A Mozgó Világ internetes változata. 2010 március. Harminchatodik évfolyam, harmadik szám

«Vissza

Mélyi József: Mediterrán illúzió (A pécsi Széchenyi tér felújítása az Európa Kulturális Fővárosa 2010 program keretében.)

E sorok írása közben a pécsi Széchenyi térre irányuló webkamera havas képet mutat. A hótakaró talán még néhány napig fedi a nagyjából felújított főteret, addig csak a feltűnőbb tereptárgyak látszanak ki: Hunyadi János mint a jégmezők lovagja. A teret kordon veszi körül, a széleken egyelőre csupán néhány méteres közlekedő útvonalat hagyva a járókelőknek. Az év elején egy rövid időre már az egész tér láthatóvá vált, itt rendezték meg az Európa Kulturális Fővárosa program nyitó eseményét, ahol színpadi és fényjáték keretében megidéződtek Pécs történelmének fontos momentumai. A bábosok, színészek és a virtuális szereplők a római kortól egészen napjainkig jutottak el a bemutatásban – amennyiben a csúcs- és egyben végpontot, Demjén Ferenc Várj, míg felkel majd a nap című, harminc éve született slágerét napjainkhoz soroljuk.

A Széchenyi tér e hosszú múltból sok mindent megért, bár modern kori története tulajdonképpen csak a névadás, azaz 1864 után kezdődött: az egykor két kisebb térből álló, a piacot magába foglaló városközpont, amelynek a török hódoltság óta a leghangsúlyosabb épülete Gázi Kászim pasa dzsámija volt, a kiegyezést követő évtizedekben újult meg. A 18. század elején készített Szentháromság-szobor két évszázad alatt tönkrement, helyére – a tér közepére – 1908-ban állították a mai verziót; az Irgalmasrendiek ugyancsak barokk kori templomát 1887 és 1891 között alakították át; a Megyeháza 1897-ben épült, a Városháza 1907-ben kapta jelenlegi formáját, a Nádor Szálló mostani tömbjét szintén a 20. század első évtizedében húzták fel. Az ekkor még egyenletesen lejtő téren abban az időben egy kis ér csordogált keresztül, amely két kút vízellátását is biztosította. A mélységi, teraszos tagolásra és a forgalom rendezésére 1932-ben került sor, Körmendy Nándor tervei alapján. A Városháza elé virágágyások és fák kerültek, kiemeléssel kapott új hangsúlyt az Irgalmas templom előtt álló Zsolnay-kút. Tulajdonképpen ezt a térformát – amelyhez szimbolikus elemként 1956-ban csatlakozott Pátzay Pál Hunyadi-lovas szobra – és térszerkezetet kellett most átírniuk az Európa Kulturális Fővárosa program keretében az erre vállalkozó építészeknek.

A pécsi belváros észak–déli tengelyének átalakítására jelentős késéssel, csupán 2007 januárjában írtak ki ötletpályázatot, a belváros átformálását célzó nyílt építészeti versenyt pedig csak 2008 májusában hirdették meg. Talán az egyre inkább szorító időnek is köszönhető, hogy az utóbbi pályázat sem hozott igazán megnyugtató eredményt: első helyezett nem akadt, a második helyen az ötletpályázaton is díjazott S73 tájépítész iroda végzett. A beérkezett, illetve díjazott terveket javarészt a tagolás és a felhasznált képzőművészeti és designelemek bátortalansága jellemezte, talán nem utolsósorban a kiírás eklektikus és sok tekintetben szoros elvárásainak köszönhetően. A feltételek irányvonalát legpontosabban talán nem is az eredeti pályázati szöveg, hanem a bírálóbizottság utólagos kommentárja mutatta meg, amelyben kiemelt szerephez jutott a „ma még nem pontosítható 20, 30, 40 év elteltével kialakuló használati igényeknek való megfelelés, ami a tér rugalmas, többféle használhatóságának biztosítását jelenti”, emellett vagy inkább ezzel valamelyest ellentétben: „a tér történetileg kialakult karakterének megőrzése, ami nem teszi lehetővé új építmények telepítését”. Megfogalmazódott még „a jelenleg túltagolt térrészek összekapcsolása”, a vendéglátóhelyek kitelepülésének biztosítása, illetve egy kétszer is megismételt előírás: „a mediterrán hangulatú téren feltétlen igény vizek telepítése”.

A végeredmény egyelőre nem csupán a hótakaró miatt nem látható teljes egészében. A kivitelezés csúszásai mellett ebben döntő szerepet játszik az is, hogy a fent felsorolt alapelveknek és feltételeknek a megrendelő egyre újabb és újabb elemekkel – többek között a korábban felmerült ötletek eltörlésével, újabbak módosításával – próbált meg érvényt szerezni. Így az Európa Kulturális Fővárosa program első hónapjaiban még távolinak tűnik a minden pontján tisztázott megoldás; ami az eddigi tervekből és a megvalósult körvonalakból kirajzolódik, az mindenekelőtt az egymást követő kiírók és bizottságok szempontrendszerének illuzórikus alapja.

A legnagyobb illúzió talán a – város marketingszövegeiben gyakran hallható – mediterrán jelleg hangsúlyozása, ami jelentős részben vezetett oda, hogy a Széchenyi tér a „kivasalással” – és az autóforgalom mindenképpen szerencsésnek mondható kiszorításával – jellegét tekintve visszatér egy korábbi formához. Jelen pillanatban ugyanis úgy tűnik, Pécs mediterrán meghatározása csupán 20-30-40 évre kivetített vágyképeken alapul: agóraként viselkedő tereken, grasszáló és egymással élőben kommunikáló polgárokon, hosszú nyarakon át a prosperáló vendéglők széles teraszain üldögélő turistákon és helybélieken. A mai realitás ezzel szemben az, hogy jelenleg egy kivételtől eltekintve nincs olyan gasztronómiai egység, amely képes lenne nagyobb szabad teret betölteni, az erre predesztinált szálloda pedig Csipkerózsika-álmát alussza.

Egy másik illúzióban, amely a vízfelületekre vonatkozik, Pécs sok más magyar várossal osztozik: ezek szerint a víz köztéri megjelenése szinte önmagától megteremti a nyilvános, azaz a szó szoros értelmében vett közteret. A valóság az, hogy ez a kézenfekvő megoldás – ha nem párosul a legjobb anyagokkal, a leggondosabb technikai megoldásokkal és kiemelkedő kreativitással – hordozza magában a legtöbb probléma lehetőségét is, ennek érzékeléséhez elég, ha a turista csak a Jókai térig teszi meg a mintegy százméteres távolságot. Ehhez képest a mostani tervekben, illetve részben már a megvalósult téren is, látható kaszkádos és vízköpős megoldás, valamint díszmedence és csobogó is. Nem szerepel viszont a számításokban – mint erre több helybeli kritikus is felhívta a figyelmet – a nyaranta a Mecsek oldalából alkalmanként lezúduló esővíz, amely a tagolatlan – és növényekben aligha gazdagodó – teret olvadó hó híján is egybefüggő vízfelületté változtathatja.

A harmadik illúzió a tér történetileg kialakult karakteréhez való alkalmazkodás gondolata. A gondolat önmagában reális és kézenfekvő: ha adott egy évszázadokon át alakult, mindenki által központként elfogadott tér, akkor annak felújítása során legfeljebb a meglévő elemek finom átrendezése vagy a korszerűsítés jöhet szóba. A karakter megőrzése azonban szorosan összekapcsolódik a történeti struktúrák tudatosságával, illetve kortárs értelmezésével. Az Európa Kulturális Fővárosára kidolgozott eredeti program egyik alapgondolata a kultúrák közti, történelmi beágyazottságú kapcsolatok erősítése, ezen belül is a déli nyitás volt. Később ez a gondolat – a nyertes program sok lényegi elemével együtt – eltűnt, mégpedig olyannyira, hogy a téren a dzsámi tőszomszédságában felállított Szent Bertalan-szoborhoz tartozó teleszkópos harangláb mintha kevéssé kapcsolatteremtő módon épp az iszlám műemlék magasságával szállt volna versenybe. Szintén ebben a kontextusban a tér történetileg kialakult karakteréhez hozzátartozik többek között Pátzay Hunyadi-szobra is, amely felállításakor, alig több mint fél évszázaddal ezelőtt, majdnem a Szentháromság helyét foglalta el, ma pedig teljes sematizmusával együtt – hasonlóan a tér sarkában látható aggkori és omlófélben lévő Leonardo-portréhoz – megkérdőjelezhetetlen marad. A köztéri szobrok ebben a feltételrendszerben csupán emlékezet nélküli tereptárgyak lehetnek, s így mintha a tér rendezése is csak a tereptárgyak megemeléséből vagy lesülylyesztéséből állna, elfeledkezve arról, hogy minden kiemelés és süllyesztés jelentéssel bír.

A merev rendszerben a megbízók számára az eddig láthatatlan múlt megjelenítése szintén különös problémaként jelentkezett. Időközben ugyanis a régészeti kutatások eredményeként nemcsak a tér legrégibb maradványai, a Szent Bertalan-templom alaprajzának körvonalai várnak felszíni megjelenítésre, de egy különös, egyesek által magának Drakula grófnak tulajdonított csontkamra is. Kiderülhetett, hogy a tér „történetileg kialakult karaktere” folyamatosan változik, és nem merev rendszerre, hanem kortárs értékelésre és átértékelésre vár.

A jelen és a múlt összehangolásának nehézségét és a köztéri művészet fogalmával kapcsolatos zűrzavart jól mutatja Kecskés András Párnafelhő című műve és annak sorsa. A címének megfelelően felhőszerű, de fém-, illetve műanyag lábakon álló, a tervek szerint esténként különböző színekben pompázó, világító installáció, amely Pécs öt tornya mellett „a kultúra időszakosságát” és az „álmainkat segítő párnákat” is megidézte volna, végül kikerült a megvalósítandó alkotások köréből. Az önkormányzat döntésének értelmében ugyanis ezen a helyen csak egy – később időszakos jelleggel képzőművészeti alkotásokat fogadó – talapzat megépítésére adtak engedélyt. A mű, amellyel egyébként névleg teljesült volna a képzőművész, építész és designer együttműködésének ma már természetes feltétele, ebben a formájában, elszigetelten, semmihez sem alkalmazkodva persze nem mutatott volna túl egy fesztivál alkalmi díszletén, ezzel töltve be az üres látványosság elvárt szerepét.

A tér designelemei, a földbe süllyesztett energiapontoktól az ülőpadokig, a hóból kibukkanva, de inkább valamikor a tavasz végén válnak majd láthatóvá. Ami viszont addig is köríti mindezt: a belváros utcáit jellemző vizuális arculat, amelyben szemmel láthatóan még a hetvenes-nyolcvanas évek formavilága uralkodik. Európa Kulturális Fővárosa most már menthetetlenül ezt az arcát mutatja a világnak az év hátralévő részében, bár a Széchenyi téri pályázat bírálóbizottsága – jobb későn, mint soha – még azt javasolta, hogy az utcabútorok a történeti belváros egészére nézve egységesek legyenek.

A merész építészeti megoldások, a kreatív design és a nyilvánosságot is megmozgató képzőművészeti alkotások hiányában a figyelem – mint ez az elmúlt évtizedben több helyen is megtörtént – így a tér burkolatára irányul, amelynek elkészítését az idő szorításában (az idő valahogy mindig szorít) a Bayer Center Kft. – Reneszánsz Kőfaragó Zrt. alkotta konzorcium az előzetes kalkulációkhoz képest mintegy 400 millió forinttal magasabb árajánlatával nyerte el. Az ezzel kapcsolatos vitákat a polgármester a helybeliekhez intézett populista kérdéssorral próbálta megelőzni; egyik kérdése így hangzott: „Fontos-e, hogy a kulturális főváros évében már ne legyen feltúrva a belváros, és megfelelő körülmények között fogadjuk a látogatókat?”

Az év elkezdődött, a hóból kibújó Széchenyi téren nemsokára kijavítják a burkolat hibáit, és a város tavaszra birtokba veheti főterét, amely valószínűleg az egész Európa Kulturális Fővárosa-történet szimbóluma lehet: lepucolva, kivasalva és a lehetőségektől néhány illúzióval elmaradva.

 

 

 

A pécsi Széchenyi tér felújítása az Európa Kulturális Fővárosa 2010 program keretében.

 

 

Kapcsolódó írások:

Rainer M. János: Ahová a kapu nyílik (Somlyódy Nóra: A Balkán kapuja? Pécs Európa Kulturális Fővárosa. Pozsony – Budapest, 2010, Kalligram – Pesti Kalligram.) Somlyódy Nóra könyvének tárgya – bár gyökerei a nem túl...

Mélyi József: Kandeláber és kilátó (A Margit híd felújítása 2009–2011.) Az elmúlt néhány évben Budapest belebonyolódott az átépítésekbe. Nemcsak a...

Mélyi József: Tiszta udvar, rendes ház (A budapesti Március 15. tér felújítása – Város-Teampannon Iroda, vezető tervező Koszorú Lajos.) A Március 15. tér átnevezése egyelőre nincs napirenden. Nem is...

Mélyi József: Avar kori állapotok (A Kossuth tér rendezése. 1136/2010. (VI. 29.) korm. határozat.) A magyar közéleti blogok között az egyik legszórakoztatóbb a napi...

Mélyi József: A magyar polgári kultúra története (Gábor Eszter: Az Andrássy út körül. Budapest, 2010, Osiris.) A polgári kultúra kialakulásáról, virágzásáról és hanyatlásáról valószínűleg nem lehet...

 

 

Cimkék: Mélyi József, Pécs

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK