nehogy azon kelljen töprengenie, melyik istent sértette meg, hogy ilyen rút tréfát űztek vele! Ó, bár meg se születtél volna, te átokfajzat, te, rondább vagy a döglött bölénynél, a rohadó halbélnél te, te, teeeeee!!!!!

És szidta a mostohaanyja így, és szidta úgy, szidta a haját, az arcát, a szemét, a száját, az alkatát, a lábát, a kezét, azt, ahogy beszél, és azt, ahogy jár, még azt is, ahogy alszik; kifogyhatatlan volt a szidalmakból, és szegény Fulvión mindennap újabb és újabb szidnivalót talált. És bizony a fiú, valahányszor csak otthon volt, átkozottul rondának találta magát, sőt ha a réztükörbe nézett, onnan bizony egy visszataszítóan rút valaki nézett vissza rá: az egyik szeme dülledten lógott lefelé, a másik pedig hunyorogva az ég felé kacsintgatott; a feje olyan volt, mintha ráléptek volna, kétoldalt belapított és felül csúcsos; az orra az állát verte, a nyelve a mellkasára lógott, az ajkai lilásfeketék voltak és cserepesek. Kezei girbegurbák, ujjai göcsörtösek és karmosak; lába felemás, és itt-ott koszlott szőrcsimbókok fityegtek róla.

A fiú sírva rohant az apjához, aki kábultan heverészett ablaktalan szobácskájában, és kétségbeesetten térdelt az ágyához. Az apja nagy nehezen kinyitotta a szemét.

– Apa! Apa! Én olyan ronda vagyok!

– Dehogy vagy te ronda, fiacskám! – mondta az apja, és megsimogatta a fiú fejét. – A hajad szép szőke, mint a napfény az Adria hullámain; a szemed kék és csillogó, mint Itália hegyei; a bőröd selymes és egészséges, mint a babérfák a Tiberis partján, a termeted délceg és erős, mint római őseidé. Mért gondolod, hogy rút vagy, fiam?

De erre Fulvio csak még jobban zokogott, mert azt gondolta, hogy az apja csak gúnyt űz belőle, és a sötét szobában amúgy sem látja, amit – ó, borzalom! – bár sose látna senki. Sírva rohant ki a rogyadozó kis házból, végig az utcán, ki a városkapun a csodálkozó őrök között ki, csak el, messze, messze el ebből a világból.

De a dolog nem volt ilyen egyszerű. Mert a fiú egy idő után észrevette, hogy nem mindenki néz rá undorodva, ha az utcán jár-kel, sőt amikor tizenkét éves lett, rettenetesen megrémült, amikor a piacon egy szép, gömbölyű, termetes kofaasszony amúgy becsületesen-rendesen rákacsintott. De valahányszor tükörbe nézett, onnan bizony ugyanaz a torz emberke bámult vissza rá, aki a kopott, otthoni réztükörből; és nem talált a városban egyetlen tükröt, egyetlen tócsát, egyetlen üvegpoharat sem, amely ne azt az arcot tükrözte volna vissza. Egészen addig, amíg a város körül bolyongva el nem vetődött az Átokkúthoz, amely egy vízmosás mellett, ijesztően suttogó feketenyárfák árnyékában állt. Valamikor varázserejű kút volt ez, még az ősi korokban, de a varázsereje aztán elszivárgott valahová a nagy időben. A vize megposhadt, kávája leomlott, tetejét elhordta a szél. Ember és állat messze kerülte; aki közelített hozzá, azt furcsa balsejtelem fogta el, és önkéntelenül is más irányba fordult; ha pedig a vihar mégiscsak föléje sodort egy madarat, az holtan zuhant le az égből. De Fulvio annyira búskomor volt, amikor egy újabb szidás után a mostohájától menekülve az erdőben bolyongott, hogy lelke tanácsát nem hallotta meg, és a kút környékét borító madártetemek sem riasztották vissza. Csak akkor torpant meg, amikor már majdnem a kútba zuhant: a vízbe csobbanó kövek zaja lökte vissza a káva peremén.

Amikor aztán kisimult a víz felszíne, a fiú csodálatos jelenést látott odalent: a víz fölé, feje fölött az égen vágtató felhőkkel, egy szép, tiszta tekintetű, szőke fiú hajolt. Fulvio csak a sokadik kísérletre hitte el, hogy valóban a saját tükörképe integet, tátog és hajlong ott alant. És ahogy a tükörképét nézte, eszébe jutott, hogy ezt az arcot már sokszor látta: mégpedig azoknak az embereknek a szembogarában, akik mosolyogva és jóindulattal vagy tetszéssel néztek őrá; és Fulvio megértette létezése titkát, vagy legalábbis e titok egyik felét: az ő szépsége vagy rútsága attól függ, hogy hogyan néznek rá a többiek. De a titok másik felének megértéséhez még sokat kellett várnia.

Én innen, az idő távolából nem látom se szépnek, se rútnak, sem erősnek, sem gyengének: ezért írtam le úgy, hogy vékony termetű és hirtelenszőke fiú volt.

 

 

Negyedik fejezet: amelyben Atria ibolyaillatot áraszt, a Helytartó hógolyózik, és a szakállas emberke eltűnik a csizmában

 

 

Mindez hét nappal azelőtt esett, hogy történetünk a nagy havazással kezdetét vette volna, egy hűvös és szeles, de napfényes délután. Fulvio végigtapogatta az arcát, a testét, és érezte, hogy a kútmélyi tükörkép nem csalás és nem varázslat: az arca arányos volt, a termete sudár, karja erős, lába ruganyos és izmos. Ujjongva szaladt át az erdőn, a réten, vissza a városba, ahol senki sem értette – sem azok, akik viszszataszítónak, sem azok, akik szépnek látták a fiút –, hogy mi vette el ennyire az eszét. Szökdécselve szaladt át a Fazekasok terén, és csak akkor torpant meg csodálkozva, amikor megpillantotta a Kisszínház teljes homlokzatát beborító, vörös feliratot, amely a közelgő színielőadást hirdette.

Ekkor már napok óta folytak a Kisszínházban a munkálatok, amelyek Strigonius és társulatának fellépését készítették elő. Az épület évtizedek óta kihasználatlanul állt, a teteje félig beszakadt, kövei közül fácskák törtek a magasba, amelyeken a madarak népe vert tanyát, és szorgosan fészkeket épített. Mióta az utolsó színész is elhagyta a Helytartó városát, az emberek már csak állatviadalokra voltak kíváncsiak, meg a piaci mutatványosok primitív kis komédiáira, de Fulvio, aki csak a régi könyvekben olvasott a színházi előadások pompás és káprázatos világáról, amely egykor birodalomszerte ámulatba ejtette a nézőket, még ennek a kevésnek is örült, ami neki jutott. Órákig bámulta önfeledten a piacon fellépő komédiásokat, és akár tízszer-húszszor végignézte ugyanazt a butácska történetet. A színpadon megelevenedő események valósággal magukba szippantották, úgy érezte, ő maga, Fulvio meg is szűnt létezni, szinte eggyé vált a szereplők sorsával. Valahányszor véget ért az előadás, és eltűnt a mese világa, amelyben addig olyan jól érezte magát, minta varázsporral szórták volna be, a szívét fájdalom szorította össze, és rémülten vette észre, hogy már megint ugyanaz várja egy ugyanolyan világban: egy mocskos, zöldségmaradékokkal teleszórt piactéren egy csúf torzszülött áll, akit messze kerülnek az emberek.

De ahogy az Átokkútba nézett, minden más lett: szívét átjárta a boldog bizonyosság, hogy a dolgok nem csak egyféleképpen vannak, és nem kell örökké úgy élnie, ahogy eddig élt; és a boldogságát tovább fokozta, hogy végre egy olyan színházi előadást láthat, amilyenekről a régi könyvekben olvasott. Ámuldozva sodródott beljebb a Kisszínház épületébe a színpadot építő munkásokkal, akik gerendákat, szőnyegeket, lámpásokat cipeltek. Fulviót megint elfogta az a varázslatos érzés, amit a színpad közelében érzett, a lelke megtelt ujjongással, és már egészen a zenekar számára épült emelvényig jutott, amikor egy erős kar ragadta meg a vállát.

– Fulvio, te átokfajzat! Már réges-rég a palotában kellene lenned!

A durva, reszelős hangban Fulvio a munkafelügyelőjére, Pertinaxra ismert, aki oly sok keserűséget okozott már neki kegyetlenségével és állandó gúnyolódásával.

– Igenis, uram – mondta riadtan, miközben a férfi a fülét csavargatta –, csak olyan érdekes itt minden…

– A magadfajtának nincs itt semmi keresnivalója! Takarodj vissza a konyhára! – dörrent rá a fiúra Pertinax, és olyan erősen csavarta meg a fülét, hogy Fulvio szeméből kicsordult a könny.

Hát igen! Ez az ő sorsa, az örök megaláztatás, az állandó durvaság! De jó is lenne a mesék, a színdarabok világában élni, ahol a gonoszok pórul járnak, a jókat jutalmazza a sors, és mindenki szépséges, csengő-bongó nyelven beszél! De hát ez a világ elérhetetlen! És mit számít, hogy az Átokkútban megpillantotta a szebbik önmagát, ha az emberek többsége úgyis csak rútnak látja! Ez sem más, mint a színház! Hiszen nem élheti le úgy az egész életét, hogy közben folyamatosan az Átokkút vizébe bámul! Bizony a valóságos tükrök között kell élnie, amelyek átokverte torzképét tükrözik vissza!

Így kesergett magában a fiú, miközben szomorúan kullogott a színházból kifelé, és a földre vetett árnyéka ismét a rút, a torz Fulvio körvonalait mutatta. Ó, hát még ez is! Miféle átok ez rajta, hogy a külseje ilyen szélsőségesen változik, hol szépséges, hol pedig visszataszító? És hogy lehetséges az, hogy az emberek akkor is rútnak látják, ha szép, és akkor is szépnek, ha rút? Képes lesz-e ebben a zűrzavarban valaha is eligazodni?

Miközben könnyezve botorkált kifelé a színház épületéből, nem vette észre, hogy a hátsó kijárathoz támasztott törött szobrok között két sötét árnyék készülődik, hogy elállja az útját. E két árnyék Strigonius, a színházigazgató és Atria, a leánya, a társulat szeme fénye és a Strigonius-színház legfőbb vonzereje: káprázatos szépségű leány. Ezek ketten fül- és szemtanúi voltak a jelenetnek, ahogy a munkafelügyelő elkapta szegény Fulviót; hallották, hogy a fiú a palotában dolgozik, és ez éppen kapóra jött nekik.

– Ó, milyen kedves, szép ifjú! – lépett elő Atria a sötétből, miközben Strigonius fáklyát gyújtott. – Bizonyára te is színész vagy!

– Jaj, dehogy! – húzta össze magát Fulvio az ijedségtől. – Én csak…

– Milyen szép, délceg termet! – szólalt meg most Strigonius. A hangja mélyen, öblösen zengett. Zöld szeme volt, szépen ívelt sasorra. Bal fülében smaragd fülbevaló csillogott.

– És milyen szép szemek – folytatta Atria. – Melyik a kedvenc szereped?

– Én nem vagyok színész… és szép sem vagyok…

Atria és Strigonius egyszerre vágtak a szavába; hogy de igenis, a fiú milyen szép termetű, milyen szép a keze, a hangja, a járása, a szája íve; s hogy a színészet belül, a lélekben dől el: aki lelkében színész, bármi is történjen vele, mindig színész marad. És addig-addig mondták és mondták hízelgéseiket Fulviónak, hogy a fiút végül teljesen meggyőzték a szavaik arról, hogy őt szépnek és jónak látják. Szegény Fulvio, alig akarta elhinni, hogy mindez a sok szerencse egyetlen napon történik vele! A kút! A színház érkezése! S hogy most hirtelen ilyen kedves emberekre lel! Nem is múlt el nap attól fogva, hogy meg ne jelent volna a színházban. Amint végzett a munkájával a palotában, vagy ahogy egy félórácskája ideje maradt elillanni, azonnal a színházban termett. Atria szépsége és kedvessége percről percre jobban vonzotta, és pár nap, pontosabban pár álmatlanul töltött éjszaka múlva már fülig szerelmes volt belé; miközben a lány is, úgy tűnt, viszonozza a fiú érzéseit. Akármilyen elfoglalt volt is, mindig szerét ejtette, valahányszor csak a fiú megjelent a színházban, hogy valamivel kedveskedjen neki; ha máshogy nem, hát úgy, hogy rákacsintott, vagy bájosan odaintegetett neki. Fulvio soha nem volt még ennyire boldog, és mohón vágyott arra, hogy még ennél is boldogabb legyen.

Az azt megelőző napon, hogy a nagy havazás rászakadt volna a Duna völgyére, Atria félrevonta a fiút a Jupiter-szobor talapzata mögé. A lány forró ibolyaillatot árasztott, amely a fiút teljesen elkábította. Messziről csilingeltek a fülében Atria szavai.

– Fulvio, te drága, szép, te kedves, aranyos fiú! Olyan nagyon nagy bajban vagyok, és csak te segíthetsz rajtam, senki más! A minap egy gonosz szélvész nem kiszakította a kezemből a császári engedélyt? Kicsavarta a kezemből, mintha egy gonosz varázslat adná az erejét, és az egészet a Duna haragos hullámai közé vetette! De még ha csak az enyémet nyelte volna el a víz! De sajnos, az összes társamé is nálam volt, Strigoniusé és a többieké! Tudod, hogy a császári engedély nélkül egy tapodtat se mozdulhatunk, el se jöhettünk volna Galliából! Tudod, hogy mi jár azoknak, akik engedély nélkül járják az utakat! Tudod, a Helytartó mennyire gyanakvó, tudod, hogy a katonái mennyire durvák, tudod, hogy a város börtöne milyen rideg, nyirkos és mennyi patkány szaladgál odalenn! Kérve kérlek, Fulvio, hozz a Helytartó palotájából nekem hat ívet a császári pecsétes papírból, különben lehet, hogy többé sose látjuk egymást!

Fulvio kábultan bólogatott. Atria a nyakába ugrott örömében, és összevissza csókolgatta.

– Köszönöm, köszönöm, drága Fulvio! Tudtam, hogy bízhatok benned!

És még sokáig áradozott, és a kábult fiút simogatta, akinek a lelke mélyén aggodalom és félelem kezdett gomolyogni.

Egész éjszaka le sem hunyta a szemét, és álmatlanul forgolódott. Még soha nem csinált semmilyen törvénytelenséget, nem csent el egy szem almát sem a piacon, soha nem lopott meg senkit, és most meg olyasmit készül elkövetni, amiért akár az életével fizethet! Viszont ha nem teszi meg, amit Atria kér, lehet, hogy a lányt soha többé nem látja. Lehet, hogy tömlöcbe vetik szegényt, vagy száműzik egy hideg és távoli országba, ahol a szépsége elfonnyad… nem, ezt nem engedheti! Elvégre nem károsít meg senkit, néhány vacak papirosról van szó, ami százával, ezrével sorakozik a helytartó raktárában! A császár annyit pecsétel le belőle, amennyit nem szégyell! Így igaz! Ártani nem árt senkinek, amit tenni készül, viszont megment egy csomó életet.

Így győzködte magát a fiú, és hol megnyugodott, és erővel telt meg a lelke, hol pedig elgyávult és elbizonytalanodott. Szürkén, kopottan érkezett a hajnal, és Fulvio kialvatlanul, reszketve kuporgott az ágya sarkában. Aztán erőt vett magán, felöltözködött, és elindult a Palotába.

A Helytartó nagy vendégségre készült, ezért mindenki rettentően ideges volt, óriási volt a sürgés-forgás és a kapkodás. A szakácsok átkozódva rohangáltak a lángnyelveket okádó kemencék és sustorogva gőzölgő fazekak között, a kukták izzadva hordták a húst és keverték az üstöket, amelyekben őzragu és fürjleves rotyogott.

Fulvio egész nap zöldséget hámozott: ahogy elkészült egy ládával, már érkezett is a másik; déltől aztán halat pucolt, nagy, kövér pontyokat, végül tésztát nyújtott. Úgy tűnt, egyetlen másodperce sem marad, hogy a tervét végrehajtsa, ezért aztán, ahogy közeledett az este, egyre izgatottabb lett. Nem teheti meg, hogy üres kézzel állít be a színházba! Hiszen megígérte a lánynak! De mi lesz akkor, ha így telik el a nap? Szégyenszemre hogy állítson oda Atriához üres kézzel?

És akkor, mintegy varázsütésre: eleredt a hó. Olyan hatalmas, kövér pelyhekben hullott, hogy mindenki abbahagyta a munkát, és boldogan szaladt ki a szabadba hógolyózni, és megünnepelni e csodás természeti tüneményt. Az első hógolyót ünnepélyesen maga a Helytartó gyúrta és hajította el, egyenesen Pertinax munkafelügyelő orra közepére! Fulvio soha nem örült még ennyire havazásnak. Ahogy elnéptelenedett az épület, titkon felosont a konyhából a palotába. Nem kellett sokáig keresgélni, hiszen pontosan tudta, hol tartja a Helytartó a papírokat, amelyeken a császár súlyos ezüstpecsétje fityeg. Gyorsan az inge alá gyűrt vagy egy tucatnyit, és lélekszakadva kirohant az épületből. Zihálva állt meg egy utcasarkon, és megtapogatta az ingét: tényleg ott voltak! Tényleg megtette! És észre se vették!

Boldogan rohant végig az utcákon, amelyeken vidám sokaság tolongott, az első havat ünnepelve. Fulvio átfutott a fórumon, át a piactéren, és épp a színházhoz vezető utcába lépett volna, amikor egy különös jelenés vonta magára a figyelmét.

A tér sarkában egy kocsi állt, olyan társzekérféle, amelyen a vándorló jövendőmondók és kuruzslók szoktak utazni, s amely egyszerre ház, bolt, szekér, és az ördög tudja még, micsoda. Élénk színekben pompázott a kocsi, mint valami egzotikus madár, és a kerekei körül hogy, hogy nem, kék és zöld szikrák pattogtak. Fulvio sosem látott még ehhez foghatót, ezért megtorpant, és közelebb lépett a különös tüneményhez. Feltámadt a szél, és meglibbentette a függönyt, amely a kocsi belsejét takarta, és a fiú belátott az aranyszínben fürdő szobácskába. A falán egy kép függött, amely egy leányt ábrázolt. Ez volt ám csak a különös kép! Annyira élethű volt, hogy az ember azt hihette, nem is emberkéz festette. A lány csodálatosan szép volt, és a tekintete annyira élénk, hogy a szemlélő nem állhatta meg, hogy bele ne feledkezzen. Fulvio önkéntelenül is közelebb lépett. A lány varázslatos tekintete ellenállhatatlan erővel vonzotta. És ahogy önfeledten bámulta a képet, hangokat vélt hallani; először csak halkan, aztán egyre hangosabban és érthetőbben hallatszott, hogy valaki panaszosan így kiáltozik:

– Kérlek, szabadíts ki, Fulvio! Szabadíts ki a fogságból, kérve kérlek, kedves Fulvio! Szabadítsd ki Serapiát!

És közben a szempár igézően és esdeklően tekintett a fiúra, aki a szembogarában, amely olyan tisztán csillogott, mint egy valóságos leányé, megpillantotta tükröződni önmagát: de nem ám a rút, a torz Fulviót, hanem azt a szép, sudár ifjút, aki a kút mélyéről tekintett rá a minap.

A fiú kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a képet, azonban hirtelen éles fájdalom hasított a kézfejébe, miközben egy rikácsoló hang így kiáltott:

– Tolvaj!

Aki kiáltott, és egyszersmind korbáccsal Fulvio kezére ütött, egy töpörödött, gonosz tekintetű emberke volt, aki hirtelen ugrott elő az arany szobácska mélyéről. Hosszú szakálla a földet seperte, a feje búbján hegyes süveg éktelenkedett, amelyből ugyanolyan szikrák pattogtak, mint amilyeneket a fiú a kocsi körül látott, a köpenye kígyóbőrből készült és ezüstcsatok díszítették, a lábán pedig furcsa, magas sarkú csizma meredezett, de akkora, hogy a gazdája szinte eltűnt benne.

Fulvio megdermedt a rémülettől, de amikor az ijesztő emberke másodszor is kitátotta a száját, hogy tolvajt kiáltson, a fiú egy ugrással kint termett a szabadban, és eszeveszetten futni kezdett a színház felé. Micsoda balszerencse, hogy épp most kiált rá tolvajt valaki, amikor tényleg lopott holmit rejteget! Már csak az hiányzik, hogy ez az óbégatás odacsődítse a városőrséget! Fulvio lélekszakadva rohant be a színház kapuján, de még akkor is hallotta maga mögött az emberke gúnyos kacaját, amikor zihálva leroskadt a nézőtéren, ahol már hatalmas tömeg gyűlt össze, hogy megtekintse az előadást.

Fulvio még soha nem volt ennyire összezavarodva. Mi volt az a különös hang, és honnan jöhetett? Talán bizony maga a kép kérte arra, hogy kiszabadítsa őt? Talán az a ronda kis emberke foglyul ejtett egy Serapia nevű lányt, és bezárta a képbe? Hogyan is volna ez lehetséges? Vagy valami varázslat lappang az egész mögött? És akárki is ez a Serapia, és akárhogyan is került oda, honnan tudta az ő nevét?

És miközben a gondolatok összevissza cikáztak a fejében, a szíve megtelt fájdalommal, és érezte, hogy képtelen szabadulni annak a varázslatos tekintetnek a vonzásától.

 

Ötödik fejezet: amelyben Atria hányingere elmúlik, Strigonius köpenye lángra kap, és a kristályszelencében elalszik egy leány

 

 

– Hol van már az az ocsmány torzszülött! Igazán találhattunk volna valaki mást is a palotából, valami épkézláb embert! Hányingert kapok, valahányszor megjelenik! Hát még ha hozzá kell érnem, és úgy kell tennem, mintha tetszene nekem! Egyheti fürdőzés sem mossa le rólam a bűzét!

Így panaszkodott, nyelvén még a színdarab pattogó versmértékeivel, Strigoniusnak Atria, a szépséges színésznő, és miközben panaszkodott, élénken gesztikulált, fintorgott, még köpködött is, végül annyira beleélte magát a szerepébe, hogy valóságos hányinger fogta el.

– Na tessék! Felkavarodott a gyomrom!

– Ugyan már, kedvesem, már nem vagyunk a színpadon! Higgadj le! – mondta Strigonius, és hátat fordított a lánynak. – Inkább gondolj az aranyakra, amelyekkel majd Derkidar a császári papírokért fizet!

Atria rágondolt, és tényleg elmúlt a hányingere.

– Én inkább azon töprengenék, hogyan lehetséges az, hogy ez a fiú meg van győződve saját szépségéről! – mondta Strigonius.

– Úgy lehetséges, hogy gyengeelméjű!

Strigonius megingatta a fejét.

– Nem az. Többször észrevettem, hogy vannak emberek, akik nem néznek rá viszolyogva.

– Na és akkor mi van? Nyilván azoknak is elment az eszük! Ne akarj összezavarni, mert megfájdul a fejem!

És dühösen toppantott, mint mindig, ha nem értett valamit. Az az igazság, hogy Atria csak az egészen egyszerű dolgokat szerette, mint a ruhák, a taps meg a pénz.

Odakintről beszűrődött a színházból távozó tömeg moraja. Sokan még mindig az előadás hatása alatt a színpadon látott történetet tárgyalták; voltak, akik vitatkoztak, egyesek a könnyeiket szárogatták, annyira meghatódtak a hősnő szomorú halálán. Egyvalaki állt csak némán, rezzenetlen arccal, gondoktól gyötörve az oszlopok alatt: Fulvio.

A fiú lelkében a legellentétesebb érzések kavarogtak.

Hol Atriára gondolva öntötte el forróság, hol pedig akkor szorult össze a szíve, ha a képen látott lányra gondolt. A két lány képe mintha küzdelembe kezdett volna benne, valósággal birokra kelt: egyszer a színésznőt látta szebbnek, máskor a festett leányt. És ez a harc a bensejében mintha nem másért folyt volna, mint éppen őérte: mintha mindkét leány teljes egyeduralmat követelt volna a lelke és a szíve fölött. Mindkét érzés teljes odaadást akart, de ezt az odaadást hol az egyik, hol a másik félnek adta. És olyan erős volt bensejében ez a harc, hogy – mint az igazi csatatereknél ez megszokott – szegény fiút szinte halálra taposták, összetörték-zúzták e hadmozdulatok. Mellét perzselte a lopott holmi: most hirtelen mélységesen elszégyellte magát, hogy meglopta a Helytartót, s főleg, hogy ő maga, aki eddigi életét becsületben élte le, ilyesmire vetemedett. Azt érezte, legszívesebben visszarohanna a Palotába, hogy helyrehozza, amit vétett, és visszacsempéssze a császári papírokat eredeti helyükre, de aztán esze tanácsát követve lemondott erről a tervről, hiszen akkora szerencse, amilyen a havazással érte, nem adódhat kétszer egyugyanazon napon. És lassacskán azok a kérdések is eszébe jutottak, amelyeket eddig nem mert feltenni magának: vajon Atria mért nem mer becsülettel kiállni a Helytartó elé és új papírokért folyamodni? Mért pont őrá, Fulvióra szentel ilyen sok időt, miközben a város telis-tele van szebbnél szebb fiatalemberekkel? Elég legyen, Fulvio! Csak nem felkapaszkodtál az uborkafára? Talán bizony azt hiszed, amiért egy kút fenekén lebegő képen egy cseppet szebb voltál, mint a tehenek hátsója, neked már egy csapásra mindent lehet? A világ legszebb lányai egyből a te szerelmed keresik? Színésznők omlanak a lábaidhoz, és megelevenednek a festett képek? Büntetlenül meglophatod a Helytartót? Térj vissza a földre, ostoba Fulvio, és gyorsan hozd rendbe, amit lehet!

Így korholta magát a fiú, és futva indult kifelé a Színházból, azzal a szándékkal, hogy az első adandó helyen megszabadul a lopott holmitól. Alig tett azonban néhány lépést, egy erős kéz markolta grabancon.

– Hová, hová ilyen sietősen, drága barátom?

A mélyen zengő, mézédes hangról, amelybe most valami fenyegető csikorgás is vegyült, Fulvio egyből Strigoniusra ismert. Bátorsága máris elpárolgott. Riadtan húzta össze magát, és motyogott valamit, hogy várják otthon, meg már túl késő van… A színész azonban, míg vasmarokkal szorította, mézesmázos, behízelgő hangon kérdezte:

– Drága barátom! Nem hoztál esetleg Atriának valamit?

– De igen… hoztam… – hebegett a fiú.

– Hát akkor mért nem adod neki át?! Ha tudnád, milyen türelmetlenül várt rád! Mind a két szemét kisírta, szegény, bánatában, mert már azt hitte, hogy elfeledkeztél róla. De te, te derék, szép és jó fiú, ugyebár sosem tennél ilyet, igazam van!?

Fulvio megsemmisülten bólogatott, és azon kapta magát, hogy – engedve Strigonius noszogatásának – az épület irányába tart, a színészek szállása felé. Az ajtó kitárult, és a tűzhely lángjainak imbolygó fényében ott állt a fenyegető szépségű Atria. Az arcán az undor, a hízelgés, a kegyetlenség, a mohóság, az önelégült butaság és a saját megfellebbezhetetlen szépségébe vetett hit fintorai örvénylettek és cikáztak. Szemét tágra meresztve, szempilláit rebegtetve hajolt a fiúhoz.

– Fulvio! Kedvesem! Már majdnem azt hittem, elfeledkeztél rólam!

Fulvióval ekkor különös dolog történt. A lelkében pillanatról pillanatra egyre erősebben kelt életre a képen látott lány pillantása: mint két hatalmas lángörvény, úgy izzott a két szembogár, melyek különös csillogása, még ott, a téren, már az első másodpercben annyira megragadta a figyelmét, és ez az ikerörvény most hatalmas, szinte emberfeletti erővel ajándékozta meg, miközben valami sosem érzett, különös, bizsergető magabiztosság áradt szét a tagjaiban.

– Hazug és gonosz lány vagy, Atria – mondta a fiú vészjóslóan nyugodt hangon, és miközben a lány arcvonásai a dühtől rút bogokba és gyűrődésekbe torzultak, a fiú előhúzta a ruhája alól a nehéz ezüstpecsétekkel ékes császári papírokat, és egy határozott mozdulattal valamennyit a tűzbe hajította.

A lány, mint az íjról szökkenő nyílvessző, ugrott a papírok után, de már késő volt: a zsíros, nehéz anyag azonnal lángot fogott. Atria belenyúlt a tűzbe, a sötétvörös, de tövüknél már kéken izzó lángnyelvek közé, hogy megmentse a drága kincset, de káromkodva kellett visszahúznia a kezét: a fiú csak most vette észre, hogy milyen csúf, sűrű, fekete szőrzet füstölög a lány karján. Strigonius találékonyabb volt, egy vasrúddal kotorta ki a tűzből az üszkösödő papírokat, és megpróbálta eltaposni a lángokat, de akkor a tógája, amelyet még a szerepéhez vett fel, s amelyet vastag, illatos fenyőgyanta tett súlyossá és merevvé, lángra lobbant. A lángok olyan gyorsan csaptak fel, hogy a többieknek sikoltani sem maradt idejük. Strigonius fájdalmasan felhördült, és testét kezével csapkodva egy ugrással kint termett az épületből, és eszeveszetten rohanni kezdett, hogy valahol egy dézsát, vagy tócsát találjon, de – oh, micsoda rettentő véletlen! – épp szembe találkozott egy csapat hispán rabszolgával, akik olajat cipeltek bőrtömlőkben. Fulvio, mire kinézett az utcára, már csak egyetlen, összefüggő tűzfolyamot látott – a kirepedt tömlőkből ömlő olaj végigterült az utcán, és a lángoló patak egyenesen a színház fából ácsolt melléképületei felé tartott.

– Te, nyomorult, ocsmány féreg! – ordította Atria, és tíz körömmel ugrott a fiúnak. – Minden a te hibád, te visszataszító torzszülött!

És megpróbálta a földre teperni a fiút, de annak Serapia szeme, a szempár, amely még mindig a lelkében örvénylett, akkora erőt adott, hogy könnyűszerrel letaszította magáról a lányt, és egy ugrással kint termett az utcán. Futni kezdett, de ekkor velőtrázó sikoltás hasított keresztül a tűzropogástól szabdalt alkonyi égbolton.

– Fulvio, szerelmem, segíts! Segíts, és örökre a tiéd leszek!

A fiú megtorpant, és visszafordult.

Az épület ablakában Atria állt, lángnyelvek csaptak föl mögötte. A kezét kétségbeesetten tárta Fulvio felé.

– Mentsd meg az életem, Fulvio! Ha nem segítesz, meghalok!

A fiú lelke megesett a lányon, aki e pillanatban szebb volt, mint bármikor korábban. Kezét kérlelve emelte a fiú felé, aki pontosan látta, hogy ha most nem segít, a lány nyomban a csúfos tűzhalál karmai közé hull; és mivel a lelke legmélyéig jó ember volt, a kezét a lány felé nyújtotta, hogy kirántsa az összedőlni készülő házból: ám Atria ekkor ahelyett, hogy saját testi épségére és életére, lelkecskéjének megmentésére gondolt volna, álnok szívének minden gonoszságával még egyszer, utoljára be akarván csapni a fiút, meg akarta rántani a feléje nyújtott kezet, hogy ha máshogy nem, a közös halálban nyerjen elégtételt; Fulvio azonban észrevette a cselt, és lábát az ablakpárkányban megvetve, visszarántotta a kezét.

Oh, mily rettenetes volt látnia, ahogy a tündöklő szépségű leány – ajkain még a rá kiáltott átokkal – a kavargó és sistergő lángnyelvek közé hanyatlik! Mily szívet tépő volt a látvány, ahogy szépséges haja hamuvá lesz, s fájdalomban összeránduló teste körül kék és zöld szikrák pattognak! Még egy utolsó kiáltás – de ekkor a fiú szemei előtt elhomályosodott a világ, és a rázuhanó, üszkös gerendák szörnyű súlya alatt eszméletlenül rogyott a földre.

 

 

Kapcsolódó írások:

Péterfy Gergely: Szellemváros A folyón át Amikor a férfi a révhajó pontonjához ért,...

Péterfy Gergely: Ujjgyakorlat Péterfy Gergely Ujjgyakorlat Az első zenetanár, akinél megfordultam, terjedelmes,...

Péterfy Gergely: Nyaralás Péterfy Gergely Nyaralás A gyanútlanul kék dalmát tenger, egészen...

Péterfy Gergely: Ernesto fia Péterfy Gergely Ernesto fia – Nézd, elég nagy szarban...

Péterfy Gergely: Leni Riefenstahl második élete Péterfy Gergely Leni Riefenstahl második élete Nyilván tudjátok, milyen...

 

 

Cimkék: Péterfy Gergely

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK