A Mozgó Világ internetes változata. 2010 május. Harminchatodik évfolyam, ötödik szám

«Vissza

Csengery Kristóf: Lebutított változat (Richard Strauss: A rózsalovag. Bemutató a Magyar Állami Operaházban, 2010. március 20., 21. Rendező Andrejs Zagars.)

Miről szól A rózsalovag? Az időről, válaszolja Andrejs Zagars, a Lett Nemzeti Opera főigazgatója, szekundánsával, Jochen Breiholzcal. A mű általuk színre vitt budapesti bemutatójának egyetlen koncepcionális rangú ötlete ugyanis az idővel kapcsolatos. Rendező és dramaturg az eredetinél 170 évvel későbbre teszi a cselekmény idejét. Hugo von Hofmannsthal és Richard Strauss persze világosan megmondja, hol és mikor játszódik a darab: „Bécsben, Mária Terézia uralkodásának első éveiben”. Vagyis az 1740-es évek elején. Zagars és Breiholz „szecessziós” verziója viszont a komponálás esztendejében, 1910-ben pergeti az eseményeket. A drezdai ősbemutatón (1911) Alfred Roller díszletei és jelmezei a rokokó túlcsorduló életörömét, a feudális világ gazdag megállapodottságát vizualizálták. Ehhez képest a zene tele van egy 19. századi (sőt Richard Strauss-i megjelenési formájában a 19–20. század fordulójára mutató) zenei műfaj, a keringő metrumával, ritmikájával és dallamelemeivel. Mi ez, átgondolatlanság, amit a rendezés „frappánsan” korrigálhat? Ellenkezőleg: A rózsalovag nagy metaforájának megfogalmazása a zene nyelvén. A darab a legkülönbözőbb módokon és síkokon, folyvást a kétértelműséggel, a jelenségek csalóka lebegtetésével játszik – ahogyan a hangszerelés és a harmonizálás is teszi, amikor a második felvonásban Octavian átadja Sophie-nak az ezüst rózsát. Karinthyval szólva „minden másképpen van”. Nő alakít fiatal fiút, aki azonban a cselekmény során kétszer is nőnek öltözik. A lánykérés nem lánykérés, hanem csábítás, a fogadó nem fogadó, hanem csapda. Ezt nyomatékosítja a cselekményidő és a zenei stílus diszkrepanciája – a darab nagy ötleteinek egyike –, ami egyúttal a mű gazdag utalásrendszerének szerves része. Az utalások között ezen kívül ott van Molière (a Faninal palotájában játszódó 2. felvonás Az úrhatnám polgár adósa), Shakespeare és Verdi (Ochs báró nem születhetett volna meg a Falstaff nélkül), meg persze Mozart (Octavian nadrágszerepe vállaltan a Figaro házassága Cherubinjára hajaz). Ezt az izgalmas meg nem felelést „igazította ki” Zagars és Breiholz úgy, hogy minden klappoljon: náluk az 1910-ben keletkezett operához 1910-es nagypolgári miliő társul. Nem vagyok vaskalapos, bármit elfogadok, ha a változtatás egyrészt gondolati rendszerként működik, másrészt nem szegényíti a mű öszszefüggésrendszerét, hanem gazdagítja. A cselekményidő módosítása manapság amúgy is a színházi rendezések sűrűn alkalmazott (s ezáltal kissé lejáratott) kliséje. A Zagars–Breiholz-féle poéngyilkos „szinkronizálás” azonban – remélem, ezt az eddigiekkel sikerült megvilágítanom – nem hozzáad A rózsalovaghoz, hanem elvesz belőle, mégpedig tartalmi elemet, azt a bizonyos „nagy ötletet”. Kár, mert a többértelműt szimplifikálja, az izgalmasan ellentmondásos szerzői koncepciót banális egyezéssé butítja le. (Sok mindent lehetne és kellene még erről írni, helyszűke miatt elégedjünk meg egyetlen mozzanattal: a „szinkronizálás” értelmetlenné teszi Strauss „posztmodern” gesztusát, amellyel a darab zenéjébe többször is bécsi klasszikus stílusú részleteket ékel.)

A Tábornagyné hálószobája századfordulós bérház üvegtetővel fedett, körfolyosóval övezett udvarára emlékeztet (díszlet: Julia Müer). Furcsálljuk is, mit keres a bérház udvarán az ágy. A berendezés szinte szegényes – ilyen franciaágyunk, székünk, öltözőasztalunk nekünk is van, fitymál a korántsem nagypolgári operalátogató. Mindebből – no meg abból, hogy a második felvonás szakasztott az elsőével azonos belső térben játszódik, legfeljebb a bútorzat változik meg – nehéz érdemleges tartalmi üzenetet kihámozni, legfeljebb annyit, hogy ebben a környezetben elvész a bensőségesség, a méltóság, az érzéki telítettség érzete – pedig nem volna szabad elvesznie. A gesztusok sokszor gyarlók, mint Bichette és Qinquin erotikus tornagyakorlatai a nyitójelenet földre terített paplanán. Még leginkább a harmadik felvonás színpadképének örülhetünk: a kocsmaszoba falainak hátrafelé szűkülő, nyomott geometriája (aki jobban megnézi, felfedezheti: ez az első két felvonás díszlete, csak oldalára fordítva) legalább jelez valamit: az általános csapdaszituációt, azt, hogy itt hamarosan mindenkinek felborul az élete. Nemcsak Ochsnak, hanem a Tábornagynénak is, hiszen el kell szenvednie, hogy a terve sikerül. Sőt a két fiatalnak is, mert a nagy imbroglio kétségek és fájdalom közepette tereli őket egymáshoz.

A monumentális basszus buffószerep másfajta értelemben kárvallottja a mű lebutításának. Lars Woldt, aki detmoldi és innsbrucki előkészületek után választotta művészi otthonául 2004-ben a bécsi Volksopert, kitűnő énekes, jó hanggal, biztos technikával és remek színészi adottságokkal, a részletező szerepkidolgozás igényével. Ám túl fiatal, és kérdés, megérik-e benne valaha az igazi Ochs. Jelenleg hiányzik eszköztárából a báró hangi dimenziója, a gazdagság és öblösség, valamint a jellem formátuma. Ochs összetett figura: persze lehet őt csak reflektálatlan vadbaromnak ábrázolni, de akkor semmit nem tudunk meg arról, hogy lényének különleges aurát ad egy sajátos nemesség, hogy stílusa van, hogy alakjában felfénylik valami az aranykori jovialitásból (nem véletlenül emlegeti Jupitert az 1. felvonásban). Mindebből Lars Woldt – önhibáján kívül – csak a gazdag (de zsugori), korhely, nagypofájú vidéki lókupec rétegét tudja megjeleníteni. Ha azonban az ember két előadást megnézett Woldttal, majd egy harmadikon Gábor Gézát látja-hallja Ochsként, visszamenőleg megbánja, amit a német-osztrák énekes teljesítményéről gondolt. Még hogy Woldt bárója volna reflektálatlan vadbarom? Akkor mit mondjunk a szegedi operatársulat magvas, sötét tónusú hanggal rendelkező tagjának vokálisan kétségkívül biztos alapokon álló produkciójáról? Nyers, durva tuskó, a tömbszerű és árnyalatlan szerepértelmezés szomorú példája. Ochs nem ilyen.

A többi hangi-színészi alakítás között szerencsére sok élvezeteset, sőt formátumosat találunk. (Nota bene: Lars Woldt és Gábor Géza is élvezeteset nyújt, csak az általuk megidézett figura bántón egyrétegű.) Egyáltalán: az a körülmény, hogy az alapgondolatában (egyetlen gondolatában) elhibázott rendezés ellenére maga az előadás mégis mindvégig működőképes, sőt élvezetes, a kvalitásos énekesgárdának köszönhető. Hja, rendezés ide, koncepció oda, egy operaprodukciót mégiscsak az énekesek hordoznak a vállukon. Márpedig Strauss és Hofmannsthal színház- és társulatközpontúan írta meg A rózsalovagot (akkor még voltak társulatok). Ha a rendező jól osztja ki a szerepeket, egy sereg énekest tehet elégedetté: van itt nagy szerep, nem is egy (ki mondja meg, melyik a főszerep A rózsalovagban? a Tábornagyné? Ochs? Octavian? mindhárom? már önmagában ez a bőség is csodálatos!), közepes szerep, kis szerep, icipici szerep – és valamennyiben tündökölni lehet, még az Olasz énekesben, vagy a két intrikus, Valzacchi és Annina párosában is. Sőt még a szerecsen szolga, Mohammed néma szerepét alakító színész (aki ezúttal sajnos nem gyerek volt, hanem felnőtt) is lehet nagyszerű. Az operaházi Rózsalovag bizonyos szempontból kiváló előadás, mert kidolgozott ensemble-produkció: sok jó énekes együttműködése.

Az operai kettős szereposztások az első garnitúrában vonultatják fel az ütőképesebb erőket, akik érettebb vokalitással és gazdagabb alakítással szolgálják a produkció sikerét. Ez a papírforma a tavaszi Rózsalovag-premieren csak részben valósult meg. Mind énekesi, mind színészi teljesítmény szempontjából mindkét Tábornagynét igényesnek, formátumosnak éreztem, számomra azonban egyértelműen a második szereposztásban színpadra lépő Sümegi Eszter szerepértelmezése minősült hitelesebbnek. Az ő figurájában több volt a tartás, a nemes dignitás, s ez inkább segítette érvényesülni a Marschallin személyiségének alaptónusát, a fájdalmas rezignáció, a lemondás, a búcsú mozzanatát. Vele ellentétben Bátori Éva közvetlenebb nőalakot mintázott, több humorral, de hétköznapibban. Az ő alakítása nyomán kevésbé született meg Tábornagyné varázsa – benne inkább a „hajdani Rézit” ismerhettük fel. A két Octavian közül szintén a második szereposztásbeli Mester Viktória marad emlékezetes számomra. Ő úgyszólván minden szempontból tökéleteset nyújtott: nemcsak fiatal hangja szép és gazdag, technikai iskolázottsága kitűnő, de emberként is együtt lélegzett az Élet varázslatára izgatottan rácsodálkozó, tiszta ifjúi teremtéssel, s a nadrágszerep sajátos szexuális kétértelműségének bizsergető izgalmát is tökéletesen „hozta”. Az első szereposztásbeli Quinquin, Meláth Andrea kitűnő munkát végzett, de a szerep mintha elment volna mellette, az ő Octavianja nem kelt életre. Sophie alakítói közül is inkább vonzódtam a második szereposztásban látott-hallott Hajnóczy Júlia által megidézett, súlyosan neurotikus teremtéshez – mert ez legalább valamilyen volt. Az első szereposztásbeli Sophie, Rácz Rita megfelelő, de jellegtelen.

A regimentnyi kisebb szerepben fellépő valamennyi énekest nemhogy méltatni: felsorolni sincs hely egy rövid kritikában. Legfeljebb arra nyílik lehetőség, hogy a recenzens mazsolázzon az emlékezetesebb teljesítmények között. Tetszett mindkét Faninal: Kálmán Péter fanyarabb, Gurbán János szervilisebb. Iván Ildikó hitelesen hipokrita Mariannét alakított. A két intrikuspáros közül a Mukk József–Sánta Jolán duettet élveztem inkább. Tóth János Rendőrbiztosa bárdolatlanabb hangon és kevésbé biztos intonációval énekelt (ordított), mint Egri Sándoré, de az általa rajzolt torzképbe több tapasztalat szorult. A két Olasz énekes (Fekete Attila, Boncsér Gergely) közül egyik sem érzékeltette a betétszám kettős funkcióját: azt, hogy az ária egyszerre paródia és hommage. Az Operaház zenekara mind Kovács János, mind Dénes István vezényletével üzemszerű nagyvonalúsággal működött. Néhány kényesebb szimfonikus részletet hallgatva megállapítottam magamban: ezt még a mindent elfogadó budapesti közönség is csak azért viseli el, mert a látvány eltereli a figyelmét.

 

 

 

Richard Strauss: A rózsalovag. Bemutató a Magyar Állami Operaházban, 2010. március 20., 21. Rendező Andrejs Zagars.

 

 

Kapcsolódó írások:

Csengery Kristóf: Kárhozatrevü, megváltásrevü (Arrigo Boito: Mefistofele. Rendező Kovalik Balázs. Karmester Kovács János. Magyar Állami Operaház, 2010. szeptember 14.) Hajlamosak vagyunk Arrigo Boitót (1842–1918) kizárólag a két kései Verdi-remeklés...

Csengery Kristóf: Égszakadás, földindulás (Richard Wagner: Trisztán és Izolda. Budapesti Wagner Napok, Művészetek Palotája, 2010. május 29. Rendező Parditka Magdolna, Szemerédy Alexandra, karmester Fischer Ádám.) Anélkül, hogy erre előzőleg felkészítették volna, a gyanútlan operabarát (ha...

Csengery Kristóf: Midlife crisis (Fekete Gyula: Excelsior! Félkomoly opera két felvonásban. Budapesti Tavaszi Fesztivál, Thália Színház, 2011. március 18., 20. Rendező Gothár Péter, karmester Kesselyák Gergely.) Operahős-e Liszt Ferenc? Ha a válasz megfogalmazásakor az életműből indulunk...

Csengery Kristóf: Bent és kint Csengery Kristóf Bent és kint Meleg, homályos sarokban, tompán...

Csengery Kristóf: A mi Richterünk (Richter Magyarországon. Szvjatoszlav Richter koncertjei a Magyar Rádió felvételein. Válogatta Ránki Dezső, szerkesztette Papp Márta és Perédi Márta. Budapest Music Center, 14 CD, 2010.) Szvjatoszlav Richter szerette Magyarországot. Mi, akik itt élünk, így hisszük,...

 

 

Cimkék: Csengery Kristóf

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK