A Mozgó Világ internetes változata. 2010 április. Harminchatodik évfolyam, negyedik szám

«Vissza

Mélyi József: Atombomba a Kálvin téren

„A Kálvin téren egy autóbusz nekirohant egy fának.” Így kezdődik Örkény István Budapest című egypercese, amely azután az atombomba egyéb hatásainak leírása után az Operával szemben végződik a halhatatlan „Hozott szalonnával egérirtást vállal doktor Varsányiné” felirattal. A novella topográfiájában a Kálvin tér kiemelt helye nem véletlen. A hatvanas években ez Budapest egyik legjellegzetesebb belvárosi tömegközlekedési csomópontja: ha a Kálvin téren megáll az élet, akkor mindenütt megáll. Másrészt jól elképzelhető, nem olyan nagy és áttekinthetetlen, mint a Deák tér, és nem olyan csupasz, mint az Astoria. A Kálvin térnek a hatvanas években még a neve is furcsa, leginkább az, hogyan vészelte át az adminisztrációjában is vallásellenes időszakot – erre először a rendszerváltás idején idelátogató holland barátaim hívták fel a figyelmemet, nagyot mulatva azon, hogy épp ide fut be a Tolbuhin körút. A Kálvin tér a második világháború óta mindig problémagóc volt: rendezések követtek szabályozásokat, metróépítésre jött most metróépítés; az állandóság álarca mögött valami mindig éppen változóban volt. Pedig a háború előtt még a tér festőisége dominált, nem véletlen, hogy Ottlik Géza műveiben valamilyen formában szinte mindig előbukkan a Kálvin tér, ahogy ezt már Tandori Dezső is megjegyezte: „a Kálvin tér, éji fényei etc., most a Kálvin tér, melyről festőien mondja: »Hideg, piros napfény söpörte végig az úttestet.«” Ottliknál a Kálvin téren nők sétálnak, a fiúk kirakatokat nézegetnek, a villamosok erre-arra mennek, innen hallatszik az egyetemre a déli harangszó és áprilisi estéken ott lobog az újságárus acetilénlángja. „A Kálvin tér szökőkútja és maga a Kálvin tér, bármikor; gyalog vagy villamosról, estefelé vagy iskolába menet, eső után, tavasszal, télen, jókedvűen, rosszkedvűen, mindig valamilyen volt, mindig teljesen más, és telve tartalommal” – így szól ez az Iskola a határon-ban.

Ma nincs szökőkút, és időközben elveszett valahol a tartalom is. A szökőkút problémája egyszerűbb: az Ybl Miklós tervei alapján készült Danubius-kút a háborúban megsérült, de felújítva 1959-ben áthelyezték az Erzsébet térre, és ott áll jó helyen, itt már úgyis csak bosszankodva lehetne kerülgetni. A tartalom elvesztésére vonatkozó állítás viszont csaknem megfoghatatlan. Elveszítheti-e egy tér a tartalmát, és ha igen, mikor? A budapesti szlengben a tér gúnyneve egyébként inkább az ürességre utal, A régi Budapest a fattyúnyelvben többek között a „Sin tér” nevet – a sok villamospálya miatt – és a Tűzfaltér elnevezést említi. Utóbbi szintén a háború pusztításaival függött össze, és csupán a nyolcvanas évek elején telt meg valódi tartalommal, amikor Erdély Miklós legendás Pataki Ági-s Fabulon-mozaikja felkerült az egyik hatalmas tűzfalra. A mozaik azóta megmentődött és eltűnt, a teret pedig új tartalommal próbálják megtölteni, most éppen a négyes metró építése kapcsán.

A Kálvin tér a főváros egyik legfurcsább időlenyomata. Furcsasága minden szinten tetten érhető. A föld alatt a hatvanas-hetvenes évek szocialista realitása, a túlméretezett aluljáró. „A téren az aluljáró rendszert (…) úgy tervezik kialakítani, hogy az a későbbiek során a csepeli gyorsvasút és az erzsébeti HÉV bevezetett vonalainak, illetve az átszálló utasforgalom lebonyolítására és befogadására is alkalmas legyen” – áll egy hetvenes évek elején kiadott, Budapest átalakulásáról szóló könyvben. A következő szinten, az egykori bérházak földszintjén a nyolcvanas-kilencvenes évek kereskedelmének nyomai, az átfestett, átépített, megtoldott portálok, gyakran változó bolttulajdonosokkal. Az ezt követő szint a 19. század hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes éveiben épült épületek – a Danubius-kúthoz hasonlóan egyik finanszírozójuk a Pesti Hazai Első Takarékpénztár – emeleteinek eklektikus homlokzata. Előttük a levegőben az utóbbi évtizedek (túl) konzervatív városvédő hevületének védjegye, a kandeláber, amely még nem foglalta el teljesen a teret, mert egyelőre keveredik a pragmatikussal, fölöttük pedig a klaszszikus templomtorony, a régi város maradványa, és a Kálvin Center csupaüveg üressége, az új évezred képzeletének eredménye. A tér az állandó újraépítések, nekiveselkedések nyomaiból áll össze, így nem véletlen, ha csaknem minden építészetkritikus használja vele kapcsolatban az időutazás fogalmát. Az időutazás szimbóluma a Kecskeméti utca torkolatában álló Korona Szálló nyolcvanas évekbe ragadt tömbje és a Városkapu Üzletház szörnyűséges zűrzavara. A Kecskeméti utca elejére valamikor OTP-házakat terveztek, a hatvanas évek végi maketten ott álldogálnak az utcán a buszok és a hatalmas kamionok, jól elférnek a hétemeletes házak között, van ott egy medence is. A Korona Szálló zöld színét és csúcsos formaelemeit régebben még a posztmodernhez is sorolták, ma már inkább a rendszerváltás környéke furcsa öltönyeinek és aktatáskáinak eleganciája jut róla eszünkbe. A másik időutazás a Városkapu Üzletház, az egykori Fenyves Áruház, amely szintén a rendszerváltás óta folyamatosan leépülve nyerte el mai formáját, leginkább egy ütött-kopott százéves hirdetőoszlophoz hasonlítható.

Az időutazás hasonlata valóban találó, és illeszkedik a mostani átrendezésekhez is. „A Kálvin tér egy eszelősen nagyvonalú átalakításon megy át” – mondta tavaly a budapesti politikus, Ikvai-Szabó Imre, akinek jelzőit majd az idő igazolhatja. Az átalakítás lényege, hogy a forgalmas csomópont egyes elemei gyalogos közterületté változnak, miközben a metró építésének is köszönhetően új vizuális hangsúlyok jelennek meg. A Kecskeméti utcában megszűnik a nagyszabású átmenő forgalom, helyét óriási felületen kőburkolat veszi át; a Baross utca és a Ráday utca között már kirajzolódik a nagy gyalogos felület, a fák közül is megmarad néhány, a várakozó peronok fölött pedig megjelentek azok a hangsúlyos téralakító elemek, amelyek egyesekből a futurisztikus jelzőt csalta elő, mások pedig a jövőbeli lények leszállópályájának nevezték el. Az eső és szél ellen magasságuk és formájuk miatt csak korlátosan alkalmas, szecessziós ívekből és nagy kiterjedésű plexitetőből álló objektumok formavilága, ha valamire, leginkább még az Aegon Center eklektikus esőbeállójára emlékeztet, de elsőre valóban egy időutazós tudományos-fantasztikus film díszleteit idézi.

A film azonban egy negatív utópia forgatókönyvére készült. A Szárnyas fejvadász tereiből ismerősek ezek a formák, nem is közvetlen átvételként, hanem szemléletükben. A nyolcvanas évek kiemelkedő sci-fi filmjéhez hasonlóan azt az állapotot jelenítik meg, amikor a régi elemek már nem érdemesek arra, hogy bármit is visszaállítsunk vagy felújítsunk belőlük, egyszerűen hagyjuk őket létezni. Ha épül is valami új, az vagy az épp aktuális hatalom reprezentációját szolgálja – ebben az esetben a pénz és a hozzá kapcsolódó szolgáltatások áttetsző „őszinteségét” sugalló irodaépület formájában –, vagy a régi formákat szinte tetszőleges struktúrában reciklálja. A negatív utópia egy stíluskeveredésekre épülő, és ezzel az eleven élet látszatát keltő teret épít föl, amelyben nincsenek igazi hangsúlyok vagy célok; a legtöbb, ami elérhető, hogy a tér „élhetőbbé” válik. Ezt a teret már nem tudja egyetlen köztéri elem egyensúlyba hozni, ahogy tette ezt még a 20. század első felében is a neoreneszánsz és klasszicizáló környezethez idomuló szökőkút. Pedig a kritikákból úgy tűnik, még mindig az egységet sírják a legtöbben vissza, Pest belvárosának régi igényességét, amelyet már Krúdy is elsiratott. Az egységgel szemben azonban a valóságban a jövőt többnyire figyelmen kívül hagyó rövid távú érdek vagy a jelent figyelmen kívül hagyó (túl) hosszú távú utópia áll, jelen esetben a Kálvin Center és az esőbeállók. A kétfajta időkezelés keveredése pedig különösen kedvez a negatív utópiák realizálódásának.

A rendszerváltás óta a budapesti közterek egyik legnagyobb problémája, hogy az átalakítások alig tekintenek tovább egy házzal, egy utcával, vagy egy kerülettel. Így lehetséges, hogy a Kálvin Center vagy az új metrókijáratok köszönőviszonyban sincsenek környezetük semmilyen más elemével. Egy elképzelt jelennek vagy jövőnek épültek, olyan elemek, amelyek a tartalmat tekintve üresnek tételeznek mindent, ami körülveszi őket. Makovecz Imre egy legutóbbi interjújában ezt konkrétan így fogalmazta meg, szintén a Kálvin térrel kapcsolatban: „Ha valaki vasból és üvegből egy műanyag, modulálatlan épületet ide tesz, az azt jelenti, hogy negligálja a Nemzeti Múzeumot, a mellette lévő késő szecessziós épületet, a templomot stb.” Ha pedig az épületek negligálják a környezetükbe kódolt időt, akkor nem következhet be más, mint ami a Korona Szálló esetében már megtörtént, a Kálvin Centerrel pedig néhány évtized múlva jön el: beleragadnak a korukba, és a következő fejlesztési terv már arra sem veszi a fáradságot, hogy kikapargassa őket onnan.

A Kálvin tér az „élhetőbbé tételre” irányuló mégoly jó szándékú törekvések ellenére egy saját múltját szinte menthetetlenül negligáló tér. Egy fejlesztéseiben folyamatosan előre, az egyre újabb utópiákba menekülő terület, amely egyre gyorsabban veszíti el a még meglévő gyökereit; a négyes metró után már most az ötös metróra készül, miközben a hármas metró aluljárójában épp csak a fal borítását cserélik. Az időutazó problémájára pedig egyelőre nem nagyon látszik feltűnni a megoldás; s amíg az „eszelős nagyvonalúság” a százéves kandeláberek és a semmihez sem viszonyuló metrókijáratok keveredésében merül ki, addig ez tényleg csak utópia.

 

Kapcsolódó írások:

Mélyi József: Tisztességes séta Elkészült a Budapest szíve program jelentős darabja, a nagy terv...

Mélyi József: A tér mint lakmuszpapír (Budapest, V. kerület, Szabadság tér.) A kilencvenes évek eleje óta van egy külön bejáratú budapesti...

Mélyi József: Kandeláber és kilátó (A Margit híd felújítása 2009–2011.) Az elmúlt néhány évben Budapest belebonyolódott az átépítésekbe. Nemcsak a...

Mélyi József: Az eltűnt idő legújabb bizonyítéka Néhány hónappal ezelőtt egy német művészettörténész-hallgatóval találkoztam, aki diplomamunkáját...

Mélyi József: A labda és a léggömb Ha valaki az elmúlt két évtizedre fokuszálva megvizsgálná a múzeumokkal...

 

 

Cimkék: Mélyi József

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK