A Mozgó Világ internetes változata. 2010 június. Harminchatodik évfolyam, hatodik szám

«Vissza

Parászka Boróka: Társadalmi szívbéke

Azt mondja egy régi cimborám… – vannak az embernek cimborái, ismerős utcái, szokásai, múltja. Felemlegeti kínnal-bajjal az ember ezt a szót, hogy cimbora, valahonnan a poszt-mórai, preúttörős békeidőkből. Pajkoskodik vele, hogy cimbi, mintha egy olyan világban élnénk, amely cimborákkal, sőt mi több, cimbikkel volna tele. Olyan világ – és kissé olajosan elnyújtja az ember a szavakat, és a szavak értelmét úgy nagy általánosságban (on peut), elhangsúlyozza az elt, aztán az ipszilont, mondani már nem is lehet semmit, itt már csak a hangszálak időszakos megremegése jelezhet valamit. Olyan világ. A világ az olyan, vannak az embernek rögeszméi, például hogy otthon érezze magát benne, s nekem az otthonérzet most ez, hogy vannak cimborák.

A cimbi hivatásos katona, mindenféle külföldi bevetéseken, nemzetközi – hogy is mondják? – kontingensekben vesz részt, tud elhárítani, fenntartani, biztosítani. Békecimbi. Hosszú utat járt be, amíg ezt a keménykezű, jól felfegyverzett békeküldetést begyakorolta. Amikor megismertem, akkor még egyáltalán nem volt ennyire békés, sőt kifejezetten ellenséges volt, haragos és sértődött, dühös. Néhány évvel a rendszerváltás után találkoztunk egy kelet-magyarországi egyetem kampuszában. Mi voltunk a rendszerváltás utáni idők első – tisztának mondott – nemzedéke, szép reményeket fűztek hozzánk. Valami olyasmit, hogy akkor mi már „magunkévá tesszük” a „demokratikus értékeket” (micsoda nász), hogy új politikai kultúrát képviselünk, erősítünk (sőt alakítunk ki). Hogy mi leszünk a jövő záloga. (Zaciba velünk!) Nem, nem volt ez könnyű és reménykeltő helyzet, egyáltalán nem fényesültek az új szelek. Mert a nagy, megelőlegezett és zálogba helyezett bizalom kellős közepén vagy inkább mindezektől megterhelve mi éreztük, hogy nagy baj van. A cimbora, ez a keménykötésű alföldi gyerek, aki igazán otthon érezhette volna magát ebben a kisléptékű, de szépre vágyó világban, otthontalanul bolyongott az egyetem folyosóin, diákmunkásként kétségbeesetten vergődött a környező gyárak műszakjaiban. Csak most, tizenöt év elteltével tudtam meg, hogy a kortárs magyar kultúráról folytatott beszélgetéseink szüneteiben élelmiszert lopott a kollégiumi közös hűtőből, néhány deka párizsival rabolt esélyt a magyar rendszerváltás beteljesítésére. Így élt túl. Akkor nem tűnt fel sem a kétségbeesés, sem a vergődés, sem a lopás, mert általános, megszokott alapélmény volt minden tisztaságdemagógia ellenére. Kicsit a múlt rendszer árnya, kicsit az új rendszer valósága. Voltak még, akik a délszláv háború elől menekültek az egyetem padjaiba, voltak, akik a hármas határ mentéről a gazdasági pokol elől futottak. Én már nem erdélyi menekültként és még nem kelet-közép-európai polgárként, viszonylag biztonságban érezhettem magamat: otthonról megfelelő mennyiségű juhtúróval és azzal az alaptapasztalattal indítottak útnak, hogy majdnem minden túlélhető. Hadd lopjanak Debrecenben a román juhtúróból, minél többen vámolják, annál táplálóbb. Ez volt a toleranciám alapja.

Aztán semmi sem lett ezekből az évekből. Öt év alatt arra jöttem rá, alapos egyetemi képzés eredményeként, egyetlen út van: visszafelé. És arra is, hogy ez a visszafelé nem több, mint fikció, mint a menekült státussal való megbékélés, a bizonytalanság és kiszolgáltatottság elfogadása. Úgy döntöttem, ha már az otthonosságérzet nem birtokolható, akkor az otthontalanságérzet mérséklésére kell törekedni, így lett belőlem egy sosem volt Erdély menekültje Erdélyben. A cimborám kitartóbb volt, csövezett még néhány évig a magyar kisváros egyre zsugorodó dimenzióiban. Végül már a hűtőfosztogatásról is le kellett mondania, mert a filléres, felzsírozott és elvizezett mócsingos párizsit is lakattal zárták el előle.

És akkor még jobban feldühödött. (Ez itten a düh mikrotörténelme.) Tett a kortárs magyar irodalomra, a műbékével áltató egyetemi könyvtárra, a saját, kultúráról folytatott maszatos, izzadt, görcsösen reménykedő beszélgetéseinkre. Eltűnt, felszívódott ebből a világból. Most tudtam meg, hogyan és miért: berukkolt. Jelentkezett a hadseregbe, és borzasztóan örült annak, hogy minden reggel legálisan kapott kenyeret és felvágottat, hogy nem kellett lopva besurranni a közös zuhanyzóba, hogy volt hova lefeküdni és volt mit felvenni. Egyenruhát, persze. Ezzé lett a rendszerváltás reménysége, és annyira, de annyira hálás volt mindenért. A hajnali kelésért, a parancsszavakért, a számonkérésért, a primitív, de működőképes fegyelemért. A túlélés esélyéért.

Túl vagyunk már mindenen. A kezdeti ígéreteken és reménykedésen, a menekülési terveken, a máshol jobb lesz illúzióján, az otthon újrafelfedezésén, az önmagunkról való lemondáson, a mindennapi nyüszítő kompromisszumon. Harmincas éveink közepére egyetlen sikerélményünk, örömünk a túléléssel abszolvált ma. A tegnapot megbocsátással, a holnapot érdektelenséggel kezeljük.

Néha szoktam beszélgetni a cimborámmal, mert mégiscsak más világ ez, bárhogy is zsugorodtak a dimenziók. Bármikor kiszólhatok (nagy ritkán, amikor még szólni van kedvem) ezek közül az elnehezült Nyárád menti dombok közül, és a cimborám válaszol valamelyik háborús övezetből – beszélgetünk. Ettől van otthonérzetem, itt Erdélyben. A háborús dialógusoktól.

Miről beszélgetünk? Magyarországról. Melyik Magyarországról? Mi lehet nekünk, főállású, egyetemen képzett elmenekülőknek még ez az ország? Az az ország. Az ország. Fogalmam sincs. Azt hiszem, hogy az illúziókkal való végleges leszámolás is csak olyan illúzió, mint a többi. Kell egy ország, egy közös tér, valami, amire emlékezni, hivatkozni lehet. Szellemképes chat-ablakok sirató- és üzenőfalán búsongunk és nosztalgiázunk. Ott van nekem is cimborám, valahol a digitális semmiben, a nincsben.

És akkor azt írja nekem ez a megregulázott Rózsa Sándor-ivadék, hogy pépessé tudná verni a fekete mellényben masírozó gárdistalányokat. Hogy ez kell ide: megmutatni, hogy van, aki vissza tud és vissza akar ütni. Vissza kell menni, és vissza kell ütni. Ki kell menni az utcára. Visszaütni? Kire? A mellényre? A gárdistára? A pornótól politikáig tévelygő lányokra? És melyik utcára? Arra az utcára, ott Magyarországon, amelyről elmenekültünk, amelyen, nem, nem tudtunk megtanulni járni, otthon lenni? Hazamenni? Amelyen nem ismertük fel az irányokat, a közlekedési jeleket? A járdára festett legegyszerűbb vonalakat? Ahol rá kellett jönnünk, hogy könyvtárban aszott analfabéták vagyunk?

Azt mondja ez a béketeremtő cimborám, hogy jaj, ne értelmiségifanyalogjak. (Ez a szóösszetétel, hogy ez mekkora karriert futott be a magyar szellemi életben! Az értelmiségi fanyalgás önálló műfaj, közéleti bélyeg, politikai karantén, döglött korszellem és vitát rekesztő szitokszó.) Ne finnyáskodjak, és ne jöjjek ezzel a „mi lesz a jogállamisággal”, meg „mire jó az erőszakmentesség” használhatatlan dumámmal, mert ez bukott meg velünk, nemhogy az elmúlt tizenöt-húsz évben, de már akkor, amikor engedelmesen beálltunk a konzervgyár futószalagja mellé. Amikor úgy szoktattuk magunkat a kultúrához, hogy megtanultuk beosztani a mócsingos párizsit. És ne mondjam, hogy mindenhol ez van, mint a ragadós fikcióink miatt felejthetetlen és elengedhetetlen Magyarországon. Mert nincs mindenhol így, például itt (ott) a Nyárád menti dombok között, Romániában, ott nálatok nem kapnak fontos politikai pozíciókat a szélsőjobbosok. Magyarországon sem kaptak – tenném hozzá –, hanem szereztek, legális politikai eszközökkel, követhető, kiszámítható stratégiával. Hiába kapkodunk a furkósbothoz, a drágához – mondanám, de nincs kinek. Mert higgyem el, ő már csak tudja, az ellenőrző pontokon, a válságövezetekben, a háborús vidékeken, hogy akkor a legveszélyesebb az ellen, amikor békésnek látszik, amikor úgy tesz, mintha megpróbálná követni a szabályokat. És ne akarjak társadalmi szívbékét, mert itt nem lesz béke, a szívekben pláne nem lesz, legfennebb csak rend. És akkor már legyen mienk az a rend.

Nem tudok vitatkozni az érveivel, és nem is akarok. Hogy magyarázhatnám meg a viszolygást, a rettenetet, amelyet a pépessé vert gárdistalány víziója, az erőszakkal elfojtott, szőnyeg alá sepert erőszak lehetősége kelt bennem? Az önmagát szétverő Magyarországé. Mellényben vagy mellény nélkül.

És arra gondolok közben, hogy tényleg, mennyivel jobb nálunk. Hol is van ez a nálunk? (Ott nálatok.) A térben, amit elképzeltem, ahova menekültem, ha már mindenképpen menekültté kellett lennem. A nálunk most az, ahol több tízezer ember tanyázik hetek-hónapok óta az utcán. Nyugdíjasok, akik szociális alapon kiutalt ciántablettát követelnek a kormánytól, mert válságkezelés címén megcsonkított járandóságukból sem éhen halni, sem életben maradni nem akarnak. Rendőrök, orvosok, tanárok: a teljes szétesés peremére futott közszféra dühöng és erőszakoskodik önmagáért önmagával, és haragszik a csőd elől menekülő államra, mely rettegő és menekülő állam szintén önmaga. Társadalmi szívbéke van nálunk, egyetértés és összeolvadás a pánikban. Rettegésszolidaritás. Sztrájkharmónia.

Hogy ez lenne a jobb? Mitől? Működésképtelen társadalmak masszájában élünk, hát minek ide bármiféle illúzió, elvágyódás, ország és hazafikció. És minek ide mi, akik soha, de soha nem tudtunk irányt találni, akik végül a semmiben otthonos cimborálásba vagy verekedésbe menekülünk. Történt-e bármi is velünk az elmúlt tizenöt év alatt, vagy éppannyira értetlenek s így éretlenek vagyunk, mint akkor, egy semmit sem változó világban?

Kéne ide valami nagyvonalú bölcsesség. Túllátni ezen az apokalipszisgiccsen, válsághisztérián, mócsingjaink nyomorán, a mellénypolitikán. Befejezni, de leginkább elkezdeni valamit. Végre.

 

 

Kapcsolódó írások:

Farkas Zoltán: Lopott anyagból (Parászka Boróka) Hosszúra nyúlt a 2007-es esztendő. Még valamikor 2006 nyarán...

Parászka Boróka: Egy másik ház Parászka Boróka Egy másik ház Egy másik ilyen ház, ami...

Parászka Boróka: Mindennapi horrorunk Parászka Boróka Mindennapi horrorunk Két bűneset bonyolódik jelenleg a...

Parászka Boróka: Anyám, a vagány csaj Amikor anyám farmerszerkójában titokzatos módon meglépett, láttam rajta, hogy valami...

Parászka Boróka: Miért loptak Koszovóban a románok magyar kabátot? Parászka Boróka Miért loptak Koszovóban a románok magyar kabátot?...

 

 

Cimkék: Parászka Boróka

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK