Nyerges András: Értelmiség, fűrésszel

Februárban boldogító meglepetésként bukkantam rá egy antikváriumban Klaus Mann Fordulópont című memoárjára. A mű létezéséről régóta tudtam, hiszen egy ismerősöm már a hetvenes évek elején mesélt róla, amikor a Magvető Világkönyvtár tervezett kiadása számára olvasta, s aztán hosszan dühöngött azon, hogy „a Wendepunkt”, ez a kivételes szépségű, nagy dokumentumértékű mű fennakadt a pártállami kultúrpolitika bornírt rostáján. Számomra csak most derült ki, hogy az Európa később kiadta, s amit 1987-ben puszta irodalmi csemegeként olvastam volna, 2010-ben revelációként hatott rám, mert megint egyszer rá kellett döbbennem, hogy nemcsak mi nem tudjuk, miben élünk, Klaus Mannék generációja is utólag, a negyvenes évek elején ébredt tudatára, hogy igenis voltak ráutaló jelek, orientáló motívumok, melyekből időben fel lehetett volna ismerni, mi készül a világban.

1930 szeptemberében az akkor 24 éves ifjú írót a választások eredménye képeszti el: 12 mandátumos törpepártból ekkor válik 107 képviselőt delegáló nagy párttá a nemzetiszocialistáké. Klaus Mann (az értelmiségre mindig jellemző idealizmussal) azt képzeli, hogy a nácik megerősödése közbotrány, és mindenkit, akinek fontos a demokrácia, felráz majd, sőt tanulságok levonására késztet. A felismerés akkor még időben jött volna, a radikális jobboldal hatalomátvételéig még volt hátra három év. Ehelyett azt kellett tapasztalnia, hogy a megsejtett politikai fordulat furcsa reakciót vált ki némely értelmiségiből: „A leplezetlen sietséget, amivel sok kollégám kereste és találta meg a csatlakozást a »jövő hullámához«, nevezetesen a bekövetkező barbársághoz, undorítóan ízléstelennek találtam.” Klaus Mann hüledezve észleli, hogy sokan egyik napról a másikra empátiát fedeznek fel magukban a jobboldal eszméi iránt, és megrémíti, hogy nemcsak ádáz ősjobboldaliak, elszánt karrieristák dőlnek be az új párt fiatalos lendületének, de a naivitás is tévútra vihet valakit. A Fordulópontban szívszorító példaként találkozunk egy akkor már világhírű író esetével, aki nemhogy nem szorult a nácik pártfogására, de később üldözöttjük lett, mégis ő a szomorú példája annak, hogy „békülékenységből és igazságszeretetből is lehet súlyosan tévedni”. Stefan Zweig az a tollforgató, aki megpróbál az elfogulatlan igazságtévő szerepében tetszelegni, és „a szeptemberi választások katasztrófáját az ifjúság üdvözlendő lázadásaként próbálta értelmezni”. Minden tiszteletem Klaus Manné, akinek senki sem rótta volna föl, ha irodalmi mentorának világnézeti kisiklásáról nem vesz tudomást – annál megrendítőbb, hogy a személyes érintettség nem tartotta vissza a téves álláspont elleni fellépéstől. Nyílt levelet intézett Stefan Zweighez, melyben meglehetős indulattal (és 2010-ben is elképesztő tisztánlátással) a fejére olvasta: „még a mindent megértés képességének, az előzékenységnek is, amit Ön az ifjúság iránt tanúsít, vannak határai. Az ifjúságnak nem minden tette jövőbemutató. Én mondom ezt, aki magam is fiatal vagyok. A velem egykorúak meglehetősen nagy része döntött a »visszafelé« mellett olyan lendülettel, amelyet inkább az »előre« számára kellett volna tartalékolni. Ezt semmilyen körülmények közt nem helyeselhetjük, Attól tartok, dicséretes rokonszenve minden iránt, ami az ifjúsággal összefügg, elfeledteti Önnel, hogy mit akarnak a nemzetiszocialisták. Mert róluk van szó. Milyen irányban radikalizálódnak? Mert végtére is ez a lényeg. A radikalizmus önmagában távolról sem pozitív jelenség.”

Más fiatal írók persze másképp viszonyultak az 1930-as év eseményeihez. Klaus Mann is megörökíti azt a (jelképessé nőtt, mert a jobboldal módszereire azóta is jellemző) epizódot, melynek cselekvő, egyszersmind szenvedő alanya Thomas Mann, aki a berlini Beethoven Teremben, egy hónappal a végzetes választások után beszédet tartott, és (olvassuk Klaus Mannál) „a teremben vihar tört ki, amikor nyomatékosan felszólította a polgárságot, hogy kössön békét a szervezett munkássággal és végre tegye magáévá a szocialista demokrácia eszméjét, hogy elkerüljük a Harmadik Birodalom szégyenét és katasztrófáját. Ennél a pontnál a megsértett német becsület felemelkedett helyéről és ugatni kezdett. A német becsület kék szemüveget viselt (mint a megboldogult Ludendorff tábornok, mikor az elveszített háború után átszökött a határon), mégis mindenki azonnal felismerte Arnolt Bronnent, a fess fiút, aki expresszionista ihletésű pornográfiával szerzett először nevet magának. Ám a tehetség hamar kimerült, mire a fickó nyomban felfedezte nemzeti érzületét.”

Az esetről annak idején Settembrini úr hadat üzen Hitlernek címmel Bálint György is írt: „Arnolt Bronnen, a Vatermord c. dramatizált Ödipusz-komplexus szerzője, aki nyilván a német Mussolini-jelölt Marinettije szeretne lenni, horogkeresztesei élén tüntetni próbált Thomas Mann ellen.” A Pesti Napló Ráskay László nevű tudósítójának beszámolójából ma a Bronnen hovatartozását illető észrevétel tűnik igazán fontosnak: „Az ízetlen rendzavarók élén egy fiatalember vezérkedik, akinek tehetségét a Thomas Mann-nál jóval szélsőségesebb baloldaliak fedezték fel és istápolják. Arnolt Bronnen ma Rossbachról, a különítményes vezérről ír époszt. és mint Hitlerék irodalmi prófétája próbál magának vásári népszerűséget szerezni.” A baloldal egykori istápoltja éppen 1929-ben és 1930-ban jelentette meg legfontosabb műveit, melyek közül az egyikről a „stószi remete”, Fábry Zoltán azt írja 1929-ben, a Korunkban, hogy e regény patriotizmsa nem más, mint „a Fekete Százak, a Consul szervezetek, a Féme és egyéb szabadcsapatok irodalmi törvényesítése, a fasizmus etikája, melyet stílszerűen csak a paranoia sexualis irodalmi fenegyereke adoptálhatott”. Másik alkotása kapcsán 1930-ban, a Nyugat hasábjain a germanista Túróczi-Trostler József jelenti be, hogy „Arnolt Bronnen a radikális jobboldal költője, háborút rögtönöz a békében (harc Kelet-Sziléziáért, innen a regény címe), s pamfletet ír. Pártpolitikai ellenfeleivel szemben nem ismer kíméletet, elvbarátait viszont feloldja minden bűn alól, s nemzeti hősökké avatja valamenynyit”.

Amikor 1933-ban bekövetkezett a jobboldal elsöprő győzelme, és visszamenőleg Bronnent látszott igazolni a Mannok (Heinrich, Thomas és Klaus) ellenében, Fábry Zoltán úgy vélte, nem történt más, csak „a Bronnen-fenegyerekek végre győzelmet tapsolhatnak egy demagógiának”. Nem tudhatta, hogy ez a demagógia még további tizenkét évig uralkodni fog Németországban. Fábrynak a jobboldal által akkor is forszírozott kulturális hatalomváltásról se volt jobb véleménye: „a Hitler-mozgalom ürességét semmi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy nem tudott adekvát szellemiséget kitermelni. Ami van: Ewers, Bronnen, Johst, az görcsös alkalmazkodni akarás, de az eredménynek el kell maradnia, mert a szellemiséget adoptálni nem lehet” – csakhogy addigra már a jobb sorsra érdemes alkotók mind elhallgattak vagy menekülni kényszerültek.

A Fordulópont olvasása még egy kesernyés déjà vu-élménnyel is megajándékozott: kiderült számomra, hogy a baloldal akkor sem volt képes összezárni a közeledő veszély láttán, sőt magát a veszélyt is bagatellizálta, ha nem éppen kelletni kezdte magát a radikális jobboldal előtt. Klaus Mann 1930-ban abból fog szimatot, hogy a demokrácia egyik legrangosabb szellemi műhelyének számító Frankfurter Zeitung hasábjain a militáns jobboldal alkotóját, „Ernst Jüngert az egekig magasztalják, miközben Bruno Frank szép és fontos novelláját fanyalogva fogadják”. És bár a felhozott példa ad hoc jellegű, maga a jelenség nem az: „A baloldali irányzatú értelmiségiek így fűrészelték el maguk alatt önelégült vigyorral a vékony ágacskát, amelyen egyelőre még üldögélhettek. Doktor Goebbels aztán jót nevetett a markába.”

 

 

Kapcsolódó írások:

Nyerges András: Pamfletek és kommandók Szélsőjobb felől meg lett pirongatva a hazai közvélemény, amiért nem...

Nyerges András: A barátságszédelgő A nagy, egybenyitott szobákban már nyüzsögnek a Petri–Galla-féle lakáskoncert meghívottai,...

Nyerges András: Félbarátok igazodása Jön Windischgrätz, jönnek a konzervatívok, a győzelmük ellen semmit nem...

Nyerges András: Juszt is költészet napja Nem sokkal a rendszerváltás után, talán 1991-ben történt, hogy egy...

Nyerges András: Tagadók és másrólbeszélők Ha hisszük, ha nem: Magyarországon mindjárt 1945-ben elkezdődött a holokauszttagadás,...

 

 

Cimkék: Nyerges András