A Mozgó Világ internetes változata. 2010 április. Harminchatodik évfolyam, negyedik szám

«Vissza

Csengery Kristóf: Önarckép európai háttérrel (Peskó Zoltán: Zenéről, színházról, zenés színházról. Budapest, 2009, Rózsavölgyi.)

„Művész hazája széles e világ, / a hírnév országútját lakja ő” – írta Arany 1851-ben, nem sejtvén, hogy megállapításának igazságtartalma a 19. század múltán, a 20.-ban és a 21.-ben tovább növekszik majd. Kivált, ha zenéről van szó. A valóban jelentős muzsikusok nemzetközi életet élnek, s ha magyar a kvalitásos zongorista, énekes, hegedűs vagy karmester, előfordul, hogy nemcsak sokat utazik, de hazáját is jobbnak látja idejekorán elhagyni, olyan országot keresve, amely az érvényesülés tágasabb terét kínálja. Ezt tette Peskó Zoltán (1937) is: miután Szabó Ferenc növendékeként a budapesti Zeneakadémián 1962-ben zeneszerzés-diplomát kapott, 1963-ban megragadta az alkalmat, hogy Olaszországba utazzék. Tanult Goffredo Petrassinál (zeneszerzést), Franco Ferraránál (vezénylést), karmesteri tudását különféle mesterkurzusokon mélyítette el, járt Sergiu Celibidache és Pierre Boulez tanfolyamaira. Dirigensi karrierje is külföldön bontakozott ki az elmúlt negyvenöt év alatt: volt a Bolognai Teatro Communale és a Velencei Teatro la Fenice, a Düsseldorfi Deutsche Oper am Rhein és a Lisszaboni Opera főzeneigazgatója. A nemzetközi zenevilág az opera és a kortárs zene elkötelezett szakembereként ismerte meg és tartja becsben – ezen belül az új olasz repertoár egyik legfőbb specialistája. Idehaza a disszidensről sokáig nem akartak tudomást venni, magyarországi koncertjei a nyolcvanas évektől váltak rendszeressé. Néhány éve karmesterkurzusokat tart a Szombathelyi Bartók Fesztiválon. A Magyar Állami Operaház elhúzódó válságának idején akadt olyan periódus, amelyben a kulturális kormányzat tárgyalt vele mint lehetséges vezetővel – Peskó értékelése szerint „csekély sikerrel”. Peskó Zoltán és Magyarország kapcsolatában a 2009-es ősz hozott váratlan fordulatot: ekkor – röviddel a Pécs városa számára oly fontos „Európa Kulturális Fővárosa” év kezdete előtt – mondott le a Pannon Filharmonikusok vezető karmesteri tisztségéről Hamar Zsolt. Távozása után az együttes gyors döntéssel Peskót kérte fel. Meglepetésre a karmester igent mondott: két évre a zenekarhoz szerződött.

Peskó Zoltán 2009 októberében kezdett együtt dolgozni a Pannon Filharmonikusokkal. Zenéről, színházról, zenés színházról című könyve nem sokkal később, februárban jelent meg a Rózsavölgyinél. Az olvasó hajlamos tapasztalt arckifejezéssel bólintani: persze, rutinnal alkalmazott píárfogás. Pár hónappal az idehaza nagy szakmai figyelmet keltő pécsi feladatvállalás után, immár abban az évben, amikor a dunántúli megyeszékhely Európa kulturális fővárosa, hatásos reklám egy új könyv, amely fokozza a honi figyelmet a karmester iránt. A látszat valóban ez, a kötet impresszumában azonban ez áll: „a tanulmányokat lektorálta: Fodor Géza”. Márpedig a jeles esztéta 2008 őszén hunyt el, a könyv előkészületei tehát nyilvánvalóan olyan időkre nyúlnak vissza, amikor még senki sem sejthette, hogy Peskó Zoltán lesz a Pannon Filharmonikusok zeneigazgatója.

A karmester íráskészsége, esztétizáló hajlama, elemző kedve régóta ismert: tanulmányai, visszaemlékezései az elmúlt években többször is napvilágot láttak különböző hazai orgánumokban. A tartalomjegyzék azonban világosan mutatja, hogy a kötetet „az élet állította össze”: a benne foglalt írásokat a karmesteri és pedagógiai munka különböző feladatai diktálták, most csak öszszegyűjtötte, rendezte és bevezetéssel látta el őket a szerző. Sokféle műfaj váltakozik itt: önéletrajzi vázlat, portré, visszaemlékezés egy nagy karmesterre, interjú, amelyet Peskó készített egy jelentős pályatársával, újabb interjú, amelyben Peskó a válaszadó, kottapéldákkal illusztrált zeneelméleti dolgozat, hanglemezkísérő füzet, operaelőadáshoz mellékelt műismertető – és így tovább. Ez a műfaji heterogeneitás olyasmi, amit a leendő olvasó a könyvet lapozgatva tehertételnek sejt. A kötet megismerése azonban eloszlatja az előlegezett aggodalmat. A műfaji sokféleség végül is inkább vonz, mint taszít, mert a sok eltérő hangvételű, fajsúlyú és terjedelmű írást összekapcsolja és közös nevezőre hozza a szemlélet, a gondolkodásmód állandósága – egy erős és vonzó személyiség jelenléte minden mondatban. Megkockáztathatjuk: anélkül, hogy bármelyik írás eltérne tárgyától, a könyv mindenekelőtt Peskó Zoltánról szól – az ő muzsikusi és emberi komolyságának, felelősségtudatának, szerénységének, természetes-gyakorlatias észjárásának dokumentuma. Egy világot járt magyar zenész sok évtized írásos megnyilvánulásaiból kibontakozó szellemi önarcképe, amely mögött ott a kitárult földrajzi és szellemi horizont: Európa, a maga sokszínűségével és inspiráló ellentmondásaival.

A nyitó írás (Életutamról) magántörténelem és magán-zenetörténet a 20. század második feléről. Peskó a saját nézőpontjából, egyénien világítja meg az ötvenes és a hatvanas évek hazai zeneéletét. Még a többség által rendkívül kártékonynak tartott, keményvonalas kommunista Szabó Ferenc tehetségéről, emberségéről is vannak elismerő szavai. Fontos, amit a küzdelmes külföldi pályakezdés első idejének krónikájában Goffredo Petrassiról (1904–2003) ír, mert bár a nagy olasz zeneszerzőnek és pedagógusnak sokkal tartozik a 20. század magyar zenetörténete (Rómában Peskó Szőllősy András és Durkó Zsolt után, Jeney Zoltán és Huszár Lajos előtt volt Petrassi-növendék), Petrassi életművét a magyar koncertélet soha nem fogadta be. Hasonlóan fontosak a nagy dirigens-tanárt, Franco Ferrarát (1911–1985) jellemző mondatok. Szintén hézagpótló, bemutató funkciója van a Luigi Dallapiccola (1904–1975) egyik fő művét tárgyaló szövegnek (Odüsszeusz útjának meghatározói Luigi Dallapiccola operájában): bár Várnai Péter 1977-ben napvilágot látott kötete (Beszélgetések Luigi Dallapiccolával) „a magyar zenei élet egy nagy mulasztásának helyrehozatala” szándékával született, Dallapiccola kompozícióit Budapesten máig nem játsszák.

Ez az írás, valamint a kötet legnagyobb terjedelmű, legjelentősebb munkája, a Mozart-tanulmány (Mozart Don Giovannijának hangnemi struktúrájáról), de a Richard Straussnak (A visszavonhatóság áldásos lehetősége) és a Ligetinek szentelt dolgozat (Vivace minaccioso) is érzékletesen mutatja meg egyrészt Peskó analitikus hajlamát, azt, hogy milyen erőteljesen az alkotói logika rekonstrukciójának igényével olvas partitúrát, másrészt a történetiség, a művek szüntelen kontextusba és folyamatba helyezésének szándékát, harmadrészt azt a következetesen érvényesülő szemléletet, mely szerint az opera Peskó számára színház. Írásainak visszatérő gondolata a zenés színház fejlődésének a prózai színház fejlődésével való párhuzamba állítása, és tiszteletre méltó a tájékozottság, amellyel Peskó Zoltán e területen rendelkezik Artaud-tól Kantoron és Brookon át Grotowskiig. Ugyanakkor az is jellemző rá, hogy nem kapitulál korunk operarendezői önkénye előtt, s csak az olyan előadásokat ismeri el, amelyek nem fordulnak el a mű szellemétől. Számára ezt az ideált elsősorban Ljubimov, Strehler és Berghaus testesíti meg – ugyanakkor maga beszéli el Ligeti-írásának bevezetőjében, miként különbözött össze Ruth Berghausszal egy általa vezényelt Trisztán-előadás egy – a mű logikájától idegen – részletén.

Peskó tehát üdítően elfogulatlan. Ezt a gondolkodásmódot illusztrálja Karajan-emlékezése (A közlés tengelyében / Találkozásaim Herbert von Karajannal). Fontos írás ez is, különösen a magyar zenekedvelő számára. Idehaza ugyanis az utóbbi évtizedekben kialakult egy sajátos ellensznobizmus Karajan (1908–1989) megítélése terén: a karmesterről „jobb körökben” csak fanyalogva vagy elítélően illik beszélni mint olyan művészről, akinek esztétikája mára mindenestől túlhaladottá vált. Peskó Karajan-portréja ezzel szemben rendkívül differenciált: a karmester legnagyszerűbb erényeire éppúgy rávilágít, mint munkamódszerének árnyoldalaira és gondolkodásmódjának korlátjaira. Karajan után Boulez: a nagy francia zeneszerzővel és karmesterrel (1925) készített interjújában (Korunk zenés színházáról / Beszélgetés Pierre Boulezzel) kérdező és válaszadó izgalmasan latolgatja az operaműfaj esélyeit a 20. század második felében. Külön fűszerrel szolgál a dátum: az interjú készítésének idején, 1972-ben sem Boulez, sem Peskó nem tudhatta, hogy az opera és a kortárs zene kapcsolatában nem sokkal később robbanásszerű változás következik be: az új zene számos képviselője szinte egyszerre fordul érdeklődve a műfaj felé. Egy újabb fontos portré: az ötvenes-hatvanas évek hazai operazsenijéről, a műfaj főként szakmai körökben ismert, veszélyesen sokoldalú háttéremberéről, Klemperer egykori budapesti kedvencéről, Blum Tamásról (1927–1992), aki miután 1972-ben Svájcba emigrált, a Zürichi Operastúdióban játszott jelentős szerepet a nemzetközi énekes-utánpótlás nevelésében (A katalizátor).

Elszigeteltség és újrafelfedezés címmel Peskó nagylélegzetű tanulmányban tekinti át Arnold Schönberg életművét, ismételten visszatérve egyetlen kérdéshez: mi okozta e hatalmas jelentőségű oeuvre viszonylagos mellőzöttségét és visszhangtalanságát? Az okokat kutatva egy hosszabb kitérőben imponáló zeneszociológiai tájékozottságról tanúságot téve mutatja be az új repertoár térvesztését a 19. század „aranykorától” napjainkig. Végül mindenképpen érdemes szót ejteni arról a cikkről (Diktálás után távozott), amelyben Giacinto Scelsi (1915–1988) életműve kapcsán Peskó egy kényes kérdésről ír: mit jelent egy mű értékelése szempontjából az autenticitás kérdése? Mit kezdjünk egy zeneszerzővel, akiről a kritikusok úgy tartják, művei jelentős fordulatot hoztak az új zene történetében, ám e darabokról utóbb kiderül, hogy szerzőjük különféle bérkomponistákkal íratta őket, s ezek értéktelen kacatnak tartják, amit annak idején pénzért, a megrendelő intenciói alapján papírra vetettek? A probléma taglalásakor a karmester-zeneíró legfőbb támasza az a tárgyszerű szakmaiság és elhamarkodott ítéletektől tartózkodó józanság, mely a kötet többi írásának alaphangvételét is meghatározza.

 

 

 

Peskó Zoltán: Zenéről, színházról, zenés színházról. Budapest, 2009, Rózsavölgyi. 216 oldal, 3990 forint.

 

 

Kapcsolódó írások:

Csengery Kristóf: Termékeny kompromisszum (Mozart: Szöktetés a szerájból; Figaro házassága; Don Giovanni; Così fan tutte, A varázsfuvola – öt operafelvétel. Warner, 2009) Nikolaus Harnoncourt (1929) hanglemezkészítő életműve valószínűtlenül gazdag. A karmester e...

Csengery Kristóf: Bent és kint Csengery Kristóf Bent és kint Meleg, homályos sarokban, tompán...

Csengery Kristóf: Regények a sárban Csengery Kristóf Regények a sárban Közönyös ég alatt por...

Csengery Kristóf: Dal a száraz kenyérről Csengery Kristóf Dal a száraz kenyérről Dédapáim Reizner Czenger...

Csengery Kristóf: Istenek alkonya Csengery Kristóf Istenek alkonya Feszes, karcsú gondolatokból alkotja hálóját...

 

 

Cimkék: Csengery Kristóf, Peskó Zoltán

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK