A Mozgó Világ internetes változata. 2010 június. Harminchatodik évfolyam, hatodik szám

«Vissza

Pünkösti Árpád: Fischeráj

Tiszteletbeli osztályellenség. Vizsgálat nélkül huszonnégy diákot hazavágtak a Szovjetunióból. Moszkvában a román követségen volt egy külön diákügyi attasé. 1956 decemberében a román miniszterelnök, Chivu Stoica ellátogatott Moszkvába, és a követségen mellékesen megkérdezte, hogy viselkedtek a diákok a magyar ellenforradalom alatt. Általában kitűnően, ha itt-ott voltak is kisebb kivételek. Na, ezeket a kivételeket azonnal küldjék haza, mondta a miniszterelnök, noha az ösztöndíjasok nem hozzá, nem is a külügyminisztérium, hanem a közoktatásügyi minisztérium égisze alá tartoztak. A miniszter, Miron Constantinescu fel is kapta a vizet, amikor meghallotta, hogy az ő feje fölött, minden ankét nélkül kirúgtak huszonnégy diákot. Engem, mint negyedéves közgazdászt nem különösebben izgatott a dolog, de akadt köztünk diploma előtt álló mérnök is, vagyis nálam sokkal roszszabb helyzetben levő is. És a minisztérium nyakába szakadt a huszonnégy diák sorsa, akiknek nem is tudták megmondani, mit követtek el, miért büntették. A felháborodott miniszter elrohant az első titkárhoz, hogy mit csinált Stoica, és főleg a moszkvai nagykövet, mert ő írta alá a huszonnégy főiskolának a leveleket, hogy ezt meg azt azonnal küldjék haza. Elkezdődött a huzavona. A nagykövet elismerte, talán hibázott, de ő diplomata, és nem szarhatja le az aláírását azzal, hogy előbb kéri X. Y. kirúgását, két hét múlva pedig a visszavételét. Ennek adott igazat az első titkár Gheorghiu Dej, aki úgy döntött, hogy a fiúk, lányok tanuljanak itthon, nem lesz semmi bajuk. Ez volt a kirúgás első fázisa. Aztán 58-ban jött a második. Egy fél évet jártam Bukarestben a közgazdasági egyetemre, ahol akkor még udvaroltak, hogy nem akarok-e átmenni a legelitebb külkereskedelmi szakra, de engem akkor már nem érdekelt ez az egész. Elhatároztam, vagy fényképész leszek, vagy bármi más… Besegítettek. Ezúttal valamennyi volt szovjet ösztöndíjassal együtt úgy rúgtak ki, hogy nem volt szabad bennünket szellemi munkakörben foglalkoztatni. Szerettem volna a kolozsvári helyi lapnál fényképészként dolgozni, de a tartományi pártbizottság első titkára, Vaida Vasile elvtárs – akivel apám az illegalitásban együtt dolgozott –, megüzente az öregemnek: ne képzelje, hogy minden illegalista kommunista gyerekének értelmiséginek kell lennie, legyen munkás. Öt évre az lettem: lakatosinas a Technofrig élelmiszer- és hűtőipari gépgyárban. Azt hiszem, apám nagyon boldog volt, hogy a fia a munkásosztály tagja lett. Mikor reggel hatkor gyalogoltam lefelé a Tordai úton a kis uzsonnazacskómmal, akkor örülhetett, mert ők idealizálták a munkásosztályt. Nem jöttek rá, hogy munkásosztály fikció, egyszerűen nem létezik. Az egyik legszebb bizonyíték Fejes Endre Rozsdatemetője, amit én ma is az egyik legkeményebb rendszerellenes könyvnek tartok, hiszen pontosan demonstrálta, hogy a munkásosztály soha nem létezett és nem is fog létezni abban az értelemben, ahogy a kommunista teória használja.

 

Lakatosság. Öt évet húztam le lakatosként. Nem volt rossz öt év. Az uralkodó osztály tagja lettem! Néha felettébb szórakoztató volt a szülővárosomban, mint kirúgott, politikailag gyanús alak létezni. A szórakozást egy született adottságomnak köszönhetem, a látásomnak. Mind a mai napig, ha ismerős jön szembe bárhol, utcán, színházi előcsarnokban, vagy üzletben, én csaknem mindig legalább két, de néha nyolc-tíz másodperccel hamarabb veszem őt észre, mint ő engem. Így akkoriban Kolozsváron akár katalógust is csinálhattam volna mindazon kínos fogásokról, trükkökről, melyekkel egyes ismerőseim próbálkoztak, hogy ne kelljen szóba állniuk velem, vagy akár csupán visszaköszönniük. Volt, aki gyorsan elfordult kirakatot nézegetni, vagy a cipőfűzőjét kezdte babrálni, megint más derékszögben menekült át az utca másik oldalára… Kitűnően mulattam a buta technikákon. Volt akinek „megkegyelmeztem”, futni hagytam, de volt akit szigorúan „megbüntettem”: odamentem, örvendezve vállon veregettem, hogyléte után érdeklődtem, igyekezvén minél tovább szóval tartani, hadd lássák minél többen súlyosan kompromittáló társaságomban. Extra vicces volt, ha egy tejbolt vagy mészárszék hűtőpultja alól bukkantam fel és ijesztettem rájuk. Az igazság kedvéért hozzá kell tennem, ismeretségeim túlnyomó többsége nem így viselkedett, sőt, igen sokan kimutatták megkülönböztetett szimpátiájukat kirúgatásom miatt. Végeredményben kiváló szelekciós szűrőnek bizonyult a „tiszteletbeli osztályellenség” státusa.

 

Jenei Dezső, a furfangos székely. Jenei Dezső főmérnök tömegesen vette fel a gyárba a mindenhonnan kirúgott magyar és román értelmiségieket, és lélektani integrálásukra a „munkásosztályba”, az új uralkodó osztályba zseniális módszert dolgozott ki. Menjünk sorban. Nyilván a magyar 1956 utórezgéseként 1957–58 volt a feljelentések, tömeges tisztogatások, kirúgások, bebörtönzések nagy szezonja. A Technofrignél egyre gyűltek a fizikai munkára kényszerült kirúgott magyar és román értelmiségiek. A gyárat a 44-ben lebombázott gyufagyár helyén alapította egy furfangos székely, Jenei Dezső, az utcát mindmáig Gyufagyár utcának hívják. Jenei olyan agyafúrt volt, hogy pár hónappal az 1948. júniusi államosítások előtt önként adta át az államnak kis lakatgyárát, ezért nem számított „volt kizsákmányolónak”, így főmérnök lehetett. Napi 16–18 órát töltött a gyárban, minden energiáját ennek fejlesztésébe ölte. Nélküle aligha történhetett valami a cégnél, így a kirúgott értelmiségiek tömeges felvételében is benne kellett legyen a keze. A volt szerkesztők, docensek, jogászok, filozófusok, irodalmárok, katonatisztek, egyetemi hallgatók, és egyéb szegénylegények mellett doktori értekezés készülhetne a legkülönlegesebbekről. Volt közöttük olyan ritkaság, mint a szamosújvári börtönből szabadult zsidó háborús bűnös (!), „mellékelve” hozzá az onnan kirúgott cigány börtönőre, vagy a berlini és párizsi jogászdiplomás ügyvéd, a MiG-pilóta, etc. „Megfordult” a gyárban Bodor Ádám barátom is, bár nem velem egy időben… E csapat szinte minden tagja először látott gyárat belülről. Szellemi és fizikai sokk volt számukra a hajnali felkelés, a gyűrődés a zsúfolt autóbuszokon, a hét órai sziréna után bezáródó gyárkapu és persze a nyolcórás talponállás, a nehezen lemosható olajos fémpor… Többnyire tudtak egymásról, vagy ismerték is egymást, és kirúgatásuk, korábbi egzisztenciájuk megsemmisülésének történetét is.

 

A -ság -ség képzős Horváth. Egy sötét téli reggel, sovány ember állított meg a gyárudvaron: Fischer úr, engedje meg, hogy bemutatkozzak, a -ság -ség képzős Horváth vagyok a tankönyvkiadótól. Értetlenül néztem rá, mire folytatta: ja, még nem ismeri az esetemet? A szervek felfedezték, hogy a hatodikos magyar nyelvtankönyvben a -ság -ség képzőre példaként az állt: kisebbség, nyomorúság. Én voltam a könyv szerkesztője…

A ság-ségesből egyébként kiváló precíziós köszörűs lett, ha emlékezetem nem csal, akkor sem ment vissza szerkesztőnek, amikor már lehetett volna. Ám nem mindenkinek sikerült zökkenőmentesen integrálódnia a munkásosztályba. A „melós-sokk” okozta búskomorság kezelésére kitaláltak egy zseniális módszert, Jenei főmérnök nagy eszét sejtem mögötte.

 

Kénsav és marónátron. A gyár legegyszerűbb terméke a mészárszékeknek és vágóhidaknak készülő hústálca volt. Ez egy 100-120 cm hosszú és 60-70 cm széles, 2-3 mm vastag alumíniumlemezből préselt teknő volt, amire négy lábat és két fület hegesztettek. Ezek után az olajos-piszkos tálcákat tisztára kellett maratni. Ehhez valahol a gyárudvar végén, a szabadban alakítottak ki egy fedett munkahelyet. A salakkal felszórt talajba süllyesztettek két medencét. Az egyikben kénsav, a másikban nátronlúg volt. Két ember melózott itt, izzasztó-fagyasztó gumicsizmában, gumikesztyűben, gumiköténnyel. A tálcákat a fülüknél fogva hosszú kampós rudakra akasztották és megmerítették előbb a kénsavban, aztán a lúgban, a fürdetéstől az alumínium ezüstösen csillogó lett. Slaggal jól le kellett mosni, tízes glédákba rakni, és jöhetett a meós átvenni, ám ha valami nem tetszett, újra kellett maratni.

Ez volt a legpocsékabb, legprimitívebb, nyáron forró, télen fagyos munkahely a gyárban. A salakra lecsöpögő sav meg a lúg gőze és sara, a maratáskor a medencékben fortyogó életveszélyes lé, az izzasztó-büdös gumiruha, az egész miliő hangulata a kénköves pokolra hajazott. Aki kibírta itt négy-öt hétig, és végre átkerült a lakatos-, előkészítő- vagy megmunkáló-műhely melegébe és társaságába, máris úgy érezte, megfogta az Isten lábát: hisz előlépett, elért valamit, a sokk, a társadalmi státuszvesztés okozta depresszió máris enyhült, az exentellektüel élete egy fokkal elviselhetőbbé vált, elindult visszafelé a lejtőn. Ezen a trükkös lélektani „tisztítótűzön” csaknem mindegyik megbélyegzett értelmiségi átment a gyárban. Én sem voltam kivétel.

 

 

„Akinek ennyi jó kevés”. Szerencsére az én párom Hegedűs bácsi volt, az örökké jókedvű, ötvenen felüli testes férfi, Kolozsvár egykor legjobb cinkográfusa, kávéházi habitüé, aki borospohár mellett szívesen dalolgatott mély basszushangján. Mikor a kommunizmus becsukatta kisiparos műhelyét, asztaltársai tanácsolták, jelentkezzen a kolozsvári Magyar Opera kórusába. Fel is vették, és néhány évig sikerrel dalolgatott a színpadon. Aztán, ahogy akkoriban mondták: „feliratkozott”, azaz kérvényezte kivándorlását Izraelbe, mire azonnal kirúgták az operakórusból, és ő is a Technofrig savas-lúgos medencéi mellett kötött ki. Itt is szívesen énekelt, és naponta együtt gajdoltuk harsányan Mozart fülbemászó dallamát, a Szöktetés a szerájból helyzetünkre felettébb illő fináléját:

„Akinek ennyi jó kevés

Azt érje gáncs és megvetés

Azt érje gááncs ééés megvetés!”

Egyébként Hegedűs bácsi végül nem ment ki Izraelbe. Jenei „furfangjára” jellemző, hogy miután az öreg leszolgálta idejét a tisztítótűzben, berendezett neki egy cinkográfiai műhelyt, és nemsokára a kolozsvári Technofrig lett az első üzem az országban, amely szép, több árnyalatban mélymaratott, a gyár szimbólumával, a „csókának” becézett pingvinnel díszített típuscímkékkel látta el termékeit. Pár hónappal később megállított a gyárudvaron: „Képzeld, beraktak hozzám egy segédet, hogy tanítsam meg a mélymaratásra. Hát egy kankós lófaszt tanítom be, hogy aztán engem innen is kirakhassanak!” A munkás-paraszt uralom káderpolitikájára joggal gyanakvó Hegedűs bácsi tudtommal a gyárból ment nyugdíjba.

 

Munkáskultúra. Én elkaptam még vagy másfél évet abból a világból, amikor létezett a munkáskultúrának nevezhető valami. Hogy a gyár nem csak a meló és a tervteljesítés helye, hanem volt például kövérek-soványak futballmeccs és az igazgató volt a bíró, vagy vicces ajándékokat készítettek karácsonyra. Annak a portásnak, aki csak a főnököknek köszönt, a melósoknak nem, a lakatosok eszkábáltak egy köszönőgépet: nagy fafejet, amire találtak egy pontosan olyan honvédsapkát, amilyet ez a portás viselt, és ha a pedált megnyomta, akkor felemelkedett a sapka. Ünnepélyesen adták át neki, hogy nem kell a száját fárasztania, így is köszönhet mindenkinek, nemcsak a főnöknek. Túlnyomórészt a magyarok között folyt ez, de például egy román kétszeres doktornak, aki Berlinben és Párizsban szerzett jogászdoktor címet, majd hegesztő lett, átnyújtottak egy hatalmas kartonra írt diplomát, amiben a Dr. dr. X. Y-t ünnepélyesen kinevezték diplomás melósnak. Hogy miért rúgták ki mindenhonnan, nem tudom, de hát egy kétszeresen Nyugaton végzett jogászdoktornak a népi demokráciában nemigen lehetett nagy jövője, és ezen senki nem csodálkozott.

 

Keresztül-kasul Románián Ebben a kis elit társaságban kiváló mesteremmel, a technikai zseni Székely Tibi bácsival és segédjével, a hadseregből kirúgott MIG-pilóta Kiss Ferenccel, nemsokára összeszereltük egy hűtőkompresszor prototípusát, amit egy cseh kompresszorról másoltak, de már az is nagyon elévült volt. Egyedül a Technofrig foglalkozott hűtőmasinákkal. Minden méretben, kicsiben, nagyban, óriásiban. A mi kompresszorunk sem házi használatra készült, hanem üzletek, mészárszékek hűtővitrinébe gyártották szériában. Az üzletfelelősök állandóan elrontották őket, hogy nagyobb áruveszteségre hivatkozhassanak, másrészt valóban elromoltak, és akkor én a garanciális javításokkal cikkbe-cakkba bejártam egész Romániát. Olyan zónákba jutottam el, ahol sose voltam azelőtt. Megismertem Észak-Moldovát, Dél-Olténiát, szóval rájöttem, hogy ez a román világ gyökeresen különbözik a kolozsvári román világtól, és hogy az úgynevezett regáti románokat nem lehet egy kalap alá venni az erdélyi románokkal. Ezt a leckét nagyon sok magyar kisebbségi a mai napig se tanulta meg.

(…)

 

Tilos a húsvét, a karácsony. Romániában minden munkahelyen szigorúan kontrollálták, hogy ki nem megy be húsvétkor, vagy karácsony napján, és azoknak levágták a havi, negyedévi vagy évi prémiumát. Ezeken a napokon külön kellett „pontálni”, azaz benyomni a kártyát a masinába fordítva, hogy a hátlapján is látsszon, hogy ott voltál. Viszont a gyárban léteztek munkásarisztokraták, vagyis volt hat-hét olyan melós, akinek a munkáján állt vagy bukott a terv. Bizonyos bonyolult munkákat csak ezek a szuperkvalifikált esztergályosok, marósok tudtak elvégezni. Majdnem mind magyar volt, és nagyon sok közülük az egykori gépipari szakiskolából került ki. Őket minden kolozsvári gyárban név szerint ismerték, őket nem lehetett sokat piszkálni, mert minden gyár tárt kapukkal fogadta volna bármelyiket, ha elbocsátják, vagy odébbáll. Ők azt csináltak, amit akartak, röhögtek a mérnökökön, még jobban a normázókon. Mert képesek voltak egy komplikált alkatrész előállítását úgy automatizálni, hogy köszörültek pár fazonkést, aztán beállították ütközőre az esztergapadokat, pontosan bemérték, és utána odaállították az inasokat, hogy felügyeljék. Egy nap alatt megcsinálták a félhavi normát, de legfeljebb kétnapit adtak oda, a többit elrakták a szekrényükbe, aztán akár sétálni is mehettek. Velük történt meg, hogy miután mindenkivel szigorúan közölték, hogy húsvét hétfőn nehogy hiányozzon, mert akkor nincs prémium, ők összebeszéltek. Az egész társaság bejött ugyan hétfőn reggel hétkor, csak éppen fekete öltönyben, nyakkendőben, kivikszolt cipőben, fehér mandzsettagombos ingben, kesztyűben, és így álltak a munkapadhoz. Megnyomták a gombot, forgott az üres gép, ők pedig nézték. Hét óra öt perckor ott volt az egész vezetőség. A párttitkár, az igazgató, a főmérnök és a szakszervezetis, és együtt könyörögtek: inkább menjenek haza… Hát, ha nagyon akarják, hazamehetünk!

 

A lepontált szilveszter! A húsvét és a karácsony betiltása oda vezetett, hogy évente tulajdonképpen csak három ünnep volt. Miután egy idő után már november 7-ét sem ünnepelték, maradt a május elseje, a felszabadulás napja, augusztus 23. és az újév. Ezek közül privát ünnepnek csak az újév számított, hiszen a másik kettőn fel kellett vonulni. A szilvesztert ugyanúgy le kellett pontálni pecsételő óránál, mint azt, hogy bejöttél kivonulni. Emiatt a szilveszter Romániában hihetetlenül felértékelődött, mert egyedül ebben nem volt semmi politika. Szilveszterre mindenki rettenetesen készült. Már nyaralás közben, augusztusban a tengerparton hallottam, hogy megbeszélték, hova mennek, mit fognak csinálni. Ezért a szilveszterek nem is a legjobban sikerültek, mint minden, amit túlterveznek.

 

Nahát, ti zsidók… Egyetlen szilveszteri nap, 1958. december 31. történetét akarom elmesélni. Mivel ezen a napon már mindenki az esti mulatsággal törődött, próbálta a napot elbliccelni. Képes volt táviratot küldeni saját magának, hogy nagymama meghalt, gyere azonnal, és a távirattal elment kilépőt kérni. Végül annyira elharapózott a kiskapuzás, hogy az ilyen táviratokon már csak röhögtek, hogy az illetőnek még be kell szereznie a bort, vagy fodrászhoz akar menni. A nagy készülődés miatt december 31-e szigorúan kontrollált munkanap volt, amelyen – és ez nagyon lényeges! ki volt mondva – semmilyen címen, se privát, se hivatalos címen nem adnak kilépőt.

Ám 1958-ban az én jó barátomat, Reich Miklós ügyvédet letartóztatták. Ugyanis Páskándi Gézát olyan vehemenciával védte az emberi jogok nyilatkozatára és az alkotmányra hivatkozva, hogy nemcsak Páskándit csukták le, hanem később Mikit is. Ő tanított meg bridzselni és rengeteget játszottunk együtt. Megjegyzem, csak addig bridzseltem, amíg be nem kerültem a filmszakmába, azóta sohasem, de gyári munkásként még rengeteg időm volt. Délutáni műszak miatt én nem voltam ott azon a nyári bridzspartin, amikor letartóztatták. December 31-én, ahogy illett bementem a gyárba, és félnyolcig sikerült a kezemet jól összepiszkolni. Akkor szóltak, azonnal menjek a káderosztályra. Osztálytársam bátyja, Salamon Béla volt a gyár káderese. Azzal fogadott, hogy na, Pista fiam, van egy idéződ a hadbíróságra. Micsoda? Ma tíz órakor ott kell legyél a hadbíróságon! De hát ma szilveszter van, ma nem adnak kilépőt az atyaistennek se. Ő azért ideadja ezt az idézőt, erre biztos elengednek! Dugd a zsebembe, mert piszkos a kezem, ne fogjam meg.

A gyári kilépőre három aláírás kellett: az illetékes mester, a műhelyvezető, és az úgynevezett szektorfőnök kézjegyével volt csak érvényes. Nem mondhatnám, hogy az idézés a hadbíróságra különösebben nagy örömöt okozott, mert nem egyszer előfordult, hogy valaki bement oda, de nem jött ki. Összeszorult a gyomrom, hogy mi a francot akarhatnak ezek tőlem, bár tudtam, csak Mikivel lehet kapcsolatban, mert pillanatnyilag más közeli barátom nincs letartóztatva. Az idézővel a zsebemben elballagtam a mesteremhez, Debelyák Karcsi bácsihoz, hogy írjon nekem egy kilépőt, mégpedig szolgálati kilépőt, amire a napodat fizették. Karcsi bácsi rövid úton elküldött a jó anyámba: elment az eszed, nagyon jól tudod, hogy ma mindenki kilépőt akar, ilyen marhasággal jössz, hogy idéződ van a hadbíróságra! Odatartottam a zsebem, hogy vegye ki. Pislogott aztán nagyokat, és megkérdezte: ezt hogy szerezted? Most adta ide Salamon Béla, és látod, tíz órára kell bemennem. Micsoda szerencséd van, ma te leszel az egyetlen, aki innen ki tud menni! Megírta a szolgálati kilépőt, amivel mehettem a főmesterhez, aki ugyanabban a műhelyben volt, a csarnok másik végében. Mondom Vrannai Gyuszi bácsinak: volna itt egy kilépő, lesz szíves aláírni. Ő is egyből a francba küldött: mit képzelsz? Átkiabált Debelyáknak: Karcsi, az atyaúristenit, mondtam, hogy ne csinálj ma senkinek kilépőt! Visszaszólt: nézd meg, mije van. Megmutattam az idézőt. Nézi, nézi, egy idő után azt mondja: nahát, ti zsidók mindent el tudtok intézni! – és nagy mérgesen aláírta ő is. Következett a részlegvezető. A szektorfőnök egy fiatal román mérnök volt, akivel jóban voltam, mert egyenesen az egyetemről érkezett, és én egy kicsit brifingoltam, hogy ki kicsoda, micsoda és mire kell vigyázni. Tegező viszonyban is voltunk, egyfelé laktunk, együtt jártunk hazafelé. Mikor meglátta, hogy alá kéne írja a kilépőt, egészen másfajta hangot ütött meg. Azt mondta: Pista drága, tudod, hogy én mindent megcsinálok neked, de ezt nem tehetem. Itt van negyven nő a festődében, ha ezek meglátják, hogy te kimész, engem szétszednek! Doru, drága, hát mit csináljak, ha be kell mennem a hadbíróságra? Aláírta, és azt mondta, van egy kérése: ha megmosdottál és felöltöztél, a festöde ablaka alatt bújj le, úgy menj el, hogy ne lássanak a nők! – Tőlük nagyon féltek. Egy pár festőnő rettenetes szájától mindenki rettegett.

 

 

A tervteljesítő hadbíróság. Én voltam az egyetlen ember, aki 1958. december 31-én elhagyhatta az üzemet. A hadbíróságon kongó üres volt minden, csak tévelyegtem a folyosókon mire megtaláltam az ajtót. Hát előtte a padon jó barátom, Tordai Zádor filozófus várakozott, akiről aztán portréfilmet is csináltam Pesten. Ő ott volt azon a bridzspartin, ahonnan Mikit elvitték. Ekkor már száz százalék volt, hogy az ő ügyében vagyunk itt. Vártunk. Körülbelül egy fél óra múlva megjelent egy tiszt, láthatóan spiccesen, a tunikája végig kigombolva, a fején a tiszti sapkája ferdén, és vidáman lóbálta az aktatáskáját.

Megállt előttünk, ja, maguk azok! Egyikük jöjjön be. Meg voltunk ijedve, mert nem tudtuk, mit akarnak. A haver a börtönben, a felesége állapotos… Zádor bent volt vagy negyedórát, és mikor kijött, vigyorgott, mint egy fakutya. Mi a szösz lehet ez? Bemegyek. A tiszt bemutatkozik, név, rang, és megkérdi, ismerem-e Reich Nicolaet? Persze, jó barátom. És milyen ember? Nagyon jó. Nem szokott szovjetellenes vicceket mesélni? Dehogy! Na, itt egy papír, írjon egy nyilatkozatot. Milyen nyilatkozatot? Tudja mit, hogy ne vesztegessük a drága időt, lediktálom én magának. Ettől végképp kitört a frász, hogy ő fogja diktálni nekem, amit alá kell írnom. De diktált egy olyan pimaszul párthű nyilatkozatot, amit én sohasem mertem volna ki sem ejteni a számon. Alulírott igazolom, hogy nevezett Reich Nicolae igen jó elvtárs, a szocializmus nagy híve és barátja, aki soha vicceket a Szovjetunióról nem mesélt… Olyan gennyes pozitív nyilatkozatot diktált ez a hadbíró, amitől végképp nem értettem a világot. Befejezve a diktálást, megkérdezte: ezt aláírhatja? Igen, hiszen ebből nem lehet semmi baj. Na, akkor írja alá gyorsan és tűnjön el. Aláírtam, és ránéztem: engedje megkérdeznem, miért csinálják ezt pont szilveszter napján? Hogyhogy miért, hát parancsot kaptunk, hogy zárjuk le még az idén ezt a dosszárt. Summa summarum, Mikit két hét múlva kiengedték, én pedig ezen a napon tizenegy órától szabad voltam, mert nem voltam hülye visszamenni a gyárba. Így lett szabadnapom a szilveszter. De Vrannai Gyuszi bácsiból nem lehetett kiverni, hogy a zsidók intézték el a hadbírósági idézőmet.

(…)

 

Nagy pénz – csakis a semmiért. Ebben a hajógyárban azért kerestem rengeteget, mert vállaltam, abszolút semmit sem teszek. Reál-szocialista sztori. Egy kedves román kollégával együtt leküldtek 1961–62-ben, hogy egy Szovjetuniónak készülő teherhajóba szereljük be a hűtőkamra gépeit és a légkondicionálókat. Persze a legmodernebbeket, a saját gyártmányainkat csak a saját hajóba lehetett beépíteni, az exporthoz külföldről vettük a sokkal megbízhatóbb felszerelést, például Dániából.

Randa februári időben utaztunk bukaresti átszállással a világvégére, Galacra. A hatalmas gyárban azzal fogadtak, hogy a vezérigazgató elvtárs – valami görögös neve volt – vár minket. Betessékeltek a hatalmas, bőrfoteles irodába. A direktor kisebbfajta atyaúristen volt a zónában, de leparolázott velünk, kifaggatott, hogy vagyunk, a titkárnő kávét, konyakot hozott. Végül kibökte a vezér, hogy miért ez a nagy felhajtás: maguk nem tudnak szerelni, mert a hajó még nem tart ott, valójában még nem is létezik. Kezdeti állapotban van, a belső terek még nincsenek kialakítva, hűtőgépeknek nincs helye. Ha most hazamennek, és a minisztérium megtudja, kiderül, hamis jelentést küldtünk Bukarestbe. Kérem, maradjanak és érezzék jól magukat a galaci hotelben. Mivel úgyis a hajógyár fizeti az órabérüket, annyit írjanak, amennyit nem szégyellnek.

Napi kemény húsz órát verejtékeztünk össze a hotelbárban és örültünk, hogy ki se kell mozdulni az utcára, mert kivételesen randa idő volt, szeles, latyakos. Néha felhívtuk az otthoni diszpécsert. Miközben a kollégám beszélt Gáspár Zolival, én villával és pohárral próbáltam utánozni a hajógyári zajokat, a kalapálást, szegecselést. Több mint két hétig játszottuk ezt a játékot. A napi húsz órai munkából – a hajógyár mukkanás nélkül aláírta –, nyolcezer lejes fizetés jött ki. Akkor egy kezdő orvos vagy mérnök fizetése ezerkétszáz lej lehetett, és mi szégyentelenül inkasszáltuk ennek a hétszerét. Egy idő után csak kitaláltak valamit, hogy hazamehessünk, majd három hónappal később valóban elvégeztük a munkát.

(…)

 

„Itt a jegeees, a jegeees!” A gyárban egyébként az volt a nyíltan vallott elv, hogy aki nem lopja meg a gyárat, az államot, az a saját családját károsítja. Tehát mindenki mindent vitt, amit tudott. Ez mindenütt érvényesült. Ha meggondolom, igazuk is volt. Az állítólag szocialista állam úgy zsákmányolta ki őket, ahogy tudta.

Tanulságos, hogyan ismerkedtem a balkáni viszonyokkal, amikor a külső munkák szabadságon lévő diszpécserét kellett helyettesítenem. Hívatott Jenei, a főmérnök, és közölte: Fischer fiam, Olténiában, Tirgu Jiuban építettünk egy jéggyárat és nem stimmel ott valami…

Akkoriban a Technofrig sok jéggyárat épített, ahol a tízkilós jégtömböket készítették. A jéggyárban úszómedencényi nagy bazin tele volt sűrű sósvízzel. Ezt hűtik a kompresszorok, és ebbe édesvízzel töltött fémformákat merítenek, ezekben a víz tömbbé fagy. Már régen kiment a divatból, de akkor még a jégszekrény egész Bukarestben tényleg jég-szekrényt jelentett, nem voltak kompresszoros hűtőszekrények.

Szóval ebben a városban épült egy jéggyár, és a szerződés szerint a Technofrig felépíti a gyárat, és háromnapos próbajárat után veszik át a megrendelők. Leküldték a nagyon ügyes hegesztő Túrós Janit – azt hiszem, cigánygyerek volt –, a hegesztőmunkákra, meg a háromnapos próbajárat elvégzésére. Ám ő egyszerűen eltűnt. Telefonon nem lehetett elérni, sőt a jéggyárat megrendelő szövetkezetben sem lehetett elérni senkit, azt hajtogatták: „in rodázs, in rodázs”, azaz folyik a próbajárat. Már tíz-tizenkét napja ment a „rodázs”, amikor hívatott Jenei. Kezembe nyomta az előre kiállított átvételi jegyzőkönyvet: te lemész Tirgu Jiuba, és addig vissza nem jössz, amíg ezt alá nem írták, hogy a munkát lezárhassuk. És keresd meg Túrós Janit!

 

 

Hülye minden erdélyi! A jéggyár valahol a város szélén épült és taxival egyenesen oda vitettem ki magam. Az épület előtt sorban állt vagy húsz-huszonöt szalmával töltött parasztszekér. Kiderült, hogy próbajárat címén szorgalmasan gyártják a jeget és árulják kéz alatt, öt lejért darabját, Túrós Jani pedig a gépházban egy matracon szunyált tökrészegen a teljes gőzzel működő kompresszor tövében. Gyártották az oltyánok a pénzt maguknak – próbajáratban! Bementem a szövetkezeti központba aláíratni az átvételi jegyzőkönyvet. Az elnök az olajosbarna képű oltyán köszönés helyett azzal fogadott, hogy perelnek, beperelnek bennünket! Nem tudta az istenadta, hogy én már jártam a gyárban. Szövegelt nagy hangon, hogy fizetni fogunk, mert még mindig nincs készen a jéggyár! Meredek pimaszság volt. Elvtikém, mondom neki, ezt az átvételi jegyzőkönyvet vagy ebben a pillanatban aláírja, vagy átmegyek ide szembe az ügyészségre, és ott adom le az egészet. Láttam, miért „nincs kész” a jéggyár. Maguk napok óta stikában árulják a jeget! Ettől az addig agresszív direktor nyomban hangot váltott: de drága uram, hova siet? Mit idegeskedik? Nálunk nagyon jó borok vannak, meg szép lányok, nem érdemes sietni! A hülye erdélyi fejemmel aláírattam a jegyzőkönyvet, fogtam a kijózanodott Túrós Janit, és hazamentünk. Mérgében az elnök meg is mondta: butácska erdélyiek csak aláírást akarnak, ahelyett, hogy pár jó flekkent bedobnának, pár pohár borocskát meginnának.

Sok hasonló tapasztalatom volt. Nem egyszer ígértek hat-nyolc kiló gyönyörű húst, ha aláírom, hogy három hétig nem működött a hűtőgép…

 

 

Kapcsolódó írások:

Pünkösti Árpád: A mi atyánk AP (Ars Poetika): Csak a tények és a szavak összhangja...

Pünkösti Árpád: Tovarisi, konyec a mezőgazdaságnak? – Beszélgetés dr. Raskó György agrárközgazdász vállalkozóval Németül, franciául, angolul itthon tanult meg, spanyolul, portugálul közép- és...

Pünkösti Árpád: Ha édesanyámat felakasztják… Pünkösti Árpád Ha édesanyámat felakasztják… Anyám azt írta a...

Pünkösti Árpád: Az özörényi tanítónő Pünkösti Árpád Az özörényi tanítónő Szüleim válásának kimondásáig nagymamáéknál...

Pünkösti Árpád: Jaj, Miska, fixatőrös lett a nadrágja! Pünkösti Árpád Jaj, Miska, fixatőrös lett a nadrágja! Ismerőseink,...

 

 

Cimkék: Pünkösti Árpád

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK