A Mozgó Világ internetes változata. 2010 június. Harminchatodik évfolyam, hatodik szám

«Vissza

Kőrizs Imre: Átvilágítás

Már rég láttam ezt az embert. Nem is tudom, öt-hat éve. De igazán a korábbi emlékek élesek: egy időben a göndörségig hullámos haját pusztán a szárítás pózának megválasztásával, valahol a Kocsis Zoltán–Dés László–pamutbojt tengelyen, képes volt már-már afrofrizurává eltúlozni, igaz, ehhez az kellett, hogy főnözés közben a lábát a falnak támassza, és úgy dőljön hanyatt keresztben a heverőn, erről a fejét, arról pedig a haját lógatva lefelé. Amikor a nagymamám, akivel tíz évig együtt lakott, meghalt, a szőnyeggel az őszülés fordítottja történt meg: a porszívó keféjében elkezdett csökkenni az ősz haj aránya a barna javára, nincs rá szó.

Volt néhány hónap az életében, talán egy év is, amikor valósággal gödröt ült a fotelembe, oldalszám szerint nyilvántartva, hogy óránként mennyit olvasott. Így végzett például a Goethe-sorozattal (inkluzíve Eckermann), amivel különben talán nem is lehet máshogy, sok Krúdyval, néhány Tolsztojjal és majdnem az egész Thomas Mann-nal. A lábát olvasás közben egy párnás széken nyugtatta, és egy idő után, talán a feszüléstől, fájlalni kezdte. A barátaimnak azzal kérkedett, hogy betegre olvasta a térdét.

Az arcát rég láttam, eltakarja a borosta, amit száz kiló fölött voltaképp vonások helyett visel. Néha hagyja rövid szakállá lenőni, de aztán mindig visszanyírja, nincs szakállastudata. Dohányzótudata sincs, ha piackutatók az utcán megkérdezik, dohányzik-e, gondolkodás nélkül mond nemet. Szivarozik, már vagy húsz éve, ideiglenesen – például sose vett öngyújtót, azt elköteleződésnek érezné –, de a kérdezők általában a cigarettázásra gondolnak. Amikor az anyám olykor munkás éjszakák utáni délelőttökön látogatta meg, és nem mulasztotta el megjegyezni, hogy vágni lehet a füstöt, azzal tért ki a gondolatmenet elől, az illőnél ingerültebben, hogy lehet, de nem muszáj. Szerintem ez nem túl szellemes, de az anyámhoz való viszonyának amúgy is van valami – szertartásnak nem nevezném – koreográfiajellege. Egy időben például apró figyelmességként, és egymástól teljesen függetlenül, csípős paprikát helyeztek el egymás hűtőszekrényében. Néha mindkettőjükét én ettem meg, ebből nem csináltam lelkiismereti kérdést.

Nincs kalapfeje. Ismertem egy hollandot, akinek nyírt angol bajusza volt, visszatette a földimogyorós dobozra a tetejét, ha valaki belépett az irodájába – az angol talán az ilyesmiért mondja Dutch treat-nek, amikor mindenki a saját fogyasztását fizeti –, de mindenekelőtt kalapfeje volt. Egész gyűjteményt, usankát és keménykalapot is tartott az irodájában. Ha ezzel szemben az a személy, akiről beszélek, véletlenül kalapot, sapkát vagy más tetszőleges tárgyat tesz a fejére, rögtön falusinak – ő ezt így gondolja: parasztnak – néz ki. De lehet, hogy a nélkül is annak néz ki, csak fedetlen fővel már megszokta magát, és nem tűnik fel.

Megbízhatatlan. Mindig elkésik. Ezt szereti – nem feltétlenül tévesen, mindenesetre alaptalanul – így gondolni: mindig elkésik, mint Kosztolányi. Moziban jól megkülönböztethető például az üléssorok között kabáttal, kólával, kukoricával felszerelve fesztelenül végigriszáló alfaj, a tyúklépésben, meggörnyedve szaladó, vagy a bocsánatkérést furcsa, nyakbehúzó pantomimmel jelző, látványosan lopakodó léptű késő. Ő előre menekül, a percben kifejezhető, kis késésekről nem is vesz tudomást, a negyedórásíthatókra vannak előre kifejlesztett mondatai – „későn odaérő típus vagyok”, vagy „negyvenkét hétre születtem, és azóta is próbálom utolérni magam” –, bár sose használja őket. A késésért cserébe tőle is lehet késni, e téren tényleg nagylelkű.

Régebben szívesen hitte volna magáról, hogy egyébként is nagyvonalú – barátaim gyermekei talán ezért is gondolták évekig gazdagnak –, de ezt egészen addig nem tudta összeegyeztetni a kicsinyességével, amíg rá nem jött, hogy voltaképp csak könnyelmű. Szeretné, ha több lenne benne a megbocsátás, de erre még nem talált jó megoldást. Az irigységre már igen. Ha valakire irigy lenne, mindig arra gondol, hogy ennyi erővel az angol királynőre is irigykedhet, neki ez ugyanaz a fáradság volna, csakhogy annak, hogy valaki az angol királynőre irigykedjen, nincs semmi értelme, ezért aztán nem irigykedik tovább. Arra a problémára, hogy hagyhat-e a tányéron maradékot az ember, szintén megvan a válasza, amit én is a magamévá tettem: ha már nem vagyunk éhesek, a maradékot nem kell megenni, mert az olyan, mintha magunkba dobnánk ki. A problémát ezzel egy életre megoldottnak tekinti, bár az elméletet nem sokszor ülteti át a gyakorlatba, mert falánk is, vagyis nem szokott maradékot hagyni. Ezenkívül még három tanulságot szűrt le az életből. Az egyik szerint mindenhova érdemes elmenni, a másik pedig az, hogy „nem eszik olyan forrón a kását”. A harmadikat elfelejtette. Helyette az angol királynő férjének azt a válaszát számítja ide pótlólag – érvényét az egész életre kiterjesztve –, amit eredetileg a kényelmesen teljesített közszereplések titkát firtató kérdésre adott: nem akkor kell vécére menni, amikor kell, hanem amikor lehet.

Büszkeség nincs benne, nem is igazán hisz ebben az érzésben. Gőg és dac, nagy ritkán a jól végzett munka öröme igen, de büszkeség semmi. A teljesítmény szerinte csak nagyon távoli és közvetett viszonyban áll az elismeréssel („a siker: félreértés”), büszkeségre, úgy véli, már csak ezért sincs ok. A gőg más, az független a teljesítménytől, a személyiségből fakad. Velem szemben is gőgös. De ez nem lenézés vagy sértettség, mert hiányzik belőle az összehasonlító jelleg, nem méri magát másokhoz.

Nem mindig őszinte.

Olykor inkább tapintatos, de udvariasság helyett általában körülményes, vagy inkább körülményeskedő. Ennek dacára, vagy éppen ezért gyakran hagyja magát rábeszélni kisebb szónoklatok tartására.

Idén negyvenéves lesz. Ha magára gondol, a múltjára gondol. Azt gondolja, hatvan-hetvenéves korában a jelenre fog gondolni. A jövőre harmincéves koráig gondolt. Egy franciatanfolyamon a tanár megkérdezte, mik az álmai. Azt felelte, nincsenek álmai, valamit vagy akar, vagy nem. Alapfokú tanfolyam volt, így tudta magát kifejezni, de lényegében így is gondolta. Azt nem árulta el, hogy elég kevés dolgot akar. Szerinte legalábbis elég kevés az, amit akar. Bár lehet, hogy téved. Néha sajnálja, hogy egy kicsit, tényleg csak egy kicsit nem mennek könnyebben a dolgai, de aztán emlékeztetem, hogy egy kicsit végtére is könnyebben mennek annál, mint ahogy még mehetnének, ebből a szempontból tehát – és még csak nem is végső soron – épp ez a nehézféle volna az a bizonyos könnyebb.

Ezt könnyen megérti, de gyorsan elfelejti.

Viszonyunk problematikus, bizonyos egyoldalúság jellemzi. Úgy érzem, én többet teszek a kapcsolatunkba, mint ő. Ha például sokat eszik este, rosszul alszom, ha megfázik, beteg leszek. Mosom a fogát – nem nagy meggyőződéssel –, hordja a ruháimat, a pénzt, amit keresek, elkölti. Nincs benne semmi szemtelenül nagyvilági vagy nyersen erőszakos, mégis tehetetlen vagyok vele szemben. Közösek az emlékeink, mint két iskolatársnak. Hogy szeretem-e? Amit vele kapcsolatban érzek, az annyira különbözik a többi szeretetemtől, hogy ugyanaz a szó nem is illik rá. Valahogy úgy vagyok vele, mint egyik-másik régi szerelmemmel, akivel sok éves kihagyásokkal néha összefutunk, és ilyenkor nem tudok eltekinteni a kicsit lefogyott arcon található lealapozózott pattanástól, vagy ezt gondolom: „Mi ez a nadrágszoknya?” – amikor elköszönünk, ő nyújtja puszira az arcát, de különben magamban sok boldogságot kívánok neki az életében (az üdvösségére nem gondolok). A képességeit unom, az új kunsztjai ingerültté tesznek, szemlátomást az öregkutya-, és nem a jópapparadigmát követem vele kapcsolatban. Enyhén szólva nem egy estikornél.

Egyszer egy közgazdász barátom megtanította neki, hogy mi a különbség az elköteleződés és a hozzájárulás között. Két-három évente ő is mindig talál új embert, akit megtaníthat rá: a tehén a tejhez hozzájárul, a bélszínnél elköteleződik. Azt hiszem, ebben az értelemben ő egy marha, én pedig egy elkötelezett bélszín vagyok. Nem tudom, kinek jobb.

A fiam apának szólítja, az anyám fiamnak. Az a gyanúm, hogy van valami közte és a feleségem közt.

 

 

Kapcsolódó írások:

Kőrizs Imre: Tíz bor tízért Van egy kedves barátom, egy igazi Stimmführer, vagyis az énekkar...

Kőrizs Imre: A kék halál Nem tudom, más hogy vág csirkét, igaz, a múlt hétig...

Kőrizs Imre: Mi újság? Egy ilyen naplóféle olvastán talán felmerül a kérdés: mi...

Kőrizs Imre: Étteremkritika „Forrott e haza mindenütt – mondja a költő egy történelmi...

Kőrizs Imre: Sámson Azzal áltatom magam, hogy nem bánom a hajam. Illetve akár...

 

 

Cimkék: Kőrizs Imre

 

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK