A Mozgó Világ internetes változata. 2010 június. Harminchatodik évfolyam, hatodik szám

«Vissza

Végel László: Egy történet, amely nem Titóról, hanem rólunk szól

Thomas Bernhard A színházcsinálóban Ausztriát pecegödörhöz hasonlítja, a Heldenplatzban pedig trágyadombhoz. Közben kiérdemelte a legfontosabb, legrangosabb irodalmi díjakat. A méltatlankodó osztrákok végül is megbékéltek vele. Emiatt is tisztelem az osztrákokat. Ahogy a magyar kultúra értékét is öregbíti, hogy Ady Endre vagy Móricz Zsigmond kétségbevonhatatlan klasszikusok lettek, annak ellenére, hogy kíméletlenek voltak a magyar világ szörnyűségeivel szemben.

Érdekes, hogy ez a hangnem a szocializmus idején majdnem teljes egészében kihalt. Annak is a legkeményebb időszakaiban pusztult ki, hogy azután, majd csak a rendszer puhulásakor tünedezzen fel újra. A rendszerváltás azonban elkábította az írókat, hisz, néhány kivételtől eltekintve, a „bársonyos forradalmak” bársonyossá tették a hangjukat.

A szocializmus gyűlölte a dekadenciát, a szitkokat, a rendbontókat. Ez odáig vezetett, hogy még az „anacionális” szerzők is lágy, kellemes bariton hangon szóltak a nemzetről, a hazáról. Tónusuk csak akkor durvult el, amikor a „múlt bűneit” kellett ostorozni. Szó sincs valamiféle magyar specialitásról. Ugyanez a lágy hangnem uralkodott más nemzetek irodalmában is, például a horvátban, a szlovénben, vagy a szerbben. A szocializmus nem volt képes értelmezni a nemzetet, ugyanis amit a valóságos életben sértőnek talált, azt a művészetben, illetve az irodalomban álszent módon oltalmazott.

A szocialista hagyomány olyannyira szívósnak mutatkozott, hogy átmentődött – hogy nevén nevezzük a gyereket – a kapitalizmusba is. Minél brutálisabb ez a kapitalizmus, annál gyöngédebb hangon szól a nemzetről. Természetesen mindenki a sajátjáról. A másik nációt lehet, sőt szükséges ócsárolni, becsmérelni, a sajátunkat azonban kizárólag dicsérni és magasztalni szabad! Ha valaki – netán egy-egy író – megszegi ezt a kelet-közép-európai etikettet, nyomban közfelháborodást idéz elő. Gyakran foglalkoztat a gondolat a régió vadkapitalizmusát illetően. Véleményem szerint a helyzet nem fog szelídülni, a nemzeti konfliktusok sem fognak enyhülni mindaddig, amíg a régió nemzetei nem esnek át valamiféle Bernhard-tanfolyamon. Akképp, mint Ausztria.

Pecegödör és trágyadomb, villan meg a fejemben, amikor az újságárusnál megpillantom a belgrádi Vreme című hetilapot, fedőlapján Tito arcképével. Negyven évvel ezelőtt az újságárus kioszkok olyanok voltak, mint egy-egy nagy Tito-portréfotó-kiállítás. Aztán egyik napról a másikra eltűntek a Titót ábrázoló címlapfotók. Később a belső oldalakról is. A vajdasági magyar sajtóban egy-két kisebbségi vezető próbálta felvenni vele a versenyt, egy alkalommal egyikük még rekordot is döntött. Pontosan emlékszem arra a napra. Losoncz Alpár filozófus hívta fel a figyelmemet, hogy egyikükről ugyanaznap három fotóportrét közölt a magyar kisebbségi napilap. Az iménti eset juttatta eszembe a régi szlogent, amelyet halála után terjesztettek: „Tito meghalt, a titoizmus örökké élni fog”. Úgy látszik, egészen eltorzult formában sikerült, még a kisebbségben is születnek törpe Titók. Persze a többségi nemzethez tartozók között is vannak, akik Titóként szeretnének felébredni.

Josip Broz Tito harminc évvel ezelőtt hunyt el. Egészen pontosan 1980. május 4-én délután három óra öt perckor a ljubljanai (Szlovénia) Klinikai Központban. Legalábbis a hivatalos bejelentés szerint. Vasárnap volt, az újvidékiek hétvégi pihenőjükről tértek vissza, amikor az esti híradók előtt a média rendkívüli adásban adta közre a halálhírt. Előzőleg a nemzetközi munka ünnepe alkalmából munkaszüneti nap volt. A dolgozó nép a Duna másik partján meghúzódó Fruska gora lankáin majálisozott. A kamenicai parkban hagyományos ökörsütés volt, a kirándulók falták a roston sült húsokat, a csevapcsicsát meg a plyeszkavicát. Estére felduzzadt az autóforgalom, azonban néma maradt a város. Egy ideig az utcán ténferegtem, majd betértem egy kis kávézóba. A helyiség kongott az ürességtől, a pult mögött egymagában ácsorgott a tulajdonos, mint később kiderült, albán nemzetiségű volt. Kávét rendeltem, majd az egyik közeli asztal mellé telepedtem. A televízió híradóját bámultam. A bemondók fekete gyászruhában olvasták a híreket. Mint később megtudtam, a médiában felkészültek a legrosszabbra. Pontos forgatókönyv készült a rendkívüli alkalomra. Előre összeválogatott alkalmi zenei meg dokumentumfilm-anyag készült. Tudni lehetett, hogy ha a legrosszabb bekövetkezik, milyen műsorkoncepció indul el, kik fognak az ekránon megjelenni stb. Számukra már hónapokkal azelőtt több alkalmi öltözetet előkészítettek. Sőt az utolsó négy hónapban a kiválasztott stábtagoknak szabadnapjaikon is le kellett jelenteni az elérhetőségüket. Az albán tulajdonos az asztalomra helyezte a kávét, és látva, hogy mekkora figyelemmel követem a híreket, megállt az asztal előtt, és velem együtt bámulta a televíziót. Csak akkor szólalt meg, amikor szórakozottan rápillantottam. Elment az öreg, mi pedig úgy ráfázunk, mondta.

Felkaptam a fejem. Nemigen voltam hozzászokva az ilyesfajta véleménynyilvánításhoz. Az értelmiségiek ódákat zengtek Titóról, a kávéházi emberektől azonban mindaddig nem hallottam magasztaló szavakat. Faggatni kezdtem, hogy mire is gondol, ám kitérő választ adott, majd – miután kiejtésemből rájött, hogy nem vagyok szerb – némi gyanakvással mellemnek szegezte a kérdést nemzetiségemet illetően. Magyar, válaszoltam. Akkor maga sem ússza meg, mondta jelentőségteljesen. Itt azonban meghökkent, mintha saját szavaitól ijedt volna meg, lehorgasztott fővel a söntés mögé vonult, és onnan figyelte a tévéközvetítést. Rezdületlen tekintettel nézte a görcsösen zokogó polgárokat.

Az asztalon hagytam a pénzt, majd távoztam. Harminc év múlva is azon töprengek, hogy vajon mit is kellett volna válaszolnom annak az albán kávézótulajdonosnak. Mindhiába próbálom újra meg újra átgondolni a jelenetet, nem vagyok biztos benne, hogy egyértelmű választ tudtam volna adni. Másnapi viselkedésem is erről a tanácstalanságról szólt. Talán hanyagságból, talán szórakozottságból, de semmiképpen sem ellenzékiségből, másnap reggel ugyanis munkába menet szokásomhoz híven farmert és kockás inget öltöttem magamra, azonban amint az utcára léptem, megtorpantam. Az újvidéki sugárúton csupa gyászba öltözött embert láttam. Az arcok szomorúságba borultak. Nem tudtam, hogy mitévő legyek? Forduljak vissza, és öltözzek én is feketébe? Az emberek valamiféle felsőbb parancsra gyászolnának? Azonban semmiféle hasonló utasításról nem hallottam. Egész éjszaka a televíziót néztem, Jugoszlávia polgárai sírtak, mi több, jajveszékeltek, én pedig némi gyanakvással, a velem született ellenkezéssel arra gondoltam, hogy színjáték az egész, lehetetlen, hogy az egész ország sír és gyászol, mint ahogy a médiumok állítják. Az utcán azonban meggyőződtem róla, hogy igaz felvételeket sugárzott a televízió. Jugoszlávia mély gyászba borult. Harminc év múltán nem tudnám megmondani, hogy pontosan miért, lehet, hogy a saját jövőjét siratta.

Kopott farmernadrágban toporogtam az utca forgatagában, és nem igazán tudtam, mitévő legyek. Forduljak vissza a lakásba, és vegyek magamra valami alkalmi felöltőt, és úgy menjek a munkahelyemre, az újvidéki televízió drámaszerkesztőségébe? Nem, gondoltam, ezt mégsem tehetem, hiszen ez gerinctelenségre utalna. Nem voltam antititóista, még a hetvenes években sem ismertem kimondott antititóistákat, pedig akkoriban már részt vettem számos rendezvényen, amelyet a hatalom ellenzékinek nevezett. Ám tudom, hogy a rendszerbírálók között sem akadt, aki megtagadta volna tőle államfői formátumát. Egyedül Predrag Matvejevic zágrábi értelmiségi szólította lemondásra Josip Broz Titót, de kötetében a legnagyobb tisztelettel méltatta érdemeit. Elismerően írtam Matverjevic könyvéről, habár azt gondoltam, hogy ebből nagy botrány kerekedik, azonban nem így történt. A botrány elmaradt, apró mellőzéseket éltem át. Ma is úgy vélem, hogy ez sem felsőbb parancsra történt, inkább egy-egy túlbuzgó irodalmi tudor kívánt magának érdemeket szerezni. Mert az érdemek kiváltságokkal jártak, és a rendszer leginkább nem a fenyítéssel, a megtorlással élt, hanem a kiváltságok, a posztok osztogatásával.

Hű akartam lenni önmagamhoz, emiatt nem fordultam vissza a lakásba, hogy átöltözzek, viszont annyi bátorságom sem volt, hogy úgy menjek a munkahelyemre, közönséges, kopott farmernadrágban. Inkább nyakamba vettem a várost, ahol megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy mennyire őszinte és mély gyász honol mindenfelé, úgyhogy csakhamar én is a hatása alá kerültem.

A kopott farmernadrágban gyászoltam. Tulajdonképpen a halála utáni első napokban került hozzám emberközelbe a karizmatikus vezér.

Nagyobb volt, mint az ország, amelyet megteremtett; amelyet hívei, lakájai, szolgái véres háborúkban vertek szét. A titoizmusban az volt a legrosszabb, ami utána következett. Az a tömeg, amely jajveszékelt az utcán, egy évtized múlva gyűlölettel beszélt egykori imádott vezéréről. Egykori talpnyalóiból megátalkodott antikommunisták lettek. Aki közülük karriert akart csinálni – és sok volt ilyen –, az többnyire megtagadta a múltját. A mi nacionalizmusainkat a volt kommunisták lanszírozták véres hódító útjára. A költők, akik versekkel hódoltak neki – majdnem minden költő megírta udvari költeményét, a vajdasági magyar költők is ezt tették –, kitörölték életművükből a Tito-verseket. Az egyik napról a másikra kiderült, hogy mindenki ellenzéki volt, még az is a hatalom áldozatának nevezte magát, akit megbüntetett a rendőr, mert szabálytalanul kelt át az úttesten.

A vajdasági magyaroknak külön traumát jelentett Josip Broz Tito. Az a nemzedék, amely a tömegsírok korát érett fejjel élte meg, amelynek tehát tudomása volt a magyar tömegsírokról, évtizedeken át hallgatott a borzalmas eseményről. Hallgatott, mert ez volt a legszörnyűbb tabu. Az írói hagyatékokból utólag sem kerültek elő azok a művek, amelyeket évtizedeken át rejtegetni kellett. Még a fehér papír előtt is hallgatni kellett. A vajdasági magyar Tito idején sajnálkozott a Rákosi-korszakban sínylődő magyarokon, a Kádár-korszakban pedig Szegeden és Budapesten mulatott, nagy lakodalmakat rendezett, és mély együttérzéssel, némi fölényérzéssel hallgatta a gulyáskommunizmusra panaszkodó magyarokat.

Csak a kilencvenes évek után tudhatták meg a háború után született nemzedékek, hogy voltaképpen mi is történt 1944 őszén és 1945 telén. Egyre-másra jelentek meg az adatok és a vallomások. Milosevic nem avatkozott közbe, mert részben neki is megfelelt, hogy demisztifikálják Titót. Ezt a fordulatot a szerb vezér sikerrel végezte el, utódai pedig folytatták a megkezdett művet, a mai, új vezetők pedig azon töprengnek, hogy szobrot emeltetnek Tito ellenfelének, Draza Mihailovicnak, aki a kommunisták és az antifasiszták (a partizánok között nem mindenki volt kommunista) elleni harcot fontosabbnak tartotta, mint a Hitler ellenit.

A magyar részről történő demisztifikáció csak részben felelt meg a szerb közvéleménynek, amely ezúttal is nehezen fogadta el, hogy a szerbek is követhetnek el bűnöket. Két évtized kellett ahhoz, hogy legalább a megoldás küszöbéhez közeledjünk, és a szerb állam hivatalosan is elismerje a bűntetteket. Félig-meddig és hallgatólagosan ez már megtörtént, s jogilag is megtörtént a precedens. Az adai származású Novák Eszter éppen ezekben a hetekben elérte, hogy a bíróság rehabilitálja az édesapját és édesanyját, akiket a bevonuló partizánok 1944 őszén megöltek. Megtört a jég. Ezek után könnyebb lesz minden új bírósági tárgyalás.

 

 

Kapcsolódó írások:

Végel László: A Balkánról és rólunk Végel László A Balkánról és rólunk A vébé elődöntőjében...

Végel László: Történet a cirokseprűről és a virágokról Végel László Történet a cirokseprűről és a virágokról Katharine...

Végel László: Leszámolás a hatvannyolccal A nagy belgrádi trópusi kánikulában, a belgrádi egyetemistatüntetések negyvenedik...

Végel László: Cselédek és kukázók Végel László Cselédek és kukázók Teruska kálváriája Teri néni mos,...

Végel László: Történetek – útközben Még soha sem jártam Dél-Tirolban, ezért szívesen fogadtam a meghívást,...

 

 

Cimkék: Végel László

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK