A Mozgó Világ internetes változata. 2010 június. Harminchatodik évfolyam, hatodik szám

«Vissza

Pataki Ferenc: Az emlékeztetés műveletei

A feltételek

 

Amelyik politikai erő uralja a társadalom kollektív emlékezetét, az szabályozni képes a közhangulatát, a jövőképzetek alakulását, valamint az identitásképzési folyamatokat. Hogy vajon előbb születik-e a múltélmény, és belőle származik a mai hiedelemvilág, vagy az utóbbi keresi a maga igazolását és eszmei motívumait, „dekorációját” a múltban, az a dolog lényegét illetően közömbös. Csupán az egyén pszichológiája szempontjából lehet jelentősége. Mindenesetre az ősmagyarság hitvilága vagy „Budavár 1944. évi hős védőinek” kultusza és meghatározott jobboldali radikális nézetek között közvetlen megfelelés mutatkozik. Aki az autójára ragasztott matrica Nagy-Magyarország képét valóságos esélynek hisz, az számos egyéb illúziónak is hitelt adhat. Aki a Kádár-korszakot „fekete lyuknak”, históriai nemlétnek tekinti a honi történelemben, nagy valószínűséggel nemzeti-konzervatív eszmék hívének bizonyul.

A társadalom történeti tudatának állapota nem csupán kíváncsiskodó érdeklődés tárgya: vajon milyen kép él a polgárokban – s főképpen a fiatalokban – a nemzeti történelemről s „helyünkről a nagyvilágban”? A történeti tudat mindenkori képe bepillantást enged a kollektív emlékezetet tápláló tudás és érzület lehetséges tartalmaiba. Nem is vagyunk híján efféle kutatásoknak; a belőlünk kikerekedő kép inkább lehangoló (Romsics 2002; Kovács M. 2005; Kovács A. 2005; Vásárhelyi 2007). Ezért is oly gyengék a magyar társadalom immunreakciói a különféle – történeti eredetű – mentális fertőzésekkel szemben. A manapság megfigyelhető „kísértetjárás” ebből a szempontból több mint tanulságos. A „szellemek” szinte mindig történelmi jelmezben bújnak elő a személyesen soha át nem élt, felidézett múlt homályából.

A hazai helyzet érdekes vonása, hogy a politikai porond erőcsoportjai, a pártok és mozgalmak rendszerint rövid múltra tekinthetnek vissza. Ezért vagy energikus előd- és előzménykutatásra kényszerülnek, vagy pedig késztetést éreznek arra, hogy közvetlen múltjukat heroizálják: történetük valódi eseményeit és érdemeit mítoszokkal és legendákkal fonják be. A Fidesz legendáriuma a Bibó kollégiumi „szeplőtelen fogantatás” és a szabad pártalapítás aktusában gyökerezik, majd a tömegpárttá növekedés, a hatalom felé menetelés és a vezérképzés fejleményeiben épül tovább. Az SZDSZ a demokratikus ellenzék egyenes ági leszármazottjaként és a polgári radikálisok örököseként tekintett önmagára, bármiként alakult is utóbb a párt sorsa. Az MDF a lakitelki hagyomány szülötte, de forrásait jórészt népi mozgalom eszmeköre táplálta, főként akkor és addig, amikor és ameddig a vezető rendszerváltó pártok egyikének szerepét játszhatta.

A Kisgazda Párt dicsekedhetett a leghosszabb érdemes múlttal, emellett a magáénak mondhatott egy szabad választásokon kivívott elsöprő diadalt (1945). Sorsa meggyőzően példázza, hogy tisztán személyes tényezők alkalmi és véletlen egybejátszása – a politikai elemzők nagy bánatára – semmivé teheti a történelmi helyzet kínálta esélyeket. Ez újra csak aláhúzza, hogy a közélet professzionális és alkalmi szereplőinek jelleme, tehetséges, képzelőereje és csapatteremtő személyes vonzása, energikus szívóssága az objektív helyzetek meghatározón fontos – olykor egyenesen perdöntő – tényezője.

A rövid múlt és a nagyszabású szerepigény közti feszültség folyamatosan élte és napirenden tartotta az előd- és hagyománykeresés kényszerét: a „gyökerek” felkutatásának buzgalmát. Választ kellett lelni arra, hogy az egyes politikai áramlatok milyen tradíciókhoz kívánnak kapcsolódni, miközben közreműködnek a nemzeti történelem szerves folytonosságának helyreállításában. Különös módon árnyalta a képet, hogy bő évtizedre volt szükség ahhoz, hogy a választék teljes és legitim módon választható spektruma kialakuljon, és a szélsőbaloldaltól a radikális, neonáci jobboldalig átfogja a 20. századi magyar történelem teljes eszmei-politikai panorámáját. A későn jöttek és a későn eszmélők radikalizmusa mindig ingerültebb és agresszívabb. A „Vér és becsület” szervezettel és hasonszőrű csoportokkal, majd a gárdával és a Jobbikkal egy véglegesen elbukni látszott hazai hagyomány regenerálódott; feltáplálásában azonban a hazai talaj mellett európai tendenciák is közreműködtek. Mindenesetre a ma élő legidősebb generáció tagjai olykor némi riadalommal állapíthatják meg: ismerős a légkör; ezt már láttuk a harmincas évek végén. Harsogott a követelés: „Mindent vissza!” A szélsőjobboldali párt büszkén hirdette: „1938 a miénk!” És a 39 zöldinges képviselő be is vonult a parlamentbe. Születtek a zsidótörvények, szaporodtak az inzultusok.

Egyedül az MSZP helyzete volt sajátos: nem a múltnélkülisége sújtotta, hanem éppenséggel a reá nehezedő múltja és benne a felmorzsolt és bekebelezett szociáldemokrata párthoz és annak eszmevilágához fűződő viszonya. Róla is elmondható az, amit a pszichológia tudományáról szokás említeni: hosszú a múltja, de rövid a története. A párt a lehető legrosszabb megoldást választotta: a hallgatást. Ezt azért is megtehette, mert érdemleges súlyt képviselő versengő szociáldemokrata párt – gyaníthatóan ezúttal is személyes okok miatt – nem jött létre. A Munkáspárt valódi versenytársként ugyancsak nem jöhetett számba. Az elmaradt katarzisért és modernizációért – úgy látszik – most kell majd leróni a penitenciát; mértéke még nem becsülhető meg.

A párt úgy tett, mintha semmi köze sem lenne tulajdon múltjához, és 1989 őszén „szűznemzéssel” született volna. Pedig ez a múlt igencsak tarka volt: olykor heroikus és áldozatteli, máskor szégyenletes, de mindenképpen kíméletlen önvizsgálatra váró. Meglehet, túlságosan korán érkezett a választási siker: illúziókat támasztott, és a még igencsak gyenge vállakra rakta a kormányzás terheit. Sem szellemi, sem fizikai erő nem maradt a párt modernizálására, európai értelemben vett néppárttá alakítására, amely új nemzedékeket és társadalmi csoportokat képes magához vonzani. Bár a párthoz közel álló Politikatörténeti Intézet „Múltunk” címmel érdekes és színvonalas folyóiratot adott ki, a politikai közbeszédben ennek vajmi kevés látszata volt. A párt politikusai valósággal rettegtek attól, hogy a Tanácsköztársaság, Kun Béla vagy a Rákosi- és Kádár-rendszer méltatóinak, még inkább védelmezőinek szerepébe kényszerülnek. A helyzet valóban kényes volt; emellett olybá is tűnhetett, hogy az örökséggel számot vető és a történeti folytonosságot valamiképpen helyreállító önkritikus vizsgálódás elodázható, mivel súlyosan megterheli a napi politikai csatározásokat.

Ebben a múltban azonban ott van a magyar munkásmozgalom egész öröksége: a vállalható csakúgy, mint a jóhiszemű illúziók és a fanatizmus szülte torzulat. Nem csupán Kun Béla és Rákosi, hanem sok ezernyi munkásember önzetlen – meglehet, olykor naiv – áldozata: Illyés önéletrajzi trilógiájának hősei, a „kora tavasz” légkörében eszmélkedő „Beatrice apródjai”, a csendőrök által felpofozott Veres Péter, az agrárszocialista és a szociáldemokrata tanuló- és olvasókörök s megannyi más, aminek meg kell maradnia a kollektív emlékezet eme vonulatában. A „felmenők” akkor is „vérrokonok” maradnak, ha méltatlan dolgokat cselekszenek, és a család kitagadja őket. Ne feledjük: Lenin és a bolsevikok, Kun Béla és társai a szociáldemokrata mozgalom szakadárai voltak. Aligha lenne méltányos ezért a szociáldemokráciát megbélyegezni és elmarasztalni. Illyés disztichonja ebben az esetben is eligazító lehet: nem az a fontos, honnan jössz, hanem az, hogy hová mész.

Ugyancsak a számvetés megkerülését szolgálta egy különös múltbehelyettesítési művelet. Ennek jegyében az MSZP egyik napról a másikra szociáldemokrata pártnak nyilvánította önmagát. A döntés csak hosszú távlatú programként és nem befejezett tényként lett volna elkönyvelhető. A múltra vetítve inkább a saját előtörténet elkendőzését szolgálta, homályba borítván Rákosiék kíméletlen irtó hadjáratát a „szociáldemokratizmus” (s vele együtt a „klerikális reakció” és a „magyarkodás”) ellen. Ilyen viszonyok között az is megterhelte a képet, hogy a magyar szociáldemokrácia történetében – minden tiszteletre méltó érdeme és nagy szolgálatai ellenére – akadnak bírálható és időszerűtlenné vált tradíciók (a nemzeti kérdés és az agrárproblémák kezelése, doktriner hajlam és szónokiasság). Az MSZP helyzetét tovább nehezítette és nehezíti mindmáig, hogy múltja súlyosan problematikussá válása mellett jövővíziója – a szocializmuskép – is széthullott és tartalmatlanná vált, miként szerte Európában. A múlt kritikusan ellenőrzött és ekképpen megőrzött hagyománya fontos érzelmi támasza lehet egy újfajta, távlatos gondolkodásnak, de nem lehet eligazító forrása: az csak a jelen valóságából hántható ki.

A magyar politikai mező pártjainak ez a különös múltnélkülisége vagy éppenséggel stigmatizált múltja gyökeresen különbözik az angolszász országok pártképleteinek évszázados stabilitásától és nemzedékeken átívelő folytonosságától. S bár Európa számos országában cseppfolyósabbak a viszonyok, az alapvető politikai áramlatok szerkezete hasonló tendenciákat tükröz (kormányképes jobb- és balközép s mellettük többé vagy kevésbé kiterjedt, csak részben koalícióképes „peremvidék”). Az amerikai társadalom különös-egyedi változatot képvisel: rövid múltra visszatekintő „bevándorló” társadalom, amely a kiszorított és jórészt elpusztított őslakók helyére települt. Ezt és a rabszolgaság képében jelentkező másik „ősbűnt” kellett ellensúlyozni és igazolni a szabadság és egyéni siker ideológiájának pátoszával. A közös múlt és a belőle táplálkozó kollektív emlékezet viszonylagos kurtaságával magyarázható, hogy az Egyesült Államokban oly intenzív a múltidézés és a nemzeti összetartozás szimbolikus rituáléja: az „alapító atyák”, az alkotmány és a nemzeti zászló kultusza, a helyi és nemzeti népünnepélyek kedvelése, a különféle lokális közösségek integráló ereje, amelyek a nagymértékű mobilitás ellenére is őrzik a társadalmi szolidaritás szellemét.

A posztszocialista országokban hasonló fejlemények zajlanak, mint hazánkban: folyik a nemzeti történelem kontinuitásának és benne a kollektív emlékezetnek a helyreállítása, éspedig mindenhol többé-kevésbé kiélezett viták és konfliktusok, szakadások és újratájékozódások közepette. A nemzeti történelem jellemzői szükségképpen ráütik a maguk bélyegét az eseményekre. Csehszlovákia kettéhasadt; Ukrajna történetileg igyekszik megalapozni önálló államiságát; a „kis Szerbia” keresi új helyét; Romániát a Nagy-Románia eszme megvalósítása foglalkoztatja; a balti államok újraértékelik második világháborús szerepüket és így tovább. Mindez ezúttal csupán abban az összefüggésben érdemel figyelmet, hogy ilyen viszonyok között – tekintet nélkül az egyes országok sajátosságaira – döntő szerephez jut a múlt vonatkoztatási szerepe és az ebből eredő szimbolikus politizálás.

A kollektív emlékezet tartalmaihoz kötődő szenvedélyek elsősorban a „szemtanúk”, az eseményeket közvetlenül átélő generációk tagjaiban izzanak fel. A hun-magyar rokonság, a sumér eredet vagy a „halszagú” finn testvériség ügye, netán az ősmagyar hitvilág és a rovásírás inkább belterjes, szektaszerű csoportokat érint, mintsem hogy tömegindulatokat támasztana. Hogy valamely emlékezeti tematizáció erre alkalmas legyen, átvitt-szimbolikus jelentést kell öltenie, értelemteli jelképpé kell válnia, némileg el is szakadván a történelmi valóságtól. Szent István életműve, a Szent Korona, Werbőczy Hármaskönyve, a kuruc–labanc megosztottság vagy a Kossuth–Széchenyi szembeállítás, Tisza István egyaránt alkalmas erre a szerepre. S persze további jelöltek is tetszés szerinti számban kiszemelhetők.

A szerencsésebb sorsú nemzetektől eltérően nálunk szinte mindennek bizonytalan és többértelmű a kollektív emlékezetben elfoglalt helye. Konfrontációk máshol is bőséggel akadnak: Franciaországban a nagy forradalom és a kollaboráció ürügyén, Spanyolországban a polgárháború megítélése, a svéd semlegesség „foltjai”, az olasz partizánmozgalom kapcsán. De bizonyára kevés – hozzánk hasonló – ország akad, ahol az egymásra torlódott múlt oly tágas játékteret kínálna a különféle értelmezésmódoknak, s ezáltal oly kézzelfoghatóan belejátszana a közpolitika alakulásába: a kollektív emlékezet manipulatív befolyásolásába. Ezért lehet célszerű, ha alaposabban szemügyre vesszük ennek legfontosabb technikáit, nevezetesen: az ismétlő rögzítést, a szimbolikus térbe emelést és e tér kiterjesztését, az elszigetelést (dekontextualizációt), az érzelmi feldúsítást, az alternatív (versengő) értelmezési változat stigmatizálását, olykor el egészen a kriminalizálásig.

A köznapi tudatban lappang néhány közhelyszerű hiedelem vagy inkább homályos ráérzés. Ilyenek: „emlékezni jó”; „csak a szépre emlékezem”; „felejtsük el a rosszat!”. A jóízű együttes emlékezésnek konvencionális rítusai vannak: érettségi találkozók, katonacimborák és évfolyamtársak összejövetelei, egyéb egyívásúak és családok ünnepi alkalmai. Aki emlékezni képes, az „túlélő”: valamit már elvégzett, valaminek tanúja volt, valamiről számot adhat; élettörténete van, tekintet nélkül arra, hány esztendős. S ez utólag akkor is érdekes, ha az élet szenvedéstörténet volt. Mi több, módot adhat a túlélés örömére és a beszámolás elégtételére, főként akkor, ha az másokkal is megosztott‚ közös élmény volt. Ez még a fájdalmas emlékek sajgásait is enyhítheti.

S ha a képbe az intimitástörténetet is bevonjuk, még szembeötlőbb lesz, hogy a visszaemlékezés könnyen mozgósítható és jól motiválható funkció. Sőt olykor – akárcsak a játékot – önmotiválónak (önjutalmazónak) is tekinthetjük. Ennek egyik megnyilvánulása a biográfiák és önéletrajzok iránti heves érdeklődés (Pataki 2007). Önmagunk múltjához is könnyebben hozzáférhetünk, ha bepillantunk a „másik ember” sorsába, s latolgatni kezdjük: hozzá képest milyenek is vagyunk? Milyen a mi sorsunk? Ez az egyénekre jellemző általános tényező is közrejátszik abban, hogy a kollektív emlékezet oly dinamikus és könnyen mozgósítható társadalomlélektani jelenség.

 

 

Az ismétlő rögzítés

 

 

Az emlékezetpolitika legtriviálisabb – ám egyúttal leggyakoribb – eszköze a szakadatlan ismétlő rögzítés: addig és annyiszor ismételni a dolgot, míg hihetővé válik, sőt az egyedül elhihető értelmezési változat benyomását kelti. Hitler annak idején ekképpen szűrte le a náci tömegpropaganda legfőbb tapasztalatát: „Propagandánk kevés tényre szorítkozzék, azt a keveset azonban szünet nélkül ismételgesse. Az állhatatosság itt is, mint oly sok esetben, a siker első és legfontosabb feltétele” (idézi Ormos 1993, 11). Azóta is sokan váltják a politika „aprópénzére” ezt a nem túlságosan bonyolult felismerést. Érvényesítésének mintegy „mellékterméke”, hogy elszívja a levegőt az alternatív magyarázatok elől: nem enged számukra teret. Az eljárás szinte kizárólagos médiuma az élő szó, a politikai közbeszéd (szónoklat, sajtóértekezlet, interjú, látogatás a nép körében). Goebbels és a reklámguruk egyaránt tudták, hogy a tömör, jelszószerű kijelentések makacs és szünet nélküli ismétlése, az elemzés nélküli állítás, a szóba jöhető ellenérvek tökéletes mellőzése a tömegtársadalmakban mindig meghozza a maga gyümölcsét. S ez teljes mértékben érvényesül akkor is, ha a kollektív emlékezet motívumaira kívánják irányítani a közfigyelmet. A cenzurális erőszak nélküli pluralisztikus-demokratikus társadalmakban e célra legitim módon csakis a társadalmi kommunikáció modern apparátusa vethető latba. Az viszont, kiszabadulván béklyóiból, tüstént nyilvánosan is megosztott és konfrontatív lesz: az emlékeztető műveletek mást – olykor gyökeresen eltérő – témákat kívánnak rögzíteni és folytonosan elevenen tartani.

A fordulat éve után (1947–48) nyilvánosan nem támaszthatott kételyt a „felszabadulás” terminus és szimbolikus terének kialakítása (piros betűs ünnep, emlékművek, kitüntetési alkalmak, jelszavak és dekorációk). A hatalom évtizedeken át szívós következetességgel igyekezett meggyökereztetni a nap jelképes jelentését a társadalmi emlékezetben (a hálát és a „magyar–szovjet örök barátságot”). Bonyolította a képet, hogy az egyéni sorsok és a nemzeti történelem alakulása gyakran ellentétes irányokban mozgott. (Az erőszak, a hadifogság vagy a „kicsi robot” személyes élménye merőben más lehetett, mint e sorok írójáé, aki egy nyilas razziából szökésben lévén, valódi szabadulásként élte meg 1945 januárjában egy rokoni pesti pincében 17. születésnapját.) Amint a jelentésalkotó és legitimáló hatalom széthullott, egyúttal érzékeltetvén azt is, mily kockázatos az „örök” szó használata a történelemben, egyik napról a másikra „deszakralizálódott” és ennek nyomán el is tűnt az ünnep. Ezzel pedig szabaddá vált a vita az esemény minden mozzanatáról: időpontjáról, jellegéről, következményeiről; ez a vita mindmáig folyik.

A hajdani kanonizált „felszabadulás” szónak mára jó néhány versenytársa támadt: megszállás, orosz hódítás, megszabadulás, a háború vége, összeomlás, háborús vereségünk. Mindegyik terminusnak sajátos, messzebbre utaló politikai-eszmei kontextusa van. Meglehet, hogy a vita előbb-utóbb tudományos és közemlékezeti egyetértésre vezet. A legvalószínűbb azonban az, hogy csak fogalmak együttesével lehet majd leírni a történteket, hiszen komplexitásuk és érzelemgerjesztő kapacitásuk oly sokirányú. Hasonló megosztó polémiák zajlanak az Októberi Forradalom kapcsán Oroszországban és a peremén született új nemzetállamokban.

Az „őszödi beszéd” – különböző előjelekkel – egy egész választási ciklusra az emlékezetpolitika központi jelensége, a permanens emlékeztetés tárgya lett. Nem a pontos szövege, hanem a jelképpé emelt értelmezése: mint a hazugság szinonimája s mint az indulat-gyűlölet tárgyának kijelölője. Mind az ügy személyre kihegyezett jellege, mind a beszéd célzatosan lecsupaszított és jelszóvá redukált szövege, mind pedig az elhangzás megbocsáthatatlan „kamarilla” jellege és titokzatos nyilvánosságra kerülése kiválóan alkalmassá tették arra, hogy tartósan megtapadjon az emlékezetben. Olyan hívószóvá vált, amely végül már csak a maga jelképi funkciójával működött; alig akadt valaki, aki arra is emlékezett, mi hangzott el Őszödön.

A maga módján iskolapéldája ez annak, hogy miképpen lehet a kollektív emlékezet befolyásolása révén sikeresen alakítani a közhangulatot, és hogyan lehet ennek révén offenzív módon átfordítani egy választási vereség tömeges lehangoltságát. Ehhez persze a versenytárs balfogásai és gyengeségei is szükségeltettek. Különös, hogy az „Őszöd-pszichózis” szuggesztív hatása a kormányzó politikai erőt – vagyis az „áldozatot” is – hatása alá kerítette. Ők is Őszödtől kezdik az új időszámítást, jóllehet merőben más céllal és következtetésekkel.

Az ismétlő rögzítés egyik gyakran alkalmazott eszköze a korszakjellemző sztereotípiák használata, éspedig hol tárgyiasan leíró, hol pedig minősítő-stigmatizáló jelentésárnyalattal. A jellemző azonban mindenképpen az utóbbi értékelő célzatossága: a sztereotip minősítés rendszerint értékelést sugall, s ezt kívánja meghonosítani a közvélekedésben. A Rákosi-korszak ezt a szerepet szánta a „Horthy-fasizmus” szókapcsolatnak; mintha ezzel is sugalmazni óhajtotta volna az „utolsó csatlós” bűntudatát, a „bűnös nép” rossz lelkiismeretét.

Sok tekintetben hasonló rendeltetést teljesíthet a „Kádár-korszak” – jóllehet még korántsem leülepedett – formulájának differenciálatlan használata. Lényeges alapvonásait tekintve valóban nem különbözött sem a Rákosi időszaktól, sem saját létének különböző szakaszaiban megfigyelhető jellemzőitől: ekkor is, akkor is proletárdiktatúraként határozta meg önmagát ennek minden következményével. Ám a nép életlehetőségei szempontjából aligha tekinthető közömbösnek, hogy 1952-t vagy 1966-ot írtunk.

A köznyelv játékos-ironikus és önironikus szava – az „átkos” – az elutasításnak és a nosztalgikus hangulatoknak azt a különös elegyét tükrözi, amely újra és újra feltűnt az elmúlt húsz évben. Egyebek közt egyik oka volt az 1994. évi választások kimenetelének. Persze a sztereotípiák választéka ezúttal is jóval bővebb. A „Kádár-korszak” semlegesebb, a történettudományban honosabb formulája mellett itt is feltűnnek inkább ideologikus hátterű elnevezések: „kommunista diktatúra”, „sztalinista-rákosista önkényuralom”, „orosz megszállás”, „gyarmati helyzet”. Belátható ideig bizonyára mindezek együttlétezésével kell számolnunk, hiszen mindegyik mögött politikai erőcsoport és tömeges élmények húzódnak meg.

A kollektív emlékezet sematizáló és sztereotipizáló tendenciája – mint láttuk – elkerülhetetlen, ennélfogva az emlékeztetésnek is élnie kell velük. A közvetlenül kommunikatív szerveződésű emlékezet nem tudja befogadni a szerteágazó adattömeget, a terjedelmes érvelést; telítve van nem cáfolható hiedelmekkel. Ennek kezére játszik az a körülmény, hogy a modern kép- és hangszórás eszközei, az emlékezés új helyeinek (például a tömeggyűlések, demonstrációk terének) létrehozása, a politikai kampányok vizuális jelképrendszere és jelszavai gyökeresen kitágítják a repetitív emlékeztetés eszköztárát. Óriásplakátok és (Árpád-sávos vagy nagycímeres) lobogók, vezérportrék és bűvölő varázsigék („jóléti rendszerváltás”, „lop stop!”, „Rosszabbul élünk”, „Magyarország a magyaroké), Pistike és az emberek, röplapok és emléktárgyak mind emlékeztető jelek: itt vagyunk; végy észre bennünket; hallgass ránk; kövess minket! A politikus, a közéleti ember titkos parancsa: ha elfelejtenek, nem is létezel. Minél többször emlékeznek rád – eszméidre, mozgalmadra, pártodra –, annál jobban és láthatóbban létezel.

Meghatározott nyelvi fordulatok és klisék ugyancsak az ismétlő rögzítés céljait szolgálják: a „mindig” és a „mindenki”, az „emberek” általánosító sugalmazásai; a „sohase feledjük” és az „emlékezzünk rá, hogy…” típusú felhívások. Különösen erőteljes lehet az újra és újra lejátszott vizuális „történelmi klipek” hatása a tévében, dokumentumfilmekben, fotókon és plakátokon (a rendszerváltás epizódjai, 2006 őszének eseményei, vezető politikusok prezentálása). A politikai közélet téri lehorgonyzottsága (párthelyiségek és központok, Polgárok Háza, szokásos gyülekezési színterek, sportcsapatok, kisajátított klubok és szórakozási intézmények) ugyancsak teljesít emlékeztető és emlékezetmegtartó szerepet. Az ismétlődő (repetitív) jelleg az emberi élettevékenység általános és mindent átható tulajdonsága; nem is mindig ébredünk rá megnyilvánulásainak egyetemes voltára. A folyamatos és célzatos emlékeztetés ennek a rejtett tendenciának az erőforrásait állítja a maga szolgálatába.

 

 

Szimbolikus emlékezetpolitika

 

 

Napjaink társadalmának mindennapi életét keresztül-kasul átszövik a szimbolizációs műveletek: a szimbolikus viselkedésszabályozás aktusai. A honfiúi magatartásmintáktól a divatokig, az egyenruha-viseléstől az érintkezési és téri távolságtartási szokásokon át egészen a közélet stílusáig és a tiszteletadás módjáig szimbolikus jelzések és konvencióik szabályozzák a viselkedés és az érzületnyilvánítás alakulását. A hazai hagyományban különösképpen mély gyökerei vannak a szimbolikus politizálásnak; ennek szervező középpontja mindig a nemzeti lét és a nemzeti identitás volt (lásd Gerő 2004). A társadalom szimbolikus terében – s ennek következtében a kollektív emlékezetében is – szüntelen versengés és küzdelem folyik az identitásképző szimbólumok kijelöléséért és érvényesítéséért.

A politikai erők a szimbolikus térben elfoglalt helyük és sajátos szimbólumviláguk által vannak jelen a közéletben; így észlelik őket. Minden politikai erőcsoport tudatosan törekszik saját szimbolikus terének világos körvonalazására és szakadatlan tágítására. Minél agreszszívabban tör be egy politikai mozgalom a közéletbe, annál markánsabban meg kívánja különböztetni magát a többiektől. Egyebek közt úgy is, hogy létrehozza vagy gyökeresen kibővíti a maga szimbolikus terét: jelvényt, zászlót, indulót választ; jellemző köszöntés- és megszólításmódot honosít meg; egyenruhát ölt, tradicionális gyülekezési tereket és alkalmakat jelöl ki; jelszavakba foglalható ideológiát teremt. Emellett szívesen él a radikalizmus varázsával, amelyre sokirányú fogadókészség mutatkozik: a magasan kvalifikált fiatalok körében csakúgy, mint a létbiztonságukat vesztettek vagy a „bunkók” és focidrukkerek táborában. Mindezzel valójában a Jobbik váratlan berobbanásának forgatókönyvét írtuk le. A törekvés a többi pártra is jellemző volt, de ilyen célratörően és átütő erővel csak a Jobbik érvényesítette. Mindenekelőtt azért, mert „későn jövőként” tudatosan az összes többi párttal szembefordulva és a politikából tömegesen kiábrándultak indulatát mozgósítva lépett színre.

Ez azonban nem új lelemény. A fiatal magyar szociáldemokrácia a századelőn ugyancsak megteremtette a maga szimbolikus terét: a vörös kalapácsos embert, a „barátság” köszöntést, a magyarított Marseillaise-t, az elvtárs megszólítást, a rendező gárdát, a párthelyiségek hálózatát, az érintkezési rítusokat. A saját arculat igénye mindig erőteljesebb a centralizált, zártabb életet élő, „fegyelmezettebb” és erősen hatalomcentrikus pártokban. A tradicionális polgári pártok kevéssé hajlamosak a mégoly laza „militarizálásra” és a háborús frazeológia használatára; inkább választási pártok, mintsem életforma pártok. A szervetlenül és nyersen individualizálódott posztszocialista társadalmakban tömeges a magárahagyottsági érzület, ez pedig kezére játszik az odatartozást, közösséget (ilyen vagy olyan „köröket”) felkínáló politikai mozgalmaknak.

Olykor az össznemzeti jelképek megválasztása kapcsán is kiéleződnek a társadalmi-politikai megosztottságok. A rendszerváltás pillanatában egyöntetű volt a régi címer elutasítása. Még akkor is, ha a címer pajzsát kitöltő nemzeti színek alighanem 1956 „vívmányai” közé tartoztak. Ámde a Kossuth-címer és a koronás címer közötti választás kimenetele már a hagyománytisztelőbb konzervatív, illetve a baloldali-liberális republikánus erők mérkőzésének eredménye volt. A koronának és szimbolikus közjogi szerepének értelmezése körüli vita azóta sem jutott nyugvópontra; ez csak egy új alkotmányozástól remélhető.

A kollektív emlékezet szimbolikus terének kiterjesztése két irányban halad: vagy tilalmakat old (emlékezeti tabukat érvénytelenít és rehabilitál), vagy pedig új szimbolikus elemeket, jelképeket honosít meg. Az előbbi végigkísérte az elmúlt két évtized történetét. Benne az „emlékezeti rehabilitáció” jogosult és méltányos műveletei mindinkább öszszekeveredtek erkölcsileg és politikailag elfogadhatatlan – ám demokratikus viszonyok között elkerülhetetlenül szóhoz jutó – eszmékkel és hiedelmekkel (újnáci és újnyilas törekvések, holokauszttagadás, a magyar szupremácia eszmeköre, a jobboldali hagyomány idealizálása). Ezek a műveletek elválaszthatatlanok a historizálástól: a történelmi hivatkozások és analógiák szüntelen citálásától.

A historizálás kockázata pedig igen nagy, egyebek közt azért is, mivel felettébb különböző szinteken érvényesíthető. Olykor puszta tárgyi jelek alakját ölti, mint a honfoglalók süvege, a rovásírásos tetoválás vagy az Árpád-sávos zászló. Máskor alkalmi és mozaikszerű történelmi ismeretekre – de leginkább mítoszokra – hagyatkozhat. Az is előfordulhat azonban, hogy magas szintű tudományos iskolázottsággal párosul. A közös nevező minden esetben a nemzeti önigazolás és önheroizálás s ami ennek elkerülhetetlen ára: a felelősségelhárítás és ennek fő eszköze a bűnbakképzés.

A szimbolikus tér kiterjesztésének másik módja – az új elemek meghonosítása – több jellemző változatot mutat. Hol elhatározás, hol spontán fejlemény eredménye a „kváziszakrális” terek kialakulása (Kossuth tér, Szabadság tér, Bálványos, Hősök tere). Valamely egyszeri – önmagában nem feltétlenül sorsdöntő – esemény rögzítése és ismételgetése révén fokozatosan a szimbolikus térbe emelkedhet, és ott tartósan megtapadhat. Ez megtörténhet akár pozitív-heroizáló, akár negatív-stigmatizáló előjellel, attól függően, hogy a „mi táborunkról” vagy az ellentáborról esik-e szó. Ilyen szerepre stilizált esemény nem kevés akad: a Fidesz megalakulása, Orbán temetési beszéde, a taxissztrájk, a különféle „ügyek” Kaya Ibrahimtól Tocsikon át Zuschlagig és a BKV-ig, az őszödi beszéd és a „megfigyelési” eset.

Ilyenkor maga a színtér vagy az esemény elveszíti egyedi-konkrét jellegét és históriai tényszerűségét, és időtlen – de mindig aktualizálható – szimbolikus jelentés hordozójává válik. A temetési beszéd a „vezér ifjúkora” vagy az „oroszok kimenetele” című elbeszélés motívuma lesz. A különféle „ügyek” a korrupció és a pártfinanszírozás sötét machinációinak jelentését öltik magukra. Az őszödi beszédre ruházott jelentést már láttuk. Valahányszor elhangoznak ezek a szavak, rendszerint másodlagos jelentésükre gondolunk; a terek pedig az ott szokás szerint egybegyűltekre utalnak.

A politikai szféra mohóságának következtében mind több – politikailag egyébként közömbös vagy semleges – jelenség ölt magára effajta másodlagos-szimbolikus jelentést. A szegfű, a tulipán vagy a narancs eredetileg önmagán kívül nem jelent semmit; utaló jelként azonban belép a politikai szimbolizáció világába. Bonyolítja a helyzetet a szimbólumok kisajátíthatósága. Ha valamelyik párt keresztet állít az utcán (történetesen a még arculatát kereső Jobbik), vagy felveszi azt pártjelvényébe, mintegy kölcsön kívánja venni a kereszt eredeti jelentését a maga politikai céljaira. (A két nagy amerikai párt ízléséről és humorérzékéről tanúskodik, hogy a csacsit és az elefántot választották jelképükül.)

Ha a hagyományosan nemzeti jelképnek minősülő kokárdát egyetlen párt sajátítja ki, aligha jár el a „politikai korrektség” szellemében. Ez is tükrözi, hogy a versengés tétje gyakran szerencsétlen síkra terelődik, s azt kívánja mérlegre vetni: ki a „magyarabb”? Az egész régiónkat elárasztó neonacionalista hullám közlégkörében ez felettébb előnyös versenypálya. Csak éppen a kilátásai nyomasztóak: tartós és feloldhatatlannak látszó konfliktusokkal fenyegetnek. S pontosan azért, mert a politikusok ráeszméltek, mekkora a tömegmozgósító erejük. Hiszen a közös emlékekben gyökerező zsigeri indulatok táplálják őket. Ha egy pillantást vetünk a futballpályák jelképi világára – főként ha a szurkolók „kirándulnak” valamely szomszédos országba –‚ némi képet kaphatunk arról, miképpen működik a politika szimbolikus világának „alsó” szintje.

Erikson (2002) meggyőzően értekezik arról, hogy a maguk alkotta (self-made) identitáskategóriák rendelkeznek a legnagyobb szubjektív értékkel és vonzóerővel az egyének számára. Ha egy vadonatúj, korábban nem létezett társas alakzat jelenik meg a társadalomban, akkor egy új szimbolikus mező is teremtődik. Ez magyarázta az egykor kárhoztatott „népi kollégista öntudatot”. De ez mutatkozik meg az új pártalakítási aktusok hosszan lecsengő hatásában – a Fidesztől és az SZDSZ-től kezdve el egészen a Jobbikig. A „teremtettünk valamit, ami korábban nem létezett” öntudata önbecsülést, értéktudatot és összetartozási élményt gyarapító erő. Idővel azonban, ha túlságosan magára marad, ez az erőforrás is kimerülhet, és hatása elenyészik. Két egykori nagy párt (az MDF és az SZDSZ) sorsa jól példázza, hogyan zajlik le ennek az „induló tőkének” a devalválódása, ha a körülmények számukra szerencsétlenül alakulnak.

A társadalmi szimbolizációs rendszer inkább leképezi, mintsem teremti a valóságos viszonyokat, jóllehet általa, közvetítése révén is hozzáférhetünk e viszonyok alakításához. 2009 derekára az ellenzéki erők, beleértve a Jobbikot is, főképpen a társadalom szimbolikus terében és annak kibővítésében tettek szert túlsúlyra. A kormányzó erők ebben a szférában is tétovának és tanácstalannak bizonyultak. Egyebek közt azért is, mert bizonyos irányokban nem követték és talán nem is kívánták követni az ellenzék felajzó nemzeti, históriai és szociális retorikáját.

 

 

Elszigetelés és kontextusfosztás

 

 

Az emlékezetpolitika gyakran él az elszigetelés műveletével: a dolgot kiemeli öszszefüggéseiből, önálló léttel ruházza fel, s ekképpen teszi értelmezés tárgyává. Ez egyaránt érintheti az emlékezetesként és kedvező előjellel rögzíteni kívánt epizódokat és a megbélyegző, negatív-elítélő színben feltüntetett eseményeket, személyeket. Az eljárás lényege a kontextusfosztás. Ez a tágasabb, történeti kontextusra csakúgy vonatkozhat, mint egy-egy esemény konkrét összefüggéseire. Ahogy távolodunk a rendszerváltás időpontjától vagy 2006 őszétől, úgy nő a velük kapcsolatos kontextusfosztó visszaemlékezések célzatossága. Hitelt kap az „elsikkasztott rendszerváltás” hiedelme és a „rendőri brutalitás” vagy „randalírozó csőcselék” célzatos víziója.

A jelenség hátterében az emberi gondolkodás alapvető jellegzetességei húzódnak meg: a fogalmi gondolkodás szükségképpen általánosító, a konkrét egyeditől eltekintő mivolta, valamint az okságkeresési kényszer. Mindkettő felerősíti a sémaképzési hajlamot. A történeti-társadalmi jelenségek komplexitása – amint arra más összefüggésben már utaltunk – oly nagyfokú, hogy egyetlen fogalom ráillesztésével és egyetlen gondolati aktussal (kijelentéssel) nem ragadható meg, és nem írható le. Csupán logikailag is kifogástalan gondolati lépések sorával képezhető le; ezért oly találó a magyar gondolatmenet szó. Ezt igyekszik megtakarítani a sémaképzés, sztereotípia, előítélet-kategorizáció és attitűdviszony mindig kockázatos alkalmazása. Kockázatos azért, mert mindegyik eltekint az individuális, az egyedi-sajátos tekintetbevételétől és méltánylásától.

Ennek ökonómiája hasznos, mivel gördülékenyebbé teszi a mindennapi aktivitást és érintkezést. Ám katasztrofális hatása lehet, ha az egyén és az eseti-egyéni esemény elvész a reá alkalmazható kategória általánosító homályában, s pusztán annak képviselőjeként jelenik meg, mint cigány, magyar, zsidó, meleg, szoci vagy fideszes. Az ilyenkor működésbe lépő előítéletek képében rójuk le az árat a fogalmi gondolkodás hasznos ökonómiájáért.

A kontextusfosztás mindig értelmezési művelet terméke. A kiindulópont rendre az alábbi: valamely összetett és szükségképpen bonyolult, soktényezős eseménynek valamely egyetlen, önkényesen kiszemelt mozzanata (epizódja, szereplője, mondata) magára ölti a kimerítő teljesség, a „lényegiség” rangját. Ezáltal a teljes történés jelölőjévé és lényegének kifejezőjévé válik. A szöveg is ismerős: „ez és ez a dolog lényege”. Így elhanyagolhatóvá válnak az árnyalatok, a más nézőpontok eredményei. Ez a művelet megkönnyíti, hogy az ily módon preparált „lényeg” megtapadjon a kollektív emlékezetben. Ezért inkább elhitetni kívánják annak tartalmait, semmint igaz voltukról hosszas érveléssel meggyőzni a nyilvánosságot. A valóság anyagából gyúrt értelmezések valójában fikciók: egyszerre gyökereznek a valóság és a hiedelmek fantáziadús világában.

A rendszerváltás korszaka bővelkedett efféle fikciókban; ilyen volt a reformkommunista erők szerepének megítélése, az SZDSZ „antikommunista” hevülete, illetve utóbb szatellitpárt mivolta, a Torgyán-saga, 2006 ősze, a Fidesz fordulata vagy az utóbbi két választás kimenetele körüli „újraszámlálási” indulatok. Ezek tetemes része azonban nem az „örökkévalóság” jegyében születik; alig lép túl egy-egy választási ciklus határain. Amint elveszíti szavazatmaximalizáló esélyeit, feledésbe merül; emlegetéséhez nem fűződik többé érdek.

A kollektív emlékezetnek létezik egy – még alakulóban lévő, nem rögzült – rétege, amely mintegy közvetlenül „belelóg” a mába; ezt a még élő és érintkező generációk kommunikációja képviseli. A jelen közvetlen múltja mindig cseppfolyósabb és konfliktustelibb: még nem dőlt el, mi válik az emlékezet hosszú távra rögzült, tartós tartalmává. A forrongó olvasztott ércről sem tudható, hogy milyen öntőformákban ölt szilárd alakot. A kérdés szorosan összefügg a „generációs emlékezet” és a bennük megjelenő „generációs élmények” önálló vizsgálatának fontosságával. (Erre Mannheim [1925/1969] az elsők között hívta fel a figyelmet a „nemzedéki problémáról” írott nevezetes tanulmányában. Hangsúlyozta, hogy a nemzedékváltás gyökeresebb változások forrása, mintsem azt a közhiedelem tartja. A társadalmi emlékezés és felejtés állandó és szükséges kölcsönhatása ugyanis jórészt általa valósul meg. „A társadalmi történésben a régebbi nemzedékek kihalása a szükséges felejtést szolgálja. Társadalmunk továbbéléséhez a társadalmi emlékezetre, a felejtésre és az újrakezdődő cselekvésre egyaránt szükség van” (i. m. 57). Az elmúlt élmények, tapasztalatok orientáló tudatos mintaképekként és öntudatlanul, „komprimált” módon, egyaránt működhetnek. S mivel valamely nemzedék tagjai „a kollektív történésnek ugyanabban a szakaszában vesznek párhuzamosan részt”, emlékezetükben sajátos „élményrétegeződés” alakul ki [i. m. 60]. Ezek az élményrétegek egyúttal emlékezetszerveződési csomópontok. S mivel a nemzedékhez tartozás nem egyéb, mint „egyéneknek a társadalmi téren belüli rokon elhelyezkedése” [i. m. 50], élményeik is természetes módon rokonságot mutatnak.)

A Kádár-korszak súlyos megtorló műveletekkel kezdődött. Ezt így vagy úgy az aktív generáció minden tagja átélte a maga módján, az is, aki 1957. május elsején a Hősök terén lelkesedett, meg az is, aki börtönben vagy integráló táborban szorongott. Ezen a napon különösen világosan mutatkozott meg a korszak lehetséges kétfajta „lényegisége”: ilyen vagy olyan summázott értelmezése.

A komplex valóság számos – egyaránt érvényes és jogosult – nézőpontból szemügyre vehető. (Ezért oly találó nyelvi lelemény a „legvidámabb barakk” formula. Az ember nem szívesen lakik barakkban, ám ha erre kényszerül, legalább legyen az a barakk vidám.) Valamely nézőpont kizárólagossá tétele eltorzítja a valóság képét. Aki így jár el, nem állít valótlant, nem hazudik, csupán teljes igazságként tálalja a résztényt. A Kádár-korszak – mint tudjuk – mindvégig deklarált módon diktatúra volt; kezdetben kíméletlen represszív szakasszal, majd fokozatos enyhüléssel és manapság nosztalgikusan emlegetett teljes foglalkoztatottsággal és létbiztonsággal. Beállítottságtól függően mindegyik mozzanat a korszak „lényegének” minősíthető. S mint láthattuk, az emlékezet könnyebben kezeli és raktározza a jelszószerű, lényegkiemelő sémákat, mint a bonyolultabb összefüggéseket, történeti folyamatokat, egyebek közt, például, azt, hogy 1956 miképpen nyomta rá – mind pozitív, mind negatív módon – a maga bélyegét az egész korszakra.

Ezen a ponton célszerű lesz közbevetni egy rövid kitérőt a talányos posztmodern hullám radikális konstrukcionista áramlatainak egynémely – témánkat is érintő – vonásáról. Ez a relativizáló felfogás ugyanis puszta reprezentációalkotásnak vagy más szóval elbeszélés (narratívum) szerkesztésnek tekint minden olyan kísérletet, amely a társadalmi valóság gondolati megragadására törekszik. Ezekből pedig annyi létezik, ahány egyéni nézőpont és értelmezési kísérlet kitelik a társadalomkutatóktól. Valójában mindegyik inkább fikció; szüntelenül változóban lévő érvényességüket több vagy kevesebb konszenzus hitelesíti. A valóság – mondja, például, Gyáni Gábor (2009, 833) – „éppúgy reprezentáció (magyarán értelmezett valóság) csupán, mint ama szellemi műveletek mindegyike, amely a valóság tőle eltérő fogalmával ajándékoz meg bennünket”.

Gyanítható, hogy az efféle gondolatmenetekben kétfajta logikai hiba érvényesül. (A politikai manipuláció jellemző módon mindkettővel él és visszaél.) Az egyik a tényszerűség és az értelmezésmagyarázat olyan egybecsúsztatása, amely azt a benyomást kelti, hogy kizárólag interpretált valóság létezik, mi több: maga az interpretáció (reprezentáció) teremti a valóságot. Ezért valójában lehetetlen választ adni a hagyományos kérdésre: „mi is történt valójában?” Pedig a dolog mélyén módfelett triviális tény lappang: nyelvi eszközök nélkül semminemű – társadalmi-történeti valóságra irányuló – megismerő aktus nem gondolható el. De a történelmi és társadalmi folyamatok nem a nyelvben, hanem az idői és téri valóságban játszódnak le.

Aligha tehető kétségessé, hogy a történelem valóban megtörtént, s a társadalmi tények valóban léteznek, tekintet nélkül arra, vajon alkotunk-e róluk reprezentációkat, és ha igen, milyeneket. Először volt az első világháború kitörése, 1917 októbere, a Hitler–Sztalin-paktum, Trianon, Jalta, s csak utána születtek a merőben különböző – érdek, és ideológia vezérelte – értelmezési változatok. De mellékesen mégiscsak léteznek maguk a tények, ahogyan ténylegesen lezajlottak. A kutatókat pedig nyilvánvalóan azok rekonstruálásának heurisztikus motívuma – a megismerés és a kíváncsiság hajtóereje – ösztönzi.

A konstrukcionisták nem szokták feltenni a kérdést: mi mozgatja a kutatókat, a tudomány és a szellemi élet képviselőit, midőn nekirugaszkodnak értelmezési változataik kidolgozásához. Itt is nyílik egy logikai rés. Ha ugyanis nem létezik rekonstruálható tényszerűség, akkor a vizsgálódót vagy ideologikus elkötelezettsége vezérli, vagy pedig személyes becsvágya sarkallja, miként az írókat, művészeket. Esetleg mindkettőt! Övé legyen a legsikeresebb – vagy ha kell, a legprovokálóbb – mű vagy elmélet. Így születnek a Däniken-típusú szerzők, a pártus királyfiról szóló mítoszok és a holokauszttagadás „szenzációi”. A modern tömegpolitika keresztül-kasul konstrukcionista: lényegiségekkel operál, és szakadatlanul célzatos kontextusfosztásokkal él. Így lesz a baloldal a „neoliberális tőke ügynöksége”, amely lépten-nyomon „ráront a nemzetre”, a jobboldal pedig „rasszista” és „hatalmi megszállott”. A köznyelv bővelkedik az efféle – szimbolikus jelentésekkel telített – fogalmi konstrukciókban, mint cigánybűnözés, rendőrterror, idegenszívűség, magyarkodás és társaik.

 

 

Érzelmi túlfeszítés

 

 

Más helyütt (Pataki 2009) részletesen vizsgáltuk az érzelmek szerepét a politikai folyamatokban. Ezért ezúttal csupán a téma egyetlen – témánkat érintő – mozzanatát említjük. Főként az önéletrajzi emlékezet kutatásának eredményei igazolják, hogy az erőteljes – akár pozitív, akár negatív – érzelmi élménnyel kísért események mindig tartósabban megtapadnak az emlékezetben. Ezzel magyarázható a traumatikus élmények hosszan lecsengő hatása. A spontán és asszociatív visszaemlékezésekben gyakran felbukkannak, amiként a céltudatos emlékeztetésnek is könnyebben áldozatául esnek. Ezért az érzelmi felduzzasztás mindig is az emlékezetpolitika jól bevált eszközének bizonyul. A politikai-közéleti eseményekhez és szereplőkhöz fűződő, nagy intenzitású érzelmek felkorbácsolása a cselekvésre serkentés mellett a tartós emlékezeti rögzítést is szolgálja. Ennek technikája felettébb változatos: tömegszónoklat és vezérkultusz, tömegbe merítkezés és együttmozgás, közös szimbólumhasználat és közös cselekvés, heves odatartozási (identitásmegélési) élmény gerjesztése.

Mindebben kitüntetett szerepet játszik a vizualitás: a látható környezet „beszédes” dekorativitása. Shakespeare drámájában Antonius zseniális szónoki fogással a meggyilkolt Caesar tetemét mutatja fel a tömegnek, hozzáfűzvén, hogy életében miképp törődött a római nép jólétével. A modern hír- és képszórás e tekintetben vadonatúj helyzetet teremtett: vizualizálta a világtörténelmet és magát a világot is. A képi hatás mindig közvetlenebb; az észleleteknek és az érzelmi reakcióknak nem kell megtenniük a nyelvi átfordítás kerülőútját: elemi módon és közvetlenül fejtik ki hatásukat.

Az érzelmi reakciók megelőzik az ítéletalkotást. A kép tömörebb és mégis sokatmondóbb, mint bármely verbális jelszó. Emellett a képalkotás (fotó) nézőpontja még önkényesebb és szelektívebb, mint a nyelvi értelmezésé. Az emlékezetpolitikai küzdelemben képek csatája is folyik. 2006 őszének merőben eltérő értelmezését alkalmasan szemléltetheti két kép: a földön fekvő tüntetőt rugdaló rendőrök, illetve a betontalpú vasrudat forgató, rendőröket fenyegető utcai harcos látványa. Efféle képi oppozíciók tetszés szerint szerkeszthetők, ezért betöltik az átlagpolgár észleleti látóhatárát és képzeletvilágát. S mint általában az emlékeztetési műveleteknek, ezeknek is az a rendeltetésük, hogy folyamatosan „feltöltsék” – éspedig meghatározott célzatosságú tartalmakkal – az emlékezeti tárat. Végső soron minden emlékezetpolitikai akció erre a célra irányul, mivel alkalmas támasza a szelektív valóságlátásnak és az öncenzúrának.

Képletesen szólva, minden ideologikus és politikai meggyőződés és hiedelem fél lábával a múlt értelmezésére – vagyis emlékezeti képére – támaszkodik. Az elkötelezett híradók, fotóriporterek és lapok ennek megfelelően metszik ki a valóság valamely szeletét, és lesik el az ellenoldal képviselőinek furcsa vagy visszatetszést keltő megnyilvánulásait. A disszonanciaelkerülés motívuma pedig keményen megszabja, hogy azokat a hírforrásokat és képi univerzumokat keressük, amelyek hitelesítik hiedelmeinket. Ebből ered a szabadon választott öncenzúra furcsa-különös jelensége: csakis a „mieinket” olvasom, csakis körükben érzem otthon önmagam.

A fenntartás és kétely nélküli mai elkötelezettség rendszerint együtt jár az emlékezetben őrzött múlt valamelyik „cellájába” való önkéntes bezárkózással. Ennek ösztönzésében a szóval társított kép korunk vezető érvelésmódja lett. Pedig ez az „érv” lehangolóan gyönge. Ennek ellenére gyakran sikeres, mivel a modern tömegpolitikában fontos – olykor egyenesen döntő – hatása van a rendkívül képlékeny közhangulat dinamikájának: a „nem tudom, de úgy érzem” sebezhető logikájának.

A politika lényegéhez tartozik a versengés; tétje az állampolgárok egyetértő rokonszenvének (és szavazatának!) megnyerése. A demokratikus jogállamiság rendeltetése tulajdonképpen az, hogy konszenzuálisan szabályozza ezt az elkerülhetetlen rivalizálást, s meggátolja „elvadulását”. Ennek lényege mindig a versenytársak erőszakos kiiktatásában rejlett: közelebbről a diktatórikus hatalom valamely formájának létrehozásában. Bibó (1986, 5–124) joggal vélte úgy, hogy az európai társadalomfejlődés értelme és egyúttal hozzájárulása az egyetemes emberi civilizációhoz a parlamentáris rendszer, a hatalommegosztási elv és az alkotmányosan garantált pluralizmus „felfedezésében” rejlik. Ez pedig az alkotmányosan és morálisan is szabályozott versengés és a nyugodt, legitim hatalomváltás feltételeinek megteremtéséért is kezeskedik. E feltételek érvényesülése mellett bizakodhatott Bibó a tömeges félelmeket enyhítő „moralizált demokrácia” eljövetelében.

A 20. századi totalitárius diktatúrák egyik legnyomasztóbb öröksége a politikai versenytársak erőszakos likvidálása és a hatalom monopolizálása, bármifajta megosztási kísérletének elfojtása. A dolog különös vonása az, hogy a lehetséges riválisokat magának a hatalomnak a központjában sem tűrhették. Az SA lefejezése (a „Röhm-puccs”) és a moszkvai perek egyaránt ennek szemléltető bizonyítékai. A koncepciós perekben szereplő tények és hivatkozások változtak, de a kivitelezés logikája azonos volt. E logika egyik láncszemévé vált a „visszamenőleges kompromittálás”; a kiszemelt bűnös már a bölcsőben áruló, rendőrspicli vagy – újabban – ügynök, besúgó, NKVD-s, „komcsi” volt. A kimenetel azután korszaktól és személytől függött: kivégzés vagy koncentrációs tábor, diszkrimináció és derékba tört életút, a gyűlölet tárgyává tétel (osztályellenesség, zsidó, kulák, reakciós), „szabad vadászat” hirdetése. Az elmúlt évtizedeknek ez a leginkább virulens ártalmas hagyománya; valóságos kísértetjárás folyik a kollektív emlékezetben.

A visszamenőleges kompromittálással távoli rokonságban áll a visszamenőleges igazságtétel (lásd Misztal 2003, 146–150). A rokonság kizárólag az egyébként irreverzíbilis múlt korrekciójának szándékában fedezhető fel; irányuk azonban homlokegyenest ellenkező. Az igazságtétel a rendszerváltás korának egyik divatszava volt: íve az anyagi jóvátételtől (vagy annak követelésétől) az engesztelő szavakig és a bocsánatkérési aktusokig terjedt. Ne gondoljuk azonban, hogy ez csupán a rendszerváltás kényszere volt, vagy holmi magyar jelenség tűnt fel vele.

A múlt tévedéseinek és bűneinek megvallása valamiképpen kortünet lett; ebben II. János Pál bocsánatkérései (a zsidóktól és Galilei ügyében) mintaadó gesztussá váltak, és Willy Brandt auschwitzi térdre borulásában csakúgy megmutatkoztak, mint a politikusok nyilvános sajnálkozásaiban. S ha a hágai nemzetközi bíróságra és az ott tárgyalt ügyekre is vetünk pillantást, még szembeötlőbb lesz, milyen bonyolult jogi, erkölcsi és politikai összefüggésekbe illeszkedik a kollektív emlékezet működése. Hiszen még a nürnbergi per kapcsán is fel-fellobbannak a viták, s nem is csupán a neonácik rehabilitációs törekvései kapcsán.

Mivel a hazai baloldal lelkiismeretét efféle ügyekben súlyos terhek nyomasztják, bizonyára érthető, miért a jobboldal hajlamos inkább az utólagos bűnbakképzésre és visszamenőleges kompromittálásra a méltányos felelősség odaítélése helyett. A „levadászás” szó is azon a fertályon született. A keresztény-nemzeti konzervatív jobboldal egyébként is úgy vélekedik, hogy történelmi joga van az ország kormányzására. Hiszen a 20. század folyamán lezajlott szabad választásokon mindig ennek a jobboldalnak valamelyik szárnya diadalmaskodott. Hívei csak valamilyen machinációnak vagy „választási csalásnak” tudták be a baloldal ismételt győzelmét. Ezért a maguk szempontjából logikusan jutottak arra a következtetésre, hogy távlatilag a „maga helyére” kell szorítani, sőt, ha lehet, végleg el kell temetni a szocialista-liberális baloldalt. Manapság e következtetés érvényesítési szándékának időszakát éljük; ennek szolgálatában áll az emlékezetpolitika is. A kérdés csak a „maga helye” és a „végleges kiiktatás” alternatívájának realitása körül forog. Az SZDSZ sorsa mintha az utóbbit sugallná! De ezt nagyigényűbb történelmi víziók is igyekeznek alátámasztani.

Orbán Viktor sokat sejtetően fejtegette 2009 nyarán Tusnádfürdőn, hogy a polgári demokráciák immár szervesen befogadták az eredetileg baloldali indíttatású eszméket. Ezért azután „a baloldal ideológiai légüres térbe került”, minek következtében „a magyar baloldalt is felvásárolta egy neoliberális tőkés csoport” (Népszabadság, 2009. július 20.). Ez az okfejtés a szocialista baloldal eszmei horizontját néhány általános emberjogi és szociális-méltányossági követelésre korlátozza. Ezeket a polgári jobboldal is valóban aggály nélkül magába fogadhatta, nevezetesen: „a tőkével nem rendelkező embereket is megillessék az emberi, szociális jogok: a gyógyuláshoz, a tanuláshoz, és a védett munkafeltételekhez való jogok” (uo.).

Tanulságos lenne latolgatni, hogy a polgári jobboldal – legyen bár szó neoliberális, korporatív vagy totalitárius alakjáról (a felsorolt jogokat a nácizmus is biztosította!) – vajon milyen tényezők és történelmi körülmények hatására „fogadta magába” az említett jogosultságokat. Nem kevésbé azt, hogy vajon azok kimerítik-e maradéktalanul a szocializmus társadalmi értékdeklarációinak teljes körét: a szabadság, szolidaritás és igazságosság, a társias-kollektivisztikus érintkezés, a külső esetlegességektől megszabadított és személyes teljesítménytől függő egyéniségkultusz eszmekörét. A fogyasztói és állampolgári biztonság mindennek elengedhetetlen feltétele, ám nem végső célja. Már ha kultúránk humanisztikus örökségét meg kívánjuk óvni!

Hosszú távú hatásaiban bizonyosan katasztrófával fenyegetne, ha a hazai jobboldal – figyelmen kívül hagyva most belső tagoltságát és viszályait – nem egyszerűen győzelemre törne, hanem kizárólagosságra tartana igényt. Aggasztó, hogy ezt az igényt világtörténeti fordulat látomásával is hitelesíteni kívánja. Ezenközben a hazai baloldal – mint láttuk – nem tudott mit kezdeni tulajdon múltjával. S mintha azt sem észlelte volna, hogy időközben új „szűz” generációk léptek be e közéletbe. Mindegyre a „szocialista szavazókat” kereste, nem mindig különböztetvén meg őket a Kádár-kor szerény létbiztonságának nosztalgiával teli elsiratóitól. Az egykori apparátusok „organizációs rutinja” pedig önmagában mit sem ért.

A közélet sokak képzeteiben „túlélési tereppé” vagy „egzisztenciális fedezékké” vált; az itteni helyfoglalás és tülekedés kötötte le a figyelmet és energiákat. Az elméleti képzelőerő hiánya az elvszerű pragmatizmussal társulva mindig kudarcokhoz vezet. A Gyurcsány-kísérlet túlságosan megkésett, és hiányzott a szükséges belső és külső támogatottsága; kapkodó melléfogásai és az „ostromállapot” állandósítása is rontották hitelét. Az „erre vagy arra magyar” jellegű felhívások helyett célszerű lenne immáron egyszerűen előre haladni.

A szegénység és elesettség minden társadalom tűrhetetlen szégyenfoltja. De keveset ért a szocializmus lényegéből az, aki pusztán a „megalázottak és megnyomorítottak” üdvtanának, holmi nagyszabású karitatív mozgalomnak véli. S ha ehhez még azt is hozzákapcsolja, hogy ezt az üdvtant akár erőszakkal is rá lehet kényszeríteni az emberekre, vagy tökéletes ködbe burkolja a célokhoz elvezető utakat és módokat, akkor semmit sem tanult az elmúlt évszázad keserves leckéiből. S persze a tanulásnak az is egy lehetséges és nem is ritka módja, ha valaki minden személyes reményét és bizalmát megvonja a szocializmus eszmekörétől. A kérdésre csak a belátható történelem adhat majd választ; de ez is remény és bizalom ügye.

Módfelett tanulságos, hogy a 20. században egyetlen olyan diktatórikus rezsim sem tudott egy évszázadnyi időn át fennmaradni, amelynek hatalmi gépezete a versenytárs intézményesített likvidálásán nyugodott. Hónapok, évek, legfeljebb évtizedek adattak számukra. Végül azonban a nürnbergi törvényszékkel, Mussolini végzetének beteljesülésével, a peresztrojkával és az összeomlással, a Franco-szobrok eltávolításával és a budapesti szoborparkkal zárultak.

Gyanítható, hogy a tágan értelmezett hazai jobboldal számára a konszolidált Horthy-korszak viszonyai látszanak kívánatosaknak. A parlamentben kisebb-nagyobb képviselettel, de kellő hatalomtávolban mindvégig jelen volt a Szociáldemokrata Párt. A jobboldali radikalizmus kezdetben belül volt a kormánypárton, majd kordában tartották; ha kellett, „két pofonnal” is. A harmincas évek végére, amikor a nyilasok diadalittasan bevonultak a parlamentbe, a szociáldemokraták pedig visszaszorultak, már aggályosabb lett a helyzet. A mind agresszívabb jobboldali radikalizmust – hátterében a német birodalommal – nem lehetett féken tartani, és kiegyensúlyozni az illegális kommunista mozgalom elleni represszióval. Az események túlságosan is jól ismertek. Ez a kiegyensúlyozás ma még kevésbé lehetséges: a Munkáspárt nincs egy „súlycsoportban” a nemzeti radikalizmussal. Az MSZP-t és a Jobbikot pedig egy nevezőre hozni – akár a tények, akár a logika nyelvén beszélünk – aligha lehetséges, bár történik rá kísérlet. Zaklatott és összekuszált közhiedelmek közegében könnyűszerrel előhívhatók azok az emlékezeti mintázatok, amelyek valorizálhatják a mai kijelentéseket. Elegendő hihetővé tenni, hagy a baloldal szokás szerint „ráront a nemzetre”, s máris kezünk ügyében van a gyökeres „helyére szorítás” igazolására szolgáló ideológia. S ez újólag arra a gondolatra vezet, hogy a kollektív emlékezet manipulálása hozzájárulhat a demokratikus versengés feltételeinek szűkítéséhez és rombolásához.

 

 

 

Irodalom

 

 

 

Bibó István: Válogatott tanulmányok. III. köt. Budapest, 1986, Magvető, 5–123.

Gerő András: Képzelt történelem. Budapest, 2004, PolgArt.

Gyáni Gábor: Van-e a sorskérdéseknek története? Holmi, 2009/6, 828–833.

Kovács András: A kéznél lévő idegen. Budapest, 2005, PolgArt.

Kovács Mónika (szerk.): Holokauszt: Történelem és emlékezet. Budapest, 2005, Jaffa Kiadó – H. Arendt Egyesület.

Mannheim K.: A nemzedéki probléma. In Huszár Tibor, Sükösd Mihály (szerk.): Ifjúságszociológia. Budapest, 1925/1969, Közgazdasági és Jogi Kiadó, 31–67.

Ormos Mária: Hitler. Budapest, 1993, T-Twins.

Pataki Ferenc: Az önéletírás pszichológiája. Pszichológia, 2007/27, 3–68.

Romsics Ignác (szerk.): Mítoszok, legendák, tévhitek a magyar történelemről. Budapest, 2002, Osiris.

Vásárhelyi Mária: Csalóka emlékezet. Pozsony, 2007, Kalligram.

 

 

Kapcsolódó írások:

Pataki Ferenc: A „felejtsd el!” parancsa A felejtés az emlékezet fonákja vagy pontosabban: feltétele. Felejtés nélkül...

Pataki Ferenc: A politika stílusáról Pataki Ferenc A politika stílusáról (Társadalom-lélektani kísérlet) 1 A...

Pataki Ferenc: Bibó és a “moralizált demokrácia” Pataki Ferenc Bibó és a “moralizált demokrácia” Nemrégiben értekeztem...

Molnár Gál Péter: A szellentő Shakespeare (Shakespeare: Lear király – Ünnepi ebéd az ország felosztásának tiszteletére, avagy az utolsó villásreggeli. Szegedi Nemzeti Színház Kisszínháza, 2007. október 19. Fordította Vörösmarty Mihály. Díszlet Ambrus Mária. Jelmez Benedek Mária. Dramaturg Ungár Júlia. Rendező Zsótér Sándor. Szereplők Király Levente, Farkas Andrea, Pataki Ferenc, Harsányi Attila, Cseh Zsuzsa, Borsos Bea, Jakab Tamás, Melkvi Bea, Zarnóczai Gizella, Orosz Ákos e. h., Járai Máté, Dénes Gergely, Fekete Gizi. ) Molnár Gál Péter A szellentő Shakespeare Isteni holdkóros a...

 

 

Cimkék: Pataki Ferenc

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK